Horváth László fotója |
2010. október 31., vasárnap
Falak, felületek, firkák
2010. október 29., péntek
Bitófa
Molnár Attila barátom szépen gyarapodó archív fotógyűjteménye s az ezekből időről időre kóstolót nyújtjó blogja most egy olyan múzeumbelsőnek adott otthont, amelyen üveges tárlóba kiállítva annak az akasztófának a darabjai láthatók, amire annak idején a magyar negyvennyolcas forradalom és szabadságharc aradi vétanúit fellógatták.
Egy nép történelméhez, sorsdöntő nemzeti tragédiájához fűződő relikviákról van tehát szó, amit ez a fotó protokolláris-klasszikus beállításával, minden esztétikai élményt mellőzve reprodukál és dokumentál. Ritkán szólunk a fotótanúságnak erről az oldaláról, mert ez inkább a fotográfia mint mesterség udvarába esik. Ilyen értelemben ez a fotó egyszerű illusztráció, s értékét a rajta lévő látvány múzeális fontossága adja meg.
2010. október 27., szerda
Régi dicsőség
Székelyudvarhelyen élő költő barátom versesköteteit olvasom, ízlelgetem, válogatom. Az 1971-ben indult Oláh István életművének fajsúlyosabb része 1989 előttre tevődik. Szinte természetes a kérdés - akár csak saját munkáink esetében -: mi az, ami abból túléli majd az alkotót?
Oláh esetében a hagyaték kissé összetettebb.Mert Pista barátom bizony, meg merte tenni azt a lépést, amitől engem mindig visszatartott a bizonytalanság, a kihívás előli kitérés reflexe: elkezdett fotózni. Nem csupán verseiben érvényesítette a sajátos fotós látásmódot, de annyira belevetette magát az analóg fotográfiák készítésébe, hogy csak csodálni tudtam kitartását és képszerkesztői érzékenységét. Legutolsó megjelent verskötetét (A virágmindenség térképe, Státus, 1999) egy csokor fényképével illusztrálta, s arra gondolok, hogy ha már rám bízta válogatott verseinek gyűjteményét, akkor a lehető legtermészetesebb dolog, ha legjobb fotói és szövegei ugyanazon a könyvborítón belül találkoznak.
2010. október 25., hétfő
Nagyasszony
Latinovits Zoltán és Ruttkai Éva 1971-ben, lakásuk ablakában közös produkciójuk emlékfotójával (Rómeó és Júlia) |
(Ha ezért dicsérik, kissé meg is keseredik, hiszen életművéhez hozzátartoznak azok a kemény évtizedek, amiket a Magyar Távirati Iroda fotósaként lehúzott, illetve az Új Tükör független, teljhatalmú képszerkesztőjeként sikerült - egészen a lap rendszerváltozás utáni megszűntéig - nagyot alkotnia.)
Úgy élte ki félbemaradt karrierjét, hogy tánc helyett érdemes nézőként leste a színpadi produkciókat, s az ihletett pillanatokat, az önfeledt játékot, legyen szó drámai színházról vagy táncos produkcióról, remekebbnél remekebb fotókkal honorálta.
2010. október 24., vasárnap
Orsi
Orsi - ahogy Ádám Gyula látja |
Orsi a Modell. Aki a HMKK fotósulijának évadjait rendszerint megédesíti, amikor a hallgatók a stúdiófényképezéshez érnek. Ő volt az első évad egyik fő attrakciója, részben a harmadiké is, s a most zajló negyediken is megjelent kollégájával, Erdély B. Előddel együtt, aki a stúdiómunkához kapcsolódó elméleti és gyakorlati tudnivalókkal traktálja a tanfolyamot.
Egy modellt mindig illik megbecsülni, ugyanis az olyan, aki profi szinten űzi ezt a mesterséget, ritka, mint a fehér holló. Munkájában a legkevesebb az, hogy jól néz ki, kellemes látványt nyújt, egyszóval dekoratív. (Sok, modell-ambícióval megáldott-megvert leányzó hiszi azt, hogy a külbecs elegendő ajánlólevél ahhoz, hogy a szakma kapva kapjon rajta. Kapitális tévedés!)
2010. október 22., péntek
1912-ben a Sarkon
Herbert Ponting és "hatlövetű" teleobjektívje (1912) |
Az első hónapokban meg amiatt aggódott, hogy mi lesz, ha a szélsőséges sarki körülmények között kamerája felmondja a szolgálatot? És mert minden, ami működik, egyszer törvényszerűen el is romlik, ez a kamerájára is állt - de szerencséje volt egy kutatótársával, aki idő előtt búcsút mondott a bázisnak s nagylelkűen reáhagyta kiszolgált masináját, ami aztán emberünket segített kihúzni a bajból...
Címkék:
Antarktisz,
fotótörténet,
Herbert Ponting
2010. október 20., szerda
Szemközt
Belső tájra nyit ablakot Bodor Zsolt itt látható fotója. Méghozzá nem is egyet, hanem mindjárt kettőt, amelyek a valóságnak ugyanazt a frontját tartják szemmel, természetesen más-más szögből és némán. Mint két összehajló ember, akik egymás fülébe suttogják azt, amit látnak vagy gondolnak.
Eközben pedig nyíltan vallanak arról az agresszióról, amely nem is egyszer, távolról érte őket, becsapódó, sok esetben célzott lövedékek formájában. A béke jeléül most a piros muskátlik hirdetik az élet folytonosságát. A virágok ugyanakkor a kapcsolatot is megteremtik a két megfigyelőállás között.
Eközben pedig nyíltan vallanak arról az agresszióról, amely nem is egyszer, távolról érte őket, becsapódó, sok esetben célzott lövedékek formájában. A béke jeléül most a piros muskátlik hirdetik az élet folytonosságát. A virágok ugyanakkor a kapcsolatot is megteremtik a két megfigyelőállás között.
2010. október 19., kedd
Fényketrec
Ijesztő és egyben elbűvölő Márton Ildikó itt látható rusztikus fényketrece. Persze, csak én nevezem így, magánhasználatra ezt a deszkákból összerótt fészert / istállót / pajtát - kinek hogyan otthonos a megfelelő kifejezés.
A látvány nem új: a deszkák közötti réseken beözönlő fényjátékot már sokan fényképezték, hatásosan és kifejezően, az itt látható fotográfia egy lehetséges változat a sok közül; a kérdés csak az, milyen helyet foglal el a sorban?
Ildikó (homoródkeményfalvi) fényketrece nem a benne rejlő sötétség miatt ijesztő, hanem a rácsozat tökéletessége okán. Egy ilyen pontosan, már-már érzésből megácsolt faépület mindegyre arra emlékeztet, hogy a fény szabadon ki-bejárhat a réseken, de aki bent van, az tartósan foglya a helyzetnek.
A látvány nem új: a deszkák közötti réseken beözönlő fényjátékot már sokan fényképezték, hatásosan és kifejezően, az itt látható fotográfia egy lehetséges változat a sok közül; a kérdés csak az, milyen helyet foglal el a sorban?
Ildikó (homoródkeményfalvi) fényketrece nem a benne rejlő sötétség miatt ijesztő, hanem a rácsozat tökéletessége okán. Egy ilyen pontosan, már-már érzésből megácsolt faépület mindegyre arra emlékeztet, hogy a fény szabadon ki-bejárhat a réseken, de aki bent van, az tartósan foglya a helyzetnek.
2010. október 17., vasárnap
Október
Egyed Ufó Zoltán hangulatos őszi fotójára egy albumban bukkantam, onnan másoltam ki - elnézést a silány reprodukálásért - a mai nap kedvéért. Amikor az ablakomból látszó, felhős-ködös Hargita felől tompa őszi színegyveleget ragyogtatott föl az olykor-olykor előbukkanó délutáni nap.
Hatásvadász lenne? Mennyi türelembe kerül kivárni egy ilyen megvilágítást? Egy ilyen színösszeállítást? Pillanatnyilag nem tudom minderre a választ, de talán nem is várja el tőlem senki. Azt hiszem, mindenki maga kell hogy megpróbálja, miként kapja lencsevégre október szomorúan vidám, tűnődő szépségeit. Ha valaki nyitott szemmel jár a természetben, egyszer biztosan rátalál élete nagy látványára. Egyed Ufóé például ilyen...
2010. október 16., szombat
Révedő
Bálint Zsigmond az emlékezés lehetséges változataiból hozott friss híradást Gyergyócsomafalváról, ahol ő maga is résztvett a legutóbbi HMKK-fotótábor munkálataiban. Itt látható fotója, amelynek én a Révedés címet adtam - a szerző utólagos engedélyével és magánhasználatra -, de mint általában a nyakon csípett tettesek, én is mindent "meg tudok magyarázni".
Ezt teszem hát a továbbiakban.
A kép maga tárgyát, miliőjét tekintve köznapi, már-már földhözragadt. Az épp csak felvillantott háttér saját életébe, körülményeibe zárkózott, idős ember birodalmára utal,
Ezt teszem hát a továbbiakban.
A kép maga tárgyát, miliőjét tekintve köznapi, már-már földhözragadt. Az épp csak felvillantott háttér saját életébe, körülményeibe zárkózott, idős ember birodalmára utal,
Címkék:
Bálint Zsigmond,
Gyergyócsomafalva,
HMKK-fotótábor
2010. október 15., péntek
Almás
Valaki azt állítja, hogy Vitos Hajnal gyergyócsomafalvi felvételét látva, érzi az alma illatát, sőt, a savanykás ízét is. Ráadásul az egész képet belengi valami fanyar szegénység- és öregségszag, ami az ilyen egyszerű, régi konyhákra jellemző.
Elhiszem neki, s vallom magam is, hogy erőteljes hangulati töltete van e képnek, ami sokszor legalább ugyanolyan fontos információ egy kép esetében, mint a tárgyi-formai dokumentálás.
Címkék:
Gyergyócsomafalva,
HMKK-fotótábor,
Vitos Hajnal
2010. október 13., szerda
Miért Fortepan?
Fekete István: Egy gyár végnapjai |
Feltevődik a kérdés, hogy a Fortepan-projekt megálmodói – Szepessy Ákos és Tamási Miklós –, akik közel húsz évnyi minden rendszer nélküli gyűjtőmunka után, 2009-ben úgy döntöttek, hogy a hozzávetőleges időrendbe állított kollekciójukat közhasznúvá teszik, miért kötötték az egészet a váci Forte-gyárhoz?
2010. október 11., hétfő
Vágj bele!?
Érdekesen rajtolt a HMKK hivatalosan is bejegyzett fotósulijának negyedik évadja az elmúlt hét végén. A továbbra is nagy érdeklődéssel követett (minden hely betelt!) tanfolyam első leckéi között Ádám Gyula tegnap egy olyan feladványt adott hallgatóinak, ami váratlanul egy sor kérdést indított el bennem.
Az történt, hogy miután ismertette a fotográfiák formai jellemzőit - a formátum, a lencseállás, a látószög stb. szerint - , fénymásolva sokszorosított fotót osztogatott a jelenlévőknek, felszólítva őket, hogy saját elképzelésük, tetszésük szerint vágják meg tetszőleges formára, s annyit hagyjanak meg belőle, ami szerintük még magán hordozza az eredeti legfontosabb üzenetét.
A bökkenő nem csak az volt, hogy ez a fotó az oktató művész saját munkája, hanem az, hogy e fotográfiával nem egyszer már kitűnt, díjat nyert. Amolyan hétpróbás sztárfotót kellett hát megnyesniük az újoncoknak, méghozzá a Mesterét!
2010. október 10., vasárnap
Szolgálj!
Nem hagyott nyugodni a fortepan.hu kisördöge. Több napomba telt, de csak végigzongoráztam mind a négyezervalahány fotóból álló gyűjteményt. Minél messzebbre "úszik" be az ember a képóceánba, annál inkább érzi, hogy könnyű elveszni benne. Sok a hasonló, már-már azonos kép, motívum, mind jobban kísért a déja vu hangulata, ami lassan eltompítja az érzékeket.
De egy-egy felbukkanó telitalálattól megint izzásba jön az érdeklődés parazsa. Egyszer csak azt veszem észre, hogy 111 fotót különítettem el lapozgatás közben - olyanokat, melyekről úgy láttam, hogy a letűnt század jellegzetes vonásai néznek vissza rám. Kilencven esztendő "krónikáját" sikerült így kiraknom magamnak, s hogy ne csak az én épülésemet szolgálja, most megosztom másokkal is.
2010. október 8., péntek
Túlóra
Teutsch Alpár jó ideje a célkeresztembe került. Már csak azért is, mert egyszer alkalmam volt egyéni kiállítását megnyitni, még a pálya kezdetén. Rokonszenves volt számomra magabiztossága, célratörése - az egész ember azt a benyomást keltette, hogy nagyon is pontosan tudja, mit miért...
És lehet, hogy akkor tudta is...
Aztán belefeledkezett a fotóművészet mélyebb, felszín alatti rejtelmeibe és úgy láttam, hogy a felismeréstől visszahőkölt. Sokan vagyunk így: minél többet tudunk, tapasztalunk,annál nagyobb bennünk a riadalom, hogy valamit elrontunk, hogy nem váltjuk be a hozzánk fűzött reményeket...
És lehet, hogy akkor tudta is...
Aztán belefeledkezett a fotóművészet mélyebb, felszín alatti rejtelmeibe és úgy láttam, hogy a felismeréstől visszahőkölt. Sokan vagyunk így: minél többet tudunk, tapasztalunk,annál nagyobb bennünk a riadalom, hogy valamit elrontunk, hogy nem váltjuk be a hozzánk fűzött reményeket...
2010. október 6., szerda
Üres vonat
André Zsuzsa friss képsorozattal lepett meg ma reggel, amelyben több figyelemre méltó képe is van. A sorozat még a délelőtt folyamán felkerült a Káfé főnix portálra (itt látható, Viharzóna címmel), az indító képet pedig most - akár egy versidézetet - ideilleszteném, hadd nézegessük közösen a Fotótanúban is.
Első ránézésre mindjárt a Szentes Zágon által (is) művelt, dekoratív alakzatok révén láttatott valóság-részletek jelentek meg emlékezetemben. A blog idei, április 18-i bejegyzésében (Zöld-piros robogás) látható két Szentes-fotó, amelyek ugyanezt a vasúti világot, annak lepusztulását és sivárságát hasonló formai és kromatikus eszközökkel ábrázolják.
Első ránézésre mindjárt a Szentes Zágon által (is) művelt, dekoratív alakzatok révén láttatott valóság-részletek jelentek meg emlékezetemben. A blog idei, április 18-i bejegyzésében (Zöld-piros robogás) látható két Szentes-fotó, amelyek ugyanezt a vasúti világot, annak lepusztulását és sivárságát hasonló formai és kromatikus eszközökkel ábrázolják.
Címkék:
André Zsuzsa,
hasonlóságok,
variánsok
2010. október 5., kedd
Só(remény)
Fekete Réka remek só-riporttal lepett meg. Blogjában találtam rá - napok óta tudok örvendeni neki.
Persze, tudom: a só hálás téma. S különösen a Sóvidéken barangolva, kiprovokálja az emberből a vizuális érdeklődést. Kristályos világa annyira látványos, hogy a legritkább szépségekével vetekszik. Nem csodálnám, ha egy fotós akár rajongásig menően bele is szeretne.
Nézem a Sószorosról készült képsorból kiragadott felvételt. Ez a Parajd közeli természetvédelmi terület sokakat megihletett már. És még sokan kerülnek majd ezután a bűvkörébe.
Persze, tudom: a só hálás téma. S különösen a Sóvidéken barangolva, kiprovokálja az emberből a vizuális érdeklődést. Kristályos világa annyira látványos, hogy a legritkább szépségekével vetekszik. Nem csodálnám, ha egy fotós akár rajongásig menően bele is szeretne.
Nézem a Sószorosról készült képsorból kiragadott felvételt. Ez a Parajd közeli természetvédelmi terület sokakat megihletett már. És még sokan kerülnek majd ezután a bűvkörébe.
2010. október 4., hétfő
Szüreti
Egyik bál a másik után...
Alig helyeztem ki az előbbi bejegyzésemet, már várt Veres Nándor küldeménye, aki a csíkszenttamási szüreti bálról küldött két felvételt a Fotótanúnak. Az ilyen célzott küldeményt mindig soron kívül megbecsülöm, most pedig különösképpen, hiszen módszerében ugyanazt az elvet követi, mint a korábbi bejegyzés fotósa, ráadásul itt is szerepel a lábbelikre - igaz, ezúttal kimondottan csizmákról van szó - fókuszálás fogása.
A rejtett jelek, jelzések, a részben az egész diszkrét felmutatása, ha hozzáértően és eredetien alkalmazzák őket, segítenek megújítani konvencióba fulladó képi eszköztárunkat. Nem csak a látószög különleges ilyenkor, hanem a kiemelt részletekről lemetszett valóságelemek rekonstrukciójának folyamata.
Alig helyeztem ki az előbbi bejegyzésemet, már várt Veres Nándor küldeménye, aki a csíkszenttamási szüreti bálról küldött két felvételt a Fotótanúnak. Az ilyen célzott küldeményt mindig soron kívül megbecsülöm, most pedig különösképpen, hiszen módszerében ugyanazt az elvet követi, mint a korábbi bejegyzés fotósa, ráadásul itt is szerepel a lábbelikre - igaz, ezúttal kimondottan csizmákról van szó - fókuszálás fogása.
A rejtett jelek, jelzések, a részben az egész diszkrét felmutatása, ha hozzáértően és eredetien alkalmazzák őket, segítenek megújítani konvencióba fulladó képi eszköztárunkat. Nem csak a látószög különleges ilyenkor, hanem a kiemelt részletekről lemetszett valóságelemek rekonstrukciójának folyamata.
Cipők a bálban
Nem kell Hamupipőkének lenni ahhoz, hogy a cipőd közérdeklődésre tartson számot. Elég, ha egy fotós a fejébe veszi, hogy márpedig ő úgy asszisztál egy bálnak, hogy az ott jelen lévők lábbelijét figyeli, azokból próbálja meg kiolvasni - és persze, rögzíteni is - a táncolók személyiségét, egymáshoz való viszonyát, lelkivilágát.
Extrém gondolat? Nem hiszem. És azt sem, hogy ez éppen Flórián Csabának jutott volna egyedül az eszébe, és éppen most. A Csaba fotóblogján szereplő fotóriport (LÁBbeLIK a bálban) szerencsére nem csak erről szól - nem a módszer áll a középpontban, az csak eszköz ahhoz, hogy egy hiteles, itteni és mostani táncmulatságot dokumentáljon.
Extrém gondolat? Nem hiszem. És azt sem, hogy ez éppen Flórián Csabának jutott volna egyedül az eszébe, és éppen most. A Csaba fotóblogján szereplő fotóriport (LÁBbeLIK a bálban) szerencsére nem csak erről szól - nem a módszer áll a középpontban, az csak eszköz ahhoz, hogy egy hiteles, itteni és mostani táncmulatságot dokumentáljon.
2010. október 2., szombat
Malomban
Ma tárlatok híreiben dúskálok. Tegnap nyílt meg ugyanis Santa Fében (Új-Mexikó) az általam igen tisztelt és kedvelt Korniss Péter kiállítása.Irígylem az odavalókat, meg ugyanakkor örvendek is, hogy a világnak ama távoli része így valamelyest összekapcsolódik a fotóművész képvilágának jellegzetes motívumaival.
Nyugtalanító kérdés: vajon mit olvas ki a Korniss-képekből egy odavaló tárlatlátogató? Ezt próbálom napok óta elképzelni, miközben a tárlat internetes műsorfüzetét pörgetem, a képeket nézegetem.
Számomra minden ismert, otthonos, világos, bár mindig megborzongok a művész képeinek rejtett talányosságán. Ama rejtett, bonyolult világon, melyben az új és a régi, a hagyomány és a divat olyan harsány nemtörődömséggel ölelkezik.
Egy láncszem
Fotó: Kardos Judit/Magyar Nemzeti Múzeum |
Példája, öröksége amúgy is máig megemésztetlen, ellentmondásos, így is, úgy is értelmezett intése a történelemnek. Azoknak adok igazat, akik az építő, az alkotó, a gyarapító embert tisztelik s követik benne. Lehet, hogy gondolkodónak és szóforgatónak is zseniális, de végül is a tettei azok, amik tartósan elvezetnek a máig.
Itt van ez a láncszem...
Címkék:
kiállítás,
Magyar Nemzeti Múzeum,
Széchenyi
2010. október 1., péntek
Séta áprilisban
Lesipuskás kép készült rólam, anélkül hogy tudtam volna róla mostanig. Még valamikor áprilisban történt a dolog - állítja a tett elkövetője, Molnár Attila, aki azon a délelőttön (délutánon?) lakása ablakában tartózkodott és a túlsó járdán fölfedezte becses személyemet, amint feleségemmel a szeles-hűvös csíkszeredai utcán araszolgatunk elfelé.
Feltételezem, objektívjét próbálta ki Attila barátom, s ehhez éppen kapóra jöttem neki, a távolság több tíz méter is lehetett, s a képsor, amit most elküldött nekem - s amelyből ezt a kockát emeltem ki - számára is, számomra is egyfajta dokumentum. Tanúság.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)