Kolozsvári retrók

Két esemény is kötődik a kincses városhoz, ami egyben szülőhelyem is, bár egyre fakuló emlékek kötnek hozzá. Érdekes jelenségnek tartom, hogy mind több az alkalom, amikor a város retróhangulata folytán a közelebbi és a távolabbi múlt fölelevenítése zajlik, nem egyszer a fotográfia révén.


Nemrég nyílt meg fotótárlat Kolozsváron a város 1948-65-ös korszakából, amikor is a "népi demokrácia" idejét éltük s megindultak a nagy bontások és új városnegyed-telepítések hórukkos hullámai. Azokban az évtizedekben számos, gyermekkoromból ismert, egyre romosodó, neorealista hangulatú épület (kulipintyó? viskó?) lett egyenlővé a földdel, s épültek helyükre olyan "büszkeségek", mint pl. a Diákművelődési Ház, később a Györgyfalvi negyed, a Marasti-tér és környéke, a Monostor. És közben csorbult a régi Kolozsvár archív arculata. 

Szintén nemrégiben történt, hogy az 1900-as évek elejéről származó, pornófénykép-gyűjteményt találtak az egyik belvárosi ház padlásán. A névtelen, a jelek szerint professzionális fényképész által készített felvételek propaganda célokat szolgálhattak az akkor működő nyilvános házak számára, amelyek a polgárság és a diáksereg igényeit voltak hivatottak kielégíteni. Segítségükkel jól tanulmányozhatók nem csupán a korabeli erkölcsök, hanem az akkori divat, társasági, illetve intim viselkedési formák, gesztusok, az erotikus szolgáltatás "fejlettségi" szintje. Ez indokolta, hogy a leletet megtaláló gyűjtő a képekből felrakott az internetre is...

Hol a fotó?

A Kertész-témát nem tudtuk le a szeptember 8-i bejegyzésben jelzett retrospektív kiállítás hírével; André Kertész munkássága van annyira jelentős, hogy akár napokon át beszéljünk róla, hivatkozzunk rá, kérdőjeleire keressünk választ.

Az 1927-es tárlatnyitó műsorlapja, rajta József (Attila) is szerepel

Egyik ilyen kérdőjel - olvashatni bizonyos post-antiq elnevezésű blogban április 15-i jelzéssel, stílusosan közel József Attila születésnapjához. Arról van ugyanis szó, hogy korabeli dokumentumok hivatkozásából kiderült: André Kertésznek fotóznia kellett Párizsban József Attilát, aki a fotográfus egyik ottani kiállításán aktív, irodalmi-színészi szerepet is vállalt. Ez a fotó azonban mind a mai napig nem került elő. 


Nem részletezem a blogon megtalálható nyomozati okfejtést, sem a bizonyítékokat, elég az hozzá, hogy a kutatás nem alaptalan, ez a megsárgult meghívó talán elegendő kiindulópont ahhoz, hogy a művészi detektívszimattal megáldottak szagot fogjanak. Közben mi azon töprenghetünk, hogy ilyen esetek voltak és lesznek, hogy valakinek nem lehet föllelni, rekonstruálni a teljes életművét; hogy mindig lesznek elkallódott művek és mindig akadnak majd olyanok is, akik azért élnek, hogy ezek nyomába eredjenek. Meglehet, sose érnek célt, de ettől még a művészi örökségek csöppet sem csorbulnak, , legfeljebb megmarad a reménység egy esetleges váratlan meglepetésre, hogy a keresett alkotás egyszer előkerül. Elvégre így fedezték fel egykor a világrészeket is...

Nagyasszony

Latinovits Zoltán és Ruttkai Éva 1971-ben, lakásuk ablakában
közös produkciójuk emlékfotójával (Rómeó és Júlia)

Tegnap délután érdekes riportot láthattunk az m1-en a magyar fotográfia nagyasszonyával, Keleti Évával (Ez az élet). 28 percen át beszél nekünk életszenvedélyéről, hogy miként térítette el egyetemistaként a fotózás s hagyta abba vonzása miatt a szervezett tanulást.Kis korában a balett, a tánc világa vonzotta, de nem volt hozzá elég képessége, viszont fotósként mindenek előtt a kulisszák világában sikerült nagyot alkotnia.


(Ha ezért dicsérik, kissé meg is keseredik, hiszen életművéhez hozzátartoznak azok a kemény évtizedek, amiket a Magyar Távirati Iroda fotósaként lehúzott, illetve az Új Tükör független, teljhatalmú képszerkesztőjeként sikerült - egészen a lap rendszerváltozás utáni megszűntéig - nagyot alkotnia.)


Úgy élte ki félbemaradt karrierjét, hogy tánc helyett érdemes nézőként leste a színpadi produkciókat, s az ihletett pillanatokat, az önfeledt játékot, legyen szó drámai színházról vagy táncos produkcióról, remekebbnél remekebb fotókkal honorálta.

Látlelet

E tegnap készült fotó szerzője egy székely-

udvarhelyi stúdió fotográfusa. Nevét nem tudom, de talán most nem is lényeges. A kép maga tipikus emlékfotó, mely 11 órakor készült és délután 4-kor már a kezünkben volt. 17 példányban. Ahányan rajta vagyunk a képen.

A kép "mondanivalója": megörökíteni azt a 17, hetven év körül járó embert, akik valamikor a Bolyai Tudományegyetem magyar nyelv és irodalom szakjának 1957-ben induló első évfolyamát alkották. Ennyien élték túl az eltelt évtizedeket.

A felvétel profi munka. Valóságos élvezet volt a fotós vezényszavainak engedelmeskedve összetömörülni, majd belederűsödni a képbe. Munka közben tudtunkra adta, most abban munkálkodik, hogy úgy adja vissza mindenokünk fizimiskáját, hogy számunkra kellemes élmény, benyomás legyen elő-elővenni ezt a képet. Nem tudom, mi a titka, de a csoda valóságosan is megtörtént: mindenki, aki a képen van, egy-két fokkal jobban néz ki, mint az életben. Kevésbé gyűrött, kevésbé gondterhelt, dekoratív és sikeresnek látszik. Apró, kegyes hazugságok ezek, amik akár igazak is lehetnek. Fogadjuk hát ezt el látleletnek, a magunk számára - és talán mindazoknak is kiinduló pont lehet a jövőben, akik szemében ez a viharvert csapat valamiféle jelentőséggel bír majd. Nem áltatjuk magunkat, de azért jó felkészülni minden eshetőségre...

Hátsó sor, balról jobbra: Barabás István, Szilvássy Mária, Árvay Katalin, Molnár Anna, Gyarmath János, Fazakas Csilla, Nyíri Éva, jómagam, Kanduth Erzsébet, Máriás József.

Első sor, balról jobbra: Takács Piroska, Bicsak Margit, Jászberényi Emese, Kerekes Ilona (feleségem), Szlovácsek Ida, Zékány Aranka, Angi Mária.

A "szolgálatos"

Évről évre készítek fényképeket az erkélyünkön nyíló amaryli-

szekről. Furcsa virág ez: egy évben egyszer nekiveselkedik a hagymája, bő levélzetet-bimbózatot ereszt, megjelenik rajta négy-öt gyönyörű nyílás, aztán egy hét-tíz nap alatt szemünk láttára cseperedik serdülővé, majd érett, telt egyeddé, majd hajlik bele az élemedett korba, az öregségbe. Egy teljes fejlődési ív pár nap alatt, s utána a hallgatás, a bezárkózás, a hagymába rejtőzés, az áttelelés - a túlélés - művelete következik, s mi várjuk a következő évadot, hogy a csoda újra bekövetkezzék...

Képeim a legcsekélyebb művészi igény nélkül készülnek. Messze kerülök minden beállítást, a lényeg azon van, hogy a virág teljes pompájában, minden oldalról becserkészve, dokumentáltan is megmaradjon nem csupán romló emlékezetünkben, hanem tanúságként is.

Voltak évek, amikor ünnepek évadján szétküldözgettük rokonoknak, barátoknak, ismerősöknek a látványt, részesüljenek ők is belőle. Az idén valahogy megkésett minden: vagy az ünnepi alkalmak - karácsony, húsvét - voltak túl korán, vagy a virágok késlekedtek. Így most csak a blogban kapnak helyett, amikor még kívánatosan gyönyörűek, de már diszkréten kerülgeti őket a dekadencia teltkarcsúsága - "szolgálatos fotótanúként"; majd részükről egy évig újabb néma csend...

"Szauna" Auschwitzban

A második világháborúnak régóta vége, Auschwitz lakói - akik csodálatos módon túlélték a halálgyárat - már-már nincsenek sehol, a lágermúzeumot mégis folyamatos érdeklődés kíséri.

Ady Izabella csíkszeredai tanárnő egyike azoknak, akik saját szemükkel, közvetlen kontaktussal kívánták átélni annak a helynek a hangulatát, tárgyi kisugárzását, ahol milliók szálltak az égbe.

Nem állhatta meg, hogy amatőr fotós létére ne dokumentálja le a látványt, ami mélységesen megérintette. Élményeiről nem csupán képben, de szöveges vallomásban is beszámolt. A képsorából általam kiemelt múzeumbelső az egykori lágerszauna termét ábrázolja, az egyik falon az itt elgázosítottak emlékére, meggyilkoltak családi fotóit, emlékképeit helyezték el. Fotók a fotóban (a la színház a színházban...) - és a nagy üresség, a látványt diszkréten visszaverő márványpadló tompa fényei őrzik a perverz módon becsapott, pusztulásba taszított lelkek rettenetét, utolsó lehelletét.

A világháló tele van a halálgyárakról szóló úti beszámolókkal, fotókkal, elmélkedésekkel. Olyan téma, amit nem lehet eléggé kimeríteni. Számomra ez az egyszerű, diszkrét fotótanúság többet mond minden elrettentő látványosságnál. Hűvös iszonyat dermedtsége fog el, ha ránézek, s érzem, ahogy hirtelen a hátamra fagy az ing...

(Ady Izabella képsora megtekinthető a Káfé portál galériájában.)

Gyalogos

Nézd ezt a kackiás bajszot, pillantásodba fúródó tekintetet, a pofoznivalóan feszes arcbőrt, a subickolt, díszes, ma már operettkelléknek tűnő sisakot.

Ő a gyalogos az első világháborúban. A német gyalogos. Hogy honnan tudom? Egyszerű.

Egy folyóiratból. Aminek az a címe, hogy A világháború képes krónikája. Hogy melyik világháborúé? Természetesen az elsőé, hiszen a kiadványnak csak 1914-15-ös számai vannak fenn az interneten. Nem olyan régen digitalizálták a Magyar Elektronikai Könyvtár égisze alatt, került be a gazdag lapgyűjteménybe és páratlan képi dokumentumokat mentett át azokról az első háborús évekről, amikor még a központi hatalmak, s velük a monarchia seregei is, úgy vélték, hogy győzelmet győzelemre halmoznak.

Ez az 1915-ben készült fotó, mely a folyóirat 27. számának hátoldalát illusztrálta, csak csepp a tengerből. A lap szerkesztői szélesen merítettek az akkori legjobb európai és magyar fotográfusok munkáiból, de a reklámmegbízásból készült propaganda fotók sem hiányoznak a kiadványból. Érdekes kettősség, hogy a szerkesztők a torzítást, a sminkelést inkább a szövegre bízzák, a kép nehezebben tud hazudni.

Ahogy szaporodnak a kiadványszámok, úgy komorodik el a lap hangvétele is, lesz mind tényszerűbb és szűkszavúbb a szöveg. De hogy eredetileg propaganda céllal indult a kiadvány, a 10. számban (1914) megjelent harci vers is bizonyítja, mely a gyűlöletkeltéssel próbált meg erőt gerjeszteni a német harcosokban - s mert Kosztolányi Dezső fordításában magyarul is terjedt, a magyarokban is.

Mintha a versben foglaltak tükröződnének a német gyalogos tekintetében is...

ERNST LISSAUER

A GYŰLÖLET ÉNEKE.

Kosztolányi Dezső fordítása.

Mit nekünk muszka, francia,

Ha vágják, vág a harc fia.

Mi nem szeretjük őket,

Mi nem gyűlöljük őket,

Védjük folyónk és völgy-ölünk —

Gyűlölni egyet gyűlölünk,

A haragunk nagy, mint a hegy

S az ellenségünk egy, csak egy: —

Az angol.

Látjátok-e, ott ül a gyáva szatócs,

Előtte a szürke, a végtelen ár,

Irigy, sunyi, kétszínű és harapós

És védi keményen a vízi határ.

Vess csóvát ős-tüzünk,

Most esküt esküszünk.

Légy eskü vas-érc, nem gyenge férc,

Gyújts, hogyha fiunk szívéig érsz,

Halljátok a szót, valljátok a szót,

Német hazánkon szárnyalót:

Mi mindég egyet gyűlölünk,

Ölünk, ölünk és gyűlölünk.

A haragunk nagy, mint a hegy

S az ellenségünk egy, csak egy: —

Az angol.

Lenn a hajón ült sok merész,

Mulatni vágyó tengerész, —

Egyik tiszt poharat emel

S mint kard ha cseng, vitorla reng,

Úgy zeng a csördülő kehely.

Ezt mondja csak: "Fel, harcra fel!"

Miért emeltek poharat?

Egy bor forr bennük, a harag.

A gárda milyen harcra megy?

Az ellenségük egy, csak egy: —

Az angol.

Bár sok-sok zsoldosod legyen, ,

S dőzsölj a sok aranyhegyen,

Bár várad a tenger, igaz —

Kis kalmár rosszul számítasz.

Mit nékünk muszka, francia,

Ha vágják, vág a harc fia.

A fegyvereink a bronz, az acél,

És végül a béke, a béke a cél.

De téged hosszú gyűlölettel

Gyűlölünk bosszús gyűlölettel.

Gyűlöl a fej, gyűlöl a kéz,

Gyűlöl a mind, gyűlöl a rész,

Gyűlölünk vízen és a földön,

Egy nagy nép gyűlöl mindörökkön,

A haragunk, akár a hegy

S az ellenségünk egy, csak egy: —

Az angol.

Gettóélet

Film pereg egy szakelőadáson: a BBC alkotása a fotó géniuszairól, s az ismert alkotók mellett megüti a fülemet egy név, amely kevésbé ismerősen hangzik - a Henryk Ross-é.

Azé a lengyel zsidó fotográfusé, aki a második világháború idején, a lodzi gettóba kényszerített zsidó lakosság életének krónikásaként maradt meg a jelenkor emlékezetében.

Azé a valósághoz ragaszkodó, a hírhedt náci bűnös, Eichman leleplezésében fotóival tanúságot vállaló alkotóról, akinek nagyértékű gettóképeit 2004-ig nem lehetett nyilvánossá tenni, a közvélemény idegenkedése miatt.

Páratlan értékű és mennyiségű gyűjteménye, amelyet a Statisztikai Hivatal égisze alatt hozott létre, ma a nácik teremtette gettóélet egyik ritka dokumentuma, csak úgy élte túl a háborút, hogy Ross kertjében mélyen elásta a negatívokat, s a békekötés után hazatért és kiásta az épen maradt anyagot.

Csakhogy bemutatására nem érett meg az idő. Azok, akik maguk is túlélték a halálgyárak borzalmait, idegenkedve és értetlenül álltak a Ross ábrázolta gettóélet előtt, amelynek egyes jeleneteiből, a helyzet minden tragikuma és megalázó volta ellenére, csak úgy árad az életöröm. Mosolygó gyerekek, dolgozó asszonyok, születésnapi ünnepség, csókolózó pár, virágzó ágak, békés, sárga csillagot viselő rendőrök - mi ez, ha nem a nácik felmentése, a holokauszt rózsaszínbe vonása?

Kínzó dilemma ma is, gyötrő viták tárgya, hogy mi az erkölcsösebb magatartás a művész részéről: tanúságot tenni a pillanatról, amely sokszor nyomtalanul suhan el fölöttünk, vagy kivárni a történések végét és olyannak láttatni múltbeli eseményeket, amilyennek azokat mai tudatunk megkívánja?

Mivel vétett Ross saját fajtája ellen?

Azzal, hogy ábrázolta annak élniakarását, és nem csak szenvedését? A rendőrt és az áldozatot játszó dundi kisfiúk (fent) "bűne" az lenne, hogy túl kövérek. Nem illusztrálják magát a szenvedést? Hogy atipikusak?

Hasonló lehet a kifogás a születésnapi fotó (lent) ellen is, amelybe nem nehéz belemagyarázni, hogy megszépíti a gettólakók sorsát, életét, mintegy legitimálja azok tetteit, akik tudatosan eltervezték nagyszámú zsidó lakosság kipusztítását.

(Pedig a művész többet is kockáztatott: amikor már javában működtek a halálgyárak, titokban következetesen tovább dokumentálta a zsidóság szenvedését, a legembertelenebb tetteket, az áldozatokat, a tömeggyilkosságokat...)

Jó, hogy a görcs 2004 után oldódott. Ma már Ross fotóit szükséges dokumentumnak tekintik, tanúságnak, rendhagyó művészi teljesítménynek, felelős tettnek, amely mindvégig az ember ama csodálatos tulajdonságáról szól, hogy a legnagyobb bajban is képes fenntartani, megőrizni az élet, a szeretet szikráját, reményét.

Szívbemarkoló tragédiákról vallanak ezek a képek (gazdag képsort láthatunk az itt elérhető honlapon): arról, hogy ilyen erős, vidám, hozzánk hasonló embereket fosztottak meg önkényesen az élet jogától. A lodzi gettóban élő több mint 200 ezer lakó közül alig 10 ezer maradt életben. Úgy is lehetne fogalmazni, hogy a Ross kamerájába nézők közül szinte egyetlen sem maradt életben...

Csúszda

Az élet "betör" a blogba. Ezt a fotót muszáj most elsütnöm, bármennyire is ódzkodom attól, hogy saját felvételt lopjak - kakukktojásként - ebbe a színvonalas albumba.

De most kivételt teszek, talán a sztori kedvéért. Itt van ugyanis ez a látvány, az ablakom alatt, a Napraforgónak nevezett óvoda tágas udvarán, pontosabban minden hétköznap délután felállítják - szombat-vasárnap és sátoros ünnepekkor egész nap működik -, hogy a közeli és a távolabbi környékek kicsinyei kedvükre s minden veszély nélkül ugrálhassanak, csúszkálhassanak...

Az első két napon, magyar húsvétkor, amikor a "beetetetés" folyt, boldog-boldogtalan kipróbálhatta, s csak úgy nyüzsgött a környék a gyerekektől s az őket szájtátva bámuló, tereferélő szülőktől.

Ünnepek múltán a műanyagmonstrum gazdája - aki utánfutóból emeli ki minden alkalommal, s ugyanoda pakolja vissza sötétedéskor az összehajtogatott csúszdát - kirakott egy táblácskát, rajta a feltüntetett tarifával: 5 perc = 3 lej. Mellette a családi vállalkozás hitelesített működési engedélye, illetve a lehetséges balesetekre figyelmeztető általános viselkedési szabályok.

Ettől a pillanattól kezdve a forgalom megcsappant. Egy ilyen megcsappant pillanatot ábrázol a fénykép is: a nulla érdeklődését...

De akik gyanútlanul meglátják távolról, még lelkesen viszik csemetéjüket a játékszer felé, a tarifát látva viszont menten lelohad a lelkesedés. Sajnos, menekülni már késő, a gyerek úgy is kikönyörög legalább egyszer 5 percet, de nagyon sokan vannak, akiknek nem elég az a fuvintásnyi idő (mondaná Elekes Feri barátom, akitől elloptam ezt a finom kifejezést).

Ugyanakkor az üzletmenetet bonyolítja az a tény is, hogy délután 5-ig, amíg az óvodából haza nem viszik a legutolsó gyereket, a csúszdát nem lehet felállítani, hiszen képzeljük el, mennyire megvadulna a szülői felügyelet nélküli gyermeksereg...

A kipakolás, felfújás, illetve a lebontás legalább félórát vesz igénybe, ami legalább még egy óra veszteség az üzemeltetőnek.

A környékbeli anyukák-apukák azért panaszkodnak, hogy mostanig pihenőhelynek használták este felé az üres óvodaudvart s a rajta lévő óvodai mászókákat. Amióta a csúszda trónol a gyepen, kénytelenek másfelé sétáltatni kicsinyeiket.

Tegnaptól kezdve ugyanakkor megérkezett városunkba a vissza-visszatérő Európa vándorcirkusz is, amely egy kőhajításnyira ütötte fel sátrát az óvodától. Szülők-gyerekek máris megállás nélkül a legelésző cirkuszi állatok csodájára járnak, az állatok mellett pedig megpillantják a csúszdát, s a szülők kotorászhatnak a zsebükben...

Ilyen bonyolult dolog az életnek egy igen apró, mondhatni ártalmatlan szelete, s ez a kép azt szolgálja, hogy tanúja legyen ellentmondásos történéseinek.

"Hétpecsétes"

1989 előtt léteztek helyek, ahová nem hogy emberi szem, de képrögzítő gép pillantása se hatolhatott fejvesztés terhe nélkül. Ilyen volt az ország legfőbb vezetőihez és családjukhoz fűződő tárgyak, helyszínek, intimitások, kényelmetlen információk.

Az 1989-es rendszerváltáskor az éppen ma 120

éves Agerpres hírügynökségből hirtelen Rompres-szé vedlett (azóta újra visszavette régi nevét) hírgyártó központ, aki addig féltve őrizte a tabukat, az első volt, aki lerombolta azokat, s 1990 január 6-án például az alábbi két fotót kínálta föl az előfizető szerkesztőségeknek:

* Cornel Mocanu felvétele az államelnöki flotta egyik

vezérgépének belsejét ábrázolja, a jól látható nappalival, dolgozó szobával, hálószobával, fürdővel, széffel, mindenféle külföldi elektronikai felszereléssel ellátva.

* Megtört a diktátor fia, Nicu Ceausescu lakásának tabuja: Mihai Alexe képén a Szeben megyei pártbizottságot vezető fiatal politikus bukaresti dolgozószobája látható, fő helyen összeállított repülőgép makettekkel.