Fotó és irodalom (1)

Olyan irodalmi alkotások alkalomszerű, szubjektív gyűjteménye, melyek tárgya valamilyen formában a fotográfia vagy a fotográfusi munka.


DAN CULCER


Az árnyék
(Egy amatőr fényképész vége)


Oláh István: Örök világ
Valamikor vásároltam egy fényképezőgépet; se túl drágát, se túlságosan jót, épp egy amatőrnek valót. Szentül hittem, hogy eljött az ideje megőriznem barátaim képét, azokét a helyekét, amiken megfordultam, s nem voltam biztos benne, viszontlátom-e még valaha őket; a saját arcomat, amelyen még nincsenek ott az öregedés jelei, apám tekintetét, egy megrepedt falat, a fertály kölkeinek járdára firkantott krétarajzait, egy kizárólag csak két napig vetített film előadásaira jegyet óhajtók tülekedő sorban állását, egy újszülöttet, anyám kezét, végül pár olyan dolgot, melyek életem sajátos jelzései lehetnének.


Azóta több millió felvételem gyűlt össze, lassanként le kellett mondanom minden más foglalatosságról, pénzemet papírra, filmre, és a kép előhívásához, rögzítéséhez szükséges vegyszerekre költöttem. Azt reméltem, a fényrajzolta papír tartósabb lesz a becserkészett tájaknál, az általam engedélyük nélkül lefényképezett ismeretlen embereknél; úgy véltem, szolgálatot teszek nekik azzal, hogy átmentem őket, és mert az egész világot - mindent, mindent - le akartam fényképezni, és tehetetlenségem, túlságosan rövid életem falába ütköztem. Már az alvással elvesztegetett idő és az állásomban eltöltött órák gondolata miatt is szenvedtem, mert olyasmit voltam kénytelen végezni, ami egyáltalán nem érdekelt, s mindenről kész voltam lemondani: nem alszom, csak a magam dolgát végzem, kószálok a szüntelenül készenlétben álló gépemmel, városokban bolyongok, tehervonatokon utazgatok, hegyeket, falvakat járok, keresztutaknál lézengek, azok kegyelméből élek, akik azt hiszik, vándorfényképész vagyok. De mindannyiszor hazatérek, mert szükségem van egy sötétkamrára, ahol csöndben és lóhalálában előhívhatom a több száz méternyi filmszalagot.


Minden utamba akadótól családi fényképeket koldultam össze, az elfeledett ősök körvonalait. Jókora csoportképek gyűltek össze, amelyeken évfolyamok, népgyűlések résztvevői, rokonság, barátok, gyermekek, unokák feszítettek, egy-egy iskolai kirándulás és vakáció emlékei, esküvői népség zsúfolódtak össze. Gyűjtöttem a milícia nyilvántartó kartotékjaira szánt igazolványképeket, amelyeken mindenki hasonlít mindenkire az egyenruha alatt, ahol a ruhák idegenül fityegnek a közönséges testen, hogy pár részlet erejéig valamennyire egyéniek legyenek, és e régi képeken látható sárgás vagy barnás, kemény kartonra ragasztott felvételeken található arcok aprók, elveszőek, alig lehet őket megkülönböztetni az egymásra húzott ruhaneműktől, kalapoktól vagy esernyőktől, az égbolt magasságos íve alatt. Szobám zsúfolásig telt dobozokkal, amelyekben katonás rendben sorakoznak egy általam sosem élt élet tanúvallomásai, enyhén meggyűrődött, fehér szegélyű papirosok, amelyekről a régi világ megannyi ódon holmija néz vissza rám.


Még több időre van szükségem, ennél is többre...


Mintha időtlen idők óta dolgoznék, s óvnám a világot az eltűnéstől. Sokak gúnyolódását kellett elviselnem hosszú éveken át; voltak, akik magamra hagytak, mások meg elsirattak, volt aki ütlegelt is. Rengeteget éheztem, keveset aludtam, s azt is csak akkor, ha már estem össze a kialvatlanságtól, ott vetettem magam hanyatt, ahol értem, hol egy árokban, vagy a gyér fényű lámpáktól homályosan megvilágított előhívó kamrácskában, ritkábban egy széken, miközben éppen kenyeret majszoltam, továbbá poros utakon, az aszfalton, kövek között vagy egy tehervagonban, amely üresen tért meg, miután farönköt vagy búzát szállítottak vele.
Napokat aludtam át, egy ismeretlen helységben ébredtem, a vagont berakó hordárok durva taszigálásaira, egy-egy közrendész alaposan meg is rekcumozott, mert azt gyanította, hogy tudatvesztéses csavargó vagyok és minden áron haza szeretett volna zsuppolni engem. Magyarázni kezdtem neki, hogy nekem muszáj fényképeznem, mert nincs egyetlen perc elvesztegetni való időm se, s mindaddig nem lehet szó hazatértemről, ameddig elhasználatlan film van a masinámban, miközben oly sok még az átmenteni való személy, helyszín és tárgy.


Véget nem érő álmomban úgy tűnt, sosem látott világot fényképezek, az ég földre telepített erődítményeit, félelmeket, vágyakat, eszményeket, egymást szerető embereket, gyászmenetek vonulását, özönlő távoli fényeket; álmodtam, hogy lefényképezem, milyen az, amikor semminek nincsen vége, a kezdeteket, a végtelen örömet, az újszülött sivalkodását, a mélységeket. Álmodtam, majd üvöltözve ébredtem, rettegve, hogy hamarabb elpusztulok, mintsem befejezném a művet, hogy nem lesz erőm lenyomni a kioldó gombját, amikor leeresztenek a sírgödörbe, ezek a megismételhetetlen szépségek, ezek a kegyetlen tobzódások és vallatások, a füst, a fényárban úszó ablakok, az ünnepek mind-mind feledésbe merülnek, elvesznek, semmivé lesznek, szétrohadnak, kihunynak anélkül, hogy valaki is felidézhetné őket. Álmaim kitartóak voltak, akárcsak mély öntudatlanságom, amelybe a fáradtságtól beleszédültem.


Tegnapi álmomban egy ismeretlen városban jártam, keskeny, meredek, csatakos utcában, amelynek jobb oldalán nem túl magas kerítés meredezett, a kerítésen kiskapu, azon túl magas fák zöldje, bozontos koronájuk a szakadékba ájuló fatörzsek csúcsán ringatózott, s penészes, meredek kőlépcsők vezettek le a mélybe. Átvergődtem a lombokon, melyek csapóajtóként zárultak össze mögöttem, s egy elvadult kertben találtam magamat, ahol embernagyságúra nőtt csalánok farkasszájú virágai fehérlettek, miközben iszonyodva, kórusban üvöltöttek; tövükön, a földből tejszerű anyag szivárgott, buzgón levedzett, a keskeny ösvény pedig elaggott, fás torzsák között kígyózott.


Egyszer csak egy magas, fémből-üvegből épült fényképész műhelyben találtam magam, amely ódon volt, miként a világ vagy az emberiség, megomlott, az üvegmennyezet beszakadt, meteoritok lyuggatták, rongyos és kormos, valamikor minden bizonnyal fekete függönyökkel, a padlót a tetőn át bevetődő égi lövedékek szaggatták fel, hamis, fordított sztalagmitokat teremtve, amikor is az évezredek során a víz nem épít, hanem pusztít, váj, morzsol, repeszt a laboratóriumi vegyszerekkel való kölcsönhatása révén.


Érzem, valaki figyel valahonnan, fájnak a kezeim és a vállaim, a környéket kémlelem, de a roppant műhely távoli sarkai árnyékba fúlnak, a függönyök nehézkesen lógnak, minden oly zsibbatag, mozdulatlanná dermedt, átható perzsszag terjeng. Tekintetét mereven rámszögezve magas, fehér hajú, szakállas férfi áll mellettem, egyik szeme kisebb a másiknál, enyhén bandzsít, mintha kevesebb fényt óhajtana szemrésein át beereszteni, hogy tisztábban láthasson. Rámutat egy kifakult vászonnal leterített pódiumon álló székre.


Rátelepszem, mintha trónon ülnék; úgy tűnik, az öreg túlontúl távol van tőlem, s megpillantom, amint lehajol, s a fején megigazítja a nyilvános parkokban olykor még látható, kerekes lábú állványra rögzített fényképező dobozokhoz illő fekete rongyot. Nyugalmat színlelek, nem mosolygok, tudom, hogy meg kell őriznem komolyságomat, mert az életem forog kockán, hisz annyi még a tennivalóm, s nem kockáztathatok meg az ünnepélyes feszültség pillanataiban egy illetlen mosolyt.


Roppant csönd telepszik ránk, a szívdobogásom is hallszik, fenyegető süvítést hallani és vakító fény ömlik szét a műhely sarkaiban. Minden, amit látok, csupa árnyék és csupa fény, lángra lobban a magnézium, mintha az egész világ tüzet fogott volna, fehér füst telepszik ránk, az öreg felegyenesedik, s mielőtt elnyelné a füst köde, felmutatja, győztesen lobogtatva a fekete klisét, és azt kiabálja, hogy „mozdulj már, te részeg disznó, ami vagy!”, és akkor felébredek, szememet elönti a fény, vacogok a hidegtől a városra telepedő késő őszben, csodaszép reggelen.


A parkban egy padon háltam, megkíséreltem lefényképezni az éjszakát; az utcaseprők ébresztettek, seprűik hosszú nyelével ütlegelve engem. Fejemet védtem és a masinámat, összegörnyedtem, kegyelemért esedezve.


Elbújtam egy fékező fülkéjében, s az első vonattal visszatértem városomba; minden filmem elfogyott, s több ezer képet kellett előhívnom.


Elkészítettem az előhíváshoz szükséges vegyszereket, meggyújtottam a vörös lámpát, s kapkodva, sietősen, hogy mihamarabb megtudjam, mi az, ami túlél bennünket e világból, befűztem az első filmet a nagyítógépbe, majd a második, a harmadik következett. Éhes voltam, elgyötört, már koppant le a szemem, vacogtam a laborban, ahol évek óta nem raktam tüzet; a vegyszerek marta ruháim, amelyek az idő teltével, no meg a tehervagonok cementporral, út porával lepett platójából kiálló szegektől elrongyolódtak, érdesek lettek. Ide-oda ráncigáltam a filmet a nagyító üvege alatt, és akkor megpillantottam rajta a liget egy szögletét, egy üres padot, egy vén gesztenyefa repedezett kérgét, majd a kaviccsal leszórt földön egy orsóforma árnyat; egy árnyékot, mely nem indult ki sehonnan, nem tartozott senkihez, semmihez, nem hevert el engedelmesen senki lába előtt, hanem önállóan, csúfondárosan feszített, semmivel sem törődve, az út közepén.


Kinagyítottam a képet, előkerestem a legnagyobb fotópapírt, amivel rendelkeztem, és rávetítetve kidolgoztam az árny felnagyított, lehető legélesebb képét. Rögzítőfürdőbe tettem, nagyítóval végigvizsgáltam, de képtelen voltam rájönni, honnan ered és mit ábrázol, netán egy filmhibának köszönhető, vagy az őszi naptól rézsútosan bevilágított gesztenyeág hozta létre.


Félretettem a papírt, egyre jobban kapkodva hívtam elő, majd akasztottam ki száradni a többi képet, s egyre jobban foglalkoztatott a gondolat, valami olyasmivel állok szemben, ami sajnálatosan elkerülte a figyelmemet, amit illett volna ismernem, s akár az életem árán is le kell fényképeznem. Tudtam, hogy e fénykép híján bármely szándékom meddő marad, a világ pedig nem hagyja majd legyűrni magát, képtelen leszek megmenteni, visszavonhatatlanul és örökre elvész.


Visszatértem abba a hatalmas ligetbe, ahol legutóbbi képeim készültek. Egy folyó mentén terült el, egy városkában, amelynek neve egyáltalán nem mond semmit, s amely fölött hatalmas porfelhő lebegett, a gesztenyefák levelei fehéren fuldokoltak a portól, a gesztenyék faaggastyánok voltak, a kiterjedt ligetben ezernyi pad állt.


Keresni kezdtem azt a bizonyos fát, a padot, kíváncsi voltam, vajon a fa kérgén látható szív nőtt-e azóta valamit; a fehéren szikrázó kövek szétszóródtak-e az idő teltével, de minden a maga helyén, hegyi kőfejtők szállította márványsírkövekre emlékeztettek, elfedték a bogarak elhullott kitinpáncélját, a fészekből kiesett madárfiókák tetemét, az ellapított sörösdugókat, amikkel a gyerekek pitykéztek, eső áztatta cigarettacsikkeket, a vasárnapi kimenős bakák szorongatta lányok szétköpdöste tökmaghéjat, a kavicsok közti sovány talajba mélyedt cipősarkok nyomát, e sűrűn egymás mellett sorjázó mélyedéseket, kekszről lehántott sztaniolpapírt, egy felfordult rovartetemet, amit éppen egy veréb készült bekebelezni.


Ezek voltak az egyedüli ismertető jegyek, amelyek nyomán rálelhettem volna ama nyugalmas helyre, ahol az a hetyke orsószerűség, az az ártalmatlan árnyék hevert, a csodás árnyékok közül is az egyetlen, a legvégső dolog, ami fényképgyűjteményemből még hiányzott, amelynek nyomán, valaki sorjában és türelemmel, de szenvedéllyel újra teremtheti a világot, újra felépítve romjaiból, némi hamuból és agyagból, fényből, türelemmel, türelemmel, és sok szenvedéllyel.


Napokon át bolyongtam e néptelen ligetben, amelyet gyöngéden borzolgatott a szelíd őszi szél, mind görnyedtebben jártam, majd csúszva-mászva, tekintetemet a földre szegezve, fáradtan, kimerülten, rettenetesen elcsigázva, lassúdan, végtelen nagy türelemmel, fehér kavicsok, cigarettacsikkek, kibelezett magvak szőnyegén, a pad, a legvénebb fa fáradt és elgyötört szíve felé, ijedten és rettegve attól, hogy nem lesz elég erőm, utolér a vég, netán megadom magam, nyomom vész a vén gesztenyék között, a tengernyi fehér, rettegésben kisápadt falevél között.


Már csak egyetlen beteg, reményvesztett, elgyötört testű tekintet voltam, konok egy lény, akit egyedül már csak a látvány éltet, vonz, gyötör, ostoroz hideg esővel, elkeveri a röggel. És akkor, emberi erőtartalékaim végén, megpillantottam a szívet, a padot és az árnyékot, amelyre ráborultam, hogy egy végső erőfeszítéssel megóvjam a pusztulástól, ott kerestem a sötét földön, mit sem törődve az idővel, majd feltápászkodtam,, beállítottam a késő őszi, sárgás, szétfolyó, remegő fényhez illő rekesznyílást, beállítottam az időt és lenyomtam a kioldót, amíg el nem használtam valamennyi nálam lévő, még érintetlen filmszalagot.


Aztán visszatértem városomba, sötét szobámba, előhívtam a fénymarta, teleírt filmeket, kinagyítottam a képeket, az árnyékot. A felvételek mind élesebbek, egyre jobbak lettek, ezekből lettek a legjobb fotóim, most már tudom, hogy elégedett lehetek, mert földi életem értelme beteljesedett, a világ ott lüktet felvételeim roppant felületein, és immár semmi sem veszhet el, minden újjáteremthető türelemmel és nagy-nagy szenvedéllyel, főként türelemmel, tudtam, hogy ennél szebbet senki sem alkotott, hogy nagy művész vagyok, hogy minden visszaszármaztatható a világnak, hogy ez a világ csak azért létezik, mert még idejében, egyszerűen sikerült megmentenem, s a fényes, egykor fehér papírlapokon ott van az egész titok, utolérhetetlen, tökéletes árnyékok, semmilyen fehérség nem kontúrozza őket, sehol egy fehér pont, amely felszabdalná, beszennyezné az árnyék mélységét, felismertem, mert mindig is tudtam, hogy ez az árnyék a...
VÉGSZÓ


(Cseke Gábor fordítása)


*


OLÁH ISTVÁN

Sötétkamra


(Portré ellenfényben)


filmre papírra fövenyre
ki kéri hogy írjak arcot
ki esküszik hogy csalhatatlan
s hogy felismeri azt a rajzot


Ha percek alatt el is készül
mi változás megy bennem végbe
lobos dühöm ha átrajzolom
bocsánatos szelídségbe


Szaporázom egyre messzebb
megtörtént dolgok árnyékából
tűnődöm mégis mi hiányzik
nap se lángol csak világol


Mögém esik s az ellenfényben
mi már elkészült azt is nézem
megvillanok ím a képen
Európa lófejében


(Dagerrotip)


Esik, aztán már lassan darára vált.
Évszak évszakra hull az arcon.
Kezdődik pufók alkonyattal,
mindenek zárja egy téli reggel.


Miért pergamenszerű ez a hó?
A kezdet fehérsége miért sárgul?
Hogy költözhetett a Holdba
ez a rátarti puszta?
Mikor dermedt meg ez az ironikus táj?


Képesújság

Emlékszel mit mondtam a Brooklyn-híd alatt
Emlékszel Párizsban mit akartam mondani
Emlékszel emlékszel emlékszel
Emlékszem emlékszel valóban volt valami

A Brooklyn-híd alatt Párizsban
Brooklynban a francia híd alatt
Abban a rongyolt képesújságban
Egymáson a képek s a szavak

Egymáson az ó és az új világ
Egymáson a franciák angolok
Zászlajuk tán Ingük merő vasból
Fém csupa fém és akkor nem lobog

Egymáson az éjjel és a nappal
Emlékszel egy megszakadt híd alatt
Világaid városaid járva
Mint egy képesújságot forgattalak


A virágmindenség fényképe

Összeállt az énközpontú világ.
A virágegyetem, a perifériák.

Klári, aki a mindenséget tartja,
Tej útján a gyeplőket
nem rezzenti karja.

A fiú tranzisztoros ezermester,
áramköreivel Bukarestben.

A lány gyémánt törpecsillag,
magába fordulva mit lát ha lát?
Neutronfényben égeti magát.

Kipörgünk az utcára, a piacra,
a bárba, sőt a várba. Már ma
vagy tegnap, húsz évvel ezelőtt.
Mögöttünk a Puskaporos, a műjégpálya, Szentlélek
útja. – Aztán ne feledd Imre bácsit, Zsögödöt.
A vár udvarán háromszáz éves csikó,
arany zablával zabolázza Mikó.
Parazsat eszik a ló, szalonnát-hagymát az ember.
Most már csak mi vagyunk. Ha akarod, menj el.


Oláh István: A nagy utazás (2010)

JERZY KERN

A zsiráf a fényképésznél 

Fénykép kellett a zsiráfnak, 
fényképészhez ment vasárnap 
- Le tud engem fényképezni? 
- Kérem! 
- Szépen tud ön fényképezni? 
- Szépen. 
- És a képet most csinálja? 
- Nyomban! 
- Van-e hozzá masinája? 
- Ott van! 
- Nem fog a kép elmozdulni? 
- Kár izgulni! 
- És elférek majd a képen? 
- Csak a fele fér rá, kérem. 
- S mi lesz a másik felemmel? 
- Hát, azt majd külön veszem fel. 
- De remélem, nem lesz drága. 
- Két kép ára. 
- Hátha elférek egy képen! 
- Semmiképpen! 
- Nos, ha másképpen nem megy: rajta! 
Csett: a lába. 
Csett: a torka 

- Kész! 
Fél meg fél az egy egész. 
Uram, roppant vonzó rajta!



André Kertész: Egy Ady-vers (1928)



SZABÓ T. ANNA


Előhívás


Az arcok lassan felderengenek 
az elmerített fehér papíron. 
A sötét zölden derengő tavából 
felszínre rúgják magukat a testek. 
Hanyatt lebegnek az idő vizében 
és mosolyognak. Templomok, olajfák 
derengenek a víz színén mögöttük. 
Övék most is az édes napsütés, 
átmelegíti a fényes lapot. 


Gyújts villanyt. Vedd ki, szárítsd meg a képet. 
Ahogy tartod az ujjaid között: 
langyos, akár a júliusi víz. 




Fekvő nő kockás pokrócon 


Délután volt és napsütés,
az erkélyen aludtam.
Rámfogta, elsütötte, és
hunyt szemmel ottmaradtam.


Az arcom nyugodt, szigorú,
homlokom csupa fény.
Álmom árnyékként ott ragadt
a szájam szögletén.


Este van, elment — forgatom
a polaroidot:
jól van. Akkor tehát ilyen
vagyok, ha nem vagyok.




Népstadion metrómegálló


A fotográfiai látás nyolc eleme
(Moholy-Nagy László, 1932)


1. Absztrakt látás: fotogram


Hány ember halt meg itt. Autók alatt,
verekedéstől, késtől. Vérüket,
árnyékukat beitta hó és aszfalt.
A részeg, aki egyszer felbukott
és ott maradt. Váratlan szívroham,
agyvérzés, kerékpáros, buszkerék.
Körülrajzolták őket, s melegük
szétszivárgott a gyökerek közé.
De néha, nagy fényben, eső után
az aszfalt zselatinos lemezén
előhívódnak, mintha víz alatt:
fehéren izzik ittlétük nyoma.


2. Pontos látás: riport


Képsorozat: így bontják a bazársort.
Ez kenyérbolt volt, az meg ott virágbolt.
„Ezt látni kell” - így hirdette magát
torz betűivel a drogériás.
Előbb a ruhaboltot szerelik szét.
Lám, itt viszik a próbafülke tükrét.
A rozsdamarta tartóvasakat
kocsira dobják, és a széthasadt
pozdorjafalat szemétre vetik.
Pár nap, és az egészet szétszedik.


3. Gyors látás: pillanatfelvétel


A zöldséges lány épp káromkodik.
Csapzott hajáról lecsúszott a sapka.
Egy öregasszony félig térdepel:
az imént hasadt szét a nejlonszatyra.


A lángosbódé párás ablakán át
kifelé tolják a nagy, tejfölös,
zsíros lapótyát. Kutya szimatol.
Tél van és délután. Nyirkos, ködös.


4. Lassú látás: hosszú expozíció


Az autók izzó, fényes csíkokat
hasítanak a korán jött sötétbe.
Tolongó tömeg torlódik: tolat
vissza a lakótelep melegébe.


Mentők, rendőrök forgó fényei
szabdalják szét a lassított időt.
Látni a százlábú tömeg felett
a ki-be járó, párás levegőt.


5. Felfokozott látás: mikrofotó, szűrő


Friss havon cikcakk utak: talprecék.
Műszőrszálak közt olvadó pihék.
Egy fagyott rózsa eres szirmai:
merev, fekete örvény. Mandarin
pórusai, mint partifecske-odvak.
Görgeteg morzsák, verébláb, galambnyak.
S ha átnézel egy borosüvegen:
zöld fénybe borul minden hirtelen -
visszazökken, aztán kizökken újból.


6. Többlet látás: röntgen


Röntgenfotó: a testek negatívja.
A takart szerkezetet létrehívja.
Világító csontváz gurítja le
szellem-torkán a szokásos felest.
Csontujjakon vagy titkos részeken
felizzanak a tömör ékszerek.
Cekkerekben imbolygó csirkecsontváz.
Gumibotok, pengék és sokkerek.
Vonul a röntgensötét éjszakában
a mindennapos árnyékhadsereg.


7. Szimultán látás: egymásrafotózás


Nincs elmúlás: nappal és éjszaka,
tél és nyár egymásravetíthető.
Folyton mozog és mégis mindig áll:
ilyen a Népstadion-téridő.
Özönlenek a részeg szurkolók, 
testükön átrobog a forgalom.
Mögöttük olthatatlan lánggal ég
a Sportcsarnok. A pavilonsoron
átborzong saját hiánya. A tér
romlik és újul, de nem változik:
a visszatekert filmen megmarad
és megmutatkozik.


8. Másképpen látás: prizma, tükrözés


Zajlik a látvány, mint jég a folyón:
megtorlad, lódul, szilánkra törik.
Egy szélvédőn gyors tükör-villanás:
mire lekapnád, jön a második.
Kering a nap a téli tér fölött,
villog a hó, az ablak, fáj a szem,
lencsék és prizmák, gyors tükrök között
halrajként villan át a képtelen -
rögzíthetetlen, mint a vadvizek,
és olvadékony, mint a fény maga.
Nagy, árnyéktalan déli ragyogás.
S lesz este,
reggel,
megint éjszaka.


Sirály-fényképezés


Először is a szélirány. A napszak.
Felhős, ködös vagy tiszta az idő,
csillámlik-e a víz, vagy fodrozódik,
rőtvörös-e a nádas, sávosan
zöldeskék-e vagy kékesfekete
az ég, a tó, a túlpart, nedves-e
a víz szélén a sziklatörmelék,
és közein hullott platánlevél
vagy nádtörek, vagy nyálkás alga gyűl,
és hogy vittünk-e magunkkal elég
morzsolgatható és hajítható
kenyérdarabkát, és hogy a dobás
elég magas röpívű-e, és a 
madarak hányan vannak, éhesek
vagy jóllakottak, és vajon a prédát
felszálltában vagy hulltában vagy épp
elmerülőben érik, sebesen
villannak el vagy kitárt szárnyukon
függeszkednek, és ideges fejük
meg-megrándítva várják a dobást — 
mindez nem mindegy, sőt, nem is beszélve
a szögről, vagy a gépünk és a film
minőségéről, és különösen
arról a gondról, hogy csak két kezünk van,
és vagy dobálunk vagy fényképezünk.



Gaina Gerendi Dorel: Távozás (1980)



BODOR ÁDÁM 


Barátok, fényképésznél

„Dzsony, Bill és Mimi szoros barátsága.” Ezt a szöveget írták ezek a barátok meleg ujjukkal a vonatablak jégvirágába. Úton voltak, zötyögött velük a vonat a kicsi mezőváros felé. Mentek a fényképészhez.


„Foto salon Cordial”, ez volt a műterem neve. Dzsony a tükör elé állt, s tincseit lassú, óvatos mozdulatokkal irányította a homlokába. Aztán Bill állt a helyére, és hajával teljesen eltakarta a fülét. Mimi úgyszólván teljesen készen állt erre az alkalomra. Előzőleg alaposan belakkozta a haját, ami most úgy feszült koponyája fölött, mint egy új sapka. Bill aztán mégis visszatért a tükör elé, egyik fülét szabaddá tette, és profilból nézegette magát. Orra talán kissé hosszú volt, ehhez a letakart fül jobban talált.


– Egy olyan hármas-képet szeretnénk – mondták a fényképésznek. – Ahol mindhárman egyszerre rajta vagyunk.
– Kérem szépen – mondta a fényképész.
– Lehetséges ilyen kép?
– Kérem szépen – mondta a fényképész. Bevezette őket a kifényesedett plüssfüggöny mögé. Mutatta, nézzenek alaposan körül, hogyan is képzelik. A rendelkezésre álló kellékekből kedvük szerint válogathatnak.


– Ez egy barátság – magyarázták. – Azt szeretnénk, ha ez látszodnék a képen.
– Kérem szépen – mondta a fényképész. Rajta lesz. Tessék csak alaposan körülnézni.


Ott volt egy kerek asztalka, kicsi kerek székekkel, válogathattak egy vinilin- és egy szürke csipkeabrosz között. Voltak poros virágvázák, művirág szálak, kopott címkejű italosüvegek, poharak, fejdíszek, amerikai tehenészfiú-övek, kalapok, valamint egy rend fekete ruha. A fényképész a színfal mögé vezette őket, nézzék csak meg a túlsó felét is. Azon egy kikötő képe látható. Ha tetszik, ő megfordítja.


– Itt sötét van – mondta Bíll –, nem látok semmit.
– Én a kikötővel akarom – mondta Dzsony. És megfordították a színfalat.
– Istenem – mondta Mimi. – Kár, hogy nem színes.
– Ki tudom színezni – mondta a fényképész. Természetesen. Csak fel kell majd írnom az önök hajszínét.


Az asztalt föltették a dobogóra. Mellé a három kicsi széket. Dzsony levette a virágvázát, a horgolt csipkeabroszt, és kicserélte a vinilinabroszra. A földről elvett egy pezsgősüveget. A fényképész talpas poharakat hozott, s az üvegből sötétbarna folyadékot töltött. Tea lehetett.


– No, akkor beszélgessenek – mondta a fényképész, és belenézett a keresőbe. A három barát egymásra nézett.


– Ejnye – mondta Dzsony –, szóval… – Ezzel elhallgatott.


Bill épp fölhúzott szemöldökkel készült figyelni a barátját, tenyerét magyarázólag kifordította. De ő is hallgatott.


– Úgy, mint rendesen – mondta a fényképész. – Mint amikor barátkoznak.


Mimi hirtelen fölnevetett, hol egyik, hol másik barátjára nézett. Amikor látta, hiába várja, hogy kattanjon a gép, hirtelen elhallgatott. Bill szemöldöke is ernyedten elpihent.
– Na jó – mondta a fényképész. – Látom, nem megy. Akkor ne beszélgessenek. Poharat a kézbe. Mosolyogjanak.


Dzsony hirtelen fölállt. Mindenképp be akart nézni a keresőbe.
– Ha visszaülök – mondta –, eltakarom a hajót.
Aztán Bill is belenézett. – Azok miféle madarak?
– Amilyennek parancsolják – mondta a fényképész. – Lehetnek egyforma zöldek. Lehetnek tarkák. Csak majd föl kell írnom.


A végén aztán ott ültek az öbölben, a fölöttük elröppenő zöld és tarka madarakkal. Kezükben egyre inkább remegett a pohár. Mimi arcán a két kis gödör lassan megmerevedett, csak a feje rázkódott időnként fékezhetetlenül, s karika-fülbevalója belecsillant a lencsébe. Bill hosszú orrát most elnyelte a kétoldalról érkező fény, a fülére fésült haj egybeolvadt álla háromszögletű árnyékával és nagy, lapos nyakkendőjével. Dzsony egész szélesre húzta a száját, kilátszott Teljesen ép fogsora, keze fejével hirtelen beletörölt a saját szájába, a foghúsába, most már elernyeszthette izmait, a mosoly a kivillanó fogak körül ott maradt az arcán. Megszáradt rajta a mosoly.


– Kész – mondta a fényképész.


Amíg a többiek bediktálták a hajuk színét, Dzsony ülve maradt, és alaposan belekortyolt a teába. Becsukta a száját, ott a szájában tartotta, s az erőfeszítéstől most egészen megnyúlt az álla. De azért állt, amíg a fényképész mindent felírt. Amint kifordult az ajtón, széles sugárban maga elé köpte.


– Valódi pezsgő volt? – kérdezte baráti aggodalommal Mimi.


(A Megérkezés északra c. kötetből)






Múló rosszullét

Mielőtt négybe tépném, a képről letörlöm a port:

Egy padon fiatal, mégis hervadt arcú asszony ül, jobb keze gyomra tájéka felé közelít, talán remeg. Mellette borotvált arcú, keménygalléros, nem túl rokonszenves férfi, lapos, ránctalan homloka alól felszínes érdeklődéssel kíséri a mozdulatot. Mögöttük, elég életlenül, de kivehetően hatalmas macska alakú fekete állat, egy semmiből lelógó fatörzsön. Régi jó fekete tintával írták föléjük: „Zsófika Bajza Vilmossal az állatkertben 1911-ben.” Zsófika, ez a mamám, Bajza Vilmos ki tudja, talán az apám, a macska alakú állat pedig egy fekete párduc.

Anyám fodros kalappal és egy hatalmas muffal érkezett az előadóterembe, s rövid nézelődés után helyet foglalt a Bajza Vilmos közelében a harmadik sorban. Muffját a férfi oldalára helyezte egy üres székre, így közöttük egy ülőhelyre csökkent a távolság. Bajza Vilmos erre vette a kalapját, ujjbegyén egyszer megpörgette, letette a muff melletti székre és biccentett. Amint az „Egészségünk védelmében” című előadás véget ért, Bajza Vilmos indítványozta, tegyenek kisebb sétát, még az est beállta előtt. Induljanak talán az állatkert felé.

A macskafélék ketrecei előtt ültek, a fent említett padon, amikor a mamám, talán az állatok közelségétől, kissé rosszul lett. Nem sokkal azután, hogy a fényképész elvonult, kezét elemelte gyomra tájékáról s hatalmas muffjából előkotorászta illatos zsebkendőjét. – Bántana, ha javaslatom esetlennek bizonyult – mondta Bajza Vilmos –, nem számoltam azzal, hogy e hely, s ehhez kapcsolódó emlékei esetleg földúlják. – A mamám fölállt és elindult a kijárat felé, Bajza Vilmos alig bírta utolérni. Karját a mamám derekán tartotta, amíg elvette orra elől a zsebkendőt és elmosolyodott. – Mire gondol? Miféle fájó emlékeim lehetnek az állatkertben? – Bajza Vilmos köhintett. – Kissé ügyetlenül párosítom a szavakat. Olcsó, egyszersmind otromba is voltam, majdhogy tolakodó. – Azt már nem – felelte a mamám –, tudtommal én helyeztem a muffomat a jobboldalamra, s számítottam rá, hogy az illendőség határain belül keresni fogja a közeledést egy régi ismerőshöz. Ez kalapja személyében be is következett. – Bajza Vilmos ekkor megemelte kalapját, aztán hadonászni kezdett, leintett egy arra haladó konflist. Ahogy beültek, csóválni kezdte a fejét: – Belepirulok, hogy a kedves nagysád mennyire belém pillantott. Bízom abban, hogy gyengeségeimet egyszer jóvá tehetem.

A mamámon a konflisban, talán a ló közelségétől, újra múló rosszullét vett erőt. Bajza Vilmos javaslata ésszerű s egyben baráti is volt: – Boldog lennék, ha felügyeletem alatt egy kicsit erőre kapna. – A konflis nemsokára meg is állt.

Talán ezután is tovább magázódtak, de gondolom, rövid ideig. Több fénykép nem készült róluk.

Most már ezt is eltéphetem.

[Utunk, 34.37 (1979. szeptember 14.)]


Délelőtt Berlinben

Kövérkés középkorú férfi ereszkedik az S-Bahn Alexanderplatz nevű állomása lépcsőjén az Alexanderplatz felé. Oldalán katonazöld kenyértáska lóg, balkezét a fényesre kopott korláton csúsztatja. Arca borostás, bőre a kiütköző sörte között nedvesen csillog, homlokát svéd újságból hajtogatott csákó árnyékolja. Egy fiúsra nyírt koravén asszony követi hatalmas fekete fényképezőgéppel, a térre vezető lépcső legalján éri utól, leveszi a csákót a fejéről, s fekete-fehér, „U” Cluj-Napoca feliratú sapkát húz helyébe.

Fülledt reggel van, szürke, nehéz az ég, nehéz a nagy repülőgépektől is, amint eldübörögnek az Alexanderplatz fölött. A TV-torony földszinti csarnokában sincs hűvösebb, a felvonó előtt már sokan várakoznak. A fiús frizurájú asszony lesegíti a férfi zubbonyát, alatta foltossá ázott az ing. A fényképezőgépért külön belépőjegyet váltanak, egy márkáért. A felvonó tágas fülkéjében fölfelé kúszó fényes csík jelzi, hol tartanak útban, a kétszáz méter magasan elhelyezett kilátó felé.

Nyugat-Berlin fölött nagy kerek sapka lebeg, lencse alakú rétegekben úszik a füstköd, bágyadtan áttűz rajta egy távoli felhőkarcoló napsütötte ablaka. Lehet, nem is füstköd ez, csak az őszelő reggeli párássága, ami megüli a várost. Pontosabban: a városokat.

Az egymárkás különdíj fejében a kilátóból öt fényképfelvétel készül. 1. A Marienkirche tornya, messze a mélységben. 2. A régi városháza, közelében a porrá bombázott és tetemében megkövesedett Nikolaikirche. 3. A kanyargó Spree folyó, az S-Bahn kanyargó vonalával. 4. Smog Nyugat-Berlin fölött. 5. Smog Nyugat-Berlin fölött.
A férfi, fején szurkoló-sapkájával, a nő hatalmas fényképezőgépével a toronyból kinézett útvonalon, az Unter den Linden-en baktatnak a Pariser Platz felé. A hársfák közt betűz a nap, a férfi ingén szikkadoznak a nedves foltok.
A Pariser Platz a világ nevezetes terei között arról is nevezetes, hogy itt nem nőnek fák. Vagy nem ültettek, vagy kivágták őket. Tényleg, nincs ezen a téren semmi egyéb, csak néhány szerény virágágyás az ősziesre fakult gyep táblái között, néhány alacsony pad, s egy derékmagasságban vonuló rövid kicsi fal, egy beton virágosláda tömve muskátlival. A lángoló virágok között szabad a kilátás, üres a tér, a Brandenburgi kapun át lehet látni az első Nyugat-Berlin-i földön emelt építményre. A szovjet hősök emlékművére.

A férfi leül az első padra, pocakja az ölébe buggyan. A koravén asszony veszi elő táskájából az újságpapírba csomagolt elemózsiát; papírtányérok között egy pár fonnyadt, barna virsli, barnán szikkadozik a mustár is körülötte. A férfi zsemle nélkül, egykedvűen harapdálja, megeszi az egészet, aztán föláll, néhány lépést tesz Nyugat felé és beül a muskátlik közé. Kéri a nőt, itt, itt fényképezze le őt. Szurkoló sapkáját leveszi, pislogva bámul a lencsébe.
Mivel tovább menni nem lehet, innen visszafordulnak. Még a közelben, egy mozgóárusnál fagylaltot vesznek, állnak a járda szélén és nyalogatják.

– Merre megyünk? – kérdi az asszony.

– Menjünk vissza – morogja a férfi.

– Hová?

– A toronyba.

Elindulnak. Közben egy széles és lapos személyautó érkezik a Pariser Platzra. Rendszáma nyugat-berlini, utasai nem biztos. Nem itt a Spree partján, inkább a Holt-tenger, az Eufrátesz vagy egy kiaszott vádi partján látták meg a perzselő napot. Most ott fészkelődnek a muskátli között és öltögetik a nyelvüket, egyikük fényképezi őket. Tréfás kópék lehetnek.

[Utunk, 35.39 (1980. szeptember 26.)]


Moszkva ORWO-filmen

A Kalinyin sugárút bal oldalán, rézsút átellenben az egyik aluljáró lépcsőjével, egy áruház első emeletén másfél rubelért 18 DIN-es ORWO filmet vettem.

A fényképeken november van, bágyadt reggel. Udvarokon lombtalan, karcsú fák ágaskodnak fehér bádogtetők felé, az ereszek alatt borzas verebek dideregnek. Az éjszaka havazott egy keveset, most már olvadozik, az égtől lila tócsákba ragadnak száraz, barna levelek.

Az Arbat téren, ahol egykor orrukból gőzt eregető izmos lovak vesztegeltek, hátukon lópokróccal, most rengeteg gépkocsi kanyarodik jobbra, a Volgák indexe sárgán pislog jobbfelé. Egy ősz bajuszos katonatiszt lelép a járdáról, egy kilyukadt szürke gumilabdára.

Magamat is látom egy zöldségesbolt kirakatában; mögöttem a Gorkij utca hullámzó forgalma, előttem egyforma piros almák keskeny ládákban. Idegenül állok ott, egy futó esőtől ázottan, mint az, akit nem vártak Repin „Akit nem vártak” című festményén. A bolt polcain is egyformák az almák, egyformák az emberek is: két kilós zacskóval hónuk alatt lépnek ki az utcára, arcukra ez van írva: „almát vettem”.

Fekete kovácsoltvas kerítés mögött, egy levéllepte kertben áll sápadt sárga falával, csukott kék ablakaival Gribojedov háza. Mint egy kedves, lezárt családi doboz. Bulgakov meghitten csak „a Gribojedov”-nak hívta. Nem is a Gribojedové volt, hanem a nagynénjéé. De ez teljesen mindegy. Az nem mindegy, hogyan találkozott 1829-ben Puskin Gribojedovval Georgiában. Puskin fogaton utazott az örmény felföld felé, Gribojedov szekéren tartott Teheránból Moszkvába, vissza a sárgafalú házba. Beleszegezve egy deszkaládába.

A Lenin-hegyen hófehér menyasszonyok és koromfekete vőlegények állnak rettentő szélben, mint zarándokok vagy kóbor madarak. Gyárkéményből füst terül el lapos lepedőben. A nagyításnál látszik, nem füst az, a kémények is madarakat eregetnek.

Moszkva fölött közben felhők rohannak, seprik a szürke, zöld és sárga falakat. Valahol, ahol váratlanul megtörik a zöld és sárga falak tömbje, mint egy kis őszi réten két, egymást átlósan metsző ösvény vonul. Egyik kivezet a képből a Szadovaja felé, a másik egy bádoggal fedett faházikóhoz kanyarog. Vaszilij Suksin áll ott a szélben, üres vederrel a kezében, és két kövér lány után integet. Várja, hátha megfordulnak. Aztán leteszi a vedret a deszkafal mellé, egy nyirkos, fűtlen kerek foltra, ahol a vedrét tartja. Olyan, mint Suksin, de nem ő, ő már nem lehet. Suksin nincs rajta az ORWO-filmen.

[Utunk, 35.45 (1980. november 7.)]


Légifelvétel

Egy repülőtéren álltam egy este, még egészen közel a géphez, amely nemrég ért földet. Álltam az odatolt lépcső alatt, a szeles kifutópályán, egy traktor vontatta, nyitott sárga pótkocsira várva, amely az érkező utasokat beszállítja a főépületbe.

A kicsi sárga pótkocsi elé fogott traktor már ott pöfögött a főépület előtt, csak még éppen nem adtak jelt az indulásra.

Gyalogosan is be lehetett volna sétálni útlevélvizsgálatra, hatvan-hetven métert az ember gyalog is kibír. De a helyzet az, repülőtereken legjobb szigorúan betartani az előírásokat.

Pedig már jöhetett volna az a kicsi jármű, komisz hideg szél sepert a betonpálya fölött, sovány havat kergetett. Egy számomra – úgy-ahogy – déli ország fővárosa volt ez, nem is hallottam eddig csak tikkasztó, forró nyarairól, kiégett sivatagos felföldjeiről, a falakig kószáló sakálokról. Most meg, mit látnak szemeim: hó üli meg a repedéseket.

Nyakamból nagy, fekete fényképezőgép lógott, gyanús, nagy fekete tok, csillogtak rajta az irányjelző kék lámpák fényei.

Egy férfi állt meg mellettem, rövid bőrzekés, szürke juhprém-galléros, tányérsapkás férfi. Akart tőlem valamit.
Azt akarta tudni: van-e film a fényképezőgépben?

A kérdés pontos és célratörő volt, igyekeztem röviden és őszintén válaszolni: nincs.

Nemrég, jó félórája repültük át a Kaszpi-tengert, s ez az újdonság kissé megzavart. Nem azért, mert jókora kitérőt jelentett, inkább azért, mert a Kaszpi-tengerből nem láttam semmit. A pilóta szíves közlése tette azt, hogy egyszerre mindenki kibámult az ablakon. A Kaszpi-tengerből nem látszott semmi, vastag felhőpaplan borította. De ez a felhőpaplan zöld volt, s alig-alig veszített színéből, amint a nap a látóhatár felé közeledett.

Fényképezni a fedélzetről tilos, a tilalmat borús idő esetén sem oldják föl. Különösen, ha a felhők alatt felségvizek hullámzanak. A látottakat az ember nem viheti magával.

Megismételtem hát, nincs film a gépben.

Azért, hogy is mondjam, mintha valamit elhallgattam volna. Nem csoda, ha nem éppen tiszta lelkiismerettel baktattam a juhprém-galléros férfi oldalán a főépület felé. Azt nem tudom, milyen a Kaszpi-tenger, de a felhők fölötte, legalábbis a felhők felső részei zöldek voltak. Ezt a színt jó minőségű festékekből bármikor ki tudnám keverni. Ha pedig nincs kedvem kikeverni, elég, ha lehunyom a szemem. Ezért aztán egy kicsit olyan zöldfelhős volt a lelkiismeretem. Akárhogyis, egy filmszalag színeit a hívás és a tárolás során rengeteg károsodás érheti, én meg itt hordom a homlokom mögött a légifolyosó koordinátái alatt elterülő felhőzet színét. Felülnézetből, hetvennyolc november tizenhetedikén, úgy tizennyolc óra körül.

Mégis, azért, ha lennék olyan szíves és kinyitnám a gépet. Hogyne, tessék. Na ugye: a gép üres volt. A filmet még induláskor kivettem és zsebre tettem. Utazás előtt tanácsolták, ne repüljek betöltött kamerával, inkább nyissam ki jól a szememet.

[Utunk, 36.8 (1981. február 20.)]



A fotográfus (archív fotográfia Molnár Attila EFM gyűjteményéből)



SÜTŐ ISTVÁN

Három visszavett fénykép














I

pillanatfelvétel     a fej jobbra dől
a főváros peremnegyedében     nem tudja kérem
mikor repül a kismadár     igazi arcát     arcait
látja     öt lej az ára      fekete posztóval
bélelt deszkabódé     mint kivégzéskor     rejtett
géppel lesték     azon a nyáron láttad a melleit
ő is tizenöt éves volt előrehajolt és
az arcán selyem-mosoly     pedig tudod hogy
kacagott     igaz összezárt szájjal

II

útlevélkép     a falhoz állítva     virágos mező
a ruhán nefelejcsek     mész és nefelejcsek
ez a sápadtság jó lesz alapszínnek     te is
mehettél volna      de éppen apádat temették
a te fényképed diákkönyv és hivatalos iratok
őrzik     a hű leszek mosoly     az ajándék-könyvek
a szent tűzözön      európa elrablása      azon a nyáron
megkörnyékezett az alkohol      a temetésen mondják
szavahihetőén sírtál      a mosoly     a fal      az arc
oda-vissza visszhang

III

a menyasszonyi képen     talán vőlegényi is
ketten együtt     te félrehajtott fejjel
alacsonyka a friss feleség     túl nagy
az orrod egy ilyen képhez     az ő kezében
fehér rózsák     kopott ruhád most átvasalva
röhög a hallgatóság     csiklandoz
mennyi barátod elveszett azóta
s az a két mosoly     habár festve volt


Fotográfia

a család mögött tizenkét törpe áll 
zajonganak     le is út fel is út 
színes ruhában ajtót kaput csapkodnak 
s ott állnak a család mögött

néha válaszolnak
sokszínű sapkájuk a káprázat maga
malmoznak ujjaikkaí
a család mögött
tizenkét tizenkét törpe

óriási fejjel bólogatunk
ó bólogatok     mindenki így dicsér
és bólogatunk     halálos tizenkét törpe

(Az Utazások álruháért c. gyűjteményes kötetből)

Foto: Fortepan.hu / 1968













MOLNÁR VILMOS

Az ördög megint Csíkban

„Valamelyik farsangon Csíkszentmihályon megbicskázták az ördögöt...”
(Tamási Áron: Ördögváltozás Csíkban) 

- Baj van Köpecen - mondta az ördög kedvetlenül, majd felszedelőzködött és átment Csíkba. A csíkiakkal mindig is akadt ilyen-olyan osztanivalója. Rendezni régtől esedékes törlesztéseket, benyújtani hajdani figurázásokért a számlát. Legutóbb is ott bicskázták meg egyik cégtársát, erősen figurás népek laknak arrafelé. Az udvarhelyiek sem jófélék, azoktól mégsem esett olyan rosszul neki, ha időnként kibabráltak vele. Udvarhelyen az ördög mindig is otthon volt.

Madicsafürdő felett a kanyarban (Felcsíkon, ami Alcsíknál is olyanabb), ott ahol egy villámcsapta vén fenyő veti az árnyékot, megpillantotta az első idevalósi emberfiát. Az illető csinos kis pocakkal rendelkezett, máskülönben igen virgoncan térült-fordult. Ott tett-vett, sertepertélt egymagában valami fekete masinával a kezében, azt keccegtette a fenyőfa irányába. Fényképész volt, úgylehet. Fülig szaladt az ördög szája, amint észrevette az atyafit, megörvendett neki erősen. Egy magányos csíkival mégis könnyebb elbánni, mint egy kocsmaterasznyival. Ez az én emberem, gondolta az ördög, s úgy is volt, csak másképp. Nem tudta még, kivel akadt össze.

- Rusnya egy szerzet vagy, komám - vetette oda neki a pocakos fényképész futtában, s tündérkedett tovább a fa körül. Cseppet sem tűnt megilletődöttnek az ördögtől, pedig felismerteforma, de sok mindent látott ő már a masináján át. - Azért ne se törődj, álljsza oda hamarjában a villámcsapta öreg fenyő mellé, az alá a lehajló ág alá. Mozdulj már, ne olyan tetentókul, mintha most szalasztottak volna Köpecről, vagy pláne Udvarhelyről.

Az ördög akart valamit, az előbb még tudta is, mit, de így hirtelenjében, hogy reaszóltak, beléfelejtett. Odaállt hát a vén fenyő mellé, a lehajló ág alá, ami nem nőtt rendesen. Úgy általában rendesen nőnek, csak az az egy ág pont nem. De a pocakos már fogta is rea a masináját s dirigálta tovább az ördögöt:

- Fogdsza meg, komám, azt a lehajló ágat, s emeld jó magasra. Húzd ki jól magad, s még ágaskodhatsz is kicsidég.

Az ördög szívta a fogát, nem volt szokva, hogy dirigáljanak neki. De arra gondolt,

szép emlék lesz az a fénykép, ha majd idősebb korában elnézegeti, amikor készítője lelkét már rég pokolra juttatta. Igaz, nem nagyon értette, miért kell fenyőágat tartania a kezében, ha fényképezik. Valami újmódi fotográfiai huncutság lesz, gondolta az ördög, netán valami facsaros csíki kecmec. Akkor pedig nem árt az óvatosság, ugyanvalóst jó lesz vigyázni. Immel-ámmal megfogta hát a villámcsapta fenyő lehajló ágát, s emelte. Kicsit bizsergett a tenyere, nem szeretett olyan dolgokhoz matatni, amit megérintett az istennyila.

- Szinte alkalmatos így, komám, csak a könyökedet szorítsd jobban az oldaladhoz - kommandírozta a fotográfus az ördögöt. - S bár ő maga is hegyes kis pocakkal rendelkezett, volt még képe odavetni: - A pocakodat pedig húzd bé!

Az ördög fogcsikorgatva zsummogott valamit, de azért tőle telhetően igyekezett délcegen kihúzni magát. Pedig a görcs már kezdett beléállni a karjaiba, ahogy a fenyő ágát tartotta meredten. De megmutatja ő, ha kell, az alvilágiak is vannak olyan fess legények, mint az idefentiek.    

A fotográfus ráérősen és élvezettel keccegtetett egy darabig a masinériájával, majd akkurátusan elcsomagolta az oldaltáskájába, s mint aki dolgát jól végezte, indult lefelé az úton Karcfalva irányába. Az ördögöt egyszeriben elfutotta a pulykaméreg, dühbe gurult cefetül:

- Hogy azt a pityókatokányon kigömbölyödött mármángós agyú fejedet egyengessék hokibottal kocka alakúra! - tajtékzott az ördög - Hát csak így, se szó, se beszéd faképnél akarsz hagyni? Még a címedet sem adtad meg, ahová majd elmehetek a rólam készült portréfotóért! (Meg azért a beste csíki lelkedért, tette hozzá magában.)

A pocakos fotográfusnak mentében is látszott a gömbölyű fején, hogy rázza a nevetés, s csak úgy, a válla felett dobta vissza a szót az ördögnek:

- Tán csak nem gondoltad, komám, hogy rólad készítek fotográfiát? A villámcsapta fenyő mögül nyílik a legjobb rálátás a csíkkarcfalvi kocsma teraszára. Az ott happencúgot ivó legényeket támadt kedvem bétenni a fényképbe. Csak hát az a lehajló ág erősen belélógott a képbe, valakinek tartania kellett, míg teleobjektíven keresztül lekapom a legényeket. Ha ugyan tudod, hogy mi az a teleobjektív ─ tette hozzá lekicsinylően.

Az ördög érezte, hogy eléveszi az agyérgörcs, ami rendszerint jelentkezni szokott, mikor Csíkban járt. Még hogy ő ne tudná, mi a teleobjektív! Mikor az alvilágiak mindig is élen jártak mindenféle találmányok, modern szerkentyűk terjesztésében! Tudna mesélni róla, hány meg hány ember adta oda a lelkét is egy-egy csicsás kinézetelű kütyűért. 

Látta a fényképész, hogy erősen veresedik az ördög feje, megállt hát kicsidég, el ne találja mulasztani a spektákulumot, ha azon mereiben pont most ütné meg a guta. De igyekezett segítőkésznek mutatkozni, egy csíkinak így még a káröröm is jobban esik.

- Igyál egy szájjal, komám, a jó madicsai borvízből, az majd lehűt. Amúgy es erősen jótékony hatással van mindenre - tette hozzá tudóskodva -, olyan ejsze, mint a szenteltvíz.

De a szenteltvíz említésére az ördög nem lett nyugodtabb:

- Már a madicsai borvíz sem úgy folyik, mint régen - nyögte ki azzal a sanda szándékkal, hátha sikerülne neki is felhergelnie a fényképészt -, éppen hogy csak csordogál. Az itteniek már majdnem mind kiitták.

- Hát, Istennek legyen hála, jó népes falvak találhatók a környéken - konstatálta a fotográfus kenetteljesen, amit az ördög nemigen állhatott.

- Aztán az idevalósiak mindig ezt a vizet isszák-e? - kérdezte, hogy elterelje a szót Istenről.

- Isten is őrizzen meg ettől! - szörnyűlködött a fényképész, nem tágítva Istentől -, csak amikor szomjasak.

Az ördög nagyon nem kezdte szeretni Madicsafürdőt, Karcfalvát, s úgy ámblokk Csíkot. Soha nem is szerette. Nem akarta hát vesztegetni az idejét, frontális támadásba ment át:

- Azt mondd meg nekem, te duzzadtbogyó-fejű, miért nem akartál engem lefotografálni? Tán valami kifogásod van a fizimiskámat vagy alakomat illetően? Nézz meg jól, láttál-e mostanában ilyen jó kiállású, férfias megjelenésű személyt?

Azzal az ördög a pocakját be-, magát pedig peckesen kihúzta, s igyekezett előnyös profilból mutatni az arcát is.

De a fotográfusnak nem esett jól, hogy duzzadtbogyó-fejűnek nevezték. Egészen megorroltforma. S tudvalevő: nem szerencsés, ha valakinek csíki haragosa kerül. Ám az ördögöt nem könnyű pontra tenni, nehezebb elkapni, mint sikamlós meduzát egy veder takonyban. Már bocsánattal legyen mondva.

- Azt mondod, komám, hogy férfias jelenségnek tartod magad? - érdeklődött a fotográfus gyanús nyájassággal. - Netán szakértőnek jelented ki magadat férfiasság tárgyában?

Az ördög is jobban ügyelhetett volna, de olyan téma került szóba, amiben szerfölött otthon érezte magát. Egész sereg lelket juttatott már pokolra, kik az életben erősen férfiasan fickándoztak földi porhüvelyükben. Ugyancsak bízott benne, hogy e kényes területre csalva sikerül csőbe húznia a fotográfust, begyűjtenie a lelkét.

- Jól jegyezd hát meg: a legférfiasabb férfi én vagyok - nyilatkoztatta ki az ördög veteszkedve -, s nálamnál nincs is macsóbb senki. Erőltesd csak meg azt a mármángós agyadat: én voltam az is, aki az első nő fejét sikeresen megzavartam, s önnön maszkulin bájamon kívül ehhez nem kellett más, csak egy nyüves alma.

- Meg sem járta volna az eszemet -, jelentette ki a fotográfus tettetett ámulattal. - Sirüljsze hát egyet, komám, hadd bámuljalak meg minden oldaladról.

Az ördög pipiskedve fordult párat maga körül, s várta a hatást.

- E' mán igen! - dicsérte a fotográfus -, micsoda egy daliás férfi! Ezt még a Karcfalva végibe' lakó Mózsi bá' is elismerné, pedig ő aztán ugyanvalóst tudja, világéletiben azt kereste, mitől tetszhetne a nőknek. Vénségire letisztulván és elrendeződvén benne kutatásainak jövedéke, arra a végeredményre jutott, hogy három dolog teszi férfivá a férfit. Először is legyen szőrös a melle. Másodszorra: legyen lábszaga. Harmadikként s végezetül: legkevesebb három szarcsimbók lógjon le az ülepéről, már bocsánattal legyen mondva. Te pedig, komám - tette hozzá elismerően a fotográfus -, fényesen eleget teszel mind a három követelménynek!

A méltányolás megtörtént, mégsem szerzett örömet az ördögnek. Egyszerre kedvetlen lett, elvesztette az érdeklődését. Hirtelen eszébe jutott, hogy minek tölti itt a drága idejét, mikor annyi dolga lenne másutt. Amúgy sem akart sokat időzni Csíkban, köztudottan melegebb helyekhez volt szokva. Csíkban pedig valamelyik télen a csukott szájában is majdnem megfagyott a nyelve, szinte amputálni kellett. Megpróbált hát csendben eloldalogni, mint aki úgy megy el, mintha nem is jött volna.

A fotográfus még kedvesen utánaszólt:

- Aztán ha mégis érdekelne az a fénykép, komám, dugd majd ide esmét az orrod, hozd el azt a férfias farcsokodat a csíkkarcfalvi kocsmába, úgylehet, a legények ott megmutatják. Bicska is mindig szokott lenni nálik - tette hozzá ártatlanul.

De az ördög nem válaszolt, nyomtalanul felszívódott, végleg ellett valamerre. Bármekkora volt is a baj Köpecen, úgylehet, visszament oda. Vagy még inkább Udvarhelyre.

Hanem a fénykép a csíkkarcfalvi kocsma teraszán happencúgot ivó legényekről mégsem sikeredett jól. Valami sötét hatalom orvul úgy intézte, hogy egy csúf, szögletes könyök meg egy nagy, szőrös pocak terpeszkedve eltakarták a kép nagyrészét. Aki csak látta, találgatta: vajon mik lehetnek, kihez tartozhatnak?

Az ördög ugyan nem bír a csíkiakkal, de mikor csak teheti, beléköp a levesükbe.

(Megjelent a Székelyföld c. folyóiratban)

Daczó Dénes: Farsangoló (2000)

VIDA GÁBOR

A fotográfus halála

Sokáig szorongatta az üveglemezt, nem volt lelkiereje letenni, előhívni pedig egyáltalán. Keze többször is elindult a vegyszeres tál felé, de aztán megállt félúton. Nagyokat szusszant, mint aki megpróbál erőt venni pillanatnyi gyengeségén. A széleinél fogta, ujjbegyébe erősen vágott bele az üveg pereme. Egy idő után attól kezdett félni, hogy elejti. Sosem dolgozott üveglemezre, körülményes volt beszerezni, körülményes volt vele minden. De mikor már mindent kipróbált, úgy gondolta, jó lesz egy pillanatra visszatérni oda, ahol száz éve elkezdték. Szekrénynagyságú kamerával kivonulni valahova. Hosszan ácsorogni, méricskélni, számolni, eljátszani sok hókuszpókuszt, és végül lefényképezni egy házat vagy fát. Legyen a kép semmitmondó, és készüljön áhítattal. Ezért építette a kamerát. Vagy nem is tudta pontosan, miért. Mindig egy jó fényképezőgépre vágott, amolyan rögzült fiatalkori álom, de képtelen volt megszabadulni tőle. Tucatnyi márkás gépet kipróbált, mind nagyon jó volt, egyik sem a legjobb. Végül is nem a gép, hanem a mester, nem a lencse, hanem a szem, a látás. Mégis építette a kamerát, nem tudta abbahagyni. Műszerészekkel civakodott hónapokon át. Nem mindig értették, miről van szó, de makacs volt erősen, olykor meglepődött saját magán. Kierőszakolta azt, amit akart. Amikor megkapta külföldről a vagyont érő lencséket, rá kellett jönnie, hogy nem ez lesz a világ legjobb fényképezőgépe. Nagy, régimódi alkotmány, kisebbfajta szekrény. Zsebkendőnyi negatív kellett hozzá. Üveglemezről álmodott, szerzett is néhányat. Külföldre kellett volna utaznia értük, de túl öregnek érezte magát. Amikor elkészült a kamera, és az első próbafelvétel igazolta várakozásait, letakarta egy lepedővel. Hónapokig nem nyúlt hozzá. Nem tudta, mit is szeretett volna lefényképezni, nem tudta, mire jó. Talán egy élet sem volna elég megtudni. Fölösleges relikvia lett belőle, amire büszke is talán az ember, meg szégyenkezik is miatta, de nem mondja senkinek. A tágas, üvegezett erkélyen tartotta. Néha megállt mellette, fölemelte a vásznat, és végignézett rajta. A lencsébe sosem pillantott bele. Mindig irtózott attól, hogy fényképezőgép elé álljon. A saját gépeit sem fordította az arca felé soha. Fegyver, mondta, ha erről kérdezték. Évek óta rosszul látott. Hiába kapott újabb szemüveget, érezte, valami más baj van. Változó sűrűségű, ezüstös, szürke por lebegett előtte. A tárgyak körvonalai élesek voltak, de az egész nagyon hasonlított egy rosszul előhívott, amatőr felvételre. Fiatalkorában, ha arra gondolt, hogy baj érheti a szemét, kétségbeesett. Most úgy vette tudomásul, mint egyéb, az öregséggel járó dolgot. Orvoshoz járt, kezelésre, majd abbahagyta. Eleget láttam, és mégse láttam semmit. Szomorkás volt, ha arra gondolt, hogy mire megépítette a kamerát, már nem lát fényképeznivalót. Belül történt valami; a világ szép, érdekes, mozgalmas. De a szürke szemcsék lefojtanak mindent, elnyelik a fényt. Kép már nincs, árnyak vannak, vonalak, mélynek tetsző, csalóka felületek. A nyugalom, amivel ezt tudomásul vette, nem hatott természetesnek. Szerette volna, ha látáson és vakságon túl is volna valami. De mi? Miért készít fényképezőgépet egy vak ember?

Az üveglemezt visszahelyezte a fényvédő burkolatba. Letette az asztalra, majd felkattintotta a villanyt. Egy ideig a tálban csillogó vegyszert nézte. Belemártotta az ujját, megszagolta. Arra gondolt hirtelen, hogy kiönti, kiviszi egyenesen a vécébe. De mielőtt megfogta volna a tálat, dühe eloszlott. A használt oldatokat mindig a vécébe öntötte, ám ez friss volt. Délelőtt keverte. Akkor még úgy tűnt, sürgős munkája van. Rágyújtott egy cigarettára. A laboratóriumban sosem dohányzott, vagy csak nagyon ritkán, főleg ha kudarc érte, vagy valami fatális hibát követett el. Utoljára egy amatőr filmtekercsét rosszul hívta elő. Előbb a rögzítő oldatot töltötte a filmre, vagy mindegy. Most úgy dohányzott a laborban, mint aki eleve kudarcra készül. Még nem történt semmi, de rágyújtott. Aztán a másodikra is.

Tudta, hogy elő fogja hívni a képet. Nem lesz rajta semmi rendkívüli, még a lemezért is kár, ez az utolsó. Van még síkfilm, de az nem üveg. Töprengett egy ideig, hogy miért is kellett ezt a lemezt elpazarolni. Lefényképezte a haldokló cseresznyefát. Egészen közelről. Olyan lesz majd a képen, mint egy igazi fa, kint a kertben. De olyan lesz-e vajon? Az ilyen negatív szinte végtelenül nagyítható. Aztán szétesik. Megfelelő távolságról kell nézni. Az óvatlan közeledés leleplez és elpusztít. A fácska halálán volt. Tavaszodott, és a téli rügyek semmi jelét nem adták, hogy ki fognak hajtani. Törpefa volt, bonsai. Szobanövény. Lehetett vagy harmincéves. Úgy élt vele, mint bármelyik cserepes növénnyel. Rendszeresen öntözte, időnként kicserélte alatta a földet. Mikor a régi láda elkorhadt, újat készített. Azt az állítólagos bájt, amit minden bonsai fa áraszt, nem érezte. Hallott arról, hogy ezek a növények megfelelő ápolás mellett nem szenvednek. Szerette volna azért tudni, hogy miért nem terem. Látott olyan törpefát is, amelyik évente meghozza gyümölcsét. Mégiscsak baj lehet valahol, elhibázott valamit a kertész, vagy a lakás nem olyan, esetleg a gazda. Kinti fák között is van, amelyik nem terem. Egyszer egy japánt is elhívott. Az szertartásosan meghajolt a fa előtt, de a kérdésre nem válaszolt. Csak mosolygott. És most a fa kiszáradt. Az erkélyen állt, a kamerával szemben. Nem nézték egymást, csak ott voltak. Nem együtt, csak egy helyen. A kamerán lepedő, a fán por. Ősszel kellett volna lefényképezni. Lehet a tavasz is szomorú, vagy csak a tavasz igazán...

A negatív burkolatát nézte, az elhúzható borítólemezt. Alatta az üveg, az üvegen kép. Kísértést érzett, hogy megnézze. Nem látna semmit, a kép eltűnne, visszahúzódna az üvegbe. Lágyan átfolyna egy más halmazállapotba. Évtizedek alatt sem értette meg igazán a fényképezést. Ismert minden fogást, technikát, vegyi folyamatot. Csak az nyugtalanította, hogy a kép titkára nem jött rá. Hogyan lehet a kép, miért van, és ha nem lenne? A mesterség erről nem beszélt, az elméleteket, a filozófiát unta. Belenyugodott, hogy erről csak annyit tud, mint egy lelkes amatőr, és egészen mégsem tudott belenyugodni. Varázslat. Szerette ezt a szót. A cseresznyefára gondolt, hogy azt is elvarázsolták. Jó volna megtudni, hogy ha nem nevelik törpére, mi lett volna. Eloltotta a villanyt, kinyitotta a negatív kazettáját, majd visszacsukta. Ült a sötétben, és szemei előtt megjelentek a szemcsék. A fát látta, egyre erősödtek a vonalai, aztán szétúszott az egész. A szürkeség maradt csak, és nem világított.

El kell temetni a fát. Ki kell ültetni valahova az erdőszélre. Hátha ott feltámad, talán a föld nedvei megkönyörülnek rajta. Ez az utolsó esély. És a fényképet is odateszi mellé, kiakasztja egy ágra. Elmosolyodott ezen a gyerekes ötleten. Egy életen át varázsolt, de nem volt varázsló. Kiszáradt, és kész. A fa is elpusztul. Egyszer már nem hajt. Kopogtattak, de mire kibotorkált a laborból, a látogató már elment.

Vagy nem is kopogtattak, csak szerette volna. Kevés ismerőse volt mindig, a társaságot kerülte. Öreg fotóriporter vagyok, mondogatta, reszket a kezem, és meg fogok vakulni. Az utolsó megrendelőt küldte el ezzel a mondattal. Tíz éve már csak amatőröknek dolgozott. Azok is kezdtek elmaradozni. Mióta kész volt a kamera, nem csinált semmit. Néha feltúrta egész gyűjteményét, napokig a képeket nézegette, alig evett. Egyetlen jó képet keresett, azt a képet, amelyik megnyugtatja, hogy nem élt hiába. Nem találta. Szomorú volt, ha arra gondolt, hogy egy sincs a sok ezer között olyan, ami után leteheti a gépet; hogy ennyi, itt van, ezért kellett gürcölni ötven évet. Esendő az egész, használati cikk, újságpapír, folyóirat, szalvéta. A kamerától nem várt sokat, jó volt babrálni vele. Majd elviszi a zsibárushoz. Meg hát dolgozni is jó volt, meg élni. Igaz, nem vitt sehova. A cseresznyefa is kiszáradt.

A fáról a grófnő jutott eszébe. Tőle kapta. Természetesen nem volt grófnő. Hangzatos neve volt és szép arca. Fotogén, így mondta a Mester. Élete javát egy szomorú bérlakásban élte le, ugyanilyen tompa fények közt. Az egyetlen ablakot elállta a fácska. Szenved, mondta a nő, és neki adta. Azért volt ott, mert a nő aktot szeretett volna magáról. De az utolsó pillanatban meggondolta magát. Öreg vagyok, mondta, és aztán hamar megöregedett. Tehetségtelen színésznő volt. Mellőzték. Negyvenévesen jutott eszébe, hogy fotómodell lehetett volna. Egy időben gyakran járt el a műterembe fényképezkedni. Utazótáskában hozta a ruháit, nem tudta senki, hogy kölcsönzőből valók. Hosszan öltözött a spanyolfal mögött. A Mester ideges volt, de nem mutatta. Mások számára ilyenkor zárva volt a műterem. Ám a nőt sosem kellett beállítani. A kamera elé állt, és biccentett: most. Arra kérte a Mestert, hogy ne retusálja a képet. A segédek szerették. Időnként hosszú leveleket írt a Mesternek. Egyszer elolvasott egyet. A Mester adta oda, hogy tépje darabokra, és tegye az üveglemezek közé. Nagyon jó papír volt. Arról írt a nő, hogy szeretné, ha meztelenül is lefényképezné a Mester, de nem tudja, szabad-e ilyet egy tisztességes nőnek. Sokáig őrizgette a levelet. A Mester nem foglalkozott aktokkal.

Akkor még nem is volt segéd. A laboratóriumba se mehetett be hívatlanul, semmihez se nyúlhatott, de ha menni kellett, cipelte a felszerelést. Dologtalan, kallódó gyermek a bácsika műhelyében. Nem akart fényképész lenni, de látott, és megtanult mindent. Egy fényképezőgéppel állított be egyszer. A padláson találta. A Mester ígérte, megtanítja majd fényképezni, de a gépet el kell most tenni, német haditudósítók használtak ilyet. Ha meglátják nálad, agyonlőnek. Naponta bejárt a műterembe. A gépet őrizte, és várta a napot, amikor majd beavatják a titokba. Aztán eljöttek a Mesterért. Éjszaka jöttek, mint másokért. Felforgatták a műtermet, kidobáltak mindent a szekrényekből, összetaposták az üveglemezeket. A Mester szemrebbenés nélkül figyelte. Aztán elvitték. Ő megúszta egy hatalmas pofonnal. A műterem ajtaját lepecsételték. Napok múlva a laboratórium szellőzőablakán mászott be, és magához vette a gépet.

Később, ha kudarc érte a szakmában, mindig arra gondolt, hogy aki fényképezőgépet lop, az bűnhődni fog érte. Ráadásul egy haditudósító gépét. Ott kellett volna hagyni, mert nem volt az övé. A Mester nem véletlenül tette el. Vagy pont ez volt a beavatás? Később, amikor minden gépét eladta, és ez többször is előfordult, azt az elsőt nem merte, valahogy sosem tudta otthagyni a bizományi üzletben. Pedig vagyont ért. Az üveges szekrényhez lépett, ellenőrizte, hogy megvan-e. Nem nyúlt hozzá, már jó ideje csak messziről merte nézni. Egy névtelen tudósító gépe, amilyen névtelen ő nem lehetett, de olyan lesz nemsokára. Képek áradatán utazik a homály felé. Szemében összegyűlik a világ szürkesége, és nem mutat meg semmit, nem is hazudik, csak eltakar. Nem tudni, ki áll a gép mögött, milyen arccal, milyen testtartással. A testtartás fontos, ezt még a Mestertől tudta. Úgy kell nézni a világot, hogy akár kép is lehessen belőle.

Nem szívesen gondolt a kezdetekre. Ha az életét volt kénytelen mesélni, mindig azzal kezdte, hogy húsz évig készült, húsz évig csak a mesterség alapfogásait tanulta. De nem lehet megtanulni a mesterséget. Olyan gyorsan változnak a gépek, anyagok, technikák. Mire az ember megtanul valamit, az már elavult, nem érvényes. Azokból az időkből nincs egyetlen kép sem, amelyik ma kiállítható volna. Egy lelkes amatőr szorgalma, amiből csak a kéz biztossága marad meg, ahogy arcához emeli a gépet, automatikusan nyúl a gombokhoz, kattan a szerkezet, és annyi. Mindig ugyanaz a gépiesség. Lefényképezni mindent, hátha épp ez az. Éjszaka a laborban, ahol mindig éjszaka van. A vegyszerek savanykás szaga. Aztán semmi. Folyóiratok hozzák a képeket, kiállításokon nézegetik a hozzáértők, a sznobok és a dilettánsok. Gyorsan elfelejti mindenki. Az a dolguk, hogy elfelejtsék. Leginkább azt a történetet mesélte volna, hogy őrülten szerelmes volt egy nőbe, egy grófnőbe. Őt akarta lefényképezni, legalább egy képet szeretett volna róla. De nem jött ez össze, hiába várt. Közben jó nevű fotográfus lett, hogy ne várjon mégse hiába. A grófnő közben megöregedett. Mert nem is volt igazi grófnő. Vagy ki tudja?

Többször abbahagyta az egészet, aztán újrakezdte. Meg kellett értenie: vagy a munka, vagy az alkohol. Megint fájdalmas évek. Az elvonókúra után egy sorozatot készített. Alkoholisták portréi. Ezzel lett híres. És azokon az arcokon nem volt fájdalom. Mintha a modellek nem is tudtak volna magukról, mert nem tudtak. A gyűrött arcok, a megtört, üres tekintetek hallgattak. Leginkább a nők érdekelték, az alkoholista, úgy mondta, iszákos nők. Ha egy férfi iszik, a megfigyelő spekulálni kezd, hogy miért. A nő más. A nő csak iszik, és titkolja, ha tudja. Jön a pszichiáter, az orvos, a fotós. Faggatják. Ki így, ki úgy. És nem lehet biztosan tudni semmit. A tárlatra egy üveg pálinkát vitt magával. Egy sarokban állt, és nagyon berúgott. Botrányt akart, de nem sikerült. Alig vették észre. Valaki hazavitte.

Később egy sorozatot készített olyan emberekről, akik végigcsinálták és kibírták az elvonókúrát. Halott arcok voltak, öntudatos hullák. Ezeket a képeket sosem publikálta.

A délutáni nap teljesen megvilágította az erkélyt. A fát nézte, amint kis, csupasz ágai karmokként nyúlnak a fénybe; kapaszkodnának. Lépett egyet, a laborba indult volna, hogy előhívja a negatívot. Rájött, hogy mióta kopogtattak, órák teltek el, és nem tudta, mivel. Viszketett a szeme, aztán bizseregni kezdett, később égni. Arra gondolt, hogy vegyszeres kézzel nyúlt hozzá. A fény olajos masszaként folyt el a szobában. Hullámokban ölelte körül a tárgyakat, aztán elszivárgott valahova, lágy volt, finom, szemcsés. Nem vetett árnyékot, nem tört meg semmin. A szeme is megnyugodott. A laboratórium ajtaját nézte, mögötte a sötétséget. Az asztalon a lemez. A tálakban vegyszer. Fanyar illat.

A Mesternél a laboratórium szentély volt. Akárki nem léphetett be. Mindig valami csoda történt, amit nem értett, utólag sem tudta megfejteni. Leginkább portrék készültek, megrendelésre. Jól fésült polgárok, semleges, bárgyú arcok. De a képen mindig volt valami csillogás. A Mester valami különös ragyogással vonta be őket, valami fényt adott rájuk, ami lehetetlen irányból érkezett. Nem is érkezett, csak ott volt, és bevonta az egész képet. Az üdvözültek mosolya áraszt effélét. De azok az emberek nem tudtak az üdvösségről. Nem számított, hogy milyen arcot vágnak; az önteltség, az undor vagy az odaadás engedelmesen tűrte, hogy a Mester bearanyozza valamivel, amit csak ő látott, csak ő tudott láttatni. Először arra gondolt, hogy valamilyen vegyszer hatása ez, vagy optikai trükk. De nem emlékezett arra, hogy a Mester valamit csinált volna a képpel. Exponálás után a segéd kezébe adta a lemezt, ő nem nagyított, csak ellenőrizte a munkát. És az utolsó ruhafodron is látni lehetett azt a ragyogást. Ha arra gondolt, hogy talán a segédek csináltak valamit, kirázta a hideg...

Egy ideje gyűjtötte a Mester képeit. Antikváriumokba, régiségboltokba járt. Évek alatt vagy tucatnyi képet szerzett. Mindeniken ugyanaz a fényhatás. Néha arra gondolt, hogy nem a gépet kellett volna ellopni, hanem pár üveglemezt vagy képet. A grófnő képét, legalább egyet, egész alakosat. Legyintett, a grófnő is csak egy kép, olyan, mint a többi, és őt nem a téma érdekli, hanem a ragyogás titka. A Mester elvitte magával. Ilyet sosem látott az albumokban, nem találkozott vele kiállításokon.

Egyszer falun, amikor egész nyáron csak lovakat fényképezett, ráakadt a Mester egy képére. Szekeres felvonulás lehetett, vásár. A gazda, még fiatalon, a szekérben áll. A hámban két jól táplált muraközi. És a képen az a csalóka fényhatás. A szekér mögött egy csikó, csak a fél feje látszik és az egyik szeme. A ló arca ragyog. Megvásárolta a képet. Reprókat készített róla. Temérdek filmet és papírt áldozott rá. A legjobb másolaton is csak egy döglött lovat látott. Ezt a képet kiakasztotta a falra. Hetek múlva levette. Szégyellte magát. Az ő lovai ösztövér, elcsigázott igás állatok voltak. A húzás, a leroskadás drámáját sekélyesnek találta. A nagy, méla szemek könyörületet keresnek, de nem találják. És a Mester ezeket a pillanatokat is bearanyozta volna.

A laboratórium felé indult. Az első lépés határozott volt és kemény, aztán megállt. Úgy érezte, eltévedt. Kicsi volt a lakás, de nem a térszerkezettel volt most baj, hanem a szándékkal. A labor felé indult volna, mégis az erkélyhez ért. Ujjheggyel érintette a lepedőt, megfogta a sarkát, de nem emelte fel. Aztán a fához lépett, elmorzsolt egy száraz rügyet. Egy másikat a szájába vett, forgatta egy ideig, megvárta, míg kioldódik kesernyés íze. Letört egy ágacskát, azt is a szájába vette cigaretta helyett. Lenézett az utcára, de nem látott el a járdáig. Autók és emberek egymás hegyén-hátán. Kiköpte az ágat. Keserű volt. Kíváncsi lett volna, hogy a Mester mihez kezdene a fával, milyen képkivágást választana, hátteret és fényt. Vajon ezt a csenevész növényt is be tudná vonni azzal a különös tónusú derengéssel? Lehetséges, hogy az a kis fényhatás minden dolog sajátja, csak éppen nincs már szem hozzá? Könnyen meglehet, hogy az a sziporka az egyetlen igazi téma, hogy a Mester nem is embereket, arcokat fényképezett, hanem azt a valamit. Kíváncsi lett volna az önarcképére, hogy vajon ott is, ugyanúgy? Ha élne még a Mester, tagadná az egészet; nincs semmilyen fényhatás, csóválná a fejét, hogy ugyan miért akarnak egyesek többet látni, mint amit lehet. Megvakultam, gondolta. Nincs a Mester képein semmi különös, csak jó volna, ha lenne. Jó volna, ha az égiek eloldanák valaki szeméről a földi vakságot, de csak hitegetnek, hogy minden úgy van, ahogy látszik. Senki sem hiszi el egészen. Ez a büntetés. Tudni, hogy a Mester látott valamit, de már nem látja senki. Ez a tudás.

Visszament a szobába. Megkereste a pálinkásüveget, nagy kortyot ivott belőle. Az ital azonnal hatni kezdett. Látta eloldódni az erkélyről a fényt. Lassan szürkülő vízátfolyás. Kimossa a port, tisztára mos mindent, csak a képzelet marad piszkos. Nem segít a világon, nem teszi helyükre a dolgokat, csak leleplez, de nincs már lelepleznivaló. A Mester soha nem fényképezett aktot. Ebben ő is hű maradt hozzá. Elmondani egy meztelen nőről, hogy meztelen. Beöltöztetni abba a fénybe, ami nem változtat az egészen. A fény megmarad, a nő megöregszik, aztán meghal. Az arcon mindez már ott van. Az alkoholisták portréin már ez sincs, már a halandóság is csak volt. Megint ivott egy kortyot, de ez már nem volt olyan jó, mint az első.

Egy képes magazint vett elő. Külföldön jelent meg, nem értette azt a nyelvet. Képsorozatát hozták, lehet vagy tíz éve. Rengeteg pénzt kapott érte, abból vette a lencséket a kamerához. Nagyon le volt égve akkoriban. A bizományiból hozott el egy gépet, nem akadt rá vevő. Mindig betöltve adta be a gépeket, nagyon jó filmet fűzött be, a bolhapiacra is így vitte mindet, ehhez ragaszkodott. Úgy vitte a gépet haza, mint új szerzeményt, amit meg kell vizsgálni, birtokba kell venni, de csak otthon, egyedül. A reflexei mozgatták a kezét. Az öregasszony két lusuxautó között ült, lábánál üres üveg. Ruhája mocskos, az egyik aszott lába combig kilátszik. Az első képen még a semmibe bámul, a másodikon már hanyatt dől, de nem ért még földet a háta, lehet, hogy vissza tud ülni, ha akar. A harmadik képen koppan a feje, fogatlan szája nyitva, talán felordít vagy nyög. A negyediken már nyugalom, a száj félig nyitva, a szem egészen. Ez már a halál. Az ötödiken egy kéz a kiálló kockakövet markolja. Undorodva dobta el a folyóiratot, majd felvette megint. Ezerszer látta. Volt, hogy naponta megnézte a riportot. A vénasszony meghalt. Nem hívta a mentőket, csak fényképezett, és rohant előhívni a filmet. Késő délután visszament, de csak egy kis vérfoltot talált. Autó állt fölötte. Olaj is lehetett akár.

Bement végre a laborba, becsukta az ajtót. Leült a székre, kezét rátette az üveglemezre. A fára gondolt, megpróbálta elképzelni zölden, virágokkal. De a fa kiszáradt. Így már értelmetlen és groteszk. Szerencsétlen, megnyomorított cseresznyefa. Olyan, mint egy ember. Ki fogja vinni az erdőbe. Odateszi egy nagy tölgyfa alá. Vagy inkább itt kell hagyni a lakásban, és néha meg kell öntözni. Kevés vízzel is beéri, vagy jó lesz a rögzítő oldat. Eloltotta a villanyt. Teljes sötétben ült, majd rágyújtott. Csak félig szívta a cigarettát. Izgatott volt. Kivette az üveglemezt a tokból, és finoman beleengedte a tálba. Számolni kezdett. Mikor letelt az idő, kivette, a csaphoz lépett, lemosta. Beletette a rögzítő oldatba. Aztán megint lemosta. Sokáig kereste a villanykapcsolót. A lemezen nem volt semmi. Teljesen átlátszó volt, az utolsó vízcseppek futottak le róla. A szélén kis tócsa keletkezett, lerázta, majd a fény felé fordította a lemezt. Valami történt rajta, vagy benne inkább. A felületen előbb köd jelent meg, aztán egy sötét folt, vonalak, ábrák. Egy emberi arc nézett rá. A saját arca. Csontsovány öregember, vaksi szemek. Háttérben a derengés. Az a derengés. Mint a Mester képein. Pozitív kép volt. Kiment az erkélyre, a lemezt a fa alá tette, a földre. Rögöcskék tapadtak rá azonnal. A kameráról lerántotta a leplet. Otthagyta a padlón. Kihozta a nagy karosszéket, és leült. Mereven belenézett a lencsébe. Három nap múlva így talált rá valaki.

 ( Megjelent a Kortárs, 1997/10. számában)



Egyed Ufó Zoltán: Éjjeliőr



HAJDÚ MÓNIKA

Egypercesek


LEHET

A fényképezőgép mindig szeretett volna saját magáról készíteni egy fényképet. Már majdnem belebetegedett a lehetetlenbe, amikor kitalálta, hogy tükör elé áll ...


LÁTÓSZÖG

Érdekel, mit lát a lencse. - gondolta a fényképész és megpróbálta a tányérnyi lencsefőzelék perspektívájából szemlélni az étkezőt.


HOBBY

A fényképész szenvedélyesen rajongott a sakkért. Mit rajongott! Élt-halt  érte. Neki a sakk sosem volt matt.


FELVÉTEL

A fényképész-kurzus levezetésére jelentkező szakoktatók közül egyik sem felelt meg. Már úgy volt, hogy megfelelő tanár hiányában nem indul a tanfolyam, amit a nagy érdeklődésre való tekintettel igazán sajnált volna az iskola vezetése, amikor az utolsó pillanatban mégis sikerült alkalmas oktatót találni. 

Hiszen, ki tudna jobban beszélni a halszemoptikáról, mint egy szardínia?

Hajdú Mónika: Halszemoptika


BRASSAI

Előhívás (részletek)

... Alighogy megbarátkoztam a kamerával, elment a kedvem attól, hogy felvételeim a megrendelésre gyártott cikkeket illusztrálják. Attól a perctől kezdve, hogy rájöttem: a fényképezőgép alkalmas arra, hogy megörökítse az éjszakai Párizsnak mindazt a szépségét, amelybe bohém életem kalandozásai során szenvedélyesen beleszerettem, a fényképezés csakis kedvtelés volt számomra. Egyidejűleg azt is megértettem, hogy csöppet sem közömbös, adott korban milyen kifejezőeszközt választ a művész. Felismertem, hogy a fényképezés korunk sajátos közlési eszköze — amikor ez 1930-ban tudatosodott bennem, egy csapásra fordulat állott be életemben.

Századunk furcsamód csaknem ugyanúgy viszonyult a fényképezéshez, mint jómagam. Mégis van különbség: a mintegy negyvenéves időeltolódás. A világ a hetvenes évekig közönyös, sőt ellenségesen elutasító volt, akárcsak magam a harmincas évekig, hogy azután hirtelen tudatára ébredjen annak, hogy a fényképezőgép a jelenkor egyik elsőrendű művészi kifejezőeszköze. E felismerés eredménye, hogy világszerte átértékelték a fényképészetet megillető helyet. A múzeumok, az egyetemek, a gyűjtemények, a kiállítótermek, amelyek korábban csak a festészetet, a szobrászatot, a rajzművészetet bocsátották be falaik közé, lassan kitárták előtte kapuikat, különösen az Egyesült Államokban, ahol Európánál kevésbé érződik a festészet nyomasztó öröksége. Az elmúlt tíz évben saját fényképeim például bejárták Amerika múzeumait, és a Modern Művészet New York-i Múzeuma (amely három ízben — 1953-ban, 1956-ban és 1968-ban mutatta be munkáimat) védnökségével rendezett vándorkiállítás eljutott Ausztráliába, Új-Zélandba, majd Dél-Amerika országaiba (Venezuela, Argentína, Brazília, Bolívia, Peru) is.

Ha viszont ennyire tudatosan döntöttem a fényképészet mellett, miért a türelmetlenség, hogy mielőbb megszabaduljak tőle? — kérdezheti joggal bárki. Miért írtam 1939. augusztus 2-án keltezett, minden bizonnyal leghomályosabb levelemben: „Nyilvánvaló volt, hogy ha törik, ha szakad, meg kell szabadulnom a fotográfiától"? Miért tekintettem még akkor is csupán „ugródeszkának igazi elemembe"? E lelkiállapotot az magyarázza, hogy a fényképezés mesterség is volt számomra, kenyérkereseti forrás, ami magával hozta, hogy néha zúgolódva és kényszeredetten végeztem egyik-másik megbízatást. Hát én főként ettől a szolgaságtól igyekeztem szabadulni. Másrészt berlini tartózkodásom alatt körvonalazódott bennem némi elképzelés, egy olyan „gondolat" — írtam —, amely „közben terebélyes fává nőtte ki magát". Ez volt az a „kincs", amelyről beszéltem, de amelyet „nem tudtam birtokomba venni". Kínzott a félelem, hogy nem sikerül felszínre hoznom, pedig úgy éreztem, ez a feladat még annál is fontosabb, hogy fényképészi életművemet létrehozzam...

Beszélgetések Picassóval című könyvemben elmeséltem, hogy amikor egyszer 1940-ben felkeresett és megszemlélte a rajzaimat, így szólt: „Maga rajzolónak született... Miért nem folytatja? Sóbányával cserélte fel az aranybányáját." A beszámoló így folytatódik: „Élénk vita alakul ki. Megmagyarázom, miért döntöttem végül a fényképészet mellett." „Vitánk"  négy évvel  később,   1944.  május  3-án   folytatódott, amikor bemutattam Picassónak újabb, a megszállás évei alatt készült rajzaimat. „Ezek még jobban tetszenek, mint a fiatalkori rajzai — mondta akkor. — Semmi okom rá, hogy hízelegjek magának vagy áltassam. Kiállítást kellene rendeznie. Mi értelme annak, hogy rejtegeti a dolgait? Meg kell mutatni, el kell adni őket..." Én elmondtam, hogy miután a fényképészetet választottam, nem akartam túlságosan felaprózni magam, és ha ő nem unszol, illetve nem jön közbe a háború, talán sosem kezdtem volna újra rajzolni. „Komolyan, nem értem magát — fakadt ki csaknem dühösen Picasso. — Van tehetsége, és nem él vele. Lehetetlen, érti, lehetetlen, hogy a fényképészet teljesen kielégítse! Hiszen az teljes önmegtagadásra kényszeríti!" „Nekem jólesik ez az alázat — válaszoltam. — A szem megmarad, de a kéz hiányzik; semmihez sem lehet hozzányúlni. Az ember visszavonul a fényképészetbe, mint egy kolostorba. Maga is felcsapott szerzetesnek a kubista korszakban. Pedig az nagyon szigorú rend volt. Még csak nem is szignálta többé a képeit." „Hogyne — replikázott Picasso. — De az csak egy pillanatig tartott. Ha az embernek van mondanivalója, ha ki akar fejezni valamit, előbb-utóbb mindenféle alázat elviselhetetlenné válik..."

...Elmagyaráztam Picassónak, hogy nem „mellékfoglalkozás"-nak választottam a fényképészetet, nem kereseti forrásnak tekintettem, hanem korunk egyik kifejezést eszközének.

A Picasso említette „aranybányáról" a New York Times kritikusa, A. D. Coleman így vélekedett 1971-ben írott cikkében: „Ha művészetről mondott ítéletet, Picasso ritkán tévedett, Brassaival kapcsolatosan mégis melléfogott, amikor azt mondta neki: » aranybánya van a birtokában, és beéri egy sóbányával«. Bármennyire érdekes és megkapó is az, amit Brassai a képzőművészet más területein alkotott, kétségtelen, hogy fényképészi életművét kell legfontosabb alkotó teljesítményének tekintenünk. Fényképei maradéktalanul kifejezik tehetségét, egészükben pedig a XX. század legjelesebb képzőművészeti vállalkozásai közé sorolhatók." Az elragadtatást leszámítva, méltatómnak mindenben igazat adok. Amikor 1960-ban a francia televízió bemutatta a rólam készült filmet („Brassai, vagy egy ember szeme"), Mauriac többek között ezeket írta az Expressben: „Brassai. Híres fényképész, aki nem fogható senkihez, valójában festő, szobrász, aki olyan érvekkel támasztja alá, miért helyezte a fényképészetet a szobrászat és a festészet elé, hogy azok egymagukban is elmélyült tanulmányt érdemelnének." Mauriac megérezte volna, hogy a tíz év múlva beálló fordulat kedvezőbb megvilágításba helyezi a fényképészetet?

Néha eltűnődöm azon, vajon ha korábban kötök ismeretséget Picassóval, ha korábban oltja belém a „mellékfoglalkozás" iránti megvetést és figyelmeztet a siker fontosságára, ha jelszava ösztönzésére — „Az ember legyen elég bátor, hogy vállalja a hivatását" — minden időmet, minden erőmet a képzőművészetnek szenteltem volna, nem merőben másként alakul-e életem? Ha a festő, a szobrász vagy a filmes hivatását választom, minden bizonnyal több pénzt kerestem volna, de nem tettem volna szert nagyobb hírnévre. Nevem ma világszerte ismert. Vajon az emberi élet nem a folyóvizek deltájához hasonlít leginkább: ahány elágazás, életünk annyi lehetséges mederben haladhatna. Némelyik ág keskeny marad, hozama is csekély, mások viszont kiszélesednek. De ha egyik vagy másik mederben áramlik is, nem kell-e belátnunk, hogy ugyanazon folyónak a vize, és ugyanaz a vízmennyiség? Mindent összevetve, nem látom be, miért kellene sajnálnom, hogy életem folyójának legszélesebb elágazása a fényképészet volt.

Párizs, 1978. január 16.








(Megjelent az Előhívás. Levelek /1920-1940/ előszavaként. Kriterion, Bukarest, 1980)

















Brassai: Picasso és a kályha

CSEKE GÁBOR

Mákbuba
(A 2004-es gyimesi fotótábor képeire)


Kéken iramló kattogó sebesség
Füttyökbe szédült árva viadukt
Ablakot vág a táj felé a rozsda
Az élet mint egy gyertya elaludt

Ritkás fogán át üzen a gereblye
Kaszafenéstől peng a délelőtt
A vízimalom elnyűtten fecsegne
Csűr oldalán a roham rég elült

Gallyak tövén táncol a fejszeél
Maganövesztő fán míg duzzad a göcsört
Anyaországot idéző szekér
Csurgóra jár mint lábrakelt idő

Boglya ölében béke tenyerén
Csapzott hajú verejtékes napok
A havas távol mégis oly közelben
Visszaszálló tűnt évek dallamok

Lengő füstök párák töprengenek
A hegy fölött hol a hűség lova
Fához kötve bóklászik úgy legel
Vonat kúszik a völgy mélyén tova

Mely csupa ránc s rajtuk a bánat
Gyalogösvényen oda-vissza jár
Nézem amint egy jó botot szorongat
Elvánszorog az őszi délután

Kézimunkába temetkezve némán
Anyóka néz hályogos fél szeme
Olykor egy vézna mákbubára téved
- egy csökött álom zörgő szelleme

Csíkszereda, 2005. január 22







KÁNYÁDI SÁNDOR

Akik a képből mindig

akik a képből mindig kiesnek
vagy idejük sincs belekerülni
mert amire a kezüket megtörölnék
megigazítanák a kendőt kalapot
szóval amire lencseképesre tennék
magukat kifogy a film lemegy
a nap oda az alkalom márpedig
mindannyian jól tudjuk milyen
fontos a fény a körülmények
általában hogy maga a kép
a lehető legelőnyösebben
mutathassa amit mutatnia kell

(A Szürkület. c. kötetből. Kriterion, 1978)




CSÍK MÓNIKA


Blitzkrieg


a mai
reggel is
mindennap-ízű


meztelen
tenyérrel
követem
a
takarón
átaraszoló
fény
nyomvonalát


ágyam
vérremenő
harcok
s édes
kapitulációk
nedves
gyűrt
dagerrotipiája


tompa
ajtócsapkodás
fojtja el
konok
sietős
lépteid
zaját


Jánosi Andrea: Lepedő (HMKK-fotótábor, Gyergyóalfalu)


Áprily Lajos

LÁTOGATÓK



A ház, a cella érdekes nekik,
tudakolják: min és hogy dolgozom.
Miért nem az erdőt fényképezik,
az erdőt, melyből versemet hozom?






SZENTMIHÁLYI SZABÓ PÉTER


Apám fényképe alá


Apám fényképe néz merengve,
parányi bánattal, mégis vidáman,
mintha sorsát rejtegetné -
nem. Átnéz rajtam, messze, és
talán az istenen is átnéz egyszerűen,
és térde nem bicsaklik.


A halál fotografálja ráncainkat,
és egyre újabb pózba állit,
gondosan eltéve minket
irtózó utódainknak,


akik nem értik hetyke arcvonásaink,
nem értik, mindezt hogy tehettük,
hogy kacsinthattunk ilyen vidáman
az Idő ágyúcsövébe,
nyomornak rühpalástja alól,
félelemnek sunyi nyáladzása óta,
hogyan nézhettünk ilyen szelíden,
ilyen szelíden s rezzenéstelen
a súlyos felhőktől függönyzött jövőbe?


Oh, apám, ugye,
a Fényképész feltartott ujját figyeltük,
aztán a vakító lámpák mind kihunytak,
káprázó szemünk fáradtan lezártuk -


igen, mindössze ennyi volt:
arc, puszta fal,
világosság
egy kattanás
sötét




TAKÁCS ZSUZSA


Egy fénykép alá
M. E. EMLÉKÉRE


Mennyire ismerős, milyen szokatlan:
az utcasarkon lámpafény jelek
és lélegző homokrakások itt-ott
és rádköszön valaki hirtelen.


Hullanak az eső szögei a földre.
Targonca áll a szenesbolt előtt.
A léptek a vízben rombuszokká nőnek.
A fák körül, a járdán két maroknyi föld.


Megállsz az eső golyózáporában.
Örök havával nincs egy kerítés
szikrázó napban. Lassan végigömlik
elszürkült arcodon a veriték.

Hegedűs Zsolt: Emlékkép augusztusban



OLCSVAY GÉZA

Fénykép-leány

Olyan ez, mint egy tanagra-jelenet, melyet a humanizmus csináltat...

Teréz asszony szalónjában ujra együtt volt a régi hölgytársaság és Nina örömmel, szinte büszkeséggel ujságolta, hogy percek mulva Reögh Pál is közöttük lesz. Az asszonyok hálásan tekintettek leánybarátukra és Teréz asszony csillanó szemekkel sietett át a szomszéd szobába a szamovárért; Julia faszénért futott; Nina gyufát keresett. Mindegyike tett-vett s ezt a bájos, lázas tevékenységet a profán szemek szerelemnek nézték volna. Pedig soha sem volt messzebb tőlük a szerelem, mint éppen most. Asszonyok voltak, csupán kiváncsiskodók, hiuk és ábrándosak. Reögh különös - nem mindennapi meséi útján megszerették ezt a fura embert és az ő még furább világát...

Mikor Teréz asszony behozta a szamovárt, rátették az asztalra, begyujtották s az egyik csipkés zsebkendőjével végigtörölte, dédelgetve amugy is tükörfényes oldalát, aztán körülülték és mind belebámultak a szamovár rejtélyes reflekszü oldalába. Különös is volt... Groteszkül falta magába a tükröt, a rámákat, az asztalteritőt, az asszonyfejeket, szinte az egész szobát...

Megberregett a csengő; a szamovár lassan búgni kezdett s az asszonyok rebbenve néztek az ajtó felé.

- Itt a szomorú ember! - anyáskodta Teréz asszony a belépő Reögh felé.

- Milyen komplikált nevet adtak nekem - mondta élénken Reögh és az asszonyok közé telepedett, akik ösztönszerüen közelebb huzódtak hozzá. - Maguk megint valami mesét kivánnak. Ezt onnan tudom, mert látom, hogy felállitották a szamovárt; hallom, hogy búg a szamovár és ha az oldalába nézek, kiváncsi asszonyarcokat látok s érzem, hogy mesélnem kell...

- Nagyszerü! - tapsoltak az asszonyok s az egyik, az óvatosabbik, meg is kérdezte, hogy Szibériából lesz-e a mese, mire Reögh elfehéredve, megkomolyodva igent intett.

- Egy egyszerü emlékjelenetet fogok elmesélni, mely más szájából, szamovárbúgás nélkül, szentimentális vigjáték lehetne, de igy a “juhász és a szamár” szép tragédiája lopódzik belé - sóhajtotta Reögh Pál s cigarettára gyujtva, mesélni kezdett. - Korai nyárest volt, inkább tavasz s ilyenkor késő éjjelig sétáltam egyedül embertelen végeken. Ezek a séták mindig nagyon fájdalmas hurokat penditettek meg bennem. Mellettem kisértett a mult, a tavasz belenyilalt a szivembe s a szemeim könnybelábadtak, mert látták a jelent. Volt ugy, hogy szám elé tölcsért csináltam s a keritésen át azt kiáltottam a szabadba: Tél! Öld meg a tavaszt! Legtöbbször búsan bandukoltam szük szobámba vissza. Igy volt ez azon az estén is, melyen a fénykép-leányt megismertem. Mikor szobám nyikorgó ajtaját betettem, jó estét s egyben jó éjszakát kivántam dominózó rabtársaimnak és a függönnyel elkeritett kis kalitkámba vonultam vissza. Megvetettem szalmás ágyamat, megoldottam bakancsom szijait és meggyujtottam petroleum­lámpásomat, azután kecskelábu asztalom mellé ültem és egyre-másra sóhajtoztam. Olyan más volt akkornap minden... A petróleum szürke világánál korhadni látszottak függönyszövetem szines, nagy virágai, a meszelt falat, a falon függő kis képeket mind-mind sajátos pókháló szőtte be. Fájt ez a szürkeség és szemem rárévedt az asztallapra. Egy amerikai képes ujság hevert rajt, melynek cimlapján egy idegenbe vetődött magyar leány arcképe volt. Félős, fájós lett a közérzetem, mely már ritka vendég volt nálam, de néha egy-egy hazai szó, egy-egy hazai kép még mindig visszahozta. Alátámasztott fejjel, meredő szemmel figyeltem a fénykép-leányra... Szép lány volt, az ajka hamiskásan mosolygott, rám mosolygott - legalább is akkor azt hittem. Percek alatt vad, szerelmes ember lettem, ezer, nekem hizelgő érzés nyüzsgött-forrt bennem, a fénykép-leány fölött tovarepülő legyek féltékennyé tettek. Odakint durva, csipkedő szavakkal gondtalanitották az estét a rabtestvérek s rikitó kacajjal pattogtatták dominókockáikat. Csendre akartam inteni őket, de nem birtam megmozdulni. Mágnesként tartott, vonzott a büvös fénykép-leány. Forró lett a szám, az arcom; serdülőkorom rejtélyes nyugtalanságát éreztem ujra s most már nem törődtem a kacagással, a pattogó dominókockákkal, a sápadt virágokkal, a fallal, a fakó képekkel, mert lehazudtam a jelent és odadobtam magamat ennek sajátos, elégülést nem hozó mámornak. Ez a fénykép-leány a multat hozta elém s a multból - ebből a pókhálós nagy gyémántból - különös melegség áradt reám... s hazaringatództam...

- Ide hozzánk? - röppent Nina hangja s szemeit a szomoru emberen felejtette.

- Igen! - panaszkodta Reögh Pál s rejtett mosollyal igy folytatta: - Az Andrássy-úton képzeltem magamat. A nagy ivlámpák vakitó fényt szórtak az utcára s a járókelőkre. - Hogy hömpölygött a korzó népe! Férfiak, asszonyok, fiatal, olcsó fájdalmakat hordozó leányok kacagtak, hazudtak egymásnak előttem. Sajátos rögeszmém támadt. Az arcokat figyeltem s mindről azt állapítottam meg, hogy szerelmes. Sőt! Minden asszonypillantást, minden leány­kacajt magaménak véltem. Meg szerettem volna állni, hogy egy sarokba huzódva, mindent észrevegyek, de minden próbálkozásnál tovasodródtam az árral... A liget előtt egy autó gurult el sebesen mellettem, erre megrezzentem és előre figyeltem... Képzeljék! előttem állt a fénykép-leány!

- Akkorra a fénykép-leány is szerelmes lett a különös lovagba, - állapitotta meg nevetve Teréz asszony.

- Ugy látszik szerelmes lett - szólt Reögh, - de nem a lovagba, hanem Don Quichote-ba, mert mikor mellé léptem, csókra nyujtott szájjal várt, de nem csókoltam mindjárt meg, hanem teleszittam a tüdőmet boldogsággal és megöleltem. Átölelve tartottam sokáig, tovább, mint a hogy ez rokonok között illik s mikor meg akart szólalni, rózsapiros ajkait betemettem vértelen számmal... Csókolództunk! Ez volt a beszédünk... Aztán egymásba karolva sétáltunk szótlan a ligetbe. Milyen jól esett a ligeti fák lombjainak egyforma sötét szine; a levelek zizegése; a hüs esti szellő; a ligeti verklik ismeretlen dalai; az itt-ott fel-felhangzó kacajok; a siró hegedü­hangok, ez az egész régi zsongás... Tombolt, örült körülöttem minden s én hajtott fővel, egyre erőtlenedre éreztem, hogy ez: az élet! Mámoromban egészen megfeledkeztem a fénykép-leányról. Diákos bizonytalansággal nyultam a keze után, a dereka után és ujra megöleltem. Éreztem, hogy hideg a keze, merev a szeme, csak az ajkai mozogtak s végtelen finom hangon szerelmes mondatokat sugott felém. S minden mondata olyan volt, hogy felelni kellett volna reá, de nem birtam, mert beszáradt a torkom. Láttam, hogy a leány nem ért meg és nem érzi, hogy én tulajdonképpen a tulvilágról csöppentem oda. Mikor egy mély árnyékú útkanyarulathoz értünk, hirtelen elfutott mellőlem és csakhamar eltünt a sötétségben. Összeszedtem minden erőmet, hogy utána fussak, de nem birtam; kiáltani akartam; de nem tudtam. - Emlékszem, végtelen szomoruság vett erőt rajtam s az egyedüllét soha sem dermesztett ugy, mint akkor... Ég felé emeltem szememet s láttam, hogy a hold kajánul rámvigyorgott és a tüzes csillagok között tiszta hivéssel az Urat kerestem. Őtet sem találtam. Kétségbeesett helyze­temben, a tőlem nem messze lévő padig vánszorogtam s rárogytam. Hátamon a hideg borzongott végig s felnyitottam a szememet és reájöttem arra, hogy az egész csak álom volt! Ujra ott ültem kecskelábu asztalom mellett s lámpám is aludni készült, mert fogytán volt benne a petróleum. A fénykép-leány is ott feküdt az asztalon s most már nem is mosolygott. Odakint is pihentek már a rabtestvérek. Én még sokáig ültem az asztalnál s hallgattam szobám kietlen csöndjét, aztán ez is ráfeküdt a mellemre, a szivemre, valami vad düh fogott el, durván odakaptam a képeslaphoz s összetéptem...

- Megölte a fénykép-leányt? - kérdezte szánakozón Nina.

- Meg! Meg kellett ölnöm az ábrándokat, melyek viziókká nőttek volna és engem sorvasztottak volna el. Mikor eltéptem, mikor darabokban feküdt előttem, ugy éreztem, hogy megkönnyebbültem. Rágyujtottam egy cigarettára s lázas sietséggel - nehogy ujra itt érjenek az ábrándok - elfujtam a lámpámat, levetkőztem s belefeküdtem a kietlen csendbe: aludni!

(Forrás: Olcsvay Géza - Taifunnyomok. Magyar Elektronikus Könyvtár)

Robert Capa - egy fotó 
a 70 oroszországi felvételből (1947)


John Steinbeck és Robert Capa


OROSZ NAPLÓ
(részlet a 3. fejezetből)

A moszkvai Savoy második emeletén kaptunk szobát. Szobrokkal szegélyezett márványlépcsőn közelítettük meg; a szobrok között hamar megtaláltuk kedvencünket, Graziella, egy híres szépasszony mellszobrát. Graziella Napóleon kíséretében jelent meg itt, szobormása empire öltözéket és óriási, széles karimájú, strucctollas kalapot visel, nevét azonban valamely tévedés következtében hibásan véste a szobrász a talapzatba, mert Craziella olvasható Graziella helyett, s így lett ő számunkra Crazy Ella. A lépcsősor tetején hatalmas termetű, kitömött orosz medve állt, támadásra készen. Valószínűleg egy félős vendég távolíthatta el mellső mancsairól a karmokat, így a medve puszta manccsal indult rohamra. Az emeleti csarnok félhomályában így is állandó, enyhe sokk forrása tudott lenni a Savoy vendégei számára.

Tágas volt a szobánk. Később rájöttünk, hogy a Savoy más szobáinak lakóit a sárga irigység emészti, amiért mi kaptuk meg. Hat méter magasan volt a mennyezet. Bánatos sötétzöldben pompáztak a falak. Az ágyak függönnyel elválasztható hálófülkében voltak elhelyezve. A szoba legimpozánsabb részét a heverő, a tükör és a beépített dupla szekrény fekete tölgyből készült, hatalmas bútoregyüttese, valamint a fal tetején körbefutó falfestmény alkotta. Az idő előrehaladtával ez a freskó benyomult az álmainkba. Ha le lehet írni egyáltalán, akkor valahogy így írnám le: A kép alján, középen, egy akrobata hasal, lábai a háta fölött kalimpálnak. Vele szemben két teljesen egyforma macska bújik éppen a keze alá. A hátán keresztben két zöld aligátor fekszik, az aligátorok fején pedig egy tébolyodott majom, ami denevérszárnyakat és császári koronát visel. Ennek a majomnak hosszú, izmos karja van, a szárnyain pedig egy-egy hajóablak, melyeken átnyúl, és megragadja a szarvát két halfarkú kecskének. Mindkét kecske tüskében végződő mellvértet visel, és a két tüskére szúrva két haragos képű hal ül. Nem értettük a faliképet. Nem tudtuk, mit jelent, sem hogy mi okból került szállodai szobánkba. De álmodni kezdtünk róla. És álmainkban volt valami, ami határozottan lidércnyomásra emlékeztetett.

Három óriási, kétszárnyú ablak nézett az utcára. Ahogy múlt az idő, Capa egyre gyakrabban állt ki az ablakba, hogy lefényképezzen kisebb-nagyobb eseményeket, amelyek alattunk mentek végbe. Az utca túloldalán, egy második emeleti műhelyfélében fényképezőgépeket javított egy ember. Hosszú órákat bütykölt egyfolytában. Később rájöttünk, hogy miközben mi őt fényképeztük, ő minket fényképezett.

Fürdőszobánk - és Moszkva dicsőségére váltunk, amiért külön fürdőszobánk volt - sajátos tulajdonságokkal bírt. Nehéz volt belekerülni, mert az ember nem nyithatta ki az ajtót, és nem mehetett be csak úgy, egyszerűen - az ajtó ugyanis beleütközött a fürdőkádba. Először oldalvást be kellett préselődni, majd a mosdó melletti sarokba húzódva becsukni az ajtót, és akkor végre mód nyílt a szabadon mozgásra. A kád erősen billegett a lábain, úgyhogy ha tele volt vízzel, és az ember hirtelen mozdulatot tett benne, imbolyogni kezdett az egész, és csupa víz lett a padló.

Öreg fürdőkád volt, valószínűleg a forradalom előtti korból, ezért a fenekén egészen lekopott már a zománcozás, és előbukkant a kissé smirgliszerű felület. Capa olyannyira kényes szerzetnek bizonyult, hogy minden fürdés után vérzett az alfele, ezért célszerűbbnek látta, ha sortban fürdik.

Moszkvai fürdőszobánknak volt egy olyan sajátossága is, amely minden más, a Szovjetunióban megismert fürdőszobánkról elmondható. Lehet, hogy vannak másféle fürdőszobák is, de mi nem találkoztunk velük. Tehát, miközben folyt az összes csap - a vécé, a mosdó, a kád csapjai -, a lefolyók egytől egyig tökéletesen ellenálltak a víznek. Vagyis ha megtöltötte az ember a mosdókagylót, a víz ott maradt, és ha kihúzta a dugót a fürdőkádból, ez egyáltalán nem hatott olyan irányba, hogy a víz lefolyjon. Egy grúziai hotelben pedig minden megnyitott csap olyan hangos hörgést idézett elő a vezetékekben, hogy be kellett csuknunk a fürdőszoba ajtaját, ha aludni akartunk. Ez a megfigyelés ihlette korszakalkotó találmányomat, amelyet azonnal kész voltam felajánlani a nehéziparnak. Nagyon egyszerű. Csak meg kell fordítani a folyamatot: tedd a csapokat a lefolyók helyére, a lefolyókat pedig oda, ahol most a csapok vannak, és máris meg van oldva a probléma.

De egy remek tulajdonsággal is bírt a fürdőszobánk. Bőségesen volt benne meleg víz, néha javarészt a földön, de mindig, valahányszor szükségünk volt rá.

Ugyancsak ennek kapcsán fedeztem föl Capa természetének egy kellemetlen vonását, s úgy tartom helyesnek, hogy itt mindjárt közreadjam, hátha akad olyan fiatal nő, aki esetleg fontolóra venné Capa házassági ajánlatát. Capa egy vízidisznó. Sajátos módszere van: fölkel, beveszi magát a fürdőszobába, és teleereszti a kádat. Belefekszik a fürdővízbe, és addig olvas, amíg el nem álmosodik, s ekkor mindjárt el is alszik. Ez reggelente két-három órát is igénybe vesz, és nem nehéz kitalálni, hogy míg ő odabent tanyázik, a fürdőszoba nem használható komolyabb célokra. Közszolgálatnak tartom megosztani ezt az információmat Capáról. Két fürdőszobával Capa elbűvölő, okos, jó kedélyű útitárs. Egy fürdőszobával viszont nem más, mint...

Fordította: Lukács Laura





LÁSZLÓFFY CSABA


Játszótársak
(Egy 1900-ban készült fénykép alá)

Az ébredő udvarnak
hol az éjszaka macskák kéjelegtek
szerelem-szaga van
de ők nem érzik könnyű kacajokkal
hemperegnek a homokhalmon melynek
aljáról egyre erőteljesebben
szívódik fel a hólé miként bennük
az öröklődött ösztönök
ma még egyazon erő vonzza őket
anyjuk vörös keze
s benne az étel
ki merné jósolni hogy lesz idő mikor
annyira elkülönülnek egymástól
mint a bibliai Ádám gyermekei
közülük kerülnek ki majd
az áldozatok és a gyilkosok

(Forrás: Boszorkánykör, Irodalmi Könyvkiadó, 1968, Bukarest)


LACKFI JÁNOS:


Világ-kürt
Lajtos István fotója

Világ-kürtőben minden összeolvad,
Sárgaréz lefolyóban elforognak
Kósza zenészek, koszos éjszakák,
Mint pohárban a jég, ha összekoccan,
Úgy zörömbölnek a tölcséren át.

De mi van a réz-hallójáraton túl?
Milyen savba merülünk kabátostul?
Mi mar le rólunk csontot, húst, ruhát?
Tán odaát is vár ránk egy csapos pult,
És összeállnak minden porcikák.

Bicikliző gyerekek

Szilágyi Lenke fotója

Íme a kettévágott arcú fiú,
fele gyerekarca arany nap,
fele gyerekarca ólom hold.

Másik fiú kerekezik el mögötte,
két másik fiú kerekezik el mögötte,
óriás vaskerekeken
a híd biciklizik el mögötte,
ő csak áll felemásan,
két fél tréningruhából
összezipzárazott
egész tréningruhában,
két félvicsorból összezipzárazott
egy egész vicsorral.

Íme a kettévágott arcú fiú,
fele gyerekarca ólompecsét,
fele gyerekarca aranypecsét
az ég pergamenjére ütve.

(Forrás: Képmutogató)



BARTIS ATTILA


Engelhard avagy a fotográfia története
Részlet A kéklő pára című kötetből




Ezerkilencszázhetvenhárom tavaszán egy Szöcske Ágoston nevezetű juhász kereken száz kiló fekete gyapjút nyírt le a sáromberkei plébános híres birkáiról. A nemes szőrt még azokban a napokban kimosták, kifésülték és öt zsákba gyömöszölve fölvitték a parókia padlására. Moly ellen naftalint, tolvaj ellen döglött ló patájából való szöget tettek mind az öt zsák aljába, így senki nem gondolhatta komolyan, hogy a gyapjúnak bármi baja eshet.


Vass Ignác tisztelendő úr a reggeli mise után felült kerékpárjára, elkarikázott a falu széléig és tudatta a vályogvető cigányokkal, hogy másnap nyugodtan munkához láthatnak: megvan mind a száz kiló gyapjú. Gyönyörű, fekete, ahogy azt kérték.


- A tavalyelőttibe a moly ült bele; a tavalyit ellopták. Ebből se lesz templomkerítés, plébános úr, higgye el - mondták a cigányok, pedig épp csak szemerkélt.


És este hat körül már vitte is magával a Maros a kilenc rakás téglát, a sátrakat, a szekeret, a rézüstöt a vacsorával, fél hétkor a kultúrház színpadát meg a százötven tonettszéket, a népkönyvtárat, ott úszott már Lenin összes műve és a Maros még csak most kezdett igazán belejönni, vitte az Electrolux rádiókat, az Opera és Diamant tévéket a vasárnap esti zenés műsorral együtt, vitte a tévék tetejéről az üveghalakat, meg vitte a tyúkólakat is, az agronómus Dacia-ját, az almafákat, az aratócséplőgépet, a műutat, a postáskisasszonyt a kikézbesítetlen húsvéti üdvözletekkel, a rendőr asztaláról a feljelentéseket, majd vitte a rendőrt is, és még itt se hagyta abba, pedig ennyivel már igazán beérték volna a sáromberkeiek, de a Maros úgy döntött, hogy a hetes misét is elviszi meg a harminchárom fekete juhot, meg Prohászka Ottokárnak az ifjúsághoz írt intelmeit Vass Ignác atya Ukrajna márkájú kerékpárjával együtt, szóval ezeket már mind vitte, és akkor még azt az öt galambszaros zsákot is akarta, úgyhogy elindult a paplak konyhájából fel a padlásra. A plébános úr pedig ott ült a padláson a csapóajtó mellett és amikor a víz a hetedik létrafokot is elérte, akkor zokogni kezdett, szépen fogta a zsákokat és lehajigálta mind a száz kiló gyapjút a konyhába a Marosnak.


Másnap hajnalban Megyesfalván egy Vájár Aranka nevű vénasszony kilesett a padlásablakon és úgy döntött, hogy érdemes kockáztatnia az életét. Előbb ledobta a horgas végű dióverő botot, majd szoknyáját nyakába kapva ő is leosont a létrán az udvarra, ahol már csak térdig ért a víz. Olyan fürgén, ügyesen szüretelt a nagy bottal, mintha gyerekkorától ezzel foglalkozott volna. Elsőnek a meggyfáról cibálta le a postáskisasszony táskáját, mert az tűnt a legizgalmasabbnak, majd begyűjtött a körtefáról két pokrócot, a nyári konyha tetejéről egy cserepes művirágot meg egy Lenin kötetet, a ribizlibokrokról egy garnitúra fehérneműt, az ecetfáról három teljesen jó szentképet a Stációk sorozatból, és már-már azt hitte, hogy itt ér véget a szerencséje, amikor megpillantott öt nagy zsákot, amint szép sorjában úsznak el a hortenziák előtt.


Amíg a gyapjú száradt, addig Aranka a rakomány további sorsán törte a fejét. Végül úgy döntött, hogy az lesz a legokosabb, ha bemegy szépen Vásárhelyre, kibékül nagyanyámmal, akinél takarítónősködött és akivel volt neki nemrég egy afférja valami szőrén-szálán eltűnt ezüst étkészlet miatt, szóval kávéznak egyet, - majd ő viszi a kávét, csak, hogy lássa nagyanyám, kivel van dolga - és akkor ez a gyapjús ügy is megoldódik.


Nem sok maradt az utakból, úgyhogy lánctalpas harckocsikkal hordták a kenyeret, és Aranka ennél nagyszerűbb időt elképzelni sem tudott a nagyanyámmal való békülésre. Addig kárált a román katonáknak, amíg fel nem ültették az egyik harckocsira és be nem vitték Vásárhelyre.


Amíg megfőtt a kávé, nagyanyám elhitt Arankának egy tizenhárom szereplős történetet az ezüstökről, bocsánatot kért a rágalmazásért, majd elmondta neki legújabb titkát: a rákos daganatok gyógyszerének receptjét. Egy rész zab, két rész fekete retek, két rész aloé, ismét két rész pirított almamag, meg három rész akácméz, de ha valaki nem szereti a zabot, akkor készítheti rozzsal is.


- Figyelje meg Gheraszimné, ebből pénz lesz. Sok pénz - mondta Aranka, mert még közelebb akart jutni nagyanyám szívéhez. És amikor fél lábbal már bent volt ebben a szívben, mondhatni: kincsesbányában, akkor említést tett valami fekete bárányról, amelyiknek a gyapja leviszi a magas vérnyomást. Mire megitták a kávét, addigra négy darab Mária-Terézia arany ellenében már mind a száz kilo gyapjú családunk birtokában volt.


- Még ma tüntesd el innen ezt a mocskot - parancsolt nagyanyám anyámra, mihelyt rádöbbent, hogy ez az üzlete sem sikerült jobban a múltkorinál, amikoris egy igazgyöngysort sikerült műanyagból készült elefántcsontokra cserélnie. Tehát a mi ágyneműtartónkban molyosodott tovább a gyapjú, mert Aranka kispórolta belőle a naftalint.


Valamiért senki nem akart szövetnekvalót vásárolni tőlünk azokban az időkben. Aztán egy év múlva megjelent az utcánkban egy ócskás, még lova se volt, ő maga húzta a szekerét, és kiabálta, hogy "ami nem kell mááásnak, jó lesz az ocskááásnak", és hozzánk is becsengetett, háromszor, mert anyám alig merte kinyitni az ajtót.


Féltünk az ócskásoktól, mint a tűztől. Már az első csengetésnél tudtuk, hogy a harmadikra beengedjük őket, s ha minden jól megy, ráadásul be se csapnak, csupán megfizetnek valami megfizethetetlent. Mondjuk, ötszázat adnak a kis tükörért, és akkor igazán egy szavunk se lehet, csakhogy a tükörrel együtt már viszik is mindazt, mi ezerkilencszáznegyvennégy karácsonyából megmaradt; ami azért már nem ötszáz, ugye.


Nos, megint ott állt egy ócskás a szoba közepén de ezt sem az antik bútorok, sem az ezüsttálak sem a festmények nem érdekelték, meg se nézte őket rendesen, hanem egyszer csak behunyta a szemét, hogy jobban tudjon figyelni, majd halkan azt mondta:


- Itt valaminek Maros-szaga van.


Megijedtünk. Egyáltalán nem hasonlított egy ószeresre.


- Ugyanilyen szaga volt a feleségem hajának, amikor kivetette szegényt a víz - mondta, és akkor már nem is féltünk annyira, hanem anyám fölnyitotta a ládát, amibe ott volt begyömöszölve harminchárom megátkozott bárány gyapja, egy templom kerítésének teljes fedezete. Az ócskás pedig előbb csak simogatta a szénfekete gyapjút, aztán belemarkolt, beletemette az arcát és sírt. Úgy zokogott, mint egy gyerek.


- Vigye el. Vigye el mind - mondta anyám, és előszedte a szekrény aljából az öt zsákot, majd odaült ő is, hogy segítsen a gyapjút becsomagolni. Én pedig álltam az ajtóban és néztem anyámat meg azt az idegen férfit, amint némán ülnek egymás mellett, könnyes a szemük és hatalmas zsákokat töltenek meg egy halott asszony hajának illatával.


Én is segítettem lecipelni a zsákokat a szekérhez. Az ócskás tíz méter csehszlovák bútorszövetet akart értük adni cserébe, de anyám nem fogadott el semmit.


- Akkor legalább a fiúcskának adhassak valamit, nagysága - mondta a férfi, és a hatalmas rakás kacatból előkotort egy furcsa alakú disznóbőr dobozkát, benne egy Pajtás fényképezőgéppel.


Olyan volt a Pajtás keresője, akár egy megfordított gukker. Így évekig azon át néztem mindent, ami túl közel volt. Csipkés urat, amint baltával kergeti a disznót, majd utoléri, Müllernét, aki minden reggel kiül az ajtó elé és ebédig az alkarjába tetovált kázé sorszámot radírozza, a postást, aki tréfás ember, úgyhogy néha hoz egy új Koh-I-Noor radírgumit Müllernének, szóval ami néznivaló akadt annak a háznak az udvarán, azt én mind a bokszgép keresőjén át néztem, biztos ami biztos.


Csak egyszer feledkeztem meg a gépről, éppen jött négy feketeruhás férfi, elvittek egy kilencszáztíztől hetvenhétig tartó kusza történetet, úgy, hogy nem fizettek érte semmit, igaz, nem is ószresek voltak. Nagyon siettek a hidegházba nagyanyámmal, pedig igazán megvárhatták volna, amíg anyám kisírja magát rendesen, amikor kiderült, hogy gégerákra az aloé zabbal annyit ér, mint magas vérnyomásra a fekete gyapjú.


A hullaszállítóknak viszont kereken három perc várakozási idő tartozott a munkaidejükbe. Koporsóba helyezés: másfél perc, közeli hozzátartozó sírása: három perc, borravaló átvétele, gépjármű terhelése: egy-egy perc, összesen hatésfél plusz köszönés, az majdnem hét.


Ha akkor, az alatt a hét perc alatt elő mertem volna venni a gépet, akkor a hullaszállítók azt hitték volna, hogy én igazából le akarom őket fényképezni, és rámmosolyogtak volna, szívből, ahogy csak hullaszállító tud gyerekre mosolyogni, és akkor én valamelyikük pofájába vágtam volna a fényképezőgépem, ami persze ábránd, hiszen nem így történt, de legalább ugyanolyan szépen ért volna véget a fotográfia története, mint ahogy kezdődött.


Ajánlás:
Herceg! Nem élt soha, sehol, semmilyen Engelhard. Vagy ha igen, nem volt fotográfus. Vagy ha az volt, nem ismertük egymást. Vagy ha ismertük is, nem hagyott rám semmit. S ha mégis rámhagyott, az nem más, mint e hét perc.


(Forrás: az író honlapja)


Bartis Attila mobiltelefonnal fotózik


VISKY ANDRÁS

fényképek baszk sapkában

harminckét éves leszesz a szomorú arcú 
boncmester barátod becsenget hozzád, 
felhőfoltos, csatos táskájából előveszi 
a fényképeket, kiteregeti eléd az asztalra, 
mint a kártyalapokat, nézed, nézed nyolc-
évenkénti arcmásod eléd hullt faleveleit, hát 
ilyen sosemlátott vagy, ilyen madár arcú 
ismeretlen, sejtállományod nyolcévenként 
teljes egészében kicserélődik, mondja 
szomorú arcú boncmester barátod, ki vagy hát, 
ki vagy most, a hetedik évben már bőröd alatt 
lökdösődnek a sejtek, majd: ó rövoár, möszjő! 
öreg, borotválatlan sejtek távoznak belőled, 
ó rövoár, nyikorgó taligákon szakadozott 
nukleinsav láncokat huzigálnak maguk után, 
nem is sejtenéd, harminckét éves leszesz és 
már más vagy megint, kezdhetsz újra mindent, 
könnyű szívvel, ruganyos ragadozó léptekkel 
járhatsz az utcán, az emlékek koccanó köveitől 
megüresedve, nem hiányzik semmi már, csak a 
van van, a megnevezés borzongtató hadjáratai, 
ó rövoár, andrás vagyok, andrás, nyújtod 
vadonatúj kezedet, az utcán merev arcú sejtek 
csoszognak, maszületett harminckét éves vagy, 
belépsz ismét a fényképészhez, a sapkában 
kívánja, kérdi, sapkában, mondod, a sapka 
marad, mondod, így, igen, baszk sapkában 
és ezzel a mosollyal, mondod, marad, ez, 
ez mosoly, mosoly, s a sapka, ó rövoár


fotóiskola haladóknak

megmártózol a végtelen semmi vagy a 
végtelen minden előhívójában: fejedre 
csuklyát húznak, akkor feltámad a 
sötétségben a világosságod, és homályosságod
 olyan lesz, miként a dél

cinkos katicabogár-mosollyal szemléled 
a látványt, mely tied egyedül, 
a kúpsejtek és gömbsejtek szivárványos 
zsöllyéibe elhelyezkedett világot, 
ahogy otthonosan befészkelte magát a 
szemgolyónyi öröklétbe

akkor beáll az utolsó nagy áramszünet
a villamosok két állomás között vesztegelnek
zárt ajtókkal, látod az üveg mögül reád
meredő arcokat, arc-kompót, gondolod,
s örülsz, hogy a hosszú útra magaddal viheted
mozdulatlan lobogó a búcsút intő kéz, 
jegesmedve nagyságú a kikerekedett szemek 
fehérje, az alig szétnyílt ajkak közül 
csak néhány betű, egy-két bukdácsoló, 
elcsukló szótag mered ki

nem felejted el az első papírsárkányt,

az első igazi nagy találatot, mely 
ripityára zúzta az öldöklő seregély 
rohamsisakos fejét

nem felejted el az éjszakában kanyargó 
ösvényeket, a kibiztosított kézigránátokban 
nyargalászó ezüstrókákat és kolibriket, 
a félelem válladon ülő mázsás madarát

a csuklya alatt mindenki ott van, 
átlyuggatni, összezúzni, vérrel 
összemocskolni nem lehet ezt a képet

megmártózol a végtelen semmi vagy a 
végtelen minden előhívójában

akkor feltámad a sötétségben a világosságod 
és homályosságod olyan lesz, miként a dél

lebegsz a szélben,
mozdulatlan szívű nagykabát vagy

aztán már csak tizenkét-tizenhárom másodperc, 
míg föléd hajol leomló arccal az orvos és 
megállapítja, ingó lábakkal már elütötted 
a delet, s ezüstkristály falaival
megépült benned a város, az állomások 
között veszteglő csukott ajtajú villamosokkal, 
a csúszda közepére ragadt gyermekekkel, 
na és a keselyük... egy szót sem a keselyükről!

vigyázva kiemelnek a fixírből, 
fényképalbumokba, történelemkönyvekbe 
ragasztanak

(Forrás: fotóiskola haladóknak. Kriterion, 1988)

Jelenet Zolnay Pál Fotográfia c. filmjéből

SZÉCSI MARGIT

Fotós-ének I.

Ó! Ó! Ó!
Mesterségünk a fotó!

Í! Í! Í!
Házhoz jövünk, hogyha hí!
Forgatjuk a kamerát,
lekapjuk a kamarát,
háznépét és szamarát - 
Megörökítjük a 
Mát!

Ő! Ő! Ő!
A fotóé a jövő!


Fotós-ének II.

Orcádon irgalmam virága
Hazudtam teljes húst reád
Hogy megvénülsz s meg is kell halnod
ki vágná orcádba Világ!

Oly gyönyörű ifjú nyugalmad
Oly iszonyú csont-éjszakád
Hogy a csillagok is kihalnak
ki vágná arcodba Világ!

Jelenet Zolnay Pál Fotográfia c. filmjéből

BALLA DEMETER

Emlék

A Körös-parti tanyára
ránehezedik az este.
Két kezében lámpával, tejjel
jött anyám a házba - köcsögökbe szŰrte
- a lámpát eloltva - apámat vártuk.
Tejszagú ölébe vett s
az ablakon át néztük
a közeli kövesúton
hogyan imbolyognak a ritkuló
szekerek viharlámpái,
a suhanó autók fényei.
A nagy csendben hozzánk
kéredzkedett feketemacska
dorombolását hallgattuk,
- ha abbahagyta cirógattam
s pattogva villódzott a szőre
mint égen a csillagok.
Kis-húgom álmával bíbelődött
sokszor én is mélyen aludtam
mikor a fogattal hazatért apám.

(Forrás: ballademeter.hu)



NATALJA BARANSZKAJA


Rontás

Az egész azzal kezdődött, hogy valaki lelopta Sura Satrova fényképét a dicsőségtábláról. A dicsőségtábla a Zagorje elővárosában levő játékhangszer-gyár bejáratánál állt, a templomtornácon (a gyár ugyanis az elővárosi templom épületében működött), forgalmas, jól megvilágított helyen. És egészen új volt, akkor készítették.


Ki tehette? Kinek kellett Sura fényképe? Ha pedig kellett, miért nem kért képet egyenesen Surától? Csak erről töprengtek-tanakodtak az asszonyok mindhárom műhelyben, három napig egyfolytában.


Pelageja Ivanovna, az SZB-elnök, magához kérette Satrovát, és megkérdezte, nem tudja-e, kinek a műve lehetett a dolog. Sura csak vállat vont. Erre a kérdésre nem tudott válaszolni. Ekkor Pelageja Ivanovna megkérte, hogy menjen el újra a fényképészhez. Nem állhat ott a tábla üres hellyel a közepén, ez igazán nem való. Satrovának, az élmunkásnak, ott kell lennie ezen a táblán.


Sura már öt éve dolgozik a játékpianínó-, zongora- és balalajkaosztályon. Festi a billentyűket, a hangszerek fedelére ráírja a „Lenne bár mindig napfény" kezdetű dalocska kottáját, a balalajkára meg virágokat rajzol. Nagyon finom, pontosságot és kézügyességet igénylő a munkája, és ő kitűnően is végzi. Szükség esetén szívesen elvállal más feladatot is. Megtanulta az egész gyártási folyamatot: a furnér felfűrészelésétől egészen addig, míg rá nem ütik a kész darabokra a „Zagorjev" márkajelet.


—  Most menjek és a magam pénzén fényképeztessem le magamat? — komorodott el Sura. Nem volt fukar, de a pénzzel csínján kellett bánnia. Egyedül neveli a fiát és a tartásdíj bizony kevés.


—  Mit tegyünk, Sura, a tábla sokba került, amit kiutaltak, azt rá is költöttük. Csináltasd meg a képet a magadéból, majd valahogy kárpótollak. Pénzt nem adhatok — de lecsúsztathatod. Olyan frizurát csináltass, mint azon a képen volt. És nézz bele egyenesen a gépbe. Minél komolyabban és szigorúbban. A dicsőségtábla fontos társadalmi ügy. Itt nincs helye a nevetésnek.


Pelageja Ivanovna nem véletlenül tette ezt a célzást: az eltűnt fényképen Sura egy picikét mosolygott.


Sura megígérte, hogy teljesíti Pelageja Ivanovna valamennyi kérését. Igaz, nem túl szívesen. De ha már megígérte, akkor meg is teszi. Mert Sura — önálló nő. Egyedül neveli a fiát. Pedig nagyon szép. És ezt mindenki látja. Még azt is kisütötték, hogy hasonlít a szépséges argentin színésznőre, Lolita Torresre. Ezen a nyáron Lolita a Szovjetunióban járt, fényképeivel tele voltak a lapok. Az újságok táblája pedig ott állt mindjárt a dicsőségtábla mellett. És valaki észrevette, hogy a két nő hasonlít egymásra. Csak egynek kellett elkezdenie, a többiek már ismételgették. Surát ez a legkevésbé sem érdekelte, épp elég dolga volt, több is a kelleténél.


Vovka, a fiacskája, most töltötte be a hetedik évét, a napokban kezdett iskolába járni. Sura mindössze tizenhét éves volt, amikor egy táncos szórakozóhelyen megismerkedett egy kiskatonával, belehabarodtak egymásba és, ahogyan később Sura mostohaanyja mondogatta, „addig-addig táncoltak, míg csak meg nem lett az eredmény". Sura félt a mostohájától. Ha az anyja élt volna, talán minden másképpen alakul. De hogyan vallhatta volna be a dolgot a mostohájának? Az apjával pedig ilyesmiről nem beszél az ember. Sura tehát egyre húzta-halasztotta a dolgot, míg aztán késő nem lett. És szült.


Nem kergették el otthonról. De, természetesen, megszégyenítették, ezt mindenki láthatta. Nem segítettek később a gyerek gondozásában sem. Így aztán Vovka háromhónapos korában bölcsődébe került, de a nevelését teljes egészében Sura vállalta magára.


Nehéz sora volt Surának, hát megszokta a szigorú életet. Nem szédítették meg könnyelmű gondolatok, és ha esetleg mégis eszébe jutott ilyesmi, jól titkolta. Mint most is: alig, hogy eljött Pelageja Ivanovnától, eszébe jutott: hátha Szergej Hohlacsev űz tréfát azzal a fényképpel? Az asszonyoknak az a véleménye. Mindannyian azt tartják, hogy a képet Szergej vitte el. Jól esik ezt hallani. De Sura azt gondolja: nem, mégsem Szergej vitte el. A fiú ugyanis nemegyszer próbált már közeledni hozzá, és Sura mindannyiszor elküldte őt magától. Mert minden egyedül élő nő betartja Zagorje íratlan törvényét: ha már egyszer férj nélkül szültél, akkor kergess el magadtól messzire minden férfit. És Sura ellenkezés nélkül, nyugodtan betartotta ezt a törvényt. Mindig elküldte a fiút. Elképzelhető lenne mégis, hogy a göndör hajú Szerjozska — ez a vidám tréfacsináló, az összes lány vőlegényjelöltje — vitte el azt a fényképet? Nem, itt valami nincs rendjén. De Sura nem sokat törte ezen a fejét, mégis hamarosan megtudta, hogy mások mit gondolnak. 


Két napig készült a fényképészhez, harmadnapra megbetegedett. Megfázott. Fehérneműt vitt a folyóra öblíteni, a víz pedig hideg volt, hiszen már október közepe felé járt. Öt napig betegeskedett, azután pörsenéses szájjal, hidegrázósan ment be dolgozni újra.


Amikor Dunja néni, a gyár legidősebb asszonya meglátta, egyszeriben sopánkodni kezdett.


—  Jaj, lányom, mi történt veled? Először esett veled ilyen gyalázat. — Dunja néni le nem vette a szemét Suráról, a fejét csóválta és jelentőségteljesen kijelentette: — Nem történik ilyesmi ok nélkül, nem bizony!


De Surának nem volt ideje, hogy megkérdezze Dunja nénit, mit is ért ezen, mert munkához kellett látnia, alaposan összegyűlt a tennivalója.


Pelageja Ivanovna meg szemrehányást tett Surának: hát látod, nem mentél el rögtön a fényképészhez, most meg várhatunk, míg vissza nem nyered a normális külsődet.


Mit volt mit tenni — várni kellett. Végül elmúlt a hidegrázás. Sura frissen készült frizurával (előző nap fodrászhoz ment), teljes díszben jelent meg a munkahelyén. Megnyugtatta Pelageja Ivanovnát: munkából egyenesen a fényképészhez megy. De alighogy kilépett a kapun, a lépcsőn megrándította a lábát. Megcsúszott egy almacsutkán. Még jó, hogy Szergej Hohlacsev elkapta, és nem esett el. De a lábára nem tudott ráállni. Szergej kerített egy lécet, le is csiszolta, hogy föl ne sértse Sura kezét, majd elment vele a rendelőintézetbe autóbusszal. Hiszen az az elővárosi járat körbefutja a fél várost, át is kell szállni, utazhat-e hát egyedül a beteg?


Szergej ott ült Surával a rendelőben és várt: a sebészre mindig sokan várnak.


Sura kérte a fiút, hogy menjen el, küldje ide hozzá inkább Vovkát. De Szergej nem ment el. „Aztán majd Vovka cipel haza?" Sura meg egyre csak azt nézte, nem látja-e valaki, hogy Szergej vele van. A fiú megértette a dolgot, és azt mondta:


—  Ne félj, majd bekötöm a kezemet a zsebkendőmmel, mintha leharapták volna az ujjamat. 


Erre már Sura is elnevette magát: jól kitalálta Szergej, hogy leharapták, mégiscsak azt leste, hogy nem látja-e meg őket valaki. A fiú egész a házukig kísérte, de Sura a kiskapunál tovább nern engedte, inkább féllábon ugrált be.


Surát megint kiírták betegállományba. Eltelt három nap, azután besántikált a gyárba. Másnap úgyis orvoshoz kellett mennie, akkor pedig már jobb, ha dolgozik.


Alighogy megérkezett, Dunja néni intett neki, hogy jöjjön félre vele.


– Nem hallgattál rám, pedig én mondom neked: nem ok nélkül betegedtél meg ismét. Rontást küldtek rád. A fényképedet is az lopta el, aki rád küldte a nyavalyát.


—  Hogy érted azt, hogy „rontást küldtek rám"? - kérdezte Sura. - És minek ahhoz a fénykép? Magyarázd már meg!


– Valaki rád olvasott. A fényképed segítségével küldte rád a rontást.


— Butaság, Dunja néni. Miféle rontást? Megfáztam, aztán megrántottam a lábamat. Véletlenül...


—  És a pörsenések az arcodon? Soha életedben nem volt rajtad egyetlen pörsenés sem, most meg az a hidegrázás is.


—  Kiütött rajtam a láz... Az is megeshet. Másokkal is előfordul. Hideg volt. Én meg gumicsizmában másztam bele a vízbe.


Dunja néni előrenyújtotta a nyakát, és Sura fülébe súgta:


—  Nem gondolod, hogy ez Pantyuskina Klanyka műve? Azt beszélik, hogy együtt él Szergej Hohlacsevvel. Az a fiú meg teutánad fut. Mindenki tudja.


Sura hátrább lépett.


—  Semmi közöm hozzá. Klávának férje is van. Sok mindent összefecsegnek. Különben is, fáj a lábam — nem bírok állni.


Sura arca elszürkült, összevonta a szemöldökét. Egész nap nem váltott szót senkivel, egyetlenegyszer sem mosolyodott el.


Jaj, ezek az asszonyi nyelvek! Telebeszélik a fejedet, te meg három napig másra sem tudsz gondolni. Ha nem is akarod, akkor is eszedbe jut. Mintha kényszerítenének rá. De mi köze Surának ahhoz, hogy mit művel Szergej Hohlacsev azzal a Klanykával? Nem mindegy neki? Teljesen közömbös! Mégis az eszébe jut. Talán éppen Dunja néni szavai küldték Surára a „rontást". Ostobaság. Nevetséges. Aztán elgondolkodott: évekig nem volt betegállományban, most meg kétszer is egymás után. Meg aztán, kinek kellhetett a fényképe? Márpedig mégiscsak elvitték.


Így töprengett Sura vagy két napig. De nem sok idő jut a töprengésre. Dolgozni kell. A lába is rendbe jött lassan. Ma már eldobta Szergej botját is. Amikor munkából hazafelé ment a hídon át, behajította a botot a vízbe, és azt mondta: „Moszkvába vigyen utad, vidd el a bánatomat." Aztán elnevette magát: miféle bánat ez? Az volt a bánat, amikor nyolc évvel ezelőtt ugyanitt azon töprengett: ne ölje-e magát a vízbe? Igaz, hogy nem sokáig töprengett, csak amíg át nem ért a hídon. Már a hídon megértette: úgysem sikerülne a vízbe ölnie magát. Itt nőtt fel a folyón, végigúszta, jól ismerte az egészet. És bár örvényes, alattomos folyó volt ez, és sokan belé is fulladtak, Sura semmiképpen sem fulladt volna bele a saját folyójukba. Kiúszott volna a partra. Magától mozog a keze-lába, kiviszi a partra maga a folyó is. És Sura letett arról, hogy a vízbe ölje magát.


Kár is fölidézni! Fiatal volt még, ostoba. És milyen szép itt minden. A fűzfa a dombon a kis forrás fölött még nem hullatta el a leveleit — ragyog, akár egy aranygömb. Körben a vízmosásokban pedig sötét fenyők szunnyadnak. A vetési varjak már kilármázták magukat a jövő tavaszig. A folyó fölött csend honol — senki sem fürdik már. A tiszta, sebes folyású vízben pedig egy helyben állnak, csodával határos módon az áramlást leküzdve az apró halak.


Sura csizmái hangosan kopogtak a híd faburkolatán, könnyedén, egyenletesen lépett a lába. "Elűztem a rontást" — nevette el magát Sura.


De az éjszaka kellős közepén beleállt a fájás a fogába. A felső zápfogába. De még hogy beleállt, mintha valaki szöget vert volna az ínyébe, és most egyre csak forgatná. Hánykolódott Sura — egyik oldaláról a másikra. Fölkelt, teát főzött, hogy meleggel öblögesse a fogát. Még rosszabb lett. Valeriánát csöpögtetett vattára, ráharapott, és járkálni kezdett föl-alá. Nem segített. Elfáradt, kimerült, és reggelre földagadt az arca. Honnan jött rá ez a baj? A fogai egytől egyik épek, fehérek, sohasem fájtak. A gyárba pedig be kellett mennie. Majd aztán elkéredzkedhet, elmehet a fogorvoshoz.
Kendőt kötött, betakarta az arcát, és bement a gyárba. Dunja néni, amint meglátta, sopánkodni kezdett.


—  Még most sem hiszed! Megigéztek, én mondom, hogy megigéztek! Meddig megy ez még így? Nosza, lányom, gyorsan űzd el a rontást.


—  Istenem — nyögte Sura, alig mozdítva az ajkát.  — Még hogy űzzem el a „rontást"! Fogorvoshoz kell mennem, de gyorsan.


—  Fogorvoshoz menni, magától értetődik, és az is magától értetődik, hogy el kell űznöd a rontást. Kitanítalak. Meg kell szerezni Klanyka fényképét, vissza kell rá fordítani a ráolvasást, minden betegséget vissza kell rá küldeni.


Sura csak legyintett, mintha azt mondaná, elég volt a fecsegésből, nincs nekem erre időm. Míg nagy nehezen végzett, mire elkéredzkedett és odaért a rendelőbe, elmúlt dél. Az ügyeletes orvos — bodorított hajú fiatal nő — dolgozott, kezelt, de az egész folyosó rá várt. Surára csak este került sor. A doktornő kis tükrével belenézett Sura szájába, végigkopogtatta a fogait, amitől még erősebb lett a fájdalom, majd kijelentette, hogy minden fog ép és egészséges, röntgen nélkül nem lehet megállapítani, melyik fáj.


—  Menjen el hétfőn kilenc és egy között röntgenre, aztán jelentkezzen az orvosánál. És adott Surának egy beutalót — röntgenre.


—  Ma péntek van...  — Sura szemét könnyek öntötték el, mikor a doktornőre nézett. — Még három napig szenvedjek?


—  Ha nem akar várni, utazzon be Moszkvába a fogászati elsősegélyhelyre. — És behívta a következő beteget.


Mikor Sura kilépett az utcára, már égtek a lámpák. Hirtelen megtorpant: „De hol lehet az az elsősegélyhely? Buta vagyok, hogy nem kérdeztem meg."


Az utcai padról hirtelen fölállt egy férfi, eldobta félig szívott cigarettáját, és Surához sietett. Szergej Hohlacsev volt!
A már említett íratlan törvények szerint Surának most ezt kellett volna mondania: „Mit akarsz? Nem hívtalak." De Sura már egy teljes napja kínlódott, és elkínzott lelke nem bírta tovább. Melegség öntötte el, és halkan nyüszítve, mint egy kiskutya, belefúrta magát Szergej vállába.


A fiú átölelte, és nem engedte el maga mellől.


—  Megéreztem, hogy nem fognak segíteni rajtad. Mindenféle varázsszert beszereztem... Elengedte Surát, és üvegcséket, dobozkákat, apró csomagokat vett elő a zsebeiből — az összes fogfájás elleni szert, amit csak a gyógyszertárakban kapni lehetett. De egy szót sem szólt a csemegében vásárolt negyedliteres üvegről. Úgy vélte, kár kockáztatni, ha már eddig nagyon jól alakult minden. Hátha Sura véleményét  megváltoztatja és nem a kellő irányba tereli az a negyedliteres üveg. Hát hallgatott, bár ezt a gyógyszert sem tartotta a többinél rosszabbnak, sőt inkább jobbnak.


Holnap úgyis mindenképpen elmegy Surával Moszkvába. Meg fogják találni az elsősegélyhelyet — a pályaudvaron van információs iroda. Sura semmiképpen nem utazhat egyedül — elkínzottan, kialvatlanul...


Kora reggel indultak Moszkvába, a hatórás vonattal. És jó, hogy ketten mentek, mert az információs iroda zárva volt, így Szergej fölváltott egy kettest, és telefonon tudta meg a címet. Nagyszerű rendelőintézet volt a moszkvai - éjjel-nappal nyitva tartott. Így aztán bármikor segítséget nyújthatott, megszabadíthatta a betegeket a fogfájástól.
Vagy két órát kellett várniuk. Sok fiatal házaspár volt a várakozók között, és ki tudja, miért, de mindenütt az asszonyok foga fájt. Egyesek sírtak, mások sóhajtoztak, megint mások meg csak odabújtak a férjükhöz, a férjek pedig halkan vigasztalták az asszonykákat. És tompított hangon valamennyien megosztották egymással az átélt kínokat.


Sura Szergej vállára hajtotta a fejét, és hallotta, ahogy a fiú azt mondta a szomszédjának: "Olyan a foga, mint a gyöngy, mind ép, egészséges, mégis fáj... már két éjszaka nem alszunk." Aztán a röntgen kimutatta Sura beteg fogát, amelyet rögtön kihúztak, és egy pillanat múlva Sura már mosolygott, és köszönetet mondott a fiatal, szakállas doktornak.
Tizenkettőkor már indultak is haza. A vonat majdnem üres volt, alig néhányan ültek a kocsiban, az útközben vásárolt tortát Szergej vigyázva maga mellé tette, hogy rá ne üljön valaki véletlenül. És az esküvőjükről beszélgettek. Sura nem akart nagy lakodalmat. Azok a szigorú törvények kimondták, hogy ha a menyasszonynak gyereke van, akkor nem illendő lakodalmat tartani.


—  Férfi vagy, meg sem értheted — mondta Sura. — De engem megszólnak az asszonyok, így is meg fognak róni: elcsavarta a fejét egy két évvel fiatalabb fiúnak, ezt fogják mondani, és még meg is játssza magát...


—  Ne hallgass te senkire. Csak rám hallgass. Az elmúlt két év alatt csak rád gondoltam. „No nézd csak — két éve. Pedig csak egy éve ismer."


—  Rám gondoltál, de Klanykához jártál...


—  Miféle Klanykához? Üres fecsegés. Ezek az asszonyok mindenfélét kitalálnak...


„Veszélyesek ezek az asszonyok — mindent pontosan megtudnak, ha pedig már megtudták, világgá is kürtölik."


—  Szóval, nem hagysz ott engem Klanyka kedvéért?


—  Mit nem mondasz! Mit képzelsz rólam? Elég vagy te nekem... Átfogta Sura vállát, és lágyan magához vonta az asszonyt.


Sura pedig csendes gyengeséggel ezt gondolta: „Eleinte valamennyien rendesek vagytok..."


Visszatértek a komoly beszédhez. Úgy határoztak, hogy fehér ruhát nem varratnak, fátylat nem vásárolnak, az autót nem díszítik föl szalagokkal és gömbökkel, és a hűtőjére, természetesen, nem ültetnek babát, de a többi csak legyen úgy, mint másoknál.


Vasárnap Sura végre csináltatott magáról egy képet a dicsőségtábla számára. Megígérték, hogy a fontos eseményre való tekintettel a kép három nap múlva készen lesz.


A gyárban Dunja néni már alig várta Surát. Félrehívta, és tenyerén egy olyan kis fényképet nyújtott felé, amilyet igazolványba szoktak ragasztani.


—  Látod, csak megszereztem neked. Tessék. Űzd el magadról a rontást, míg el nem kap újból valami nyavalya.


—  Ki ez? Nem tudom kivenni. Talán Klanyka...


De Dunja néni nem is felelt. Látszott, hogy minél előbb szeretné kipróbálni, él-e még benne a régi varázserő. És hangosan susogni kezdett, sziszegve ejtve a szót a műfogsorán keresztül:


—  Legeslegelőször szúrd ki a szemét késsel, hogy meg ne láthasson, aztán ceruzával firkáld össze és közben így beszélj: „A rontás, mit küldtél rám, visszaszálljon minden rád... Távozzon tőlem minden nyavalya, betegség, tőlem távozzon, Froszkára visszaszálljon..."


Sura ettől a beszédtől sóbálvánnyá meredt, de amikor Froszkáról esett szó, mégiscsak megszólalt:


—  Ki az a Froszka?


Dunja néni nem óhajtott részletesebb magyarázatot adni.


—  Jól van, no, ne zavarj... „Mindkét lába törjön el, a keze száradjon el. Feje legyen, mint a hordó, ajka keléshez hasonló. Minden foga fájduljon meg, benne a szív is álljon meg... nyavalya végezzen vele..."


—  Hagyd abba! - kiáltott föl Sura. - Elég volt! Meg kell bolondulni attól, amit beszélsz.


Megragadta Dunja nénit, és jól megrázta, hogy egyszeriben kiszálljon belőle a boszorkányság.


-  És miféle Froszját kevertél a dologba... Ki az a Froszja?


Dunja néni zavarba jött. Úgy látszott, hogy Froszja - valami régi ismerőse, akivel elszámolni-valója akadt. Sura nem kérdezősködött tovább. Még jó, hogy nem Klanykáról volt szó. Még hallgatni is rettenetes, ha ilyeneket kellene mondania, leszáradna a nyelve.


Dunja néni nem válaszolt a Froszjával kapcsolatos kérdésre, de kitálalta a dolog lényegét: —  A régi világban, lányom, amikor még az anyuskám is lány volt, ilyen ráolvasásokat mondtak, hogy elveszejtsék a lányok a vetélytársnőjüket. Levágtak  például, egy hajfürtöt, vagy egy darabkát a szoknya aljából, és ráolvastak.


—  De hát miért, miért ? És hogy vihet rá a lelkiismeret, hogy ilyet kívánj egy másik embernek.


—  Hogyhogy miért? Féltékenységből. A féltékenység kínzó érzés. Kínzóbb a szerelemnél. Féltékenységből az emberek öltek is, megfojtották, megmérgezték, megátkozták egymást.


—  Dunja néni, hagyd már abba! Minek ez nekem? Nem hiszek a rontásban, mégis a hideg futott végig a hátamon, mikor hallgattalak. Biztosan sokat szenvedtél az öreged miatt. Sokat kutyálkodott?


—  Az öregem szent ember volt! Csak az asszonyok vitték a bűnbe... — Dunja néni sóhajtva-szipogva gondolt vissza azokra a szörnyű és boldog időkre, amikor olyan forró tűzben égett, aminek a szikrái még a hetvenedik évéig is elpattogtak.


Csütörtökön Sura behozta Pelageja Ivanovnának az új fényképet. Ezen a képen nem hasonlított Lolita Torresre. Az arca lefogyott, megnyúlt, a szeme is beesett, ajkát összeszorította. Pelageja Ivanovna nem volt elégedett Sura újfajta szépségével.


—  Meg kellett volna várni, míg teljesen meggyógyul a fogad — mondta. — Még azt hihetik az emberek, hogy nálunk agyonhajszolják az élmunkásokat.


—  A fogamat kihúzták — felelte Sura —, és férjhez megyek. Pelageja Ivanovna meg sem kérdezte, hogy kihez. Nyilván tudta.


—  Mégis rászántad magad?


—  Rászántam magam.


—  Hozzád költözik?


—  Míg a bátyám le nem szerel. Nekem fél házam van, nekik meg csak lakásuk, kevés ott a hely.


—  No, sok szerencsét.


És Pelageja Ivanovna fölsóhajtott.


Jó, hogy Sura nem hallgatott Dunja nénire, és nem ment bele a gonosz varázslatba. És jó az is, hogy nem kezdett féltékenykedni Pantyuskina Klanykára. Mert Klanykának esze ágában sem volt féltékenykedni vagy rontást küldeni Surára. A fényképet sem ő lopta el.


Valka Vatruska, a hétosztályos iskola leleményes hetedik osztályos tanulója emelte el a fényképet. Sura fényképe Valka éjjeliszekrényén állt, a tankönyvek tetején. A képes oldalára pedig, vállmagasság alatt, golyóstollal, akkurátus kézírással ezt írták:


„Tisztelt Valentyina Vatruskának a nyári moszkvai vendégszereplés emlékére. Forró üdvözlettel Lolita Torres."


Vagyis, mégiscsak volt köztük hasonlóság.


Sura többet nem betegeskedett. Egy év múlva kislányt szült. Szergej Lolitának akarta nevezni a kislányt, de Sura lebeszélte. Végül a Nasztya nevet kapta, Sura édesanyjának az emlékére. Nasztyenka Hohlacseva most ment első osztályba, a bátyja, Vologya pedig (aki most már szintén Hohlacsev) most fejezi be az iskolát.


Sura kigömbölyödött és egyáltalán nem hasonlít a régi fényképeire, most megint valahogyan másképpen szép. A rontás történetét már majdnem elfelejtette, de azt még mindig fölemlegeti, hogyan várta Szergej a rendelőnél, amikor a foga fájt. És amikor erre gondol, megbocsát neki mindent. Azt is, hogy a meghűlést és a fogfájást vodkával kúrálja, hogy valaha látták Klanyka Pantyuskina háza táján, és még azt is, hogy az esküvőn, a rokonok előtt, féltékenységből baltával hasogatta szét Sura ünneplő cipőjét — mert Sura abban táncolt a kiskatonával.


GÁLVÖLGYI JUDIT fordítása
(Forrás: Szovjet Irodalom, 1978/3. sz.)





CSELÉNYI BÉLA


Aggmenetel

Péterfi István archivista emlékére
(* Budapest, 1914. III. 28.–1992. V. 31., Dombóvár +)

Eszembe jut Pista bácsi.
Gondolatban fotografikát készítek róla.
ÉNY–DK irányban,
átlósan megosztott a kép;
balra és lent
a barna árnyalatai,
jobbra és fent
a lila árnyalatai.


A képen Pista bácsi
baktat fel a falépcsőn,
a bal alsó saroktól
a jobb felső sarokig.
A két szín ferde határvonala
metszi Pista bácsit
és a korlátot is –,
nem feltétlenül derékszögben.


Nyikorog a kép.
“Könyvkötő ‘61″
tart a padlá-sajtó felé.


Va-sajtó.
Még van va-sajtó.
Manzárdablak,
gagarini por.


Ilyen lilás-barnás volt
Pista bácsi elmenetele is,
az emlékezetes
aggmenetel.


Szeretett utazni.
Hívott engem is;
nagy csi-hu-hu-hu
sehova és vissza.


Aztán ment,
ült szótlanul,
és elbarnult majd kililult a táj.


Budapest, 2011. VII. 3.


(Forrás: Káfé főnix)


Modellfotózás. Workshop

DEBORA VAARANDI

A szobor és a fényképész

Lebontották a régi szobrot. 
Hol állott? Már senki se tudja. 
Hűlt helyét felveri a dudva 
s a feledés.

Rozsdát köp a szökőkút, 
a medencében hulladék erjed, 
a bokrok alját kutyák öntözik.

Pálmák poros törzse, 
padok törött bordái: 
ezek maradtak 
a piaci kofáknak.

A csíkos-trikós-szalmakalapos-napszemüveges
madárnyelven karattyoló üdülők
elmentek.
Elmentek, hogy új emlékművek előtt
vágják pózba magukat.

A fényképésznek nincs hova mennie. 
Az öreg, szolgálatkész fényképésznek 
nincs hova mennie. 
Mindennek vége.

Ott darvadozik fekete kazettája mellett — 
savanyú képpel 
morog magában: 
„Látjátok, így van ez, 
ha nincsen gazda..."

A makacs piros oroszlánszájak
a virágágyak dudvái közül
kinyújtják nyelvüket mint az utcagyerekek.

Képes Géza fordítása


(Forrás: Szovjet Irodalom, 1977/3)



ANDREJ VOZNYESZENSZKIJ


Régi fotográfia

Nihilista lány, ük-ük-unokahúgom!
Tornác előtt zsandár holló paripája!
Rebbent egyet,
mint vízen fehér liliom
gimnazistazubbonyod
fehér gallérkája.


Féltem én a ringó liliomok sorsát,
tömött hajad érett kalász-fonatát.
Revolúcióra nem kész Oroszország!
Szemed nyisd ki hát!


"Én kész vagyok, az a fő! - mondod. - S ha megint
eljövök, száz év múltán, tudom:
lefejezett diáklányok
fehér nyakaként
ring a liliomok kelyhe a tavon."


Rab Zsuzsa fordítása


(Forrás: Szovjet Irodalom, 1977/5)


Liliom * Imreh Albert fotója

PALOTÁS DEZSŐ

Kis hősi emlékvers két énekben

A fénykép

Ott van a festő: jó Madarassy, sajna kopacka; 
Csortán hejjbajuszát nézi keservvel a Papp;
Naphegyi, Köntés kajla vigyázzban néz csak előre, 
s kettő csak kimaradt: szittya, de hosszú nevét 
versibe nem teszi már versfaragó Palotás.

A  hajdankori esemény

Lencse elé állt ritka kupacka marcona hadfi.
Néhány hétig elébb éltek a más kenyerén, 
barna kenyéren, csajka teákon, ókaki mezben —
észre se vették mások, úgy eltelt az idő. 
Most, hogy a Mester rendezi rendbe nyolcukat egyre
— mert hát bamba e nyáj, csárcsere álkatonák — 
jobbra, de balra, hátra-előre: tűri a banda,
sebtibe bajszokat ápol, megszüli tág mosolyát, 
egyre vigyáz csak, mint nagyapáik a békeidőkben: 
el ne takarják, úgy biza, látsszon a bóvli karóra.


(Forrás: Incidens. Kriterion, 1985)

XULIO RlCARDO TRIGO

Tosca
(Maria Callas)

Hallom a februári jéghidegben
a szívhez szóló hangot, a napok hű,
szürke lélegzetét... Nem érdekel,
hogyha a legnagyobb, most épp Di Stefano,
el akar jutni tán az égi tájra,

melyet neked szánok, lelkem lakója. 
Így, míg Puccinit hallgatom, a képed
remélt szépségét figyelem, 
és elrejtem mosolyomat, a szégyent, 
mely az elnézően agyondicsért

fényképész kegyetlenségét szapulja. 
De nem is voltam hivatott talán, 
hogy léhűtő, én, annak lássalak, 
ami valóban lehettél: zarándok-
fürtös istennő, egy csodálatos test,

szépséges formájú, angyali kígyó. 
Végzetes tévedés, Nagyérdemű, 
nem tudni, hogy a fotó fikció, 
nem jelenti az életet. Tudod jól, 
szerelmem, freskó az emlékezet,

és nagyon gyakran eltér mindezektől. 
De te percig se bánkódj, mit se számít, 
ha perverz objektív eltávolít: 
Itt ülök és hallgatlak a szobában. 
Amint a szobrász elvben méri ki 
a leendő képmást, olyan legyen, 
mint egy szép álom, én fölfedezem most 
az igazat, amint elképzelem 
arcodat: összerakom ízről ízre, 
vigyázva, hogy napfényben lássalak.
A tűz tisztítja meg csupán a sértést, 
egy hitvány fényképész kontárkodását.

Jánosházy György fordítása

(Forrás: Megrontó szerelem. Mai katalán költők. Mentor, 2006)

ANDRÁS LÁSZLÓ


Saját kérész
(Részlet)

...Nem nagyon szoktam fényképezni, érteni sem értek hozzá, néha persze rámjön, és akkor vadul kattintgatok, mert szeretném, hogy meglegyen, mert ki ne szeretné, hogy meglegyen, és persze, néha tényleg meg is lesz valami, de legtöbbször mégis ellene vagyok a fényképezésnek, mert már maga a gép is zavar, egy gép mindig zavar, ha éppen nem használjuk, úgyhogy legtöbbször nincs is nálam gép, mert ha nálam lenne, akkor végig zavarna, és még azt se tudnám, hogy fogom-e használni, nem beszélve arról, hogy képes leszek-e észrevenni, hogy mikor kellene használni, pláne, hogy jól használom-e, és végül az lesz-e a képen, aminek lennie kellene, ezért legtöbbször nincs nálam gép, és ha valaki egyszercsak sajnálkozni kezd, hogy jaj de kár, mert ezt most milyen jó lett volna lefényképezni, akkor azt szoktam mondani, nem baj, majd jól megjegyezzük...


(Forrás: balládium)



* * * Az eleven fényképezőgép, a fényérzékeny lemez

Vannak, különösen az úgynevezett széplelkek között olyanok, akik bizonyos fensőbbséges gúnnyal beszélnek a detektívregényről. S közben megfelejtkeznek arról, hogy a minden szépírónál szükséges irodalmi műveltségen felül mennyi szaktudás, mennyi lélektani ismeret, mennyi bűnügyi tapasztalat s mindezen felül rendszerint mennyi természettudományi műveltség kell a jó bűnügyi regény megszerkesztéséhez.


Ám hogy a detektívregényíró néha elébe is vághat a természettudomány haladásának, annak legjobb bizonysága a detektívregényírók őse, Ponson du Terrail őrgróf, aki a mult század ötvenes éveinek vége felé az egyik regényében leírta, hogy a halott ember szemén megrögzítődik az a kép, amit az illető az életében utoljára látott, s ezt aztán le is lehet fényképezni. 


A tudósok nagyot nevettek akkoriban ezen a „lehetetlen” fantazmagórián, amíg tíz évvel később egy amerikai tudós orvosnak, Bourion de Darney doktornak sikerült 1869-ben egy legyilkolt gyermek szeméből kifényképeznie egy kést markoló ököl, valamint egy kutya árnyképét. Bármennyire felületes volt is ez az adat, utóbb mégis rávezetett a gyilkos felismerésére.


Az amerikai orvosnak ezt a kísérletét évtizedek multán Kuhne heidelbergi tanár egy tengeri nyúl szemével ismételte meg, A tengeri nyúl feje, mielőtt levágták volna, egy petróleumlámpára irányozódott nyitott szemmel. Aztán nyomban kioperálta Kuhne az állat szemét s 24 óra hosszat ötszázalékos timsós fürdőben áztatta. 


Majd lefotografálta a nyúlszem recehártyáját s azon pontosan látni lehetett a lámpa minden legkisebb részletét, sőt ezenkívül még egy oldalt fekvő ablak képét is. Kuhne tanár ellenőrző kísérletül megismételte az eljárást egy ökör szemével is. Ezuttal nem csupán az utolsó szempillantást vette fel, mint a nyúl esetében, hanem az ökröt arra kényszerítette levágás előtt, hogy egy álló óra hosszat nézzen egy bizonyos fénylő tárgyat. Az eredmény most még hatásosabb volt.


Talán még feltűnőbb volt Denew gandi egyetemi tanár észlelete, aki - egyik tanítványának figyelmeztetésére - maga is megvizsgálta a klinika egyik nőbetegének a szemét s kétségtelenül megállapította, hogy az asszony egyik szemének íriszén egy 10-es számjegy, a másikon pedig egy 45-ös számjegy látszott teljes tisztasággal, mintha belefényképezték volna. A külön csodálatosság aztán az volt, hogy ugyanezen asszony leányának félszemén viszont a 10-es, a másik szemén pedig a 20-as számjegy látszott ugyanilyen tisztán.


Messzi túlmentek aztán ezeken a kísérleteken egy angol szemorvosnak, Rogers-nek a „Nature” angol folyóiratban vagy tíz évvel ezelőtt közzétett eredményei. Rogers abból az előbbiek alapján már igazolt feltevésből indult ki, hogy a külső tárgyak képe egy bizonyos ideig rögzítve marad az emberi szem hártyáján. További feltevése már most az volt, hogy az emberi szem maga is küld ki fénysugarakat.


E két előzményen továbbépítve így fejlesztette ki a maga kísérletét: a fényes napon hosszasan nézett egy pénzdarabra s utána nyomban bevonult egy sötétkamrába, ahol három-negyedóra hosszat mereven rámeresztette szemét egy érzékeny fényképezőlemezre. A lemezt aztán előhívták, s íme, pontosan látszott rajta annak a pénzdarabnak az árnyképe, amelyet Rogers előzetesen olyan alaposan megnézett. 


Ellenőrző kísérletül ugyanezt a műveletet egy bélyeggel is elvégezte, s a fényérzékeny lemezen látni és előhívni lehetett a bélyeg képét is. Rogers ezekkel a felvételekkel, amelyeket „pszicho-gramm”-oknak (lélekfelvételek) nevezett el, most már véglegesen igazolta, hogy az egykori detektívregényíró ragyogóan elébevágott a természettudomány haladásának: a szem csakugyan fényképezőgép, amely pontosan megrögzíti a látottakat.


(Forrás: huszadikszázad.hu / 1940. január)


ANDREI FISCHOF

Fénykép, menet közben

A hegy oly gondviselő:
Fenyő fenyő mellett: tollak a természet
Roppant szárnyán.
Hallgatag tenyerem mélyén
Érzem a megíratlan versek
Orchídeaillatát.

Cseke Gábor fordítása

(Forrás: Kölcsönsorok. Pont kiadó, 2004)

CSELÉNYI BÉLA


egy régi sajtófotó megsimogatása

 vad tüntetésen
pajzsos rendőröknek ma
ki lobogtat lányt


Budapest, 2011. VIII. 12.


ÖRKÉNY ISTVÁN

Havas tájban hagymakupola

Voltaképpen egész Davidovkának ki kellett volna vonulnia, tehát nemcsak a mi zászlóaljunknak, hanem a helybeli lakosoknak is. Ebből azonban nem lett semmi. A mieink közül csak néhány pipogya stréber jött elő, meg a gyengélkedők, az írnokok és a raktárosok, egyszóval, akiknek volt valami féltenivalójuk; negyvenen vagy ötvenen mindössze. Az oroszok közül még ennyien sem. Akit a szolgálatvezető őrmesternek sikerült kikergetnie a házából, az ott lézengett egy darabig a téren, de mihelyt tehette, visszaszökött. Még feltűnőbb, hogy Holló őrnagy, a zászlóaljparancsnok is távol maradt, pedig mostanáig minden kivégzésen megjelent, és nagyon ügyelt a formaságokra. Egy percre kijött a parancsnokság elé, körülnézett a templomtéren, azt mondta, hogy hideg van, és visszament, és többé nem mutatkozott. így aztán hivatalos részről az orvoson és a szolgálatvezető őrmesteren kívül csak egy német teherautósofőr és egy altiszt volt jelen, Leicával a nyakában. Ök hozták az elítéltet Davidovkára, mert itt kellett rajta végrehajtani a német hadbíróság ítéletét. No és persze hogy itt volt még az az Ecetes nevű hajtó is, aki három liter rumért vállalta,  hogy fölakasztja az asszonyt.

Réber László illusztrációja

Ecetes az első liternek már nyakára hágott, és elég bizonytalanul állt a lábán.
Az asszony ott várt a fa alatt, mozdulatlanul, mintha a földhöz fagyott volna a lába. Egy könnye sem volt. Eddig úgy vettük észre, hogy az öregek halnak meg a legkönnyebben. Rémüldöznek ugyan, mintha nem értenék, hogy mi történik velük, de se nem könyörögnek, se nem sírnak, se nem sikoltoznak. Ez az asszony még elég fiatal volt, elég jó külsejű és elég jól öltözött, mégsem szólt egy panaszló szót sem. Csak állt, és égő szemmel nézte azt a kislányt, aki bemászott a teherautó alá, és onnan kukucskált kifelé. Négy- vagy ötéves lehetett. Piszkos és sovány volt, de ő is elég jó ruhákat viselt, egy kis bundamellényt, vattanadrágot, vastag pamutharisnyát és gumikalocsnit. Amikor a fiatalasszony nyakára ráhurkolták a kötelet,
üde hangon, mint akit megcsiklandoztak, fölnevetett a teherautó alatt.
Három perccel később az orvoszászlós megállapította, hogy beállott a halál. Hideg szél támadt, mely lassan hintáztatni kezdte a fiatalasszony testét. A lányka kimászott a teherautó alól. Egy ideig szemmel kísérte ezt a lengő mozgást, aztán, mint aki jól elmulatott valamin, de már kezdi sokallani a tréfát, fölkiabált a fára:
— Mama!
Akkor már egyetlen orosz sem volt a templom előtt, s a mieink közül is csak Ecetes Márton hajtó, Bíró Elek szolgálatvezető őrmester, doktor Friedrich Tibor orvoszászlós s egy Koszta István nevű tizedes, civilben az Arany Bika Szálló söntésének csaposa, aki a furur.ku-lusai miatt már többször kérte, hogy utalják be egy hátországi kórházba. Most is úgy állt, hogy észrevétesse az orvossal a nyakán pirosló duzzanatokat. Friedrich doktor azonban elfordult tőle, és belenézett a Leica lencséjébe. A német altiszt intett a kislánynak, hogy menjen ki a képből, de az nem mozdult álló helyéből, hanem tágra nyílt, tündöklő szemmel bámult a Leicába. Talán még sohasem látott fényképezőgépet.

(Forrás: Egyperces novellák, Magvető, Budapest, 1968)


SOMORCIK SZ. ROZÁLIA

Fényképeim

Törött szamárfülek,
sárga repedések,
kidobott cipők
aranydobozában
kunkorodó képek.

Fehér remegés,
lavórban mosott lábak,
menyegzőre tévedt halál,
dohos szagú vágyak.
Kékfestők, selymek,
kendővel ölelt öregasszony
aszott szemüregei, s kezét
a lány hasán pihenteti
vézna áldásként.
- Ne menj el, az istenért!
Fekete-fehér egyedüllétek,
bűn nélküli, büntetett ágyak.
Ölelés, csók, jóban- rosszban
veled leszek, most
beugrik egy kutya,
újabb labilis változatok
szőke hajra.
Gyereksikolyok, szentkép,
„Életemet juhaimért!”
Kidobott kapcsolatok.
- Mama, újra itt vagyok! -
Sóhajszilánkok a doboz alján,
remények, tárgybizonyítékok.

Porfüggöny a huzatban.
Hát mindet kiszórjam?

(Forrás: Káfé főnix)


PETRI GYÖRGY

Egy fénykép alá

A kamaszkor dorbézolásai
rémlenek fel. Kedélytelen és elszánt
éveim. Paplelkű pszichológusok
megértése nem nyálazhatja be.
A sárgaképű kölyök, tréningfelsőben,
amint deres kökényt reggelizik,
mohón szívja egy szurdok ködszagát,
a mephistophelesi gimnazista, hulló dohányú,
házitöltésű cigarettáit szíva,
a tisztes hegyi gyógyüdülő folyosóin
– a nők utáni dühödt kullogás,
őgyelgés erjedt gyomorral a kék fenyők közt,
az éretlen rosszkedv felhőiben.

(Forrás: Összegyűjtött versek. Digitális Irodalmi Akadémia)



ŞERBAN CODRIN

A fényképész/Fotograful
(Pillanatkép sintérrel – Instantaneu cu hingher)

Ligetünk körbezárva kincstári virággal
vadszilva áll ma őrt vasbavert rend felett
a kutyahimnuszok ma sintérekhez szállnak
acélszobornak hálaéneket.

Páncélbuldózer ficánkol árkon-bokron
A beton füvet legel s bennünket csépel el,
a tehén Wagner zenére fémforgácsot majszol,
a kormány lelke gladiolát legel.

(Forrás: Testamentum a Homok Utcából avagy Versek a munkakönyvből )


OLÁH ISTVÁN

Gyermekarc háttere a város

Már csak nagyritkán jut eszembe a fény fekete köpenyes
szabadkőművese, a  századelő fényképésze, akinek mestersége  (vagy  művészete) a  lehető  leghálásabb (vagy leghálátlanabb) volt, a  másodperc egy töredékére
teíjes délelőttje, olykor délutánja  is  ráment,
s ha esni kezdett, másnap várt, és harmadnap, akár negyven  napig,  mondom azért az egyötverted vagy százhuszonötöd  másodpercért.
Fényképészünk  sziszifuszi  türelmét irigylem,
e villámgyors korban reflexeim is gyorsak, valósággal letépem a  huzatot, két  mozdulat, és  kattan a  fényképezőgép. Otthon pedig az előhívás, a nagyítás (ami nem képi nagyzolás, nem nagyotmondás,
inkább a sajátosan  kommentált valóság,
olykor egy galamb suhanása csupán a háborítatlan égen,
máskor sokadalom: ötszáz vagy ezer ember vasárnapja
a galamb röptének magasából) — igen, az előhívás, mert
a kép a vonalakban, a dőlésszögekben, az olykor nehezen
elcsíphető hangulatokban  rejtőzik, néha a látvány mögött,  míg csak  elő   nem  hívod a  látás szféráiba. De  ne  tartsak  kiselőadást.   Most, éppen  most észrevettem valamit, két  idő finom  illeszkedését, bár az építőanyagok, a díszítések színt s formát váltottak az időben. Mosolyognál, ugye, ha görnyedő Atlasz tartaná erkélyed,
vagy rokokó cukorkásdobozt  komputerizálnának, a  reneszánsz  nagytermében  a  diszkó  lézerfényei villognának. Tényleg  mosolyognál?  Idők  finom illeszkedését nézed, az egybenövés  tökéletes, az  új  város  tenyerén  tartja  a  régit, ismerős ez a mozdulat. Nos, ez érdekel most, előveszed a fényképező-
gépet, idő, rekesz, távolság,
ujjad a kioldógombon, és ebben a pillanatban a jelen s a jövő idejű kép között megjelenik egy gyermek,
beáll  középre, egyre  közeledik feléd, már előtted áll, két arasznyira, befogja  a  teljes képmezőt.
Rászóljak? Kisöreg, állj félre egy kicsit, százhuszonötöd
másodpercre, egy villanásra, ülj le szépen a padra, ha  akarod, veszek neked  egy fagyit, de most tényleg  ne zavarj. A teljes képet akarom.
És akkor a minden magnéziumnál (bocsánat: vakunál) villanóbb felismerés —  a  kép csak úgy teljes, ha  a gyerek  kérdő arca  mögül sejlik elő,
s a kérdés: valóban az én városom a Város, az enyém, ha felnövök?  Mert kell az állandóság ígérete ebben, másban  is. Mondjuk a  holnap bizonyosságának, a  növekedés  tápláló energiáinak két idő, két vonal találkozásánál,
a  főtéren, ahol most, ebben a pillanatban elkattant a fényképezőgép.

(Forrás: Előre Naptár, 1989)

Fejér Ernő: Gyermekkorom csendéletei-ből

MÉSZELY JÓZSEF

A fotósnál

Ilyen vagyok.
Gyermeknek túl bölcs.
Felnőttnek túl ostoba.
Tudom muris.
Röhögjetek,
de a fotós
veletek is ezt csinálja.
Felel, hogy a kép
jól kijöjjön,
s érdekében
mindent megtesz.
Ez az ő kötelessége.
Leültet.
Szemügyre vesz.
Karba teszi a kezem.
Forgatja fejem
jobbra, balra,
de végül is egyirányba.
Rám kapcsolja a reflektorokat.
Vakít a fényük.
Izzadok!
Aztán int eszelősen,
utasít, magyaráz:
- Ne mocorogja el
e remek pózt!
- Hagyja, ne igazítsa
most a kóct!
- A retusálás úgyis
mindent eldönt.
- Figyeljen! – Egy pillanat,
és kész.
Ezen múlik
az egész.
Lesek a lencse felé
s várok hunyorogva;
repül-e,
repül-e,
a madárka?


(Forrás: Útnyomok - versek. Mosonvármegye Lap- és Könyvkiadó
Feketeerdő, 2011)



LUDVIK STŘEDA

Nyári fényképezkedés


A Nap fényképezi a csúcsról
a keményen dolgozó vidéket.

Röntgenezi a pázsit tüdejét
és a jázminok őrült illatát.

És a hullámzó rozs-sörényeket.
És a rókalyukakat a tuskók között.

A sietősen előhívott negatívok
hemzsegnek az egészséges leletektől.

(Ford. Dabi István)

MIHAIL BAŠNIN

Tábortűz


Mint egy fénykép - a köveken
A tűz, mi már kihunyt,
Ezüst mintának vélhetem
A parazsat s hamut.

Még forró, és mintha élne,
Bár csak tegnap égett,
Beleveszve zöld levébe
Kőbe vésett képet.

Titokzatos fényben ragyog
A díszítő réteg,
S mintha mondaná: ez vagyok,
Meg miért nem érted?

A legutolsó pillantás,
Az utolsó sóhaj,
És az utolsó főhajtás
Az utolsó szóval.

Egy kis barlangban akadtam
Az elfeledett nyomára,
S elgondoltam magamban:
Lobogni ki látta?

Hamuvá hogyan égett
Az arc, a mozdulat?
Pár szóban el nem mesélhet
Senki ilyen sokat.

(Ford. Dabi István)

MAREK JODŁOWSKI

Személyi igazolvány

Nem tudom, nem tudom, hogyan is történt,
hogy a személyi igazolványban a képen
tíz-egynéhány évvel idősebb voltam
önmagamnál.
Jós volt a fényképész?
Vagy a jelen pillanat egy pillanattöredékben
jelen volt akkor tíz-egynéhány évvel ezelőtt?

Minden esetre makacsul,
nap nap után,
ráncot ráncra halmozva
haladtam önmagam felé,
bizonyítottam be személyazonosságomat,
közeledve a Magas Hivatal pecsétjével igazolt
mintához:

a feleségem karnyújtásnál
távolabb került tőlem,
az arcbőröm petyhüdtté vált,
kihullt egy újabb fogam.

Most, amikor visszanézek a múltba,
amikor látom a feleségem, a gyerekem,
már tudom, hogy ők az én
személyi
igazolványom

(Ford. Dabi István)

WISŁAWA SZYMBORSKA

Hitler első fényképe

Ki ez a baba a kabátkában?
Ez a kis Adi, a Hitlerék kisfia?
Lehet jogtudor lesz belőle?
Vagy tenor a bécsi operában?
Kinek a kezecskéje, fülecskéje, szemecskéje, nózija?
Kinek a tejjel teli pocija, még nem tudható,
nyomdász lesz, szakorvos, kereskedő, pap?
Hová viszik el e nevetséges lábacskák, hová?
A kertbe, iskolába, irodába, esküvőre
meglehet a polgármester leányával?

Baba, kis angyal, csipet, arany csillag,
amikor egy éve a világra jött,
oly sok jel volt az égen meg a földön:
tavaszi napfény, muskátli az ablakban,
verkli szólt az udvaron,
rózsaszínű selyempapírban jó jóslat,
pont a szülés előtt az anya látnoki álma:
Galambról álmodni - örömhír,
ha elkapod - rég várt vendég jön a házba.
Kipp-kopp, ki az? Adi kis szíve dobog.

Cumi, pelenka, előke, csörgő,
a kisfiú, hála Istennek, kopogjuk le, egészséges,
hasonlít a szüleire, a macskára a kosárban,
a gyerekekre az összes családi albumban.
No, nem fogunk most sírni, ugye,
a fényképész bácsi csettint csak a fekete lepedő alatt.

Klinger műterme, Grabenstrasse Braunen.
Braunen pedig egy kicsi, de tiszteletre méltó város,
szolid cégek, becsületes szomszédok,
kelt tészta és szürke szappan szaga.
Nem hallani kutyavonyítást és az elrendeltetés lépteit.
A történelemtanár kigombolja a gallérját
és ásít a füzetek fölött.

(Ford. Dabi István)

STANISŁAW JANKE

(Lovakról álmodom...)

Lovakról álmodom
meggyvörös fényképen
amint az álomba
merült réten
isszák a naplementét
meg átfázott vonatok
sötét alagútjairól
elmélkedő várótermekről
meg arról hogy a megtett útról
nincs visszatérés

(Ford. Dabi István)

ANTANAS DRILINGA

Szahara

Minden, mint a tankönyvben,
Mint a fényképen,
Mint a térképen:
Az egyik oldalon sárga láthatár -
A sivatag,
A másik oldalon kék láthatár -
A tenger.
A két láthatárra támasztva a kezem
Megyek;
Az egyik kezemet felhasította
Egy cápa uszonya,
A másik kezemet megégette
A Szahara homokja.
Megyek és a két láthatárra támaszkodva
Keresem a lényeget:
Ez Afrika:
Hol van a lelke?
A dombról jön lefelé
Egy fehér turbános beduin
Kinyújtja a kezét,
Mint én,
Megtámaszkodik a két láthatáron,
De azok meg nem sértik a kezét:
Arcát Kelet felé fordítja,
És imádkozik a Naphoz.

(Ford. Dabi István)

MICHAEL KRÜGER

Köln, télen

A városliget talaja nyomokkal
telis-teli. Patások, amik biztosan
erre vonultak át nagyon lassan.
Az újság mit sem tud,
bár lenne hely a rövidhírek között.
Helyette egy új fényképezőgépről
adnak hírt a lapok,
ami a csontokat reprodukálja,
ha az üveglapra tesszük a kezünket.
Az útlevélben egy csontkoponya.
A többit gondolják hozzá.
Valószínűleg át kell írni
a fejlődés történetét,
hogy passzoljon a vége.
De ez egy másik történet,
ami valószínűleg emlékezés nélkül
egy szép véget ír önmagának.

(Ford. Dabi István)

SERGIO MARENGO

Fénykép 

Az életet fényképbe 
zárták 
egy pillanatba 
mi az életen túl is fennmarad

(Ford. Dabi István)

TOMAŽ ŠALAMUN  

(Fényképek könyve...)  

Fényképek könyve: 
történet a tökéletes szeretőről. 
Tanulj mások szeméből! 
Az Isten az én 
olvasóm. 

(Ford. Dabi István)



CSEKE GÁBOR

Légifotós

gépem a park fölött kering
a látási viszonyok jók
a kamera beállítása is
megtörtént
a küldetés végrehajtható
alattam hullámzó tömeg
eleven lomha tó

engem az egész érdekel
ahogy a részletek
összeállnak
és színekké árnyalatokká lesznek
ecsetnyomok egy freskón

mi gondom a sok hadovára
mi ég felé száll
s felhőbe rendeződik
a város a környék a világ
fölött
s esőként ködként fejünkre
visszaszáll

nekem csakis a körvonalak
a dimenziók a tendenciák a fejlődésgörbék
a pontsűrűségek a halmazati állandók
a koordináták
a bemozdulási koefficiens
jelentenek némi gondot
de a korszerű technikának hála
mindent percek alatt
megoldok


mellékdal:

ti csak fújjátok a magatokét
ki egyszerűen ki meg cifrázva
olykor látom innen a mennyek kapuját:
örökké zárva.

(Forrás: Kóválygások a Hyde Parkban / Szürke rímek
http://mek.oszk.hu/08500/08559/)

H. Szabó Sándor: Égi vándor


SZÉKEDI FERENC

A szürke eminenciás

...A szakmabeliek jól tudják, de a nem-szakmabeliek kevésbé, hogy létezik az újságírótársadalomnak egy szürke eminenciása. Nevét gyakran nem látni, de szavai, ténymegállapításai elsődlegesek és a legelterjedtebbek ebben a naponta ránkzúduló információáradatban. A hírügynökségi újságíróról van szó, aki az esetek nagy többségében nem magyaráz, nem fűz a tényékhez egyéni véleményeket, hanem eseményeket, történéseket közöl a lehető legszűk-szavúbbari, a legszikárabban, de minden szavának, minden jelzőjének, minden fő- és mellékmondatának jóval nagyobb a súlya az információközlésben, mint akár a legveretesebb publicisztikának. Az ő mondatai egyetlen csatornán indulnak, majd hírügynöksége szétágaztatja az írott és elektronikus médiák tömkelegéhez, szavaira rátelepednek más hírügynökségek és így nem fér hozzá kétség, tulajdonképpen ő a legolvasottabb újságíró, még ha a neve gyakran nem is vezeték- és keresztnévből, hanem csupán néhány meghonosodott betűszóból áll. Éppen ezért felelőssége is a legnagyobb: az események ugyanis természetüknél fogva nem írhatók le teljesen. Az újságíró tulajdonképpen választó, vagy még pontosabban kiválasztó ember. Rá van bízva az, hogy mit talál újszerűnek, vagy lényegesnek egy politikai diskurzusból, igen gyakran elsősorban rajta múlik, hogy a napi hírek özönéből mit érez fontosnak és mit nem, ő választja ki, hogy a nyelv óriási tárházából melyik szót használja annak a megnevezésére, amit másik hússzal avagy ötvennél is meg lehetne nevezni, de hatásuk más és más, ez pedig óhatatlanul nem elsősorban stresszben, hanem - ha olykor tudat alatt is -, de állandó döntéshozatali szerepkörben tartja. Az igazi újságírónak ezért általában, a hírügynökségi újságírónak pedig különösképpen igen nagy szüksége van a szakmai tudás mellett a becsületességre, a mértéktartásra, a befolyásolhatatlanságra és az eseményekben való közvetlen részvételre. Azt hiszem, az újságírásban mindenekelőtt a hírügynökségi újságíró maradhat meg tiszta embernek, hisz elsősorban ő lehet esemény- és történésközpontú, számára a földi és égi szerkesztőségi szabályok nem szabják meg olyannyira, hogy mit és milyen szempontok alapján kell látnia. És második ezredvégi világunkban, amikor nemcsak az információkkal való élés, hanem a velük való visszaélés is jellemző, amikor a maga módján mégiscsak alkotó munkát végző újságírónak keményen meg kell vetnie a lábát, hogy ellenálljon a pénz, a hatalom és a politikai széljárások ámításának vagy kisebb-nagyobb kényszerének, akkor nagyon fontos az ilyen tisztaság és tisztesség. Mielőtt még Baracs Dénes fotóit láttam volna, elgondolkodtam: a hírügynökségi újságíró vajon milyen fényképeket készít? Kárpótolja magát a hírügynökségi stílus már említett szikárságáért és tobzódik  majd  a  különböző színekben, beállításokban, avagy megmarad szakmájának nyelvezeténél? Nos, én azt hiszem, hogy mai vendégünk megtalálta a középutat: önök itt tulajdonképpen riportfotókat láthatnak, amelyek nem csak azt igazolják, hogy több évtizedes pályáján mindenhová magával vitte a fényképezőgépet, de ugyanakkor arra is utalnak, hogy önálló fotós egyéniség választotta ki témáit, tökéletes összhangban a megörökítés szűk pillanatokra szabott idejével. Egy fotó, egy találó fénykép ugyanis furcsa jószág: felvétele pillanatában talán még alkotója sem tudja, mikor és miként kel önállóan életre, hogyan módosul jelentéstartalma és jelentősége, hogy aztán kiderüljön: igenis, ez meg ez a felvétel fontos döntéseket eredményezett, vagy éppenséggel módosításukhoz vezetett. A jó fotóban tehát jelen van a valóság ugyanúgy mind a valóság megváltoztatásának a lehetősége és természetesen ott van benne készítőjének, alkotójának látásmódja is. Azt hiszem, az elmondottak fényében, és ezeket a fényképeket szemlélve, rögtön kiderül, hogy Baracs Dénes érzékeny ember: képes ellesni olyan jellemző pillanatokat, amelyek - legyen szó portrékról, kisebb vagy nagyobb csoportképekről, városrészletekről - kitágítják az értelmezési dimenziókat. Valaki mosolyogva is lehet ellenszenves és dühbe gurulva is rokonszenves, valaki csoportosan is lehet magányos és magányosan is közösségteremtő erejű. Baracs Dénes fotói tehát nem egy Pekingen, Párizson, Brüsszelen, Bukaresten átvezető hírügynökségi pálya turistakellékei, nem a hivatalos barangolások énközpontú megörökítései, hanem az élet sokszínűségére figyelő részvétel tanúbizonyságai. Talán ezért is lehet több közös fonalra felfűzni ezeket a fényképeket, hisz az itt látott csoportosítások földrajzi távolságon, megélt vagy átélt időkön túl tulajdonképpen arra utalnak, ami olykor csupán műfajilag, de leggyakrabbakban talán magukban az emberekben és helyzetekben azonos. Ez a leglényegesebb szempont, ami kiemeli ezeket a fotókat a szokvány riportképek tucatjaiból és ezért maradnak az idők és események múltával is időszerűek.

A zsiráf is kíváncsi. Ez a kiállítás mottója, amelyben a legfontosabb szó talán az is. Hiszen ha még a társai feje fölött magasan ellátó lény is kíváncsi, akkor hogy ne lennénk azok mi, emberek, akik oly gyakran szegezzük tekintetünket a földre és csak saját lépteinkre figyelünk. Noha tudjuk, nagyon is jól tudjuk, mégha csupán önmagunkkal bíbelődve olykor feledjük is: a kíváncsisággal haladt a világ előre. A fotók és fotósok vagy legalábbis a velük foglalkozó kritikusok mindig előszeretettel fejtenek meg valamiféle üzenetet, amit talán én most, ezen a kiállításon, így tudnék megfogalmazni: legyünk kíváncsiak. Legyünk kíváncsiak, mint a zsiráf. Vagy legyünk kíváncsiak, mint Baracs Dénes. És maradjunk legalább olyan tisztességesek, mint az a hírügynökségi újságíró, aki tudja, hogy egyetlen mondatával képes lavinát elindítani vagy megállítani. És ha ez így van, akkor az sem baj, ha nem készítenek rólunk fotót: valahogy mégiscsak megmaradunk az időnek. De ha véletlenül mégiscsak rajta leszünk a Baracs Dénes fényképein, akkor a túlélés szinte bizonyos.

(Beszéd Baracs Dénes fotókiállításának megnyitóján, a Csíkszeredai Kriterion Házban, 1995. július 3.)


KENÉZ FERENC

Az éltanulók lefényképezése

Ma az első órán
bejött egy mosolygós
bácsi,
és sorra lefényképezte
az éltanulókat.

Én közben
lemásoltam a számtanfeladatot,
amit otthon
nem    tudtam megoldani.

A második órán
a fogorvos néni jött be,
és a katedránál,
sorra,
ki kellett tátania
mindenkinek a száját,
az ablak felé.

Én közben
leírtam a nyelvtanleckét, 
amit otthon 
elfelejtettem megcsinálni.

A harmadik órán
a pionírparancsnok elvtársnő
jött be egy idős
bácsival,
és megszerveztünk egy
találkozót
„a régi veteránokkal", 
Így mondta.

Én közben
a pad alatt kivarrtam a
kézimunkámat.

A kézimunka órán
nem jött be senki, csak
a tanító néni lett dühös,
amikor észrevette,
hogy sok gyereknek
az édesanyja varrta ki
a kézimunkáját. Ezekkel a
gyerekekkel
levelet íratott, és
bekérette
,,a kedves szülőt".

Az utolsó órán
senki újabb nem jött be többé,
csak a fényképész bácsi
jelent meg ismét.
Morcos volt, nem úgy, mint
reggel, s azt mondta:
álljanak megint ki
az eltanulok,
újra kell fényképezni őket.

„Mosolyogjatok, gyerekek!"
„Mosolyogjatok!"
biztatta őket a fényképész bácsi,

az éltanulók elkezdtek mosolyogni,
én meg szomorú lettem, mert
akkorra már eszembe jutott,
hogy biztosan a holnapi
számtanfeladatot
sem tudom majd megoldani.

(Forrás: Esőben könnyen rámtaláltok. Ion Creanga Kiadó, 1983)


TÓTH ISTVÁN GÁBOR

Egy fényképre

Egykori arcom még sugárzó, tiszta, 
mint zöldellő fű, reménnyel viselős, 
szemeimben játékos és nevetős 
szarvasok, őzek kergetőznek, mintha

bizalommal és lebírhatatlanul 
szembesülnék a hűs objektív-lencse 
pillanat-rögzítő percével szembe 
arcom már elszántnak lenni megtanult,

s oly nehéz várni, hogy jöjjön az ellen, 
méltóbb a küzdelem önmagam ellen, 
mindegy hogy a szél innen fúj vagy onnan:

egy jövőre nyitott férfi keresi, 
hogyan lehet majd sorsárért küzdeni,
tisztán és lebírhatatlan mosollyal.

(Forrás: Az ösvény. Könyves Kálmán Kiadó, Budapest, 1997)

TOMPA GÁBOR

Fotográfia

Szép a vidék, 
és csúf az asszony, 
a gyermek hülye, 
s még kér a nép.

De legszebb ő, 
ki üdvösséget, 
már végképp 
magának remélt.

(Forrás: Készenlét. Héttorony Kiadó, 1990)


THINSZ GÉZA

Gyorsfénykép

Rendszeres ember. Az érzéseit precízen 
osztályozza, kartonokra vezeti rá 
s így számítja ki a legújabb 
árfolyamot a heti érzés-börzén.

Annyira átitatódott az unalom
száz (100)  szárazsági fokával,
hogy az orvosok már lemondtak róla
s talán csak az menthetné meg,
ha valamelyik éjjel a folyóba hajítanám.

De nem teszem.
Sajnos eltompított a jólneveltség és néhány
ideillő paragrafus a törvénykönyvben.

Bocsássatok meg nékem barátaim.

(Forrás: A jó hatványain. Versek és fordítások. Stockholmi Magyar Intézet, 1964)


KARINTHY FRIGYES

A fotográfus
Marchese de Pinedo halála

Marchese de Pinedo a ragyogó napsütésben bálnafejű, híres madara előtt áll: odatolják elébe a mikrofont, néhány szót ejt. A vállalkozás, amelyhez erőt és bizalmat eddigi szép teljesítményei nyújtanak (az emlékezetes brazíliai út és egyebek), reméli, ezúttal is sikerrel jár. Benzinnel el van látva, és a gép kitűnő. Több mondanivalója nincs. Kis távolságból, a plázson túl, lelkesen bravóz a szép színű startnéző tömeg. Ezt még hallja, a begyújtott motor berregését is. Furcsa képet vág, a közel állók valami komikus érzést nyomnak el: a marchese nyilvánvalóan rosszkedvű, kerek holdarcán legörbül a kis bűvös száj, mintha a hasa fájna. Beugrik a gépbe. Mielőtt bevágná az ajtót, még eszébe jut az obligát búcsú, kidugja a fejét a romboid alakú ablakon, gépiesen és minden lelkesedés nélkül hadarja olaszul és angolul: "Addio, good bye, everybody!"
Everybody, a jelenlevők s a mikrofonon túl még pár tucat millió, elhallgat és feszülten figyeli, ahogy ez az egy szál derék ember útrakel. A szokásos látvány - nekilódul a busa gép, gurul, mindjárt fellibben, emelkedik, ponttá szalad össze a láthatáron, néhány gép követi még - aztán az esti lapokból vagy a rádióból tudjuk meg, hol látták utoljára. Az emberek készülődnek, néhányan meg is fordultak már, úgy néznek vissza. Vége az ünnepélyes aktusnak.
De mi ez?
Valami nincs rendjén.
Nagyon hosszú ez a gurulás. Már rég fel kellett volna emelkednie, tekintve, hogy a repülőgépek futószerkezete nincs fékkel ellátva.
A gép gurul, ugrik, visszahuppan, tovább gurul. Átszeli a plázs fehér szőnyegét, nekifut a mezőnek. Az utána iramodott autók megtorpannak, egy kivételével. Fehér fal tűnik elő, keresztbe, valami kőkerítés.
Közelből, távolból előbb halk, összevissza, csodálkozó kiáltások. Aztán egy éles sikoly, előre jelezve valami szörnyűt, ami már elkerülhetetlen. A gép még rohan, még él, még van néhány méter távolság, de az egész máris egy velőtrázó sikoltás. Mindenki látja a véget. Nyilván ő is, aki a madár nagy fejében ül, és már nem tehet semmit.
A csattanás összefolyik a sikoltozók lármájával. Ahogy a falnak futott, a gép vakító fehér lángoszloppá változik abban a pillanatban, mint valami hatásos bűvészmutatvány végén az eltüntetett tárgy. Fekete sziluettek nagyobbodnak a lángoló háttérből: az odafutó szerelők és gépészek figurája. Kis szél félrefújja a lángot - a nagyfejű gépmadár helyén könnyű, lenge, átlátszó váz látható, törékeny bordázatával. Valami fekete dolog zuhan ki lángolva - két vékony, fekete kar mered fel belőle, furcsán, görcsösen, mereven.
Egy fiatal férfi, talán rokona a halottnak, a kerítéshez dől, eltakarja az arcát, hangosan zokog.

*

A megdöbbentő, ha nem is példátlan katasztrófa a valóságban másfél perc alatt játszódott le. Körülbelül félóráig tartott, míg fenti leírását, úgynevezett írásművészettel, elkészítettem. (Ma már az újságíró is így dolgozik.) Három percet vesz igénybe, míg az olvasó magába fogadta, ehhez ugyanis nem elég végigfutnia a szavakon: a sugalmazott képet rá kell vetítenie ideggépezetének érzékeny membránjára, el kell képzelnie, hogy a közlésből számára használható, maradandó értéket, bármikor, ha halványan is, felújítható emléklerögzítést kapjon. (A "bármikor" egy emberéletet jelent, nem kevesebbet, még kevésbé többet.)
Magánál az esetnél nem voltam jelen. A közlés, amelyen át értesültem róla, másfél percig tartott: ugyanannyi ideig, mint maga a közölt eset. Mint látható, olyan tökéletes közvetítésével a valóságnak, hogy a belőle nyert benyomás éppúgy alkalmas volt írásos, olvasásra szánt feldolgozásra, mint maga a történés.
Pinedo startjánál jelen volt egy külföldi filmhíradó fotográfusa. Autóban ült, követte az elstartolt gépet, forgatta a felvevőt. Mikor észrevette, hogy katasztrófa készül, bizonyára őt is elfogta az iszonyat (ő is csak ember), amitől gyengébb idegzetűek el szoktak fordulni, eltakarni az arcukat, hogy ne lássák. Lehet, hogy kiáltott is (az egyik sikoly nagyon közelről hangzik a felvételen). De a keze, beidegződve a hivatás idegfölötti, emberfölötti, életfölötti kötelességkomplexumára (lásd: katonai erények), nem állt meg, nyugodtan kezelte tovább a gépet, forgatta a fogantyút, vigyázott a távolság betartására, a helyes beállításra. Odafurakodott a lángoló gép közelébe is, a rémült menteni akarók közé, nem azért, hogy segítsen, ezt a többiekre bízta. Másért, egyébért, valamiért, ami így első pillanatában a részvétnek és emberszolidaritásnak szinte ellenszenves, könyörtelen és embertelen önzésnek hat; akik jelen voltak, bizonyára iszonyodva néztek rá, amint ott áll egy ember szörnyű tűzhalála előtt, s nincs más gondolata, csak hogy a felvétel jól sikerüljön.
És mégis: ez a másfél percnyi kegyetlen és részvétlen önuralom tette lehetővé, hogy szerte a világon, egyelőre csak a térben sokmillió ember, az időben pedig, maradandó rögzítésről lévén szó, még sok száz millió átélhesse a részvétnek és borzalomnak azt a termékeny szenzációját, amit egy megtörtént tragédia jelent túlélőknek és az utókornak, ha volt valaki, aki hírt adott róla.

*

A felvétel döbbenetesen jól sikerült, amint azt bárki megállapíthatta, aki ezen a héten figyelte a Paramount filmhíradó riportjait. S mindenki, ha nem is tudatosan, érezte, hogy a katasztrófának és tragédiának, amiről lapokból és rádió útján is értesült, ezúttal és ebben a maradéktalan ábrázolásban, két hőse van: az egyik a szegény Pinedo marchese, a másik az ismeretlen filmriporter, aki nem vesztette el lélekjelenlétét.
S ha azt a merész állítást kockáztatom meg, hogy egyenrangú hősök ők ketten, kis esetben nagy példával kell élnem, hogy megértessem magam.
Olyan értelemben egyenrangúak, mindkettő a maga területén, mint ahogy egyenrangú felek a történelmi figura és a drámaíró, aki sűrítve adja az ő tragédiáját vagy, mint ahogy Homérosz egyenrangú Odüsszeusszal, a bátorságban, tehetségben és ravaszságban, amivel bátor és tehetséges és ravasz kalandjait megénekelte.

*

De hiszen ezek költők és írók voltak, nagy szellemek, művészek! - kiált fel a hatezer éves betűnek szinte vallásos révületében nevelt olvasó - hogy lehet őket egy hitvány technikushoz hasonlítani?
Vigyázzunk kicsit, óvatosabban a fogalmakkal!
A betű, kedves olvasóm, ami itt ugrál szemeid előtt, nem misztikus jelképe valami elvont fogalomnak. Technikai eszköz, egyszerűbb, de lényegében ugyanaz, mint egy mozifelvevőgép. S éppen mert egyszerűbb, kénytelen volt hatezer éven át bonyolultabb módon érni el ugyanazt a célt, amit a bonyolultabb mozgófénykép egyszerűbben old meg: hogy képzeletedbe vetítsen valamit, ami megtörtént. A valóság képét szavakká alakította át előbb, ezeket a szavakat rábízta idegközpontod képtárának finom műhelyére, hogy alakítsa át a készletből megint képekké - végeredményben ugyanazt nyújtotta, amit itt készen kapsz, megerőltető agymunka nélkül.

*

Egy bizonyos: de Pinedo Marchese gyászos pusztulására eljövendő korok, ha akarják, most már (e felvétel jóvoltából) éppen úgy emlékeztethetik unokáinkat, évszázadok múlva, mint ahogy Szókratész halálára emlékezünk, vagy akár a Krisztuséra, Platón, az evangélisták s a történést ábrázoló feszületek jóvoltából.
A mozgóképpel legalább olyan döntő és új korszak kezdődött el az emberi kultúra történetében, mint amilyen a betűvel kezdődött, hatezer évvel ezelőtt.

Pesti Napló, 1933. október 8.


Pinedo - még a siker csúcsán

Die Historische Halászkunyhó
vagy
a költő, a halász és a fotográfus
Beszámoló egy rosszul sikerült júniusi riportról

Úgy kezdődött, hogy a készülő hidat akartam megnézni, itt a közelemben, a budai parton, szemben a hírhedt Boráros térrel. Megfeledkeztem róla, hogy vasárnap van, a vezető mérnök nincs kint, nem engedtek be a munkahelyre. Visszafelé ballagva a Duna-parton, mint régi Budapest-rajongó, megálltam a pompás Műegyetem közelében, s elragadtatva fogadtam be lelki szemeimmel a kialakuló rajzot, ahogy ez a vidék festeni fog fél éven, egy éven belül: a város egyik legszebb sétánya, az új híd és a Ferenc József-híd között, egyetlen, széles park, le a vízpartig, a Duna drága karperecének távlatában. Igazán gyönyörű lesz. Egyelőre persze...
Egyelőre fatelepek, hulladék, az építkezés zűrzavara, a part egy része nyersen és szűzen, mint a tatárjárás idején, két lépéssel odébb már impozáns lépcsőzet, kultúra, civilizáció. Így kell ennek lenni. Itt például, száz lépésnyire a hídépítkezéstől valami szörnyűség, a vízmosásba épített nyomorúságos kunyhó, szurkos fekete. De nézzük csak...
Közelebb megyek, s felkiáltok a gyönyörűségtől. Mit beszélek itt nyomorúságos szuroktetőről, hiszen ez elragadó, egy Markó, egy Michet ecsetére méltó idilli szépség a maga pittoreszk vadságában! Százados faóriás árnyékában regényes halászkunyhó, lent a fövenyen, a kunyhó előtt, a fatörzs között, asztalka, padok, halászcsónak, likacsos haltartóbárka, Schilleri boldogság, két szerető szív fészke, távol a világ zajától! A bográcson halászlé fortyog éppen, a kunyhó előtt ül a halász, előtte borospalack, kislány csacsog s mit hallok? zene szól - ahá, rádióantenna a kunyhó tetején!
Gyökeret vert a lábam, elbűvölve figyelem őket, de a kunyhóból gyanakodva néz ki egy asszony, a kunyhó úrnője talán? Elrestellem magam, tovább ballagok.
De a kép nem megy ki a fejemből, egész nap, megújra felbukkan. Milyen szép volna egy ilyen vadregényes kunyhóban élni, csendesen halászgatni, este hallgatni a zenét, elbeszélgetni a bölcs, öreg halásszal, aki (ezt a fatelep alkalmazottja mesélte, akit megkérdeztem) ötven évvel ezelőtt maga ültette a fát, most nyolcvankét esztendős.
Estére megnő a kép, színnel és dallal telik meg, másnap hétfőre kelve arra ébredek, hogy a halászkunyhóról álmodtam. Greta Garbóval ültünk a májusi óriás hold alatt, a rejtelmesen susogó Duna-habok ott csillogtak a lábainknál s mögöttünk a kunyhóból halkan ömlött a Rubinstein-szerenád: "Halkan a parkban"... Az öreg halász pengeti a citerát, mosolyog, s néha halkan és bölcsen mond valamit az eltűnő életről... Ő az, de nem nyolcvankét, hanem ezeréves, s jól emlékszik Gellért püspök szelíd arcára s Batu kán görbe lábaira.
Ennek a fele se tréfa, beleszerettem a halászkunyhóba. Igazán, egyszer odamegyek, egy este, borozni az öreggel... Milyen kár, hogy néhány hónap múlva eltűnik az egész a föld színéről, jön a partrendezés, a híd készül, sietnem kell.
Azazhogy...
Megállok az utcán, ahogy az ötlet jelentkezik, olyan váratlan s olyan ellenállhatatlanul egyszerű: mint a nagy felfedezések és találmányok.
Hát persze! Csodálatos, hogy ez nem jutott eszembe tegnap!
Pedig tulajdon szememmel is láttam Potsdamban, a sanssouci parkban az otromba, ódon szélmalmot, a világhírű Historische Mühle-t ott a park közepén, amit Nagy Frigyes el akart távolítani, mikor a királyi kertet építették. A molnár makacs volt, a törvényre hivatkozott, senki az ő malmát le nem bonthatja, nem is fogadta el a pénzt, s a király - elméleti rajongója az akkor divatos demokráciának - végül is engedett, meghagyta a malmot, ráccsal kerítette el, s köréje épült a park, mintha valaki csőbútoros modern szalont rendezne be ma egy búboskemence köré.
Világos, mi a teendő.
A készülő parksétány építői ne vigyék el a kunyhót, ne vágják ki a fát. Hagyják a helyén, az ősi vízmosás falában, kerítsék el, építsék köréje a parkot, a lépcsőt, az egész gyönyörű drágakövet és foglalatot: a múltaknak ezt a tanulságos és művészien tökéletes csodabogarát pedig mentsék meg az enyészettől, mint ahogy a borostyánkő menti meg, körülzárva és átlátszóan a miocén valamely szépséges szitakötőjét vagy kőrisbogarát, mely beléje sodródott, mikor mézgacsepp korában legördült a sokszázezer éves páfrányfa törzsén.
És meglesz a pesti Historische Mühle, a Történelmi Halászkunyhó, itt a parti homokban, táblával és tájékoztató felirattal, tanulságul a késő unokáknak, hogy milyen kultúrviszonyok voltak itt hajdan, 1935-ben, mielőtt a városszépítés megkezdődött... örök emléke korunk építő szellemének, ízlésének, egy generáció tehetségének, minden Baedekerben szereplő kuriózum, idegenforgalom növelése és a többi és a többi...
Még ma elmegyek az illetékes fővárosi urakhoz megbeszélni ezt a dolgot. Nem is kérdés, el lesznek ragadtatva, rögtön elkészül a javaslat, a legközelebbi bizottsági ülésen már el is fogadják.... S valahol, lelkem mélyén, ahová a hiúság ördögét szorítottam, egy kis remény pislákol: a tájékoztató táblán, az alján valahol, meg lesz említve az illető (a maga korában eléggé ismert nevű) írónak a neve is, akinek agyából a Történelmi Halászkunyhó gondolata kipattant. Bármennyire tiltakozik ellene önzetlen szerénységem, ott lesz bizony ez a név, még száz év múlva is olvasni fogják a diákok és a kíváncsi idegenek.
De ehhez le kellene gyorsan szögezni a tényt, hogy én voltam az, könnyen eszébe juthat másnak is. De hogyan?
Mi sem egyszerűbb. Megírom az én halászkunyhómat riportnak, a riportban megemlítem tervemet és javaslatomat. Többet ér, mint egy copyright.
S már a telefonfülkében vagyok. Érdekes riporttémám van kérem, gyorsan egy fotográfust.
Bíznak bennem. Intézkednek, hogy a fotográfus induljon. Jó jel.
A többi drámai gyorsasággal pereg le. Így zajlottak le a nagy tragédiák, a waterlooi csata, Róma összeomlása, Karthágó összeomlása. Csak valamivel kisebb dübörgéssel omlottak össze ezek a tárgyak, mint az én légváram.
A fotográfussal a hídnál találkozunk. Kicsit ingerült, egyelőre nem mutatja, csak érezni rajta. Ahogy lelkesen elmondom, miről van szó, feltűnően hallgat. Én is elhallgatok, mit beszéljek, majd meglátja, ha nem vak.
Öt perc múlva meg is látja. Megállok a halászkunyhó előtt, jelentősen nézek a fotográfusra. A fotográfus is néz. Ez az? - kérdi röviden. Ez az - mondom és határozottan és harciasan, mert magam is érzem, hogy valami baj van: a halászkunyhó megváltozott, mióta utoljára találkoztam vele - jól értsük meg, nem tegnap délelőtt, hanem ma éccaka, álmomban.
A fotográfus nem felel. Mit is feleljen, gondolom dacosan, ő nem azért van itt, hogy feleljen, hanem hogy fotografáljon. Majd mingyárt lesz mit.
Határozott léptekkel megkerülöm a vityillót. Az udvaron ott az öreg, fát aprít, jókora fejszével.
- Jó napot, L. bácsi! - köszöntöm jó hangosan (időközben megtudtam a nevét).
Nem ismer meg, ami már zavarba hoz, míg eszembe nem jut, hogy elvégre én álmodtam őt és nem ő engem. De ez volna a kisebbik baj. A nagyobb baj, hogy röviden és hatásosan előadott tervemre, a kunyhójáról, a szabályozásról és a Történelmi Malomról, egyáltalán nem melegszik fel: gyanakodva néz, és makacsul hallgat. Érdekes. Éppúgy hallgat, mint a fotográfus. Úgy teszek, mintha nem is volna fontos számomra, hogy könnyekkel a szemében nyakamba boruljon, s hálát rebegjen, amiért meg akarom menteni ősei fészkét az örökkévalóságnak - elfogulatlanul folytatom.
- Na, éppen ezért, most néhány felvételt csinálunk a kunyhóról, aztán megírjuk a dolgot, hogy az urak ott a városnál lássák, miről van szó... Maga majd mesél nekem szépen valamit az öreg fáról meg a halászatról meg az életéről...
No, végre megszólal. Mégis megtaláltam az utat a szívéhez. Megfontoltan, lassan beszél.
- Hát csak menjenek szépen az urak haza, oszt hagyjanak nekem békét, mert attól, hogy öreg vagyok, még elláthatom a baját annak, akinek baja van velem... Az én káromon nem fog az újságjuk komédiát csinálni, mert van még bíróság a világon, oszt ha az se segít, majd segítek én magamon...
Meghökkenve meredek rá, aztán a fotográfust keresem, hogy legyen a segítségemre. De nem találom sehol, végre megpillantom madártávlatból: ott áll, jó messze, a fatelep szélén, integet, hogy jöjjek.
Tűnődve fordulok ki a házból. Az ablakban megjelenik a néni feje.
- Ha egy szót mernek írni rólunk az urak...
Már nem is hallom a többit. A fotográfus ellenben be se várja, amíg odaérek, rám förmed. Feltűnően gorombán, koromhoz, rangomhoz és társadalmi állásomhoz képest.
- Mit vacakolódik, szerkesztő úr, nem látja azt a fejszét az öreg kezében? Tényleg fejbe akarja vágatni magát ezért a büdös szeméttelepért, amit terpentinnel kellene kiirtani még akkor is, ha nem itt állana a park közepén, hanem lent valahol, a Szúnyogszigeten?
Az erélyes rendreutasítás torkomon akad. Átvillan rajtam, hogy ami a Történelmet illeti s a történelemben való szerepemet, valóban nem úgy képzeltem a dolgot, hogy Történelmi Halászkunyhó helyett egy emléktábla álljon ezen a helyen, ilyenféle felirattal: "Itt verték agyon 1935. május 18-án a múlt század legrajongóbb humoristáját."

Pesti Napló, 1935. június 23.


Fényképek

Az arcképeit nézegetem, amik végre napvilágra kerültek, gépies igyekezettel, hogy pótolják az embert, aki nem engedte őket érvényesülni: Miklós Andor se a nevét, se a fényképeit nem tűrte cégérül a lapban. Most, hogy fizikai valóságából ennyi maradt csak, a szenvedő, belenyugodni nem tudó szeretet görcsösen, szinte fuldokolva kapaszkodik beléjük.
Egyetlen, mozgó figura helyett sok mozdulatlan ábra. (Nem tudom, van-e filmfelvétel róla, az persze többet jelentene, hátha még hangja is volt - egy-két évtized múlva erre gondolni fognak az emberek, életükben.) Számukkal próbálják pótolni az eleven minta hajlékonyságát, a sokoldalú életet.

*

Van egy angol fototechnikai játék, egymásra fényképezik egyféle lelkiség több képviselőjét, s az elmosódó lélekrajzból következtetnek aztán: ilyen Az író arca, ilyen A Politikusé, ilyen A Tudósé.
Ezt a játékot egy ember különféle felvételeiből is meg lehetne csinálni s az eredmény talán kiadná, hogy a lehetőségek közül, amik egy emberben lakoznak, melyik volt a döntő, az elhatározó, az Egyéniség.
Képzeletben kísérletezem, ebben az irányban, az arcképeivel.

*

A külső, azt mondják, valahogy hozzá is idomul mesterséghez, foglalkozáshoz, hivatáshoz. Az arcisme szakértője egyéb adatok híján is megmondja: ez birkózó, ez tanár, ez mérnök. Azonkívül, hogy típusok vagyunk, egy kicsit prototípusát is képviseljük, mindannyian, annak az emberfajtának, amelyik nem születik, hanem lesz belőlünk.
Belemagyarázás volna csak, hogy Miklós Andor vonásaiból, e képeken, az eszményi Szerkesztő, eszményi Újságíró arca és kifejezése bontakozik ki számomra?

*

Ne ezeket nézzék, ahol hivatása környezetében, à son insu, kapta le a masina, itt megtévesztő lehetne íróasztal, ceruza, heverő lapok, fölébe hajló munkatársak. Ezt vegyék elő, ahol odaáll a lencse elé, szembetekint a nézővel, minden idegesség nélkül, de nem is hetyke vagy önérzetes pózban, ahogy legközelebbi rokonai, nagy amerikai lapok vezérei csinálják, túlzott vidámságot ("keep smiling") vagy túlzott komolyságot mímelve.

Nyugodt, egyszerű férfiarc, a dolgozóé, akinek nemcsak idegeit, de minden porcikáját magához idomította a nem kényszerűségből, de szenvedélytől és a hozzá való különleges tehetséggel vállalt szakadatlan munka. S éppen ezért minden következetessége mellett és ellenére van a testtartásában, fejtartásában valami öntudatlan, egyszerű és komoly méltóság: elvégzett és továbbra is elvégzendő vállalt feladat biztonsága és szándéka.

*

Ez van ráírva: a munkaasztaltól álltam fel, fotografáljatok le, ha akartok, és ha ez szokás, de sietve, mert vissza akarok ülni. Nem érdekel, hogy fog-e sikerülni a felvétel, s hogy kihez vagy mihez fogok hasonlítani rajta, valami nagy emberhez vagy "érdekes közéleti férfi"-hoz. Azt, hogy mi a dolgom ezen a világon, pontosan tudom, azzal hogy ki vagyok, nem törődöm sokat, döntsétek el magatok. Vágjak nagy képet? Sokkal jobban megvetem a nagyképűeket. Mosolyogjak? Szeretek mosolyogni, nevetni is, ha ráérek és ha van min, de nem előírásra. Fejezzétek be, már nem tudok figyelni.

*

S mintha már a képen se figyelne.
A pillantása mintha már tűnődne, mintha elszórakozna. Figyeljétek a hivatás emberének szórakozottságát, nagy erővel sűrített különleges figyelem és fegyelem lappang mögötte, de nem arra vonatkozik, ami előtte áll.
Ez van a pillantásában: jól tudom a részleteket, de azt is, hogy e részleteken túl és fölött van valami, ami nélkül hiú kapkodás volna mindez - ez a valami az egész, a cél, a szándék, a kompozíció, a princípium. Most ezt kell aláírni, az utalványt, amit elém tettek, most ezt kell átnézni: a cikket, amit rendeltem, most ezt kell megbeszélni: a mellékletet, amit terveztem, most ezt elintézni: a megbeszélést, politikai ügyben, most ide kell telefonálni: délután hatra kéretem az urakat. De mindez semmit se jelentene számomra, önmagában, ha nem muzsikálna mögöttem, messziről, a nagy titkos Szólam, ami egységbe foglalja.
Valamikor, amikor még álom volt csak, így neveztem ezt a szólamot: Boldogság. Ma többet jelent, mert így nevezem: Kötelesség.

*

A tűnődő pillantás alatt csukott, de nem összeszorított száj. Minden pillanatban beszédre nyílhat, ha szólni kell, de tud hallgatni, nyugodtan, erőfeszítés nélkül. Mert beszélni is kell és hallgatni is kell, meghallgatni mindenkit és felelni ott, ahol érdemes, ahol termékeny talajra esik a szó.
Helyén kell lenni mindennek a nagy vállalkozásban, uraim: ez a termelés nagy törvénye, a gazdaság. Minden szerkesztőség örök jelmondata: az idő pénz, uraim, a szíves marasztalást ne tessék komolyan venni.

*
S íme, nem vette komolyan ő se, pedig te tudod, istenem, milyen komolyan marasztaltuk. Elment, s ahogy elködösödő szemmel nézem a képet, a kedves ismerős arcot, mintha elborulna az arc, valami átvonaglana a nyomdafestéken, valami furcsa, új, ezen az arcon ismeretlen szomorú csodálkozás. Mintha ő is látná az arcom, és csodálkozva és halkan mondaná: hát szerettetek is? ez igaz? nemcsak akartatok valamit tőlem, nemcsak tisztelet volt és irigység? Különös... ha ezt tudtam volna, talán jobban vigyázok magamra...

*

Csak a munkájára vigyázott.
Orvostól hallottam ma, hogy a szívbajos halálesetek rendesen a hajnali órákban állanak be, az utolsó éjszakán kimerült szervezet nem szokta tovább bírni a küzdelmet.
Miklós Andor csak déli fél egy órakor halt meg, mikor a lapszerkesztésre egy életen át beállított idegek az eszméletlen központnak leadhatták a jelentést: a rotációs megindult, öt perc múlva Az Est első példányai kint vannak az utcán. Pihenhetsz most már, nem öt óráig, mint ahogy szoktad, de ötmillió évig is, mint az alkotó, akinek nagy gépén te is meglódítottál egy szükséges kereket.

Az Est, 1933. december 8.


PILINSZKY JÁNOS

Rossz fölvétel 

Rossz fölvétel. Szabadban készült.
Rotációs papírra nyomták.
A férfi arca, mint egy bünözőé,
s ez igaz is, volt vétke épp elég.
De most, hogy a sürü és idegen
erdőben megállítják, igazában
csak egy marad: nadrágja ráncai.


NYILAS-KOLB JENŐ

Csoportfelvétel, villanyoson

A villanyoson melletted
kéjgyilkos ül. Egészen olyan
mint akit otthon szőke hitves
s két gyermek vár egy szép lakásban.

A kottatáskás hajadon
nőorvoshoz megy. Nem először.
Szédül és számol. Meghatva nézed
álmatag, hamvas ifjúságát.

Fiatalember ujságot olvas.
Rendőrség nyomozza a tettest.
Fiatalember gyorsan leszáll.
Személyleirás rája illik.

Kegyes matróna: uzsorás.
Komoly aggastyán: liliomtipró.
A kisfiuban farkas érik
s ha nagy lesz megmarja az anyját.

Milyen szeliden ülnek mind.
Békés ütemben inog a fejük.
Kisérteties csoportfelvétel -
Az őserdő sokkal barátságosabb.

(Forrás: Nyugat, 1934 / 5. sz,)


KOPPÁNY ZSOLT

BudaPest - az ikerfőváros

Nem tudom, születnek-e kétpetéjű hármasikrek? Mert ha igen, az 1873-as egyesítés mindenképpen ezt reprezentálná. Buda-Óbuda-Pest. A megszületett város fejnél, lábnál, törzsnél összenőtt sziámiak. Budapest. 2004-ben immár százharmincegy éves. A Duna királynője. Az, hogy a korszak két legnagyobb hadserege, a Wermacht és a Vörös Hadsereg épp itt csapott össze, visszavetette az egyesülés időpontjáig. Még ma sem gyógyult meg teljesen. Sebeit a legkorszerűbb gyógyszerekkel alkalmazott terápia próbálja végleg begyógyítani, de jobb lett volna a népi gyógyászat, a köpölyözés, a pióca vérszívása, vagy az egyszerű kamillatea. Mert az üveg-beton foghíjpótló nem éppen a legelegánsabb. Mert a kortárs építészet is kérte-kéri a magáét. Nem intakt területen próbálja ki önmagát, hanem a város testében, a nemes szervek táján, oda nem illő hézagpótlásokkal, melyek sohasem fognak beolvadni, belesimulni az épített környezetbe. Hol van a régi Budapest? Gyönyörű, gondozott kertjeivel, szállodasorával a Duna partján? Hol van a régi lánchíd, az Erzsébet, melynek helyére az új kábelhidat húzták? Hol a sok kávéház, bálterem, szegény, de mindig tiszta sikátor? Miféle bűzegyveleg, a régi, meghitt illatok helyett?

A Helikon Kiadó legújabb kötete, ha lehet, még reprezentatívabb, mint két elődje. A Buda-Pest ikerfőváros fotói 1860-1890 között villantja föl a soha vissza nem térő szépséget, nemes egyszerűséget, fennkölt magaslatokat, az akkor még nagyon is élhető, tisztességes várost. De lehet-e egy város tisztességes? Lehet. Polgárai. Amikor az erkölcs még tantárgy volt. A K. und K. kicsit ferde szemmel nézett korszaka; a Kiegyezés előtti téboly, majd a nyugalom, a konjunktúra. Eszelős fejlődés; nem volt az a sztahanovista kollektíva, mely ily hamar fölépítette volna a világ talán legszebb fővárosát. Anakronisztikus, persze. Ekkora Parlament, mint a miénk. A Brit Birodaloménál is nagyobb. De ki tudta akkor, hogy jön egy háború, mely Trianonba torkollik? Nagy ország volt a miénk. Ausztriával együtt pedig egyenesen hatalmas. Persze, hogy Budapest csakis Bécs fényes csillámporának árnyékában létezhetett. Gyanús, hogy Operaházunk kisebb, mint a Staatsoper. Valami tűzvédelmi okokra hivatkozva. Pedig, dehogy. Csak az Isten őrizzen, hogy nagyobb legyen, mint a bécsi. De Ybl mester ha kisebbet is csinált, olyan szépre tervezte, hogy nincs a világon még egy ilyen ház, hol ennyi ciráda futna aranyban, mégsem sértve a szemet. És a kontinens első földalatti vasútja! Csak a londoni előzte meg. Európa legnagyobb és legfényesebb zsinagógája, melynél csak a New York-i hatalmasabb! A fekvése? Pazar. Nem is lehetne másként. Ilyen a domborzat. Hegyek, melyek beleszaladnak a Dunába. Ma, kissé fásultan, túláradva, szennytől, ólomtól mérgezetten is lenyűgöző. Jalsovszky Katalin és Tomsics Emőke ebben a harmadik könyvben is kitesznek magukért. A Budapest, világváros és a Budapest, a Duna gyöngye után a trilógia - esetleg a készülő tetralógia? -, ez a harmadik album talán abban különbözik az előző kettőtől, hogy itt a szerzők a képekhez informatív, olvasható, megjegyezhető "szócikkeket" írtak, hogy jobban alámerüljünk ebben a fekete-fehér, nyomdaillatú tengerben. Buzinkay Géza jegyezte előszó alapos munka, fölvilágosító tanulmány, eligazító megjegyzéssorozat. A fő hangsúly nála is egy ember, aki élt-halt a városért, igen, Budapest "vőlegénye", báró Podmaniczky Frigyes. Amikor még nem tudhattuk, hogy egyszer itt rendszerváltozás lesz, öröknek tűnt Rudas László neve a régi Podmaniczky utca helyén; a Metró Arany János utcai állomásán kialakult tér kapta meg a báró nevét; a Budapesti Városszépítő Egyesület, (még nem városvédő, mert vajon ki ellen védtük volna a várost?) hatalmas birkózása gyümölcseként, a nagy városatya szobrával ékesítette a kietlen teret. És főt kell hajtanunk az 1870-ben életre hívott Fővárosi Közmunkák Tanácsa előtt. Ezen grémium feladata volt az utcák, terek elnevezése, közlekedési útvonalak kialakítása, az építésügyi szabályzat kidolgozása. És elkezdődött a város körutas, sugaras úthálózatának építése. Így írt báró Podmaniczky Frigyes egy városról, mely nemcsak Budapestet érinti, hanem minden települést, ha magát egyáltalán városként kívánja jelölni. "...egy főváros, vagy bármely csekély lakóhely főszükségei s elmulaszthatatlan kellékei közé tartoznak: jó levegő, iható víz, járható utak, lehetőleg kevés por és sár." Mi valósult meg? Ma a kátyús utak, rossz levegő, por és sár, iható víz, de csak a keveseknek. Mert 2010-ig kell arzénmentessé tenni sok vidéki vizeinket! Pedig a báró álmai csöppet sem lila ködben úszóak. És tessék. Itt vagyunk a mában, mikor a főváros szennyvizének alig egy negyede folyik tisztított állapotában a Dunába!

Ha nem épp itt csapnak össze a nagy hadak, ma a Magyar Királyi Vár úgy ragyogna, mint a Schönbrunn! Micsoda pazar termek, a fotók tanúsága szerint! A kupola eleganciája. Ma meg? A gyors, háború utáni helyreállítás szopott gombócra emlékeztető kupolája! Eltűnt a kocsifelhajtó is, eltűnt minden. És a volt Honvédelmi Minisztérium azóta is rom, egy esztendő híján hatvan éve, hogy ott mered és nézi mélán a Korona Cukrászda süteményes, feketekávés délután csöndjét, és a Várnegyed úri eleganciáját. Amand Helm fölvételén a Várkert-bazár mint Szemiramisz függőkertje kapaszkodik félholtan. Hol van már a Budai Ifipark? Az alkoholmentes, KISZ-ellenőrizte, mégis egészséges bulizás szocialista bája? Hol van a szólógitár királya, Radics Béla, aki a Nagy Létezőbe becsempészte Jimi Hendrix vadvilágát? A Park sem volt jó. Az is bezárt. Azóta eszi a gaz, szétrepeszti köveit az elmúlás. Szemben vele Ybl Miklós szobra nézi szomorúan saját művét. A Kioszk-ból legalább kaszinó lett! Hajdú János jut eszünkbe, a HÉT című műsorból, mikor a végén meghajol csokornyakkendősen, megtévesztve mindnyájunkat ez az emeszempés álúr. De mondott, kimondott egy nagy igazságot, akkor, amikor a spontán privatizáció is ismeretlen fogalom volt. Hogy újítsa föl a tőkeerős külföldi. És tényleg! Teljesen mindegy, hogy magyarként, anyagiak híján külföldi, vagy éppen magyar tulajdonban lévő helyre nem tudunk bemenni! Hajdú hozzátette: inkább legyen külföldié a szépen megújult Bazár, mintsem, hogy továbbra is megbotoljunk a járdára is lehulló kövekben. Mindez több mint másfél évtizede volt. Azóta, a helyzet - nem. Nem változatlan. Rosszabbodott.

A Vársikló megújult! Pedig micsoda viták előzték meg! Mégis, az akkori pártvezetés rábólintott. Már csak a színe. Ez hiányzott. Senki sem emlékezett, milyen színűek voltak a kocsik. E sorok írója két - üres - doboz Dunhillt vett elő. Pazar színek. Sötétzöld-arany, és bordó-arany. Mindenkinek tetszett. Aztán maradt a fantáziátlan, barnalakkos a fáradt arannyal... De szép, de működik, törpül a város, ahogy elemelkedik a Sikló, majd kiköt a tájban harmonizáló, feltűnésmentes végállomás-épületben. Kép 1870-ből, a gőzsiklóról. Mellette fájó hiány a mából: a Budai Népszínház is eltűnt, felszippantotta az idő, ahogy nem messze onnan a legendás Tabánt. Nosztalgiázhatunk, de a Tabánban iszonyú közállapotok uralkodtak. Zórád Ernő, aki ecsetjével énekelte meg a Tabánt, érvényesebben, mint a valóhűbb fénykép. Akkoriban csak a bontás, a csonkolás volt az egyetlen gyógyszer, hogy ezt a súlyos sebet kivágják a várostestből. Pici ház jelzi még, hogy volt is meg nem is, a budapesti atlantisz. Ott, a Hegyalja út és Dezső utca sarkán. Meg lejjebb az a templom, a Döbrentei tér északi táján, mögötte-fölötte egymásba kapaszkodó tabáni házacskák.

A Váczi körút, mely olyan egyenes, mint a vonalzó, ma Bajcsy-Zsilinszky út. Róla nem volt vita, legyen-e szobra a fővárosban. Pedig megölt egy embert, bizonyos Áchim Andrást. Gróf Teleki Pál úgy látszik végleg eldöntetett. Nem lesz szobra a Várban! Jogos? Egy biztos: a szelektív emlékezet borzolja a kedélyeket. A későbbi Vilmos császár útja mitől is volt körút vajon? Találgathatunk. Talán azért, mert a Károly körút nem kanyarodott a Duna felé, hogy aztán - az albumban látható képek idejében csak egyetlen - Széchenyi lánchídon rohanjon Budának. A Kiskörút nem kanyarodik, a Belvárost északon a Deák Ferenc utca zárja. Igaz, a Vámház körút is nyílegyenes. Így aztán a Váczi körútról gondolhatták, hogy a Kiskörút folytatásaként fusson ki a Nyugati-pályaudvarig. Két körút azonban nem találkozhat. Így aztán helyesen, ma sem körút a Bajcsy.

A nagy világháborús csatának másik vesztese a szállodasor a Duna pesti partján. Páratlan értékű együttest bombáztak széjjel. Azonos stíl, elegancia, főúriság jellemezte környék - volt. Klösz György fölvételén a Hungária Nagy Szálló neoklasszicista homlokzata nézi a Dunát. Öreg barátném, a Dachaut is megjárta Márta mesélte, hogy úrilány voltam, tudtam az életet, de amikor egy pesti úr, engem, a szegedi lányt bevitt a Hungáriába, hát nem tudtam, a sok kés, villa, kanál közül melyiket vegyem föl először. A szállodasor etikettjét ma tanulni kellene, és nem kellene új tankönyvet írni, csak belelapozni régi regényekbe, újságokba, báli hírekbe, étlapokba, memoárok mélyeibe.

A volt Városház tér tárul elénk az 1885-ben készült fotóról. Jobbra a régi Városháza. Lebontották. Helyette épült az Új Városháza, mely a volt Lipót, ma Váci utcában található, nem messzire a Fővám tértől. A legeslegújabb Városháza a mai Fővárosi Közgyűlés épülete, mely a pesti Vármegyeháza fölött nyújtózik; régen invalidusok szolgálták itt az életet és a halált. Az Új Városháza dísztermében, pazar csillárfények alatt, mint valami mini parlamentben, a mindenkori ellenzék és a hatalmon lévők szavaznak.

Erdélyi Mór, Klösz György és a többiek. Fotográfusok, kik nélkül nem ismernénk a múltat. Fantasztikus munkabírás, eltökéltség, büszke nemzettudat. Pedig nem tudhatták, fönnmaradnak-e a képek? És itt vannak a fotók, rengeteg, őrizve a várost, láttatva múltját. Iszonyatosan régi kép a Rókus-kápolnáról. 1867. Az előtérben az Immaculata szobor. A volt Kerepesi, ma Rákóczi úton. Sudár oszlop, tetején a Szűzanya szobra. Magas tekintete az utat fürkészi, a távolba mered, az Astoria felé, de ellát a Dunáig is. Ma meg? Az Immaculata oszlopát jól, tetején Szűz Máriát rosszul állították vissza 1991-ben. Ami józan észt kíván csak, mindig elrontjuk. Érthetetlen, hogy a magyarok Nagyasszonya miért fordult egyet, miért, hogy térlátásában ott fénylik föl a múlt, az égő Párizsi Nagyáruház, mely később újra nyílt, akkor már végleges helyén, az Andrássy úton, s áll ma - üresen. A Szeplőtelen Szűz Mária a Rákóczi út túloldalát fürkészi, mert az építő elfelejtette megnézni, például ezt a képet. Nem is kell hozzá túlságosan nagy ész. Egy ilyen szobor látótere nyilván nem zárható be a szemközti házak homlokzatába! Persze, így is csodálatos, de a hiba helyreállítandó...

Ebből az albumból megtudhatjuk a kor divatját. Férfiak és nők pózolnak a felvevőgép előtt. Hosszan kellett tenniük, moccanatlan. Arcok, testek, gesztusok a múltból. Mint mi. Olyanok. Talán erkölcsösebbek. Talán nyugodtabbak. Talán a szépre gondolnak. A nettségre. Egyben biztosak lehetünk. E boldog békeidők tényleg boldogok voltak. A sok kín mellett is. Mert a kín is tiszta volt. Körülhatárolható. A szemlélet és a gondolat európai. Akkor kellett volna úniózni!

Csodaalbum. Csoda(ó)buda. Csodapest. Végleg összenőve. Egy vérkeringés. Így lett látványosság. Így lett, ha néhol kopottas díszruhában is, hármasikrekből csattogó metropolisz.

(Forrás: Albumokba zárt városmúlt. In: Az öreg tölgy és vastag ága. Magyar Elektronikus Könyvtár http://mek.oszk.hu/10300/10319)


CSOÓRI SÁNDOR

Fénykép, nagy háttérrel

Behajolok a képbe s arcomnál
megáll a Nap, mintha te volnál.

Az utcán senki, csak a délután
gyalogol négy ludunk után.

Nézd, mielőtt szerettél volna,
itt folyt a gyerekkor folyója.

Homokjába halat rajzoltam:
ússzon az elképzelt habokban.

Az öröklét is idefénylett,
mint mennyei tükör-csendélet.

Nem tudtam, hogy felnőtt leszek
s halált iszom, követ eszek.

Jó volt itt szegénynek is lenni,
mezitláb záporban kerengni –

ha anyám nem sírt volna annyit,
szegény maradtam volna mindig…

Zöldek a lombok, mint az álom
ökrei – ballagnak át az árkon.

Időm kevés van emlékezni,
tégedet lehet csak szeretni

s nézni e szalmasárga utcát,
mint az életet… elejét, hosszát,

s hallgatni, hogy a jegenyék
hogyan szülik meg a zenét.

(Forrás: Válogatott versek, PIM)

LÁSZLÓFFY ALADÁR

Légifelvétel

A nyelvvel megpihentem fenn a csendben.
Az értelem, mint térkép látható:
van vonat-hosszú mondat
a történelemben, s van szó, mely
száguld most is, mindörökre,
mint apró terepjáró-autó.
Amit a lelkekre kötünk:
a küzdő igazságot
szüntelenül bombázók követik,
vonat-mondatok robbannak a tájon,
s a szavak autóit lövetik.
De itt a térkép, a hadijelentés:
már lakott táj a szellem, már haza,
itt él egy nép, itt írja igazságát,
s a jövő itt olvassa valaha.

(Forrás: A következő ütközet. Versek. PIM)

Szilágyi Domokos képe alá

Hosszú az út, hosszú az év, az ember
mint képet nézi, látja önmagát:
vándorlegény, hátán a türelemmel,
vándorköltő a századvégen át,

és fáj, nem fáj már, ott ezen a képen
a holtak is még itt vannak vele.
Ide mosolygunk, napsugaras éden
az akárhol alkalmi háttere;

nem gondolunk mi semmire a nyárban,
csak odanézünk, ahol valaki
kezében géppel felrikkant vidáman:
ne mozogj! így! menj közelebb, Domi!

Im itt a nem is olyan régi fénykép,
meg van, s mikor majd sorra nem leszünk,
még akkor is felmutathatja tényként,
hogy megvagyunk mind, élünk, nevetünk.

Hová leszünk? kiálltunk, mint a kémény,
s az odagyűjtött jó és rossz napok
az írás néma ordítása végén
eldöntik: testszerint már hallgatok!

Amilyen csendben nézem most a képet,
a könyvekből is megszólal talán
a bíztatás magnóján az a tépett,
a szünetekkel szaggatott magány.

De csendes lett a csendesen legbölcsebb,
ki folyton úgyis inkább hallgatott,
ki tudta mindig írásban erősebb
és hangosabb az élő vagy halott

költő; ki csakis hitte, sose mondta,
hogy bármely korban nincs nagyobb esély:
a nyelv körében Archimedész-módra
a pontos, józan számvetésnek élj.

A könyveink ha idő betemette,
hogy alóla már nem is hallik más,
csak szó-sorok, a hó-sorok befedte
üzenet ritmusa – a kopogás,

így dobogás az, holtan is valóság,
az olvasott szó csendben is kiált.
Világ pora a szépség és a jóság,
amellyé minden költő visszavált.

(Forrás: Felhősödik a mondatokban. Versek. PIM)


KOSZTOLÁNYI DEZSŐ

Csupa nő...

- Milyen fényképek ezek?
- Amint látja - szól a fényképész -, nők. Csupa nő. Leányok, asszonyok. Soványak, kövérek. Szőkék, feketék, vörösek. Hetvennégy darab.
 - Az ön fölvételei?
 - Nem. Ezeket úgy kapom. Minden hónapban. Az az úr hozta, aki most ment el. Nem ismeri?
- Nem.
- Nagyon érdekes ember. Eredeti ember. Gazdag ember. Sok milliója van. Két éve. Azt hiszem, szilvalekvárból és petróleumból. Csempész - és a fényképész jellegzetes mozdulatot tesz a zsebe felé.
- Igen. De még mindig nem értem, mit jelent ez a sok fénykép.
- Mindjárt megérti. Ha ön azt olvassa, hogy vidéki, előkelő földbirtokos fiatal lány tisztességes ismeretségét keresi, akkor ez az úr van mögötte. Ha gazdag budapesti gyáros magányos délutánjairól panaszkodik, akkor szintén ő beszél. És ha egy bánatos poéta eseng a gyöngébb nem felé, akkor megint ő fordul a nőkhöz „ezen a már nem szokatlan úton”. Ő az ezerarcú lélek, a burlingtoni jaguár, minden.
- Ön pedig?
- Én átnézem a képeket. Ez az úr tudniillik nagyon el van foglalva. Egész hónapban. Szófiától Berlinig, Bécstől Bukarestig cikázik, és havonkint csak pár napra térhet vissza kényelmes budapesti lakásába. Ekkor garmadával várják a fényképek. Nem hetvennégy. Hanem hétszáznegyven. Leül lámpája alá, melyre lila selyemernyő borul, rágyújt egyiptomi cigarettájára, és osztályozza, selejtezi, rostálja a gazdag anyagot. Nem kis munka. Vannak, akik első pillanatra nem tetszenek. Ezeket eldobja. Hozzám csak a szépek, a nagyon szépek kerülnek, kik megállották a tűzpróbát.
- Miért?
- Hogy megállapítsam, csakugyan olyan szépek-e. Manapság a vetélkedés nagy és tisztességtelen is, a retus erősen működik, s általa a legcsúnyább nőből is szépet varázsolnak. Ezt csak szakértő szeme veheti észre. Nézze, például ez a nőcske csupa elmosódó folt, hatásos szemfényvesztés, a valóságban nem sokat ér. Aligha hozhatom javaslatba. Emez azonban becsületes képet küldött. Csinos is lehet. De nem az ő ízlése. Bizalmi állást töltök be, tulajdonképpen nem is illik beszélni róla. Hiszen nagyon jól fizet. Szóval, így kell kiválasztanom minden hónapban. A hetvennégy közül alig marad hét.
- Aztán?
- Aztán az a hét eléje kerül.
- Az ön rendelője, fényképész úr, csakugyan érdekes ember. Azt hiszem, miatta van az egész mai élet. Le kellene fényképeznie őt is, szilvalekvár-koszorúval homlokán, petróleumglóriában. Nem tréfálok. Az ókorban, mikor elsüllyedt a klasszikus műveltség, csak a latin császárok éltek, aztán a reneszánszban, a középkor csődje után a Mediciek, Sforzák és Borgiák uralkodtak, kik nyugodt lélekkel lőtték le ablakukból az embereket, és mérgezték meg az asztalnál vendégeiket, ma pedig, hogy egy nem kisebb kor pusztult el, minden erkölcsével és hagyományával együtt, ő győzött a sokkal kényelmesebb eszközeivel, s mindnyájan csak őt szolgáljuk, ön, aki neki dolgozik, én, aki róla beszélek, s ezek a szerencsétlen némberek, kik körüludvarolják millióit. Kicsoda korunk hőse, ha nem ő? Önnek azonban szép feladata van. Mutasson e rongyos, rosszul táplált angyalokkal, e hektikás, vérszegény, fáradt fényképekkel szemben több elnézést. Engedje az éhezőket színe elé, hogy a haldoklók üdvözölhessék Caesart. Legyen irgalmas, fényképész úr. Udvari fényképész úr...

(Forrás: Kosztolányi Dezső - Beszélgetés egy fényképésszel. Pesti Hírlap, 1922. január 1.)

KENÉZ FERENC

Esküvői fénykép


Tegnap megkaptuk a sorszámot, 
még van néhány nap, míg felgombolyított idegekkel 
odaállunk a statisztikafejű hivatalnok elé, 
elrebegni a boldogító igent.

Majd kérek kölcsön valami kabátot,
hogy illendőképpen jelenhessek meg a szertartáson,
s ti, akik ezt tudván, mégis eljöttök,
hogy szíveitekkel kipöcögtessétek az utcaköveken 
azt a nyekergő szimfóniát, amit csak mi értünk -
ti kaptok fejenként egy-egy fél üveg sört. 
Ennyire telik, és kész.

De addig, az egyik éjszakán
álmomban kifényesedve hazasuhanok,
hogy meghívjam a hümmögő rokonokat
egy olyan igazi esküvőre, amelyet mind várnak,
s amit majd egy másik
éjszakai almomban fogok megrendezni nekik.
Ide minden nyájas rokont elvárunk szeretettel.

(Forrás: Nagyregény. Válogatott versek 1968-2008. Pallas Akadémia Kiadó, 2008)


ADY ANDRÁS

Sosemvolt augusztus

sóból márványminta a bőrödön,
fehér rajzolat minden lábujjadon,
a csapzott haj acélforgácsa is
megtörik nemsokára a csikorgó
kristályoktól, ha nem mosod
tisztára; a krisztus-papucs vastagodó
só-karimája, ajkad fura, fanyar
nimfa-íze, pilláid össze-összeragadó
függönye…

ilyesmik férnének, gondosan
csomagolva egy közös,
tengermelléki
emlékbe,

vagy egy nyaralási fényképre.

A tenger emlékszik még rád,
te is gyöngéden, az egykori
vizekre …

én, innen, bár sosem jártam
azokon a partokon,

mindkettőtökre.

(Káfé főnix)


NAGY FARKAS DUDÁS ERIKA 

Fényképek a hagyatékból

ELSŐ KÉP – A NŐ

Az öregasszony 
úgy áll félúton, tél 
és tükör között, mint

riadt madár a 
tavalyi fészek kusza 
gallyait nézve:

ki volt, ki ezt a 
mérhetetlen pusztítást 
tette, mi végre?

MÁSODIK KÉP – A FÉRFI

Úgy állt az öreg, 
hogy mögötte a téli 
kert lett a díszlet.

Nem szándékos a 
beállítás, és ha jobban 
megnézem a képet,

nincs is ott külön
kert és külön ember: csak
tél van, enyészet.

HARMADIK KÉP – AZ ÖREG HÁZNÁL

Lomtalanítunk, 
fazék alja tépi föl 
a kukacfészket.

A fazekat még 
nagyapánk tette le az 
ól mögé régen.

A mohás földből 
kereken néz az égre, 
a nap nem érte rés.

Kukacok bújnak 
vissza a mélybe, 
ahol az árnyék örök.

Sebet simogat
a fény. Ásít az időn
támadt kerekség.

Részeg éneket
hoz valahonnét felénk
a földszagú szél.

(Forrás: Sikoly, 25. sz. 2010/Tél)


BŐSZE BALÁZS

Fényképalbum

1.

Régen, valamikor,   
idegeimen nem táncolt forgószél, téboly,
karácsonykor fehér hó esett,       
nedvesek, fehérek voltak a cserepek,     
apám lihegett az állvány körül,     
kezét kicsípte tűlevél, gyanta.      
Két utcával arrébb engem Nusi néni oktatott,
szentképekkel szórakoztatott,
tanított karácsonyi énekekre, imákra.
Az angyal csengetett, Kis-Balázs a nagy szobába       
beeresztetett,
Jézuska szállt a felhők között.     
Akkor még nem gondoltam cigarettával, borral,
szerelemmel,
idegőrlő ingerekkel, embercsapdával, modern,   
európai rabszolgasággal 
A csengettyűszót vártam! Kilestem a mákosbejgliből
a mazsolát,
a fa alatt láttam hintalovat, játékbabát,   
s a húslevesen aranyglóriák úsztak,       
gond nélkül, régen, valamikor...

2.
Hol ketten, majd hárman, öten,
mosolygunk az udvar végiben.
A lencsét ki igazítja?
Múlt ködébe veszett az isten-adta.
Hol öten állunk,
ott vagyunk család egészen.
Apa áll soványan a képen,
anya kerek arccal, Gábor mosolyogva.
Klárival bújunk a fejünket összedugva.
Azt hittük: ez öröklét.
Egymás kezét fogva,
az ovális asztal köré ülve
ahol Gábort fegyelmezték,
Klárát kínálták: vegyél még,
s engem nem hagytak a borból inni,
s küldtek ebéd után lefeküdni.
Apa fügebort gyártott,
anya tarhonyát gyúrt,
szedtük az erdőben
a csitkét, szedret, áfonyát.
Anya mészbe tett el tojást,
ecetlébe uborkát.
Vacsorára ettünk zsíroskenyeret,
hajszálra szelt hideg sültet,
stercet, káposztáskockát,
ajándékba kaptunk almát.
Hittük: így lesz ez az öröklétig.
Közben Gábor elszállt az álmokkal
ötvenhatban /s úgy ahogy/,
meg is találta azokat.
Klára férjhezment,
apa hazajött az internálásból,
anya buzgón imádkozott
a templomba járt,
én a szerelmeket kergettem,
s kezdtem rájönni:
a családnak van, vagy nincs szerkezete,
biztos az: apa van és anya van
és vannak gyerekek,
s Holdba száll az egész szerkezet,
fiastyúk kotkodál elől,
mögötte göncölszekér röpül,
apa és anya rajta ül,
már mindegyik fenn üdül,
már egyik sem munkának feszül,
s mi ordítunk árván,
túlkiabáljuk a focimeccseket,
túllihegjük a forradalmakat,
eltángáljuk a gyerekeinket,
s mi is körülüljük az asztalt,
kis-Balázst ebéd után pihenni küldjük,
ringlispilt játszunk, vagy csak
"lánc-lánc-eszterlánc-eszterlánci cérná"-t,
körbemegy-kinél-a-gyűrűt?
S már nem tündökölünk
hanem elfoglaljuk magunkat
a színes fényképeken.
Csak gyermekeink kezdik előlről:
vállunkra hajtják fejüket,
átkarolnak, s arra figyelnek
mit mond apa,
mit mesél anya,
s majd ordíthatnak ők is
ha rájönnek, hogy mi is
elrepülünk sűrűn jelentkező
anginás szorításainkkal,
mi is hajtjuk majd a
göncölszekeret,
s nekik is, neki is majd így jelez,
így fejez, így törpül,
s kezdődik minden előlről!


Férfiak

 Göröngyrobaj
mozduló repedések
sziszzenések sistergések
gerendarecsegés
törött szálfák tüskéi
merednek
földre ájult boltozat
asszonysikoltás
gyerekzokogás
prés-szorításba omlott
halkuló sóhajtás
merev tekintetek
fotográfiái

(Forrás: Ablak a csillagokra. Összegyűjtütt versek)


SZÉKELY GÉZA

Utolsó fénykép Sz.V. festőművészről
(Gally Katalinnak)

Tenyeredben elfekvő, felfele ,
billenő arcéled - lebbenő-
félben lévő arc-lélek: 
északfény-titkokat, kutató, 
merengőn tovatájolódó
tekintetednek, pasztellképeiden 
annyiszor szállástverő, tereken 
átívelő, rozsdabarna madara. -
Elrévedő éned (idegen bolygóra 
tévedt lényed?) üzenete szelíden 
áramolva bennünk lüktet. 
S most a sápadt-sárgán felmerülő 
lélekarc mezejére rajzolja 
a halkan tovább kopogó, 
árnyékodon túllépő, velünk tovább-
élő távlatok rejtjeleit.

2009. május 24.

(Forrás: www.szabadsag.ro)


KREBSZ JÁNOS

A hollandus fotográfus

Az itt következő történetet magam is úgy hallottam, részleteit kiszíneztem, elemeit sorba raktam, más történetekből beleszőttem motívumokat, s már magam sem tudom, így történt, vagy szellemi termék lett belőle.
A hollandus fotográfus egy több száz éve működő demokrácia gyermeke volt, tisztes szakmát tanult, jövedelmét beosztotta, és szabad idejét művészi passzióira fordította. Kitanulta a fényképezés csínját-bínját, drága masinákat vásárolt, s bár a művészek zárt világába nem tudott bekerülni, azért a kisvárosban, ahol lakott, évente volt egy kiállítása a fotóiból, amelynek megnyitására a polgármester is eljött. Kerek és megérthető volt számára a világ működése.
A fotográfusnak az az ideája támadt, hogy neki ősi népszokásokat kell megörökítenie, embercsoportokat, amelyek valamilyen csodák vagy véletlenek folytán kimaradtak a modernizációból, közösségükben, viseletükben, hétköznapjaikban őrzik az évszázadok üzenetét. Terepjárójával keletnek vette az irányt. Angol nyelvtudása egyre kevesebbet ért, hát vásárolt egy román szótárt, eleinte sokat kellett lapozgatnia, de a legfontosabb szavakat hamar megtanulta. S ment egyre napkeletnek. Amíg megtalálta a falut, amelybe beleszerelmesedett.
Furcsa, egyszerű emberek laktak itt, azt mondták magukról, hogy ők nem románok, miközben románul beszéltek, s román nevük volt. Erdélyi tapasztalatai után megkérdezte, talán magyarok. Nem, volt erre is a válasz, ők csángók. A laptop internetes keresőjébe bekopogta a csángó szót, de bizonyára nem találta el a helyesírását, mert semmiféle anyagot nem lelt róluk. Az asszonyok, gyerekek szívébe egykettőre belopta magát, holland humanitárius szervezetektől zsákszám hozott használt ruhaneműt, a zsebe mindig tele volt cukorkával, csokoládéval, s ő volt boldog, amikor adott valamit. Első este a kocsmában a férfiak meghívták egy italra, a helyi kocsmáros specialitását kellett megkóstolnia, valamilyen tömény italokat kevert össze az italok mestere, egy édeset meg egy erőset, s a keveréket még fölöntötte egy üdítőfélével. „Cuci-fruci”-nak mondták, és maga volt a tömény borzalom. Erős fenyőíz maradt utána a szájában. Megérezte, hogy ez a befogadási szertartás, hármat is bekapott a cuci-fruciból, aztán hazatámogatták.
Boldog lendülettel fényképezte az ökrösszekereket, a viseletben dolgozó asszonyokat, szobabelsőket, használati tárgyakat. A helyi rendőrrel összetegeződtek egy cuci-fruci mellett, aki „romány” volt, némiképp elütött a többiektől, de estéit ő is a kocsmában töltötte. Úgy érezte, hogy ezzel a hivatalos hatalom is rábólintott falubeli jelenlétére.
Míg egyszer meghalt valaki a faluban. A nagy ősi misztérium, a halál, komoly ünnepi esemény volt a közösségben megbolydult minden és mindenki. A fotográfus megbeszélte a halott hozzátartozóival, hogy a búcsúztatás, virrasztás, temetés minden eseményét le szeretné fényképezni. Úgy érezte, egy aranybányát talált.
Ment a halottas házhoz, cipelte az állványokat, lámpákat, készülékeket. A háznál már ott volt a katolikus pap. Hatalmas, áradó, gesztikuláló indulattal támadt rá a pap, amiből a hollandus csak egyetlen, sokszor ismétlődő szót értett meg, hogy a lelkek pásztora az ördög szót emlegeti, az összegyűlt falusiak pedig meg vannak rettenve. Kínlódva, de igazának tudatában összerakta románul, hogy ő megbeszélte a háziakkal, hogy jelen lehet, fényképezhet.
A pap gyakorlatiasan azonnal elvégezte a szembesítést. Megkérdezte a halott hozzátartozóit, hogy valóban lepaktáltak-e az ördöggel, engedélyezték-e a halott meggyalázását. Azok természetesen nemmel válaszoltak.

(Forrás: Krebsz János - Csángóföldi utazás. Pallas-Akadémia Könyvkiadó, 2009)


SZERVÁC JÓZSEF

Egy régi fényképére

midőn még rosszkedvem felhőtlen fénykorában 
haknizni járt belém a hátulgombolós remény 
midőn a ráncok homlokom bensőjén épphogy érni kezdtek 
midőn a nagy szerelmek bennem már futottak még fogantak 

eszmék s egyéb paródiák átjáróháza voltam 
midőn még kackiásan állt ki bennem ördög isten 
midőn még minden asztaltól szószéktől vígan elzavartak 
midőn még túléltem midőn még ebbe haltam 

az volt a szép rosszkedvem önfeledt kölyökkora 
s a többi már előlegként zsebemben 

Egy régi fényképedre

Végül leegyszerűsödött: ma már csupán szeretlek 
szeretlek mint halottal álmodó kalandor éjszakáimat 
szeretlek mintha kell szeretlek mintha senki semmi 
ha vagy ha nem vagy egyremegy mindez csupán lehetne 

jussunkká lett a nincs hát óvjad oszd be részed 
velünk csecsés komédiát műveltet közszemérem 
arcodban díszletet arcodban vasfüggönyt kuporgatsz 
végül majd sarzsidat nincsünket kőbe rónád 

végül leegyszerűsödött: mögöttünk pár keréknyom 
ne gondolj jót se rólam jót se értem 

(Forrás: Előszó. Antológia Kiadó, 1993, MEK)


SZŐCS KÁLMÁN

Fénykép
(L-nek)

Egy meztelen nőt ajándékozott nekem
valamelyik barátom.
Eldobni a második napon nem akartam,
Túl szép lett volna a gesztus.

Most itt ül asztalomon
s néha fohászkodom:

"Ó, export-bébi, segíts egy verset, 
gyönyörűt írni. Lámpás térdekről,
őszibarack vállakról, nyárikörte 
mellekről. Segíts, segíts valahogy
mondjam el már okosan, hogy szeretek
minden földet, minden követ,
minden mezőt, minden erdőt,
fésűs fenyőt, bölcs diófát,
különc kaktuszt, fagyvirágot,
minden földet, minden követ,
hol asszonyok, hol leányok
elkopogtok, továbbálltok."

Ilyenkor a kicsi drága hallgat,
hallgat. Tudja, ha megszólalna
kitenném a folyosóra, márpedig
a meztelen nővendégeket
csak egyes lakók szeretik.



FERENCZ IMRE

Könyvjelző

A Magyar falusi emlékek című könyv szerzőinek, Iancu Laurának és Benedek Katalinnak

Kérges kézen 
körömházig 
beszakadt köröm

gyűrött emlékek 
berepedezett emlékek 
beszakadt emlékek

bevérzett emlék

és kéz a kézben 
szelíden
szeretetben

miféle fényképészek 
jártak erre

halottkémek
gyászhuszárok
a tettenérés művészei
a részvét
a vigasz
mesterei

tessék összehúzódni 
hogy mindenki beleférjen 
a gépbe

tessék összehúzódni 
hogy mindenki elférjen 
a papíron

élők és holtak
ház és tornác
udvar és baromfi
s természetesen a szürke
tehén -

Magyarfalutól 
Egyházaskozárig 
tessék összehúzódni

tele a házatok 
repedésekkel 
tele az életetek 
szakadékokkal

Moldvától Bácskáig 
Bácskától Baranyáig 
háztól házig 
körömházig 
beszakadt emlék -

magyar házból 
szerb házba
szerb házból sváb házba 
utca hosszán 
vérzik az emlék

keserves hazakeresés

jön Falábú Márton 
hozza az Isten 
a fogságból 
falába nyikorog 
az éjszakában

megy Falábú Márton 
viszi az Isten 
falába nyikorog 
Magyarfalu és 
Egyházaskozár 
között

megy egy láda 
Magyarfalu és 
Egyházaskozár között 
s nem gurul benne 
az Ezeregyéjszaka 
gránátalmája

piros-sárga-kék autóval 
érkezik a fotográfus -
fényképosztás 
nagymise után

piros-fehér-zöld autóval 
érkezik a fotográfus -
fényképosztás 
nagymise után

megy Falábú Márton 
fent az égben 
falába nyikorog 
a menny mennyezetén 
dong az ég deszkája -

megörökíttettetek 
Tik az örökkévalóságnak 
kicsi fényképeken 
és nagy fényképeken

bevérzett hajnalok 
bevérzett alkonyok 
emlékével

2005. november 25.

(Forrás: Ferencz Imre - Pakli. Versek. Alutus, Csíkszereda, 2012)


VÁRNAI ZSENI

Retusált fénykép

Az utcán sokszor szembejön velem
egy rég nem látott, kedves emberem,
vagy egy-egy asszony; régi ismerős
.iskolatárs, énvelem egyidős.

S rádöbbenek: mily szörnyű változás!
Igen, ez ő, de mennyi torz vonás
ült az arcra, ránc és mélyedés,
miket a kor kemény vésője vés.

Szemem a régi képpel összemér;
mily karcsú volt, és most milyen kövér,
az ifjú báj hogy eltűnt nyomtalan,
szegénynek bizton sok-sok gondja van.

Szívem körül jeges kéz markolász:
- így dolgozik az ősz, az elmúlás,
így látnak bizton mások engem is,
magamat néző látásom hamis.

S amint megyek, csak úgy, önkéntelen
a kirakatüveget kémlelem,
játszik velem önámító varázs,
pedig tudom, hogy kegyes öncsalás.

De ez kell mégis, kell, hogy így legyen,
az évek fátyolt szőnek a szemen,
egy retusált fényképet őrizünk
s nem vesszük észre, hogy megőszülünk.


DOBAI PÉTER

Mária egy régi fényképét elnézve féltőn, merengőn

l.

Milyen régen elmúltak azok a fák,
amelyeknek árnyéka súlytalanná tette
lendülő alakod nyilazó sugarát...
Igen, a tér a régi helyén van. Az időket közben el ki vette?

2.

A fényképeken háttal állunk az időben:
arcunkon mosolyunkban nincsen félelem,
nem, nem vesszük észre, hogy a papíros fényképeken
is múlik az idő, de az már nem a mienk...

3.

Lassan felfogom: egyetlen fénykép sem emlék!
Minden fénykép most van, mint egy gondolat,
mint a remény, sőt, a fénykép mindig csak lesz még,
hiába, hogy régen, egy másik életben exponáltad!

(Forrás: Fotóművészet, 2011)


KISS JENŐ:

Apám arcképe előtt

Kemény feje
pompás és kinyalt,
a bajszán régi pödrés kacskaringja s a
száján friss csókok és jó borok zamata.

A homlokát úgy övezi a matt 
háttér, mint tépett és sötét glória.
Melle, mint az öntudat, domborul,
szinte várja, hogy odaborul
az ő híres, - de hirtelen fia.

Különös, furcsa fotográfia -
Csak nézem tűnő nyár alkonyatán:
te vagy-e apám?

Az erős vállak daliás feketében
s dacos derűvel él az arc a képen -
de nem ismerem meg benne az apámat!
Az én apám, jaj, megvert, szótlan és fáradt.

1933


Mind rá néztünk
(Unokám fénykép-kiállításának megnyitása után)

Megvolt, szép volt,
mint az égbolt
s rajta számos csillaga.
Ott középen
ifjú fényben
unokám állt, ő maga.

Mind rá néztünk, 
őt dicsértük,
s nékem ez oly jól esett,
hisz a vénnek,
a gyökérnek
ágát nézni élvezet.
S szép ág ez, szép,
az mindenképp,
hajtás rajta, új csodás.
Száz levélke
dísze, éke,
mind megannyi vallomás.

Mit mond így ő?
Istenhívő.
És ez szép, ez nagy dolog!
Mennyi képe!
Rájuk nézve
én Krisztusra gondolok.

1933. szept. 22.

(Forrás: Kiss Jenő: Nyíl helyett toll. Válogatott versek. Mentor kiadó, 2012)


SAÁRY ÉVA

Gyorsfénykép

az 
ember arca 

mikor 
semmi se védi 

s a mosoly 
hazug kelleme 
lemállott 


AZ 
EMBER 
ARCA 

fűzölden 

feketén 

halálravált 
darabos 
tétlenségben 

Istentisztelet 

tántorgó 
vad 
szavak 

pokoli ének 

kereket oldott az oltári tűz 

hamu száll 
pernye hullik 

füst forog 

s a pillangókat 
nem menti meg 
senki

(Forrás: RMSZ, Színkép melléklet, 2004)


ÁGH ISTVÁN

Malomtói fénykép

Csibor sétál a mélység bársonyán,
csöpp buborékok gyöngyöznek a partra.
Egy undok patkány fürdik, a fejét
hullámokra tartja.

Vízimenyasszony alszik – a hínár,
legyezi arcát moszatok gyönge szárnya.
A tüzeshasú béka lesben áll
katicabogárra.

(Forrás: Ágh István: Szabad-e énekelni? DIA)

Semmi sem úgy
Török László fotóalbumára

Semmi sem úgy van ahogy volt és ahogy lett,
még háznak látszik, de már nem a régi,
a szobabelsők utolsó látványukból fordulnak
a néző ujján, s rábízzák történetüket
a puszta észre, nyilvánvaló, az egykori lakók
hagyták magukat elgyöngülni, s megadón
álltak szemben valami kíméletlen erővel,
ami nemcsak a magányos tárgyakban rejtőzködött,
fölvette formájukat is, haszontalanná rontotta,
és átrendezte értelmes helyzetükhöz képest.

Akkor még lenni kellett kulcsnak a bejáráshoz,
biztosan akadt egy illetékes, aki a fényképésznek
az egész házat kitárta a szellőző nyílásig,
kívülről érkezett az is, talán mint szomszéd,
megbízható akárki, vagy sírásó, ha nincs más,
s nem hagyta szó nélkül, mért akarja a szégyent
széjjelkürtölni, ujságba? vagy csak úgy?
miközben azt gondolta, valami elkezdődött,
ha ez a jöttment hagyja fehér ruháját
elkoszolódni, hadd fürödjön a porban.

Az aprólékos munka hasonlított a halálos
baleset színhelyének fölméréséhez,
mikor már figyelni enged a csönd, és senki sem
kiváncsiskodik, csak a virágzó bodza,
régen elvitték az áldozatot, még szelleme is
gyűlölte a kísértést, csak korom-, s dohszag
sodródott a huzatban szúrósan, nehezen,
nem maradhatott mellékes semmi részlet,
ki tudja előre, mi mire jó, ha véletlenül
számíthat még némi érdeklődésre.

Talán mégis, mint most vagy sokkal később,
eltűnődhet rajta a hű utód szomorúan,
mit rejt a katonaládás fotó részletébe
kötött album, mintha őse abban akarta volna
minden vagyonát a frontra cipelni, hóban,
hogy más mezején se szakadjon el hazulról,
s életben tartsa a kulcslyuk köré vasalt
mágikus ciráda, s a falunév a gyermekes
betűkkel, ahova való volt a névtelen,
és leszerelt, másféle háborúkban jött meg.

Így esett el otthoni szerszámai között,
mikor a vasak elvesztették értelmüket
a hajókoffer fenekén, hulladékká rozsdállva,
de az titok mindétig, ki volt a világutazó,
ki szállt az udvaron a bakról át hajóra,
míg a gyalupad örök helyén maradt, repedés
sújt a falról a lószerszám-akasztóra,
kasza függeszkedik a kenyérszárító vázán
a kamra gerendái alól, s a konyhakövön,
egy szál deszkán borítókas a csirkeólból.

S ha magtár lett a tisztaszoba, a kukoricazúzó
ott hántja árnyékát vastüskés fémpofával,
kopárak a faneműk, akár a nagypénteki oltár,
s minden ágydeszka égnek áll a szülőágyon,
rongykupac az álmok fészke, maga a pusztulás,
ha szúőrlött por mázol át politúrt és falat,
csak a napfény különvaló egy más világból,
csak a kócsagszép tonettszék ível és sugárzik
a bejáratnál, véglegesíti a folyosó jegét
a várakozó és az érkező nélkül.

(Forrás: Ágh István: Semmi sem úgy. DIA)

CSUKÁS ISTVÁN

Az utolsó szép kikötő

Nézem ezt a régi, megsárgult fényképet. Mint egy falevelet az őszi szél, elém sodorta a véletlen. Mert ősz van, csakis ősz lehet, de még verőfényes! Szelíd fények csillannak, a háttér alakváltóan homályos: éppen születik, éppen elmúlik. Mint ami most nem igazán fontos. Csak a két alak éles, betöltik a képet, uralják a hangulatot: ránk figyelj! Ellenkezés nélkül követem a felszólítást s melegedő szívvel veszem észre, hogy ők viszont csakis egymásra figyelnek! Olyan magától értetődő mozdulattal ölelik egymást, kirekesztve mindent, mint akik ezt gyakorolják hetven éve, nyolcvan éve. Lenyűgöző ez a mozdulat, ez az egymást ölelés, nem tudom levenni róluk a szemem. Pedig ők engemet is kizárnak, nem csak azért, mert ismeretlenek és én is idegen vagyok, hanem mert olyan hibátlanul zártak, mint egy szobor! Az csak véletlen és persze szerencse, hogy a fényképész lekapta őket. Mert nem a fényképnek pózolnak, ez teljesen világos, és nem is pózolnak, nem játszanak szerepet, önmagukat adják bátran, szemérmetlenül, mint egy műalkotás!
Megnyugodva mosolygok a fényképre, hiszen akkor én is bátran nézhetem őket, nem sért senkit a kíváncsiságom, lepereg róluk az ellágyulásom.
Egy férfi és egy nő ül a kerti széken, egymáshoz fordulva, egymásra borulva. Csak a nő arca látszik, profilból, s az első, ami feltűnik, hogy milyen szép! Ezen elmerengek egy kicsit, helyes, a nők legyenek szépek! Tündököljenek a mi gyönyörűségünkre, ezt a csillagot követjük mi, esendő, kopott, elfáradt férfiak. S elrejtjük arcunkat a szépség mögé – mint itt a fényképen. Tetszik nekem ez a mozdulat, annyira tetszik, hogy elidőzöm fölötte. A férfi a nő vállára hajtja a fejét – mintha súgna, mintha sírna? Nem látni jól, csak azt látni, hogy a nő mosolyog. Erre is rábólintok, hogy bizony, így van! Ez a mosoly életünk vasnál szilárdabb támasztéka! Ez a mosoly csitítja zaklatott szívünket, ez a mosoly lágyítja fogcsikorgatásunkat, ez a mosoly oldja keserűségünket. Ezt a mosolyt láttuk anyánk arcán először, s de jó lenne, ha ezzel búcsúzhatnánk is.
Mert a búcsúzás is ott van a képen, habár azt nem tudta lekapni a fotográfus, de ott van a hosszú út s ott van, hogy közeleg a vége. S ott van a képen a közelítő tél is, és ott van a közelítő halál. De most még ősz van, az utolsó szép kikötő a tél előtt, a halál előtt.
De nem ettől van sírhatnékom, az űri hideg még nem süvít be a képbe, a szívembe. És nem ezért mosolygok könnyeimet nyelve. Mi az, ami megrendít, s mi az, amitől mégis nagy, könnyes nyugalom önt el? Nézem e régi fotográfiát, azután rájövök: a szeretet, a sugárzó szeretet életünk nagy titka! A szeretet, amely túléli az ifjúságot, az ellobbanó szerelmeket, amely öregkorunk napja lesz, amelyet büszkén és győztesen szegezünk szembe az elmúlással. Mert tudjuk, hogy a végén a tél győz, a halál győz.
De most ők győztek a képen, ölelő mozdulatukkal kirekesztették a halált.

(Forrás: Csukás István: Költők éhkoppon. DIA)

Könyörgés a hetedik csigolyámhoz

Túl sok volt a teher? Túl nehéz az ég?
Hetedik csigolyám beleroppanék.
Hümmögve vizsgálnak okos orvosok,
dohányfoltos ujjuk hátamon kopog,
elnyújtózom gyáván a röntgen alatt,
áthatolnak rajtam a kék sugarak.
Mit láthatnak ott bent, a bőröm mögött,
medúza-tüdőben rózsaszín ködöt,
szívet, vesét, májat, borda ketrecét?
Isten szeme helyett belém lát a gép –
Fekszem, s mint a gyerek, töprengek ezen,
szívverésem gyorsul, s remeg a kezem,
hányódom, mint hajótörött tengerész,
ég s föld közt, pedig csak egy perc az egész,
s kész is a vásári pillanat-fotó,
feketén a belső homály látható,
ablak felé tartva kirajzolódik
a gerinc nagy íve, csont-íj rugózik,
kinek a kezében, suttogom hülyén,
úgy képzelgek, mintha nem én lennék én,
kettéhasad lelkem, így védekezik,
csigolyát számolunk, itt a hetedik,
itt a huncut… ám a tréfa nem sül el,
zavart krákogásra zavart csönd felel,
elbújik az orvos latin szók mögé,
hűvös modorú lesz, mint egy krupié,
ezt-azt felír, passzol a gyógytornászhoz,
hozzáteszi végül: te meg imádkozz!
Így könyörgök tehát, eddig soha nem
senki, semmi előtt hajolt gerincem:
köszönöm, hogy ötven évig egyenes
lehettem, független, szép függőleges
felkiáltójel a megdőlt világban,
ég felé mutatva helyem megálltam;
tarts ki még és tarts meg, míg én kitartok,
mutassunk fölemelt emberi arcot,
járjuk végig bátran, mely vár, az utat,
ne dobj le, unt batyut, még ha megszakad
belé csigolyám is, mert már úgy hiszem,
nem csak a saját, más terhét is viszem!

(Forrás: Csukás István: Összegyűjtött versek. DIA)

CSOÓRI SÁNDOR

Csoportkép

Egy XX. századi fotó hátlapjára

A páncélkocsik szemrése mögött
megaszalódott fejek –
ki szülte oda őket?
ki eteti ott őket?
ki beszélteti ott őket?
a levél-álcás madárnak ki mutatja be őket?
halálos írást ki olvastat
föl velük?
bálba,
harmatba,
gyopáros hegyekbe
ki ereszti el őket?

Hó, hó a kaszárnyák körül: tízezer fehér alsószoknya –
hajnali tüdővel ki fúj rá
fodraikra?

Hurkás sapkában fejek,
fekete pólyakötésben fejek,
dróthínárral körülfont fejek –

lánctalpakon gördül a vér a koponyákba –

az idő szemrése mögött visszafordíthatatlan fejek –

ki szülte oda őket?
ki beszélteti ott őket?
a föl-alá sétáló halálfűrészt ki löki félre?
kanalat ki küld nekik
a vacsorához?

(Forrás: Csoóri Sándor: A jövő szökevénye, DIA)

Az első nemzetiségi fotóművész


Még jól emlékszem a hatvanas-hetvenes évek fojtogató, de izgatott légkörére, amikor az emlékezetkihagyásos korszakaink után, szinte hétről hétre, hónapról hónapra új nevet tanult meg ez az ország. Hol egy erdélyi, hol egy felvidéki magyar íróét, szobrászét, néprajzosét, sőt innen is, onnan is egy-egy életét kockáztató kisebbségi politikusét. Ekkor vésődött belénk véglegesen az erdélyi Sütő András neve és Kallós Zoltáné, Harag Györgyé, Király Károlyé, a két Szervátiuszé, a felföldi részekről pedig Dobos Lászlóé, Koncsolé, Janics Kálmáné, Duray Miklósé s másoké.
A máig gyarapodó névsort ma egy új névvel kell kiegészítenünk: Tóthpál Gyuláéval, akit méltatói első nemzetiségi fotóművészként emlegetnek Csehszlovákiában.
Első nemzetiségi fotóművész?
Rang és dicséret ez, ugyanakkor egy elszomorító bűntény leleplezése is. Mert elsőnek és kiválónak lenni például a hegymászásban, a mellúszásban vagy a hegedülés művészetében lehet kivételes teljesítmény, 628de ha egy több százezres nemzetiség, a fényképezés századában, csak a mi időnkben tud színre lépni legelső fotóművészével, az bizony szegényes siker. Véka alatt fényeskedő gyertya.
Kedvezőbb korszakokban a kisebbség úgy tudta megőrizni, illetve fönntartani magát, ha tömegei szívós hagyományőrzők maradtak, gondolkodói viszont a többség elitjéhez fölzárkózva a legkorszerűbb eszmék és ízlés sugalmait követték. De mivel az elfuserált szocializmusokban a mesterségesen kiválasztott hatalmi élcsapaton kívül semmiféle minőségi elit nem kristályosodott ki, a Közép- és Kelet-Európa országaiban élő kisebbségeknek nem volt kihez és mihez igazodniuk. A történelem ferde szemmel nézett lelencei maradtak: megalázottak és megszomorítottak, bűntelenül is bűnösök. Nem volt előttük ajtó, amelyet természetes mozdulattal nyithattak volna ki. Sem a művelődésé, sem a politizálásé. Félelem és szorongás nevelte őket folyamatosan és a küszöbök előtt elsuttogott gondolatok.
Tóthpál Gyula szlovákiai magyar fotóművész emelkedő pályája is sokkal inkább a kálváriák kimerítő kaptatójára emlékeztet, mint lendületesen fölfele vivő lépcsősorra. Aki életrajzi adataiból próbálja kihámozni sorsának alakulását, nem jut messzire. Az ő élete is, mint a legtöbb kisebbségi sorsban fölnövő emberé, alaposan álcázott élet. Takarásban fejlődik s takarásban múlik is el.
Mondjuk el mégis, ami nyomon követhető és elmondható belőle.
Tóthpál Gyula ezerkilencszáznegyvenegyben születik a Bodrogköz egyik falujában. A helmecei gimnáziumban érettségizik, majd Pozsonyba kerül, ahol újságírásra adja a fejét, de tollforgatóként hamarosan beszorul a nyelv és a valóság közé, az írás és az igazmondás közt megnyílt szakadékba, s a belülről fenyegető mesterséget elég gyorsan abba is hagyja. Ekkor vált át a fényképezésre. Előbb csak fotóriporter, kisebb-nagyobb események tudósítója, de képbeszámolói közt egyre szaporodnak a pillanatnyiság fölé emelkedő képek, a stilizált világ beszédes látomásai. A gyorsan avuló időszerűséget az esztétika hosszú távra berendezkedő izgalma söpri el szeme elől. A valóságot hűen másoló képeket a valóságteremtés képei. Első, önálló kiállítását ezerkilencszázhatvanhatban rendezi meg Pozsonyban. Közben hazai és külföldi fotólapok, fotószakemberek is fölfigyelnek munkáira. A következő állomás ezerkilencszázhetvenben, Prága, amikor Arcok, utak, pillanatok című kiállításával ér el nemzetiségi fotósként – komoly sikereket. Egy év múlva a Berlini Világkiállítás ezüst díját nyeri el. Később ezek az elismerések érlelik meg benne egy munkásságát összegző fotóskönyv kiadásának és egy kiállítás összeállításának a gondolatát.
Ennyi az, amennyit a felszínesen lepörgethető életrajz a takarásból látni enged.
A többiről maguk a képek beszélhetnek.
Fotós az, mondják a műfaj beavatottjai, akinek a fotózás filozófiai problémát jelent. Nekem, a beavatatlan kívülállónak, nagyon tetszik ez 629a gondolati megszorítás. Egyszerűen azért, mert valóban úgy érzem, hogy létproblémákra hasonlító ellentmondások jelentkeznek a fényképezőgép minden elkattantásakor. Nézzük rögtön az első ellentmondást. Nyilvánvaló, a világ vérbeli fotósait az a hódító vágy hajtja, hogy minél többet megmutathassanak a világból. De miközben a gazdagodás vágya fűti őket, tudniuk kell, hogy már eleve a vesztes helyzetéből indulhatnak csak ki. Vagyis: pontosan föl kell mérniük, hogy az emberi szemmel fölfogható világból nekik az elkészült képeken a kevesebbel kell beérniük. Az egész helyett mindig a résszel. A rész helyett a töredékkel. A töredék helyett néha csak egy falra vagy vízre vetülő kéz árnyékával.
Tóthpál Gyula, ha nem elméleti alapozással is, de ösztönösen ezt a filozófus tételt igazolja. Mert mit jelent egy elhagyott csónak lefényképezése két egymásba futó sínpár között? A tárgy hányódásának tényszerűségét? Abszurditását? A világ fölfoghatatlan rendetlenségét? Vagy annak a félelemnek a tapintatos bizonyítását, hogy korunkban, itt a földön, minden megtörténhet a tárgyakkal és az emberekkel is? És mit jelenthet egy kifordított gyökerű fához kötözött ló? Azt a furcsaságot csupán, amit a szemünk lát benne? Vagy a céltalan megkötözöttség szimbólumát? Az Isten szabad ege alatt való megcsúfoltatásunk példabeszédszerű jelenetét?
Íme, két találomra kiválasztott fotó is elég ahhoz, hogy megértsük: Tóthpál Gyula képein semmi sem azonos önmagával. A bábumanökenek a kirakatban nem egyszerűen csak próbabábuk, hanem a halál csúfondáros utcalányai. Egy magányos férfi világát lemosolygó fatündérek. És a vasúti kocsiban hegedülő rokkant sem csak egy közönséges koldus vagy zenész. Vele a háború utazik a vonaton. A Don-kanyar halott katonái. Tömérdek akna vágta seb, mint elüszkösödő tulipánok. Ráadásul a hallgató és emlékező férfiuras homlokráncaiban az elveszített hazák is ott utaznak.
Minél inkább megkíséreljük tehát kideríteni a fotók eredetét, annál mélyebbre jutunk a filozófia, a lélektan rétegeibe, egyszóval: a valóság föltárásában. S rádöbbenünk, hogy a képek eredete nem a külvilágban található, hanem magában a művészben. Hisz végül is ő az, aki keres, aki kutat, aki ítél, aki a megörökítésre érdemes pillanatot kiválasztja – legyen az köznapi csoda, útszéli botrány, vagy részvétet keltő életkép. Tudom: fényképezni azt lehet csak, ami látható; ami van. De ami van, annak a létét, légkörét a képzelet és az emlékezet is befolyásolja. Amikor tehát az ember a látható világ tárgyait, eseményeit választja, a láthatatlan dolgok egész tömegét is fölidézi velük.
Tóthpál Gyula igazi mestere ezeknek a fölidézéseknek. Fotói gyakran úgy hatnak rám, mintha nem most látnám őket először. Mintha képei az én emlékeim is volnának. Emlékeim vagy az álmaim. Hiszen álmában az ember néha fának döntött mellszobrokat lát a temetőben, máskor meg lakodalmi menetet, roncsautóval az útszélen vagy havas Krisz 630tus-keresztet egy dombtetőn, amely felé rég meghalt édesanyja közeledik sántikálva.
Szépség és meghasonlás általában mindig együtt jelentkezik a képein. S valamiféle bágyasztó tériszony. Nem a magasság, hanem a kirekesztettség és az elveszettség tériszonya. Nézzük csak meg: sok a magányos férfi, a magányos nő és a magányos öreg ezeken a képeken. A leláncolt fa és a leláncolt ablak. A hámló, szegényes falakat látva, önkéntelenül fölnéz az ember az égre: vedlik-e az is.
Lehet véletlen ennyi leveretés? Ennyi otthontalanság? Nem lehet! Tóthpál Gyula szelídre hangolt képeivel ugyanarról a sorsról, ugyanazokról a körülményekről beszél, mint Tőzsér Árpád vagy Duray Miklós, amikor a kisebbségi élet embertörpítő nyomorúsága ellen lázad. Az idő múlásával persze már Tóthpál Gyulától is elvárná az ember, hogy szakadjon el elégikus rejtőzködésétől; hogy megtalált harmóniáját bolygassa föl, mert a mi világunk művészetének nem mindig az „elementáris szimmetria” vagy az aranymetszés törvénye szabhat formát – legalább ennyire adhat a széttörése is. Az aranymetszés helyett az aranytörésé. Megérti az ember, hogy az „Elementáris szimmetria” kifinomult és kikezdhetetlen eszméje tíz-tizenöt évvel ezelőtt még esztétikai, sőt erkölcsi kapaszkodót jelenthetett egy Csehszlovákiában élő magyar művésznek, aki talponmaradása érdekében, a kétségbeesés megszépített álarcát öltötte magára. Ha Tóthpál Gyula egyelőre még nem vetheti is le ezt a kényszerű álarcot, meggyőződésem, hogy minél előbb át kell festenie és alakítania. Minden eszköze megvan ahhoz, hogy a kisebbségi sorvasztás fojtogató levegőjét erőteljesebb képek, metaforák sorozatában is megmutassa. Az igazság ugyan bármikor eltaposható, de nem asszimilálhatja soha semmilyen erőszak vagy hazugság. Tóthpál Gyulának az asszimilálhatatlan képek sorozatát kell a jövőben fölmutatnia.
1988

(Forrás: Csoóri Sándor: Nappali hold. DIA)

ESTERHÁZY PÉTER

Hol, ki

Mintha most nem a fotózás ideje volna. Valamiért úgy hisszük, a fotónak közvetlen köze van a tényekhez, s mert a tényeket – régi reflexszel – megnyugodva azonosítjuk a valósággal, ezért a fotót különös becsben tartjuk, mint valami előőrsöt, mely hírt ad nekünk a világról.
De ez már nem egészen így van. A tény, az információ értéke alászállt, manapság mindenről azonnal tudunk, tudomást szerzünk, tudatnak velünk mindent, egyenesben, helyszíni közvetítéssel nézzük a gyilkosságokat, kép- és információzuhatagban, -viharban élünk, ami vakká és süketté tesz. Mit számít egy fotó ide vagy oda. Hisz mindezt már tegnap a képernyőn láthattuk.
Talán kicsit túl gyorsan beszélünk. Mert lehetséges, hogy tegnap láttunk valamit, de mára már elfelejtettük. A fotó emlékezésre késztet. Mint ilyen, roppant kellemetlen műfaj. A fotó az a régi tükör, melybe kelletlenül, nem szívesen nézünk, nem szívesen látjuk ott azt az alakot, ahogy épp… Ezer és egy kis homályos történetünk van, melyet jobb volna elfelejteni, s láthatóan nagy erőket vetünk be a feledésre. Lassan úgy vagyunk (járunk), akár a külföldi újságírók: nem is igazán értjük, mért nem vertek minket hajdanán bilincsbe ezek a véreskezű komenisták. Amivel közvetve sem akarok semmi jót azokról állítani, többnyire gazemberek voltak tetőtől talpig, de mire mi megismertük őket – a kezük nem vala véres.
Hogy ismételjem magam: nem azt állítom, hogy cinkosok voltunk, de azt igen, hogy nem voltunk kívül, senki. Elmesélek egy apró történetet, történetet az ellenállás melankóliájáról. Olyan tíz éve Füst Milán-díjban részesültem, a díjat J. M. adta át, aki akkoriban ideológiailag többé-kevésbé határozott férfiúnak számított, egyértelműen azokhoz tartozott, röviden: hivatalosság volt. El is határoztam, hogy roppant szigorú arccal fogom átvenni, van ez a kissé leszorított, etikus szájszél, mely olyannyira beszédes. Így is történt, legyen csak leolvasható az arcocskámról, hogy mit gondolok én erről a bagázsról, és hogy forradalom és nem ellen meg egyáltalán, mint aki karót nyelt, klasszikusan mísz pofával lépdeltem a villogó vakuk közt. Utána álldogáltunk, szerkliztünk, kezünkben a kötelező – ahogy a kommunizmus végnapjaiban megszokhattuk: meleg és édes – pezsgővel. J. M. nemcsak hivatalosság volt, de jó humorú, cinikus ember. Vaku. Másnap az újságban csak annyi látszik, hogy én hálásan, boldogan, mint egy marék újkrumpli, mosolygok föl, föl, J. M.-re. Ennyi maradt a dacos ellenállásomból ott, aznap délután – egy fotós jóvoltából. Lehullt az álorcám, az idő álorcája.
Ezek itt német képek, nagyon is német képek. Mi közünk hozzájuk? – túl azon, hogy minden jóhoz közünk van.
A német írók szeretik Németországot a középszer, a Mittelmass birodalmának nevezni. Mégis a legszocialistább ország az NDK volt (van), a leginkább kapitalista pedig a nyugati rész. Nagyon ismerős itt minden. Azt szinte nem is említem, hogy mindannyian azonnal fölismerjük, melyik kép, illetve képész keleti, melyik nyugati; közép-európai rutin.
Azok a képek, amelyek születésükkor politikai tettnek számítottak, lázadásnak, ma, ha jók, másról szólnak. (Ha nem jók, akkor nem szólnak semmiről, tiszteletünktől övezve porosodjanak múzeumban.)
A Matthias Hoch Bahnhof-sorozatából áradó kietlenségben fölismerjük, föl kell ismernünk magunkat. A képek színessége még inkább hangsúlyozza a szürkét, a szocialista létszürkét. De már ismét meg akarnám úszni egy jelzővel. Mert a nyugati Koenig magányfotóiból ugyanez árad, legföljebb a tárgyi világ nem olyan ismerős.
Sybille Bergemann fotóin repülnek a köztéri szobrok, Marxok és Engelsek, félbevágva, félig készen. A dátumokból megállapíthatjuk, hogy ezek egy készülő mű fázisai, az út a diadalmas fölállításhoz vezet. Most, itt másképp látszanak, olyanok, mintha épp elrepülnének – ahogy a külvárosban mondják: elhúznak, mint a vadlibák. Ez a könnyű, optimista olvasat. De a többi képen mi vagyunk, mi maradunk, nincs hová mennünk. Schulze drezdai angyalkája aligha hoz megváltást.
Hol vagyunk, kik vagyunk? – kérdezik a képek.

(Forrás: Esterházy Péter: Egy kékharisnya följegyzéseiből. DIA)

GYURKOVICS TIBOR

Boldog fénykép

Láttam tegnap egy családot,
összesen hat főből állott,
a fényképen vacsoráztak.
Vannak, akik el se válnak?

Családi fotó

Anyám tartott az ölében,
az apám hasonlóképpen,
hogy lehet, hogy öt év múlva,
letörölve, legyalulva,
Zamárdiban, Zebegényben,
apám hiányzik a képen?

(Forrás: Gyurkovics Tibor: Gyerekversek. DIA)

MARSALL LÁSZLÓ

Fényképed szemközt a bíró

Arany János emlékére

Futamékony ugra-bugra
képzeletem kötni bogra,
a széklábához lekarózom,
fényképed szemközt a bíró,
tekinteted csípős fúró.
hogy feszengek, vakarózom.

S pönög olykor ideghúr is,
közöttünk a corpus juris:
verses lapjaid vastagja,
s őt, ki véli illetékes
magyar nyelvben szólni s vétkes –,
megítéli kifaggatja.

S paragrafja szerint Márkus:
vén hazuggal, vele páros,
hamis esküt mond a földre,
„igen-nemre” lőn bár kényes:
syntaxisa tekervényes,
gondolatja mivel görbe.

Csalni tőrbe enmagamat,
(most jegyzem meg, „csillag alatt”),
mímelvén szavad járását,
van lőcslábam, Arany-maszkom –,
s bakk! botlom rossz asszonancon,
összetörve lényed mását,

kit felölték… „Ebből elég!”
– szólsz, szavad, mint vas-reszelék,
fülem torsát meghorzsolja –:
„Búsulj, kölyök, csak az búsul,
aki nem tud arabusul…,
bögyöllőjét elmorzsolja!

Bizony jobb neki a’ nélkül,
mint nyelvét forgatni csépül,
idiómát úgy hadarni,
fele magja benne reked
kalászában, vagy elpereg,
mint anyjába belemarni!”

Ítéleted elodáznom
ugyan, mégse hadovázom,
professzor úr, még néhány sort!
Legyek inkább pókos rudas,
kicsinyég még velem húzass,
csak szóltam volt, kapd az ustort.

Ha kötni kell, oldozástól
oldj el, mint szél felhőt sávol,
kártoljon bár – még kitartom,
s ha oldni kell, bontsd el bogom,
szálazz szét, míg átdobogom
létemet e mért piarcon.

Ne mondd: jeges víz alá fuss,
ha ma példám ama Márkus,
csak ha mint ő összevétem:
„ég kizárjon, föld kidobjon”,
hogy maradjak lét-éhkoppon:
legyen végső büntetésem.

(Forrás: Marsall László: Szélketrec. DIA)

NAGY LÁSZLÓ

Egy fényképre

Hurkát hömbölyítő
arcod mosolya
búcsúzik örökké
nem megy el soha

(Forrás: Nagy László: Seb a cédruson. DIA)


B. TOMOS HAJNAL

Családi fotó

mire minden tájról
összesereglik a fiú, a lány
és annak utódja,
a képről hiányozni fog
a várakozó nagyanya