A fürdőmester képei

Kincses Károly hívta fel a figyelmet a Széchenyi- és Gellért fürdőkben fürdőmesterként működő Pusztai Sándor felvételeire: Az immár néhainak nevezhető amatőr szerző következetesen fényképezte a fürdőben megfordult fontos embereket a huszas-hamrincas évek derekán. Ezek a fontosságok olyan névre hallgattak pl.. mint Karinthy Frigyes, Heltai Jenő, Klebelsberg Kunó, ifj. Horthy Miklós, Keresztes-Fischer, Apponyi, Tolnay Klári, Alpár Gitta és - ideillik a szokásos stb. , mert a sor még folytatható. Az évek során összegyűlt fotókat nemrég - május 11-június 17 között - a budapesti Mai Manó Házban lehetett megtekinteni, kiállítva. A gyűjteményt a magánszorgalmú fotós unokája karolta fel, hiszen a képek pótolhatatlan dokumentumok nem csak a fürdők életéről, hanem mindazokról, akik ott megfordultak és ellazult pillanatokat töltöttek ott halandó emberekként, fürdőruhában. Mintegy bizonyítva, hogy a történelem gyökerei mindig a hétköznapokba kapaszkodtak...

Karinthy Ferenc még pózoló kamaszként

Karinthy Frigyes, a papa - fürdőben is imponáló jelenség

Tolnay Kláry színésznó és a napfürdő

Intimitás

Intimitás

André Zsuzsa jól sáfárkodik tehetségével: látszólag nem aprózza el magát, ritkán szólal meg nyilvánosan, de amit rendszerint kiad a kezéből, arra sokáig érdemes visszatérni. Nem véletlen, hogy a Fotótanú statisztikáiban a tőle származó Torzó változatlanul a leglátogatottabb bejegyzés, az Éji akt pedig minden idők harmadik legnépszerűbb bejegyzése.


Jól tudom én, hogy nem a szöveg, hanem mindig a kép az, ami e bejegyzéseket "viszi", na meg természetesen a téma is. Csakhogy André Zsuzsa annyira a lényeget (és nem a vonzó felszínt), a képileg már-már megfoghatatlant ábrázolja, hogy a visszatérés rájuk egyként tudható be a tekintet sóvárgásának vagy a leképzett valóság lelki vonzerejének. Egy biztos: lehet és kell is elmerengeni rajtuk. Nemrégiben újabb fotóval egészítette ki a fent említett két sikerült munkáját, amelyek immár triptichonban mondják az örök tanulságot az emberi test múlandóságáról és titokzatosságáról.

Éji akt

Torzó

Az "elcsángált" testvér

Azt, hogy egy témát mennyire lehet elkoptatni és mennyire nem, az élet és a körülmények döntik el. Aki a csángók világában fotografál, az óhatatlanul beleütközik a szekéren utazás mindenféle változatával, hiszen azon a vidéken - bár már jócskán betört az autós civilizáció - az állatvontatású járművek még mindig nélkülözhetetlen használati tárgyak.


Ádám Gyula felvételein gyakorta visszatérő elem a szekér, a szekéren utazó, a potyautazó, a terhet szállító... A szekér olyan, mint egy meghosszabbított végtag, egy biztos pont, amely megengedi, hogy ellazuljunk, gondolatainkba temetkezzünk vagy éppen megtegyük azt a bizonyos utolsó utat, amelynek során már nem mi igazgatjuk a tehervonó jószágokat. A fotográfus mindig egy-egy önállóan jelentéses változatában rögzítette ugyanazt a témát - s az itt idézett esetleges példák csak a gazdag portfóliónak a felkotort felszínét jelentik, sosem zavarta, hogy ezt vagy azt a motívumot, elrendeződést már lefotózta. A szekér e képeken olyan, mint az égen a hold, a nap és a csillagok. Van, mert lennie kell...

Potyautasok - mint testvérképek

Nagy P. Zoltán: Potyautas

Patinás, agyonidézett, ám meg nem unt képe Nagy P. Zoltánnak úgy tűnik, alkotói telitalálat volt a maga idejében és a maga helyén, amikor a digitális technika még csak ébredezett valahol - és nem éppen a tájainkon! -, de ma is tökéletesen kifejezi azt az életérzést, amikor az ember hagyja magát vinni egy tőle idegen erővel, teljességgel rábízza magát, egyé olvad a szállítmányként hordozott terűvel, a kukoricagóré-halommal. A fotós láblógató emberének minden fontosabb önmagánál: megelégszik a szekér hátsó felével, ott is a rúddal, minden egyebet átenged annak, ami életét és sorsát meghatározza: a föld termékeinek.


Nem tudom, Kovács László-Attila hasonló című fotográfiája mikor készült, de kidolgozottsága, finom részletei a digitális korról árulkodnak. Jellemző rá, hogy távolról sem tartalmaz annyi filozofikumot, mint akaratlan "testvérfotója", s inkább kuriózumként, jól elkapott - igaz, mesterien kidolgozott - életképről, helyzetről vall, mint a földközeli emberi sorsról magáról. Ezért nem tűnik ismétlésnek, déja vu élménynek, még így, egymás mellett szerepeltetve sem a két testvért, akik más-más generácioók üzenetét hozzák számunkra az egyre mélyebbé váló időalagútból.

Kovács László-Attila: Potyautas

Gyémántjubileum - fotón

Pusztai Péter barátomtól (Montreal) történelmi értékű fotó fényképét kaptam a reggel, mely II. Erzsébet angol királynő legelső külföldi látogatásakor készült, Ottawában, 1951 október 8-án. A képen magán szokványos történet: a kormánypalotában a vendéglátók ebéden fogadják az angol uralkodó párt (a kép versoján pontosan látszik az angol nyelvű magyarázat).


Érdekes, hogy 1957-ben Erzsébet királynő megismétli kanadai látogatását, s akkor a roppant ország számos vidékét bejárta. Útja során szívesen emlékezett vissza 1951-es útjára, annak eseményeire. Azóta is, több mint egy tucadszor fordult meg Ottawában, s talán nincs olyan területe a brit korona befolyásának, ahonnan ne lenne konkrét élménye arról, miként élnek alattvalói, de még inkább, hogy milyen lelkesedéssel fogadták.


A fotóajándék másik erőssége: a királynő visszaidézett, bájos szépsége, amin most már csak elmerengeni lehet, de amire annyi és annyi fotótanúság maradt meg az eltelt hatvan évből...