2010. április 30., péntek

Sellő és nagymosás

Valósággal provokál Hegedűs Zsolt újabb fotóival: a minap választottam munkáiból egy telitalálatos lesipuskás felvételt (Az ugrás), mire most azzal lepett meg, hogy a stockholmi tavaszi zsongás életképeiből felmutassa az élet önjáró humorát. Amúgy sem idegen tőle a groteszk helyzetek fölfedése; kedveli a "lesre futó" természetet, a látványos félreértéseket, az "úgy tűnik, mintha..."-szerű látszatokat. Nem prűd, és vannak egészen merész, vaskos fotótréfái is...

Leginkább a finom, rafinált humor az, ami a leghosszabb lejáratú. Amikor a tréfát akár még komolyan is lehet venni. Ilyen ez a tavaszi, vízparti pillanat, amikor a mólón álló, patinás sellőszobrot úgy állítja be (kivágás, látószög és mélységélesség pontos megválasztásával), mintha a korlátvasra aggatott, száradó (búvár)öltözék az ő levetett ruhatárát képezné. A jelenetet óvóan fogja körül, pontosabban zárja le felülről két behajló, még rügyet alig bontó ág, s a színek kavalkádja szerencsésen emeli ki a háttér semleges, inkább hűvös acélosságát, a tavaszi borzongással megtörő, felkavaró víztükröt. A különféle vonalak játéka, sokfelé irányultsága tágra nyitja a látványt és életre kelti azt, ami az ember számára tulajdonképpen csak holt természet és holt anyag. Mesébe oldja a tavaszt, amely e képen túl épp olyan köznapian szokványos, mint körülöttünk minden elszalasztott, fel nem ismert pillanat.

2010. április 29., csütörtök

Kép-játékok, játék-képek


A tavasz nem csak a természetet lódítja meg, de a kiállítások sűrűbb vérkeringését is beindítja. Jövő héten például máris két helyi kiállításra vagyok hivatalos - részletekről majd akkor -, ma estére pedig Sepsiszentgyörgyről jött hír szerint régi ismerősöm, Hlavathy Károly tárlatát nyitják meg. A kiállítás szándékairól és részleteiről maga a mellékelt plakát beszél, s a tárlat képein végigtekintve - egy sepsiszentgyörgyi portál (sepsiszentgyorgy.info) ötletesen a távoli érdeklődők segítségére sietett azzal, hogy a falakra aggatott képeket virtuális galériába rendezte - mindjárt a kísérlet jut az eszünkbe, ami nem csupán a fotográfust, de alanyát és modelljét, a mozgásművészeti demonstrációt előadó "Momo"-t is kötelezi.

Végül is a" játék" olyan bocsánatos bűn a művészetben, ami mindent felold és mindent megmagyaráz, még azt is, amit logikával és fegyelmezett értelemmel szinte lehetetlen. Az alsó képen ábrázolt tanácstalanság, az üres utazóláda előtti megjátszott bambulás remek indítás, eleven kérdőjel, amire a mozgás- helyzetekben és -változatokban tobzódó képsor végén ha nem is válasz, de elegendő információ érkezik arról, hogy a mozgásművészet szűnni nem akaró átváltozásai nincsenek ellentétben a fotográfia befagyasztó szándékaival. Miközben a testbeszéd látványa új és új alakot ölt, a megörökített pillanatok rögzítése és önálló, újra értelmezett rendszerbe illesztése megteremti a kaland kalandját, a játékból lepárolt játék-esszenciát, mely úgy hordozza magában a szépséget, akár ha virág nyílásának titkos pillanatairól rántanánk le a leplet.



2010. április 28., szerda

A különutas

Mi keresnivalója van a fotósnak egy évről évre, szigorú szabályok szerint, ugyanakkor és ugyanúgy megismétlődő rítuson? Ráadásul egy olyan néprajzi eseményről van szó, amit életében már sokszor nyomon követett, értelmezett, fényképezett, élményvilágába integrált, s már maga sem tudja, hány bőrt nyúzott le róla?

Ha ezt a kérdést most közvetlenül Ádám Gyulának szegezném, aki tegnap 35 friss, ff képét helyezte el blogjában, s valamennyi a vasárnap lezajlott csíkszentdomokosi búzaszentelésen készült, akkor értetlenül, esetleg neheztelve nézne vissza rám. De a kérdés nem neki szól, töprengek csupán, s az általam megfogalmazott kérdésre alább keresem a választ.

Induljunk ki abból, hogy tavaly már szóltam e szokásról. Akkor is Ádám Gyula képét hívtam segítségül. Az idén január 17-én a csíkszentdomokosi fotótábor kiállításával (Garadosi panoráma) kapcsolatban idéztem néhány felvételt, ugyanattól a szerzőtől. Pár nappal később a tábor résztvevőinek képeiből mutattam be a népszokáshoz is fűződő felvételeket (Erdély B. Előd, Veres Nándor). És ennek ellenére, most is visszatértem a témához.

A magyarázat: a képsoron végighaladva tökéletesen átéreznem adatott az az élmény, ami megérintette a fotóst, ahogy a korábbiaktól eltérően, csoportos fotós-érdeklődés nélkül, egyes egyedül, kedvére végigkövethette az egész szertartást, s ki tudja, hányadszor állapíthatta meg, hogy amiként az elmondott népmese is mindig másként hangzik, ahányszor elmondják, a rítus is egyedi eseményként valósul meg, akkor is, ha bizonyos mozzanataiban sok az egyezés, az azonos ritmus, az összehangzás, a "rím".

És bejönnnek az egyedi képek. Amire mindig csak titkon, reménykedve számít a fotográfus. Mint az itt látható "különutas". A határba vonuló falu népe fegyelmezett menete fölé "elcsángált" leányzó kitűnni vágyásával nem csak a közösséget, de a nézőt is meggondolkoztatja. A különutas pedig nem fordít hátat közösségének, csak látványosan föléje emelkedik, s szoknya alól kivillanó térdét közszemlére téve, cinkosan összemosolyog a menetben maradt barátnőjével; még nem lázadás ez, csupán jelzése annak, hogy lazulóban, tovább bomlóban a hagyományos megkötöttség, a szabály, kopik a rítus, egyre többen kikacsintanak a képből, egy-egy grimasz, gesztus vagy az itt látható különutasság erejéig.

S a fotós, mint a látvány felelős gondnoka, figyelmesen leltárba vette s bemutatta az újabb fejlemények látleletét, mintha valaki ezt számonkérné tőle. De a művészet lényege, hogy a számonkérő lelkiismeret szintén az alkotó szívében fészkel.


2010. április 27., kedd

Az ugrás

Jelzés érkezett Stockholmból, Hegedűs Zsolt barátomtól: Piteában jártam, jégtörőket láttam - üzenettel, meg egy linkkel, ahová útiképeit felrakta lappföldi utazásáról.

Zsolt nem először jár Piteában: pár éve egy hosszabb augusztusi autókirándulásáról írt remek útibeszámolót, melynek során érintette ezt a számos híres svéd személyiséget útnak indító, szimpatikus városkát. De azt is mondhatnám, hogy a barátom szenvedélyes utazó, s nagy megelégedésemre sokszor helyettünk is utazik, s egyformán sikerrel bánik a tollal, miként a fényképezőgéppel is - hogy a fakanálról ne is beszéljünk, mert szakácsnak is egészen kiváló.

De én most mégis egy régebbi képét húzom elő a velem is megosztott portfóliójából: a felvétel útközben, a Lofoten-szigeteknél tett, nem éppen érdekmentes látogatásakor készült, amikor is arktikus tőkehalat fogni (amiből a szigetek körül rengeteg van) utazott oda. Hogy milyen sikerrel, arról útibeszámolója sok mindent elárul.

A sajátos, szikla-monstrumokkal tűzdelt szigetcsoport, a tengerről nézve rendkívüli látvány, az ember fejében az is megfordul, hogyan lehet itt, s egyáltalán érdemes-e itt megélni? Hogy lehet, s méghozzá jól, arra választ ad a riport, de ez a kép egy ritka izgalmas pillanatot rögzít: amikor is a sziklák legtetején akrobatizáló két alpinista közül az egyik szaltó közben a két sziklacsúcs között, a mélység fölött lebeg. A kép természetesen, lesipuskás fotó, távolról készült, szerencsés rögzítéséhez minden bizonnyal hozzájárult a jó technika és a szerencse is, az ugrás látványa viszont azt a fázist ábrázolja, amikor nem lehet tudni, hogy a lendület ereje elég erős-e ahhoz, hogy az elrugaszkodó átérjen a túlsó oldalra, vagy még idő előtt összezúzza magát a sziklákon... Annak ellenére, hogy mi már tudjuk: az ugrás valójában sikerült, és senki nem sérült meg (akkor), a pillanat maga lélegzetelállító. Irigyelt fotós trófea, mely a szememben többet ér minden tőkehal zsákmánynál.

(Pedig, az sem lehet ám utolsó!)

2010. április 26., hétfő

Sárga

Három esztendeje, nagyjából a bontakozó tavasz e magasságában (pontosabban: május elején) a Hargita Megyei Kulturális Központ csíkmenasági fotótáborában alig öt fotóművész vett részt - az átlagos 7-12 fős csapatokkal szemben. Az volt akkor a pillanatnyi elképzelés, hogy a kis létszámú, de igen mozgékony csapat, igen rövid idő alatt maximális teljesítményt mutasson föl, s térképezze föl mindazt, ami megörökítésre méltó ebben az ízig-vérig hagyományőrző, nagymúltú alcsíki faluban.

A tábor hozama ezúttal is igen gazdagnak bizonyult. A vetített képeket a falu népének bemutató csapat egyik oszlopos tagja, a székelyudvarhelyi Magyari Hunor állította össze a vetítésre szánt válogatást, s közkívánatra majdhogynem kétszer is levetítette a hangulatos falutalálkozón. Magam is ott ültem a nézőtéren, az esti hűvösben nagykabát alá húzódva, de a vetítővászonról harsogva áradt mindaz, ami Csíkban a tavasz szokott lenni: a színek harsogása. A nekiszabaduló, megállíthatatlan zöld áradása és a benne futótűzként terjedő sárga tobzódás - a pitypang forradalma. Szinte nem volt fotós, aki kikerülhette volna ezt a kavalkádot. Úgy érezhették, hogy még ha ismételnek is, de meg kell próbálni minden oldalról, lehetséges helyzetből képbe hozni a zord csíki klíma folytán későn jövő, ám gyors és látványos lefolyású tavasz külsőségeit.

Magyari Hunor képe ennek a törekvésnek egy sajátos, rafináltan komponált, művészi megközelítése. A gyermekláncfű ezúttal nem vadon, hanem leszabályozva, mértanilag is tökéletes, a dárdahegy-alakzat folytán feltűnően kiemelkedő pozícióban mintegy rádupláz a teret leválasztó kertre. Az elkerteletlen táblán pedig a tavaszi munka szabályos, árulkodó nyomai nyugtatják meg a tekintetet, hogy a tavasz offenzívája nem vad lerohanásban, hanem az emberi szándékokhoz igazítva, azoknak megfelelően zajlik a csíkmenasági határban...

Persze, a tábor anyagából készült válogatást megtekintve, az illető napokban domináló sárga sajátos funkcióját és értelmezését még számos fotón megfigyelhetjük - érdemes végiglapozni rajtuk.


2010. április 25., vasárnap

Záróra

Most, hogy nincs a Káfé, valamit tennem kell a hozzám továbbra is érkező, eredetileg a Kinder Képeknek (KK) szánt fotókkal. Az nem elég, hogy szó nélkül elhelyezem őket a könyvtáraimban.

Bodor Zsolt angliai úti fotóiból küldött néhány sikerültebbet. Szorgalmas, tehetséges amatőrként ismertem meg, aki úgy fejlesztette magát, hogy elsősorban sokat fényképezett. Ma ez a lendülete alább hagyott. Munkájával sem tudja könnyen összeegyeztetni a tűnődő ráérősséget, márpedig a rutinos gyorsaság már csak a nagy tapasztalatú, profi fotósok esetén számít erénynek - minden más esetben visszalépés, a tehetség biztos elkopásához vezet.

A mostani küldeményben találtam egyet - a Záróra címűt -, amely a jól megválasztott helyzetet avatja jelentéses pillanattá. Olyan pillanatkép ez a (londoni) metró egyik lépcsőjén, a még működő közvilágítás ragyogásában, mely kihaltságával - a képen felbukkanó egyetlen személy dacára - a véget, a leszámolást sugallja és hozza egészen közel hangulatában. A kép üzenete az egészhez kapcsolódik - a részletek kevésbé fontosak a fotósnak, alárendeli azokat az összhatásnak. Így a magányos, árnyékba borult utasnak inkább jelzés értéke van, az élet utolsó pislákolását hordozza ebben a pontos időre ütemezett, "nyitom-csukom" világban, amelyben a zárás magában hordozza az újra nyitás reményét, de közöttük ott van a senki földje, az az időtartomány, ami kívül esik ezen a renden, és amelyben - oda tart, leszálló ágban az utas is - minden megeshet...

2010. április 24., szombat

Ablakaink

Bármennyire banálisnak tűnne, a valóság leghétköznapibb, legprózaibb elemei is lehetnek kitűnő fotótémák, akár egy pályázaton is. Ez alól az ablak se kivétel. Amit már-már ősidők óta a lakóhelyeken, épületeken vágunk, hogy beeresszük rajta a természetes fényt. És hogy némileg ellenőrzésünk alatt tartsuk a kinti világot. Az idők folyamán ez a két fő funkció mindegyre új és új szerepekkel gazdagodott, s ma már a különféle művészi ábrázolásokban is képes kulcsszerepet játszani, akár sokjelentésű jelképpé is válni.

Hargita Megye Tanácsának Műemlékvédelmi Közszolgálata A részletek varázsa: ablakok címmel hirdetett fotópályázatot kora tavasszal, amelyre 28 alkotó 180 fotóval nevezett be, a fődíjakat pedig az itt látható két pályamunka kapta.

Márton Ildikó (felső) és Lőrinc Lehel (alsó) fotói egyenértékűek, és mintha csak ikrek lennének. Nem másolatai egymásnak, hanem szellemi rokonok. Amire azt szokás mondani: egy tőről fakadtak; egy húron pendülnek... Mindenek előtt az artisztikumban látni meg a közös nevezőt; abban, ahogyan valóban elbűvöli őket a részletek varázsa. Meg talán abban, ahogyan alkalmazzák és kipróbálják mindazt, amit a néhány hónapja sikerrel befejezett, HMKK-fotósuliban magukba szívtak. Ahogyan megfogadták ugyancsak fiatal, ám hétpróbás tanítómestereik szellemi intelmeit, amelyek lényege: a tehetség próbája a munka.

Nem véletlen, hogy a pályázók között egész sor, ugyanazon fotótanfolyamot végzett fiatal képíró tehetséget találunk. Akik nem is csináltak titkot abból, hogy a pályázat meghirdetése után közösen kerekedtek föl s indultak "ablakvadász" túrákra hétvégeken, városra és falura, az eredmény pedig egy néprajzilag is izgalmas, gazdag gyűjtemény létrehozásában való részvétel lett. Közösségileg térképezték föl a székelyföldi épületek még meglévő "szemeit", amelyek közül nem egy és nem kettő már vaksin, hályogosan vagy végzetesen lehunyva néz vissza a világra...

U.i.: a pályázaton különdíjat kaptak: Fülöp Szilárd, Mincsor Szabolcs, Magyarósi Réka, Vasas Levente, Tekse Illés, Fazakas István, Teutsch Alpár, Szabó Csaba, Labancz István, Vitos Hajnal és Sütő Gábor. (A kivastagítottak a HMKK-fotóiskola végzettjei.)

2010. április 22., csütörtök

Ki a zöldbe


A Föld Napjára emlékeztet a Google kereső oldala - jól teszi. A nap is eléggé jól süt - amennyire a fátyolos levegő engedi -, szívünk-lelkünk kívánkozik a zöldbe.

Most jött el az ideje Molnár Attila abszurd fotóként beajánlott munkájának. Pár éve rendelkezésemre bocsátott egy jól megválogatott, személyes portfóliót, amelynek ilyen rekesze is volt: Absztraktok. S benne ez a nagyon is konkrét, kovácsolt vas dekoráció, amilyennel egy időben telezsúfolták a falusi és városi intézmények falát is. Úgy hatottak, mint valami fémből készült nagy grafikák a különböző falfelületeken. Ők voltak az elvonatkoztatott, szimbolikus látványok arról a valóságról, amit szépnek és jónak kellett tudni, de amelynek az apró - makrózott - részletei nem igazodtak az elvárásokhoz.

De valahogy e vasból készült ábrázolások készítőit is elkapta az ábrázolás, az önkifejezés láza: nem egyszer anélkül, hogy tudatában lettek volna, olyasmit fejeztek ki hajlított-heggesztett-kovácsolt indázataikkal, amiket a szem nem, de a lélek annál jobban látott.

Molnár Attila fotója egy ilyen anonim munkára való szerencsés rátalálás. Nem mondom ráhibázásnak, mert látszik a kép tudatos szerkesztése, az előzetes elgondolás megléte, a címadó üzenet: Ki a zöldbe... Úgy, ahogy lehet. Ha kell, mint majom a köszörűkövön. Kézzel-lábbal kapálózva, drótszamáron, gyalog, képletesen vagy valóságosan, csak ki a megszokott formákból, körülmények közül, keretekből...

2010. április 21., szerda

Éji órán

Mit csinál a fotós éjszaka, amikor nem alszik?

Annyi a kísértés, hogy nehéz egyből kitalálni, de biztos van olyan fotós, aki ha nem alszik, fotózik. Ahhoz, hogy a mellékelt képet elkészítse, Várday Bélának tuti, hogy volt egy fehér éjszakája. Kint a csíkszeredai Vár-téren. Ahol most mindenféle fények égnek, világítanak, ragyognak be falat és tetőt, emelnek ki látványt a bársonyos, sejtelmes éjszakából, amelyet - a fotós szerint - az izlandi vulkán hamuja sikált patyolatsötétté. Nem véletlen, hogy a szerző blogjára fölkerült éjszakai felvételek annyi kommentet vonzottak. Persze, az ilyen spontán véleménynyilvánítás ritkán kritika: vagy rövid dicséret, vagy jól irányzott bunkó szokott lenni, illetve a bejegyző válaszai, reakciói a visszhangokra. De bármennyire is töredezettek, szubjektívek és esetlegesek, jelzik az érdeklődés intenzitását. Az, hogy a blog bejegyzőjének üzenete nem hagyja hidegen azokat, akik az oldalt fölkeresik.

Ismerem a Vár-teret, rengetegszer jár arra, aki Szeredában él. Hiszen a kis, semmi városban másfél óra alatt mindenütt megfordulhat az ember, amerre említésre méltó látnivaló akad. De ez a látvány most új, jól megszerkesztett, kivitelezett. Igazi tájkép. Azt is mondanám: kis éji zene, ha nem hangzana nonszensznek...

2010. április 20., kedd

Kotródó


Még mindig a Káfé-s "örökségben" turkálok, nézegetem, mi minden gyűlt össze az évek folyamán a portál fotóanyaga-
ként... Hát sok...

De megakad a szemem ezen a fekete eben, Ady András 2005-ös fotóján (amely egy akkori galéria részét képezi - sajnos, a galéria most eltűnt a "semmiben", csak én szemlélhetem elrévedezve ), s felébrednek bennem ugyanazok a gondolatok, amikor először megpillantottam ezt az amatőr szívvel és lélekkel készített, kopár és puritán életképet.

No igen: kutya oldalog az utcán. Háttal. Kotródva menekül. Ami biztos, az biztos. Még ha kamera vizslat is utána, jobb félni, mint megijedni. A kép terét átlósan megosztó, sorshatározó kerítés mentén ismerős az út. Gondolom, minden rést, kitörött foghíjat, kidőlt oszlopot, titkos zugot ismer rajta, körülötte és mögötte. Azt is tudja, honnan leshet rá váratlan veszély. A közeli saroknál ajánlatos ügyelni. De addig is csak óvatosan a repedezett aszfalton. Más ebek könnyedén, kecses léptekkel száguldoznak tova, ha gazdájuk elrepít valami érdekes holmit. Egy botot. Vagy egy labdát. Nyargalásznak, hancúroznak. Ez az eb nem csak a farkát húzza be, de a lépteit is cammogóra, rogyadozóra fogja. Ruganyos, de tétova. Biztosan elér a sarokig, de hogy utána mi lesz vele, azt már sose tudjuk meg. Csak sejthetjük, ha tovább éljük helyette a kép helyszíne által árasztott hangulatot.

Ezt a minden kopott, elhanyagolt, magára hagyott, saját mocskában fetrengő kisvárosra jellemző számkivetettséget bontja le konkrét képiségre ("makrózva") Ady amatőrképe. Ami nem nagy durrantás, elismerem. De makacsul figyelemkeltő, belénk akad, mint kutya szőrébe a bogáncs...

2010. április 19., hétfő

Lovagkereszt

Tegnapi eseményről készült Ádám Gyula fotója - egy olyan történésről, aminek tulajdonképpen április 14-én, de még inkább március 15-e előestéjén kellett volna bekövetkeznie, s nem is Csíkszeredában, ahogy az megtörtént, hanem Kolozsváron (ahol nem történt meg).

Történt, hogy a székelyföldi festészet egyik meghatározó, még ha olykor vitatott is, alakja, Márton Árpád festőművész, aki egész sor művészpalántát nevelt a csíkszeredai iskolákban és befutott művész lett mind idehaza, mind az anyaországban, az idén életének 70. évét tölti. A magyar állam ezért úgy gondolta, hogy megérett a helyzet, hogy kitüntetéssel tisztelje meg munkásságát. A március 15-iki általános kitüntetés-hullámmal együtt tehát az ő neve is felkerült a listára, s megkapta a Magyar Köztársasági Érdemrend Lovagkeresztjét , amit a művész tisztelettel el is fogadott, kérve a szervezőket, hogy ne kelljen az átvételéhez Kolozsvárra utaznia, hanem tegyék lehetővé, hogy Csíkszereda lakói előtt, nyilvánosan kapja meg a lovagkeresztet.

Kérése meghallgatásra talált, s ki is tűzték a március 14-i időpontot, amikor is Magyarország csíkszeredai konzuljára hárult volna a feladat, hogy ünnepség keretében átadja a kitüntetést. Csakhogy a főkonzult történetesen megműtötték Budapesten, mire az átadási ünnepséget pár nappal elhalasztották. Csakhogy a lábadozó dr. Szabó Béla az európai légtérlezárás miatt nem tudott idejében megérkezni az elhalasztott ünnepségre, a bukaresti nagykövet, Füzes Oszkár nyújtotta át.

Az ünnepség tehát megvolt, kellő ünnepélyességgel, zsúfolt díszteremmel a helyi polgármesteri hivatal patinás épületében, volt laudáció, zenekari közjáték, néhány beszéd, sok taps, átadás, s a riportképen az életén elmerengő, töprengő portréját kapjuk, sajátos körítésben: zászlók között, előtérben a munkálkodó zenekari taggal, mögötte, alig észrevehetően, a pálmalevelek közé húzódva a nagykövet kukucskál. Életes kép ez, csupa protokollal, és mégis protokoll nélkül, mert nem csak azt ábrázolja, amit kell, hanem azt is ami van - és a művész portréján talán az is rajta van, egy visszfény erejéig legalább, ami lesz...

(Itt most egy utalás lenne a Káfé portál Márton Árpád galériájába, hogy a kitüntetett munkásságából is ízelítőt nyújtsak, ámde mert a portált pár napja szétverték a hackerek és működését beszüntette, rekonstruálnom kellett a 70 éves művész tiszteletére készített portfóliót; felhasználtam az alkalmat és egyúttal kiegészítettem az anyagot.)

2010. április 18., vasárnap

Zöld-piros robogás


Belenéztem ma a "hősi halott"
Kinder Képek (KK) mappájába. Oda, ahol gyakorlatilag ezernél is több képnek kell lennie, archivált módon rendszerezve, áttekinthetően, sorjában. Ahogy a katonaságnál állnak a harcrakész csapatok. Szakaszok. Egymáshoz igazodva-igazítva.

Csalódás... Mert bizony, összevisszaságot találtam odabent. Rá kellett ébrednem, hogy a képek nagy része azonosíthatatlan. Vannak olyanok, amelyekhez már képtelen lennék a szerző nevét társítani - a kép címéről nem is beszélve. Azt hittem, hogy a portál - a Káfé - raktára majd örök időkre megőrzi nekem az egész galériát. Az volt az álmom, hogy elérjem az ezer képet és akkor békében, megnyugodva lezártam volna a gyűjteményt. Már csak harmincvalahány hiányzott az ezerből.

Szerencsére, olykor archiváltam a szerzőt is. Találomra Szentes Zágon két fotóját is meglelem, egymás mellett. Nem csoda, hiszen egyidőben készültek, a Gyimesekben tartott 2004-es HMKK-fotótáborban és számomra a színekbe burkolt robogás esszenciáját jelenítik meg. A zöldes fényt árasztó, éjszakába burkolt szerelvény acélfalának vízszintes bordázata sugallja nem csak a haladás irányát, hanem a robogást magát. A belső felvétel, mely mereven a zárt vagonajtó kilincsére és a fogantyúkra fókuszál, a szutykos üvegen túl is megmutatja, mint úsznak el a világ fényei-árnyai egyetlen kontúr nélküli, amorf foltba mosódva, ahogy az emlékek és az érzések szaladnak át az idegpályákon. A robogás igazából a szabadság, a szabadulás tartományát kellene hogy jelentse, de ezek a képek a bezártság, a kényszerűség és az "ez van" valóságához kötözött vastörvény közvetítői. Színes rémálmok filmkockái...

2010. április 17., szombat

Pokol tornáca


Mikor a világ bajban van, ne tégy úgy, mintha semmi közöd nem lenne hozzá... Egész hajnalban az ég alját lestem. Hogy vajon megjelenik-e az a bizonyos vörös égalja, amely az izlandi vulkánkitörés hamufelhőjét elhozza fölénk? Felhőket láttam, de felhők máskor is úsztak az égen, tehát személyesen semmi olyat nem észleltem, ami arra utalt volna, hogy valami megváltozott körülöttünk.

Pedig semmi sem olyan, mint volt eddig. Egész Európa az eget vizslatja és döbbenten elmélkedik a világszerte lebénult légi közlekedésen. Kormányok foglalkoznak a szállongó hamuvelhővel, amelynek forrásai igazából még el sem apadtak, legfeljebb megcsöndesedtek, szelidültek. Ahogy a szenvedélyes dohányos is tart olykor valamennyi szivarszünetet...

Az izlandiak pedig nagy bajban vannak. Egyrészt, mindenki rájuk haragszik, mintha ők táplálnák a vulkán(ok) tüzes torkát, másrészt a kitörés és a láva által hirtelen felolvasztott gleccserek árvizi katasztrófával fenyegetnek. A fotósok végzik a dolgukat: megrázóak a boston.com portálján (The Big Picture) látható profi felvételek - számszerint 18 -, amelyek nem csak a mostani eseményről tudósítanak...

Mint kiderült, az áprilisi kitörésnek március 21-én már előzményei voltak: a pokol tornácai igazából akkor nyíltak meg, a vulkán sziklás oldalából előlövellő lángok messzire ellátszottak, valósággal vonzották a fotográfusokat, filmeseket, de a katasztrófaturistákat is.

Döbbenetes számomra az itt látható vulkáni torok (fotó: Fior Kjartansson/AFP), amelyből a "gyűlölet" "nyála" lövell elő. Mintha a világgal lenne valakinek elszámolni valója. Egy, a föld méhéből üzengető erőnek, amely most már napok óta küldözgeti tízezer méter magasságban fenyegető, hamuvá szublimált üzenetét.

2010. április 16., péntek

Volt egyszer egy Káfé


Pár napja még csak gyanúval éltem, de mára már szinte biztos, hogy az, amit a Káfé irodalmi és fotográfiai portál jelentett a képírók számára - természetesen azokéra, akik közreműködtek a szerkesztésében, illetve akik fölkeresték -, az nem jön vissza többé. Amit éveken át sikerült építeni, archívumba gyűjteni, felhalmozni, vizuális közkinccsé tenni, az elveszett.

Történt már ilyesmi, hackerek voltak, vannak és úgy néz ki, lesznek is, akik megmagyarázhatatlan, első látásra öncélú agresszivitásukkal már sok erkölcsi - és nem elhanyagolható anyagi - kárt okoztak a jóhiszemű, gyanútlan emberiségnek.

Oda van tehát a szinte 1000 fotót elért eredeti fotógyűjtemény, a KK (Kinder Képek), oda a több mint százvalahány fotó- és képzőművészeti galéria, az irodalmi anyagokba, riportokba ágyazott sok-sok fotódokumentum, egész sor hivatkozás, amelyre a Fotótanú bejegyzései utaltak. Ezek a sorok nem is a sirám, inkább a döbbenet jelei - a portál tulajdonosa és üzemeltetője közölte ma reggel, hogy ennélfogva át kell gondolni, mi fog törtenni a Káféval a jövőben. A meglevő tartalmat "átimportalni" egy masik tartalomkezelő rendszerbe (CMS = content management system) gyakorlatilag megoldhatatlannak látszik.

Ami a saját hozzájárulásom volt a portál működéséhez, ilyen vagy olyan módon, ha nem is rendszerezve, de megvan (még) a számítógépemen. Abból "vágtam" ki egy kis ízelítőt képlopóval egy lementett Káfé-oldalról, hogy e nekrológhoz meglegyen az illő fotótanúság is.

2010. április 15., csütörtök

Fesztivál

Ádám Gyula blogjáról jelzés érkezett, hogy friss munka került fel... Az általam nyomon követett blogokról különben percnyi pontosságú értesítés jön, az embernek van lehetősége mérlegelni, válogatni, gondolatait a kínálathoz igazítani.

Ez a munka (Fesztivál) különösen felkavaró. Olyan, mint egy nagy darab, nyers valóság. Kimetszve térből és időből úgy, ahogy az éppen megesett. A szépítésnek minden külső eleme hiányzik róla: nincsenek színek, a fényeket is inkább csak a képen látható alakok inge-blúza-szoknyája szolgáltatja, mert a bőrszín is generálbarna, kávé- és füstszín elegye, a sokhelyt ledöngölt, itt-ott kiégett gyep is nyomasztó, szürke, viszont a szereplők viszonyulása e magát ridegnek mutató természethez a lehető legotthonosabb, a szó szoros értelmében földközeli.

Nem tudni, milyen fesztivált néznek ennyire megbűvölten és belefeledkezve, viszont azt látjuk, hogy a föld gyermekeiként viselkednek: az alvó, félmeztelen gyermekek békés álma, a mezítlábas férfi - az apa? - dísztelen majálisa, a háttérben ülő nőalakok laza társasága szépség és harmónia nyelvén szólítanak meg, miközben egy olyan kegyetlen valóságot is közvetítenek, amit mesterségesen szépíteni nem csak hogy nem szabad, de nem is lehet.

A kép arról beszél, hogy a világ olyan, amilyen: se nem szép, se nem rút, se nem gonosz, se nem jó. A rajta élők avatják olyanná, hogy otthon érezhessük magunkat benne. Vagy nem...

2010. április 14., szerda

Egy könnycsepp


Hajdú Mónika (Bilbaóból) köszönte a minap, hogy annyi figyelmességgel vagyok fotográfusi munkája iránt. Nem tudom, látta-e az április eleji bejegyzésemet ("Várlak"), mert ugyanabban az időben húsvéti (kép)riportját is gondoztam a Káfén, s könnyen meglehet, hogy történetesen arra utalt, de ez most mit sem számít, megjegyzése minden körülmények között áll a talpán...

Ajándékba küldött egy felvételt, mely szerinte a szemideget ábrázolja, s a melléje írt magyarázat szerint: "S lásd akkor cserébe, hogyan születnek a könnyek ... és őrizd a titkot! " Fotója annyira érdekes és egyedi, hogy gondoltam, itt a helye, ahol immár több mint 400 fotótanúság várja a "kiszabadulását" - hogy szerzőjük valamit kezdjen velük. De mert ezirányban még tanácstalan és elégedetlen vagyok magammal, most maradjunk ezzel a könnycseppel, amely hirtelen (és újra és újra, ha könnycseppről hallok) József Attilát juttatja eszembe:

Könnycsepp, - - egy hangya ivott belőle,
eltünődve nézi benne arcát
és mostan nem tud dolgozni tőle.

(Bánat)

2010. április 13., kedd

Páratlan

Szubjektíve is lelkes híve vagyok a képriportnak, a mozaikokból összeálló, sokszögű és sokszempontú információnak, s ez hangsúlyosan vonatkozik a képi világra is. Ezért a Fülöp Lóránt blogján (Elemlámpa) eleve megragadta a figyelmemet a Páratlanok c. képsor, amelynek a története is igen fontos ahhoz, hogy üzenetét helyesen és a maga mélységében megértsük. Az indító kép, amely itt is látható, a történetnek is alfája: a fotós a Nagyküküllő martján elindul fényképezni, elered az eső, minden körülötte üde zöld, s hirtelen megpillant egy páratlan (vagy fél pár) rózsaszín cipőt - elhajítva. Lefényképezi. Aztán egy közeli szemétkupacból még kiguberál vagy egy féltucatot. Van ott elég, eldobva. Nyilvánvaló: emberi hanyagság, felelőtlenség, környerzetszennyezés. Amit csak akarunk...

A képsor összeállítása már természetes folyománya a történetnek. De talán nem árt mérlegelni, hogy vajon mennyire hatásos a fotós látható beleavatkozása a valóság prezentálásába. Azok az elhányt cipellők a maguk "természetes rendjében" ugyanis számomra megszűntek létezni, mert fotós kiemelte őket közegükből és a zsenge fűbe állította őket, nagyjából ugyanabba a pozitúrába. (Legalább is én azt látom rajtuk, hogy ugyanaz a gondos kéz állította őket talpra, vette "emberszámba" s fosztotta meg őket szemét mivoltuktól.) Olyan ez, mintha a gyilkosság vagy egyéb bűntény helyszínén a helyszínelő fotográfus átrendezné a bűneset terepét és kellékeit, a maga esztétikai szándékai szerint. Vajon, hiteles dokumentum-e ez? Ötletnek jó, de a kivitelezésén nem árt eltöprengeni. Az Elemlámpán látott megoldás inkább rabfotózási eljárásra emlékeztet, amikor minden delikvenst egyformán falhoz állítanak és ugyanazon kötelező szög(ek)ből megörökítenek a bűnügyi nyilvántartó részére...

Persze, meglehet, hogy ez csak egy megrögzött dokumentarista vaskalapossága a részemről, de ez a néhány gondolat talán mégsem teljesen elvetendő.

2010. április 12., hétfő

Éljen vagy féljen?

1956 történelme, bár sokat írtak róla, még távolról sem túlírott és ugyanígy, nem túldokumentált, ami az eseményeket dokumentáló fotótanúságot illeti. A magyar forradalom időbeni, viszonylagos közelsége, a fotózás meglehetősen stabil, jó műszaki hátterű elterjedése nagy számú hiteles eseménydokumentum elkészültét eredményezte. Felfedezésük, feldolgozásuk és értékesítésük még folyamatban, széles körben való közzétételük fokról-fokra valósul meg.

E kis lépések technikájával végzett begyűjtésnek egyik friss állomása a Magyar Elektronikus Könyvtárba a napokban bekerült album, amelynek címe: A legyőzött győz, az elesett él : az 1956-os forradalom zalai fotókrónikája. A 2006-ban megjelent kiadvány így kikerül a szűk hatósugarú, klasszikus forgalmi körből és beépül - mondhatni - a világmindenségbe, hiszen a világ bármely pontjáról elérhető, tanulmányozható, kézzelfoghatóvá tehető. Az amatőr és professzionális fotósok által készített felvételek sokaságából Béres Katalin, Csomor Erzsébet, Kapiller Imre által jegyzett válogatás hűen tükrözi a Zala megyei forradalmas eseményeket, s természetes, hogy értékük az adatoló magyarázatokkal együttesen mutatkozik meg.

A kötet végén helyezkedik el az a fotográfia, amely a maga egyszerűségében is mintegy összegzője, kifejezője a rövid lefolyású forradalmi események végső kicsengésének. A kép felirata: ÁTÍRT FALFELIRAT A VÁROSI TANÁCS ÉPÜLETE ELŐTT 1956. dec. Szentmihályi Imre felvétele Negatív (6x9 cm) Göcseji Múzeum, Zalaegerszeg. A tömör (tégla? beton?)kerítésen díszelgő eredeti jelszó - Éljen a Kádár kormány! - a belenyugvás, az elfojtott lázadás szlogenje, ami a történelmi láz csillapítását kívánta elérni. A jelszó története azonban ezzel nem ért véget: valóságos háború kezdődött az ismeretlen ellenállók és a hivatalosságok között. A szlogen elé több ízben makacsul felfestett F betű egy másfajta véleményt mondott az 56 utáni terrorról és történelmi felelősségről. A fölösnek ítélt betűt többször is lefestették, eltüntették, de újra és újra visszakerült, akár egy átok. A fotósnak nem kellett mást csinálnia, mint kilesni a pillanatot, amikor a jelszó egyik vagy másik változatát vizuálisan, egyetlen képen is ábrázolni tudja (az örökké le- és visszafestett betű tónusa jól láthatóan elüt az érintetlen szövegétől), képe tanúvá vált, de néma, gondolatban kimondott üzenete - a történelmi hűség révén - maga a véleménymondás is.

2010. április 11., vasárnap

Fekete humor


A napokban kíváncsi lettem, milyen is egy környezetvédő biológia tanár blogja? Mit tart az általa megörökítésre méltó tárgyak és témák felől? Mi a hobbija, a szenvedélye? Mivel tölti a szabad időt? S nem tévedtem, amikor gyanítottam, hogy a fotózás vezető helyen állhat értékrendjében...

A sepsiszentgyörgyi Köllő Zsolt-Ágoston már blogja elnevezésével is elárulja, hogy közvetlen kapcsolatra rendezkedett be azokkal, akik szívesen felkeresik nyitott "rejtekhelyét".
"Ha észreveszed, hogy döglött lovon lovagolsz, szállj le róla." Ez önmagában tanácsnak sem rossz, mert néha nem árt ki is mondani; egy blog homlokán szerepeltetni pedig egyenesen főnyeremény. A naplóból csak úgy sugárzik a játékosság, a tanárember felszabadult viselkedése. A természet ezernyi érdekes, már-már tőlünk karnyújtásnyira levő titkai elevenednek meg előttünk, erdélyi tájak szépségei, hétköznapi részletei nyílnak ki a szemünk előtt.

Az itt látható felvétele egy márciusi fotóriportjának egyik darabja (Szent László és a Tordai-hasadék), nem nagy ügy - mondhatnám, de nem teszem, mert az életben fellelhető és megörökített "névtelen" műalkotások akkor is figyelemre méltóak, ha suták vagy éppen kontármunka benyomását keltik. Ez a natúrszobor pedig egyenesen zseniális. Persze, meg lehetett volna csinálni profibb módon, az illúzió tökéletesebb álcázásával, de bennem éppen ez a darabosság, az ötlet inkább jelzésszerű kivitelezése és felismertetése vált ki tragikomikus életérzést. Akár iszonyú dolog szemtanúja is lehetnék, amit ez a két árva, a föld alól "kikandikáló" gumicsizma jelez, és mert közben elképzelem a kőtömb zuhanását, amint beledöngölt mindent és mindenkit a földbe, aki az útjába került, szabályosan meg kellene rendülnöm... Ám nem tehetem. A csetlő-botló, a hasraeső, egyáltalán a természettel szemben póruljárt ember esendően nevetséges is egyben. Gyászolunk és egyúttal kuncogunk magunkban. Ilyenek vagyunk: az embert az emeli ki a természetből, hogy érteni véli a fekete humort...

2010. április 10., szombat

És szólt az orgona


Jó ember halt meg. Ma reggel érte szólt a gyászmise Csíksomlyón. Szeredai gyermek volt Bálint Lajos és Bécsig kellett mennie, hogy mestercipész lehessen. Ez volt élete álma.

Az volt utolsó kívánsága, hogy hamvait hozzák haza és szórják szét a számára oly kedves Suta tájain. A mise után orgonakoncert búcsúztatta. Neki szólt a fenséges hangszer, amelynek koncertjeit egykor maga is szervezte a Régizene Fesztivál egyik korai rendezőjeként.

Bécsben messze földön híres cipészműhelyt nyitott, a Stephansdom közelében. Csáky Zoltán a Duna TV Arcélek rovatában 2008-ban negyedórás riportfilmet közvetített "Bálint Lajos mestercipész (Bécs-Zürich)" címmel. A hozzá vezető utak térképe fent van a weben. Akár csak a cég honlapja is, amelyről látni lehet, milyen kifogástalan mesterember távozott. Van ott róla fotó is, de emlékére én most egy szakrálisabb képet mutatnék meg: a marosvásárhelyi Tamás András örökítette meg ekként a Szent István katedrálist, annak toronycsipkéit, amelyeket Lala akár naponta láthatott. Ez a csipkerengeteg a fotós szerint a dóm esszenciája. Miközben a tekintet és a gondolat lentről odáig felkapaszkodik, beleszédül a lélek. Fentről lefelé mennyivel könnyebb megtalálni a mélybe vezető utat! És mégis, mindenki felfelé törne, mert az a lehetetlenebb, nyaktörőbb vállalkozás. És mert ha egyszer az embernek sikerült csúcsra érnie, utána úgy is a lefelé út a sorsa. Vagy csöndesen, ereszkedve, vagy nagy sebesen, rövidítve, árkon-bokron át...

És közben szól az orgona...


2010. április 9., péntek

"Látogatás" a Fotómúzeumba


Ez még a virtuálisnál is virtuálisabb lesz, mert nem a látvány lesz a mérvadó, hanem a gondolat, az információ: nagyon tömör és pontosan eligazító ismertetőre hívta fel a figyelmemet Molnár Attila - arról, hogy miben is áll a Magyar Fotográfiai Múzeum, amely ma már több mint egymillió tárggyal - nagy hányada fotó - rendelkezik. Azért használom ezt a hozzávetőleges adatot,
mert a cikk, ami itt található, 2004-ben jelent meg a Fotóművészet című rangos szakfolyóiratban, s azóta a gyűjtemények nem hogy fogyak volna, de tovább bővültek.

Nem szeretek adatokkal dobálózni, meg aztán amúgy sem vehetem föl a versenyt az említett cikkel, amelynek fő erénye az adatgazdagság, no meg az a 16 kép erejéig terjedő mutatvány, amit a millióból a cikk ismeretlen szerzője (intézmény nevében készített propagandaszöveg műfajába sorolnám az írást) példaként kiemelt.

A 16 képből a magam során szintén kiemelek itt egyet, a Lovich Károlyét, aki a 19. század második felének remek magyar fotósa. A riportkép kategóriába sorolható árvízjelenet 1878-ból származik (albumin, 20,5 cmx24 cm) és egy mai fotósnak se válna szégyenére, aki az akkori technikánál sokkalta biztosabb, precízebb módszerekkel képes megalkotni képét. Lovich felvételén annyi műgond, körültekintő tervezés és spontánnak tűnő ellesett látvány elegyedik egymással, hogy az embert valósággal borzongás tölti el. Személ szerint ott érzem magam, valamelyik környező ház emeleti ablakában, amint kétségbeesetten figyelem, mint közeledik felém a vízimentők egyik bárkája, benne a derék férfiakkal, akik mindenkor voltak, és tették szó nélkül a dolgukat a történelem folyamán.

Melegen ajánlom az írást és a mintagalériát minden, jó fotó iránt érdeklődőnek!

2010. április 8., csütörtök

Gyermekek voltunk

Ez a természet rendje: mielőtt valamivé is leszünk, kötelezően át kell esnünk a gyermekkoron, mint valami "népbetegségen". A rövid nadrág, a kurta szoknyácska, és minden, amit ezek képviselnek, mindenkinek kijár; csak később válnak el az utak, kanyarodnak erre-arra, mindenféle vargabetűt leírva, a sorsok.

A húsvétkor elhunyt Bálint lajos nyugalmazott érsek Erdély szerte ismert, szent életű személyisége volt a katolicizmusnak. Hivatásában letöltött évtizedei után, nyugdíjasként a remete életmódot választotta hol Székelyudvarhelyen, hol Marosfőn, közel a természethez és ezáltal az éghez is. A székelyek különösen szerették, hiszen csíkdelnei székely volt maga is, vér a vérükből, egykori játszó- és iskolatársai - azok, akik még élnek közülük - szívesen emlékeznek most reá, amikor egy új dimenzióba költözött.

Ma hirtelen eszembe jutott, hogy évek óta lapul nálam egy fotó: a csíki iskolák dicsőséges történetéről szóló 2004-es kiállítás emlékezetes tárgyaként került hozzám digitalizált kópiája, amikor riportot készítettem az eseményről, mintegy azt illusztrálva, hogy a csíkszeredai Segítő Mária Gimnázium, amelynek veretes, faragott kapujában két nebuló hunyorog a napfényben, számos neves embert bocsátott útjára. A kép baloldalán álló, nyurgább gyermek maga a majdani érsek, akit tegnap temettek a csíksomlyói kegytemplomból. Az életét lezáró eseménnyel e fotó sorsa is átértékelődött: egycsapásra hiteles tanúsága lett az emlékezetes életpálya korai stációjának. Mert ma már nem csupán arról szól, hogy voltunk/vagyunk a földön, hanem hogy ilyenek voltunk és nem mások.

Fiatalabb paptársa így búcsúztatta kissé önhitten az egyik lapban az érseket: "Viszontlátásra a mennyországban!" Csakhogy - ha jól belegondolunk - ezt a viszontlátást valakinek még ki is kell ám érdemelni! És ez már nem az elhunyt érseken múlik...

(Illusztráció: Vidéki diákok a Segítő Mária Gimnázium lépcsőin - 1942. jún. 10. - Szabó Magdolna tulajdona. A képen balról Bálint Lajos nyugalmazott érsek. )