Egy könnycsepp

Hajdú Mónika (Bilbaóból) köszönte a minap, hogy annyi figyelmességgel vagyok fotográfusi munkája iránt. Nem tudom, látta-e az április eleji bejegyzésemet ("Várlak"), mert ugyanabban az időben húsvéti (kép)riportját is gondoztam a Káfén, s könnyen meglehet, hogy történetesen arra utalt, de ez most mit sem számít, megjegyzése minden körülmények között áll a talpán...

Ajándékba küldött egy felvételt, mely szerinte a szemideget ábrázolja, s a melléje írt magyarázat szerint: "S lásd akkor cserébe, hogyan születnek a könnyek ... és őrizd a titkot! " Fotója annyira érdekes és egyedi, hogy gondoltam, itt a helye, ahol immár több mint 400 fotótanúság várja a "kiszabadulását" - hogy szerzőjük valamit kezdjen velük. De mert ezirányban még tanácstalan és elégedetlen vagyok magammal, most maradjunk ezzel a könnycseppel, amely hirtelen (és újra és újra, ha könnycseppről hallok) József Attilát juttatja eszembe:

Könnycsepp, - - egy hangya ivott belőle,

eltünődve nézi benne arcát

és mostan nem tud dolgozni tőle.

(Bánat)

"Várlak"

Mára valami illő fotót szerettem volna ide válogatni, ami a húsvét hangulatához is illik, de április elsejének se fordít hátat; hiszen a vidám tréfához legalább annyi jogunk van, akár az emelkedettséghez.

Hajdú Mónika (lásd még a tavalyi, március 4-i bejegyzést) segített ki hirtelen a bajból, aki egy ideig két-három naponta küldözgette jobbnál-jobb fotóit Képes napok c. galériájához, amelynek technikailag én voltam a gondnoka. Szép, gyümölcsöző napok voltak azok - a számomra is. Meglepetést és felüdülést jelentett minden egyes küldemény, s ugyanezt az élményt igyekeztem azon melegében továbbítani a Káfé portál olvasóinak is.

Hajdú Mónika meleg szívű kis mosolyai, fotótréfái inkább a lírát részesítik előnyben, mert a fotós sose a torzságot hívja hozzájuk segítségül, hanem jókedélyű szemfülessége az ő valódi cinkosa. Az a mód, ahogyan az itt látható fotójának csattanóját egy egyszerű, rögtönzött falfestményre építette, amelyben tulajdonképpen nincs semmi rendkívüli: a virágcsokorral ácsorgó, festett férfialak a lehető legbanálisabb látványelemek egyike.

De - nem így, a falon, és nem ebben a megkomponáltságban! A világos falfelületre valósággal felkent, kétdimenziós alak úgy hat, mintha belső érzelmei, várakozása, reménykedése a falhoz szegezték volna. Ezt erősíti meg zavart, tétova mosolya, amivel reménytelenségét leplezi. A szerencsétlenül, félig dugva tartott virágcsokron is láthatóan a felületesen a virág köré tekert csomagolópapír dominál, a virágok maguk is legszívesebben rejtőznének, de nem lehet - a várakozásba belerémült ember annyira nevetséges, mint a Svejk által előszeretettel emlegetett kutya, amely annyira csúnya, hogy már szép...

Igaz, mindez elsősorban a falfestmény szerzőjének érdeme. A fotós abban jeleskedett - és egyúttal művészi élményhez juttatott bennünket - , hogy nem hagyta veszni a talmi látványt.

Látomás

Hajdú Mónika sajátos stílusú, kiforrott, profi fotóművész. Még akkor is, ha nem ebből él meg. 2007-ben tárlata nyílt Szegeden, majd 2008 végén Miskolcon a Bilbaóban élő művésznőnek.

A kiállítás meghívóján így ír magáról:

"Először Szegeden bukkantam fel, amikor megszülettem.

Azóta messze vetett a sors.

Hogy ki vagyok?

A diplomám szerint, külkereskedelmi üzemgazdász.

Szerintem, nem."

Ide mentett látomása annyira finom üzenet kedves és tűnékeny világunkról, hogy megállunk mi is, szemlélődni, mintha nagyon távolra látnánk, pedig csak önmagunkba...

124 fotóból álló galériája innen is elérhető!