Édes kettes

Egy zöld kávéscsésze talákozott egy piros kávéscsészével és jól érezték magukat. Annál is inkább, mivel a zöld csészének piros, a pirosnak pedig zöld csészealja volt. És így valahogy rokonlelkeknek érezték magukat. Összetartozóknak.

Az ilyenek tudják olyan jól eltölteni az időt édes kettesben, hogy megáll körülöttük a világ, elsuhan az idő...

Valami effajta történetet sugall nekem Erdély B. Előd ízléses termékfotója, amely a maga kiválóan megrendezett és beállított fény-árnyék játékával megtekinthető (egyebek mellett) a székelyudvarhelyi fotóművész szeptember 15-én megnyílt egyéni tárlatán, Bukarestben. Én magam még a készülő katalógusban láttam egyéb, a művész által kiállított stúdió- és aktfelvétele mellett, s arra gondoltam, milyen mesterségbeli tudás, műszaki tapasztalat és gazdag portfólió - továbbá a mindezt működtető fotós szenvedély! - szükséges ahhoz, hogy a szigorúan megszerkesztett látvány a könnyedség, az elegancia, az ihletettség hangulatát árassza.

Alkalmam volt Elődtől, a HMKK fotótáborainak egyik alapemberétől szakmai előadást hallgatni fotótanfolyamon. Valósággal ömlött belőle a tudás, de nem az a papiros ízű, fűrészporfinomságúra rágott, kézen-közön szerzett elméleti duma, hanem a fotózáskor lehetséges helyzetek, megoldások, csapdák, esélyek áthidalásának finom egyéni receptjei, kis történetek, megfigyelések, bosszúságok, melléfogások elemzése. Egyik a másikba indázott, összefüggtek, a gondolkodó, a dolgok mögé látó, a mindent ízekre szedő, majd egyetlen érvényes látványba összefogó ember vallomásává váltak előttem.

„Szerencsésnek tartom magam, hogy még filmre is dolgozhattam, saját kezemmel hívtam elő a felvételeket. A saját ötleteim alapján kísérletezhettem a filmhívások során” – vallja katalógusában Erdély Bálint Előd. Aki szeretné őt beskatulyázni valamely irányzatba, kemény fába vágja a fejszéjét. A fiatal fotóművészt minden érdekli, mindent kipróbál, a dokumentumfotózástól (emlékezetesek a székely falvak jelenét és a cigánysorsot dokumentáló tárlatai) a legmerészebb kísérletezésekig.

Honlapján széttekintve előttünk áll Erdély B. Előd rokonszenves sokoldalúsága.

Üst és lekvár

Pár napja fogadkoztam, hogy a következőkben időnként odavezetem az engem felkeresőket azokat a fotós blogokra, amiket szívesen figyelek.

Ezek közé tartozik Csikós Gábor magyarországi fotós honlapja. Azért esett rá ma a választás, mert a beírás megkezdéséig az ő blogja frissült éppen, no meg azért is, mert már jó ideje rokonszenves számomra sokoldalú tudása, továbbá az az igyekezete, hogy ezt átadja másoknak is. Ráér mindenre kitérni, sok-sok apró csellel felhívni látogatói figyelmét egy-egy apró részletre, technikai megoldásra, infóra. Olyan profi ő (13 évig volt fotóriporter, 21 évig újságíró - ezek szerint lényeglátó ember), aki nem sajnálja a tudást kibeszélni; aki ért belőle, tanul.

S ha már az ő kertjébe tévedtem, igazi őszi hangulattal szeretném illusztrálni azt, hogy a jó fotós tulajdonképpen mindenben témát talál, aminek formája, színe és hangulata van. Szeptember elsejei bejegyzésében (A szilvalekvártól az olimpiai ezüstéremig) derűsen írja meg kommentárját arról a szilvalekvár főzésről, amelyre barátai révén volt hivatalos, s amelynek a végtermékkel teli üstjét átemeltem ide is.

A szilvalekvár bennem is gyermekkori hangulatokat ébreszt, illetve egy tavalyi őszi kiruccanásra is emlékeztet, a Székelyudvarhely melletti Oroszhegyre, ahol a Hargita Megyei Kulturális Központ a helyiekkel együtt fotótábort szervezett, s amelynek központi témája az éppen akkor zajló szilvaszüret és a falu életére való kihatása volt. Oroszhegy nem csak Erdélyben közismert, élvonalbeli pálinkafőző vidék, természetes hát, hogy szilvája se mindennapi, s a szilvatermékek egész garmadája készül a székely nagyközségben.

Személyes fotóarchívumomban felkereshető az Oroszhegyen fotografáló művészek és riporterek galériája, s köszönöm Csikós Gábornak, hogy eszembe juttatta azt a közelmúlt homályába süllyedt fotós kalandot.

Zsákutca

A jubileumi - a 200. - bejegyzést (megint) szívbéli jó barátomnak tartogattam, akitől pár hete váltam el Kanadában, s akitől annyi szépet és jót kaptam az életben.

Mindenek előtt ihletet a művészet élvezetéhez, illetve eligazítást a valóság látásához. S mindezt a lehető legegyszerűbben: nem átallotta megosztani velem mindazt, amin éppen dolgozott, ami foglalkoztatta, amibe világjárása közben belebotlott.

Pusztai Péter Zsákutcá-ja nem csak a szerencsésen nyakon csípett szó- és képjátéknak köszönhetően él. Ha csak az ötlet éltetné, meg se parittyázná az ember. De magán hordozza mindazt az aleatorikus életszerűséget, ami nélkül a fotó csak a valóság másolása marad. Itt a szín, a kompozíció, a fények és árnyak esése, a kendőzetlenség, a holt tárgyak elevenné válása együttesen alkotják mindazt, amit egy nyugati típusú zsákutca hangulatilag és vizuálisan is lenyomatként hagy az emberben.

A zsákutca alkotó elemeit - az elhagyott, várakozó járművek, a kép középpontjában díszelgő, fényes szemeteszsák, a masszív, fölénk emelkedő falak vonalai, a háttérbe futó párhuzamosok - bármikor meg lehet komponálni, el lehet képzelni, majd megörökíteni, de ez nem ugyanaz, mint amit e kép sugall.

Valahol eltévedtünk és most már csak kifelé farolhatunk szorongatott helyzetünkből - de mi vár ránk? Ez a kérdés fájdalmasan ott feszül a kép hátterében.

Telepek vándora

Egy időben (jó hosszú idő volt!), úgy szinte kerek ötven esztendeig az volt egy művész útlevele a nyilvánossághoz, hogy a munkásosztály, különösen annak az épitőtelepi egyedei kerültek a művei középpontjába.

Ez az iróknál úgy nyilvánult meg, hogy gondoltak egy nagyot és mindenféle figuráikat, azok gondolatait ilyen szereplőkhöz kötötték, s ezzel az ügy el is volt intézve.

A képzőművészeknek se okozott különösebb gondot az ábrázolt figura fejére egy védősisakot vagy egymicisapkát biggyeszteni, a testére meg egy (mifelénk) salopétának nevezett munkaruhát, s már tökéletes volt az illúzió.

A fotósok, filmesek azonban oda kellett menjenek, ahol ezek a fickók éltek, s legalább amig lencsevégre kapták őket, élniük kellett életüket, elszenvedniük körülményeiket.

Szakács V. Sándor szinte gyermekfővel az orrom előtt lett sajtófotós. A család amúgy fotós dinasztia, Sándor az Ifjúmunkás egyik pályázatán tűnt fel, mint tehetséges diák, aztán hivatalosan is foglalkoztatni kezdtük, majd megalakult Hargita megye s ő Csikszeredában megtelepedve, ott elkezdte sajtófotósi pályafutását, napi tiporódását a való élettel és a gyorsan változó szempontokkal. A fenti fotó emlékezetes munkája, több tárlatot is megjárt, mig a Sötétkamrához (Előre) került, s végül, az én gyűjteményembe is. A mindenütt jelenlévő székely épitőmunkás utánozhatatlan huncutsága és mosolya örökitődik meg ezen az őszinte képen, mely ugyan eredetileg azt hivatott illusztrálni, milyen boldogan él a nép a szocialista Romániában, miközben arról szólt, hogy a székely munkást nem lehet elveszejteni, mert minden körülmények között a jó oldalát nézi a dolgoknak és akként áll hozzá az élethez.

(Szakács V. Sándor ma már nincs jelen a szakmában. Súlyos betegként tengődik állapota jobb és rosszabb periódusai közt. De legjobb képei megmaradnak. Alkalomadtán még bemutatok közülük néhányat...)

A régiségboltos

Ha valakit érdekelne, ez a kép Lengyelországban készült, de talán ez kevésbé lényeges pillanatnyilag. Ami fontosabb, az az, hogy egy olyan fotós készítette - Nic Hanu -, akinek a neve ma is fogalom azok szemében, akik könyvből is tanultak valamit fotózni Romániában.

A Bukarestben élő, immár az idős korban jól benne lévő mérnökember több könyvet is írt, mindenek előtt a fotótechnikáról, cikkei, tanácsai ma is megtalálhatók az internetes fotómagazinokban, könyvei az antikváriumokban.

Nekem viszont jobban tetszik az a portfólió, amit sikerült tőle összegyűjtenem, amikor az Előrénél a Sötétkamra c. rovatot szerkesztettem.

A régiségei közt rostokoló öregembert és az őt körbevevő antik rendet otthoni műtermében csodálhattam meg, versenyméretben. Ahogy a képre néztem, azt éreztem, mintha magam is beléptem volna a régi holmik áhitattal és porral teli boltjába, ahol nem az eladó kérdezi meg tőlem, hogy mit parancsolok, hanem nekem kell megszólítanom a múltat, nekem kell tudnom, miért tértem be és mit akarok. Ezt mondja nekem a savanyú, sipkás öregúr szemvillanása a szemüveg mögül, aki talán nem is ránk néz, hanem magát firtatja...

Hóviharban

Egyed Ufó Zoltán nem indult riportfotósnak, de mára az lett belőle. Méghozzá a legjobbak közül való. Itt látható, 2005 januárjában készült utcai felvétele egyként ábrázolja a pillanatot - a hóförgeteg kellős közepén várakozó utcai tömeget - és azt a kiszolgáltatottságot, aminek a kényszerítő körülmények kiteszik az embert.

A ferdén becsapódó hópelyhek mozgásiránya megannyi rácsot von az emberek és a világ közé, a látvány és miközénk. A rácsok szabdalta, hozzájuk igazodó és viszonyuló világ bukdácsoló áldozatai vagyunk valamennyien.

Egyed Ufó végigpróbálta a heti- és napisajtó fotográfusainak munkaütemét. Minden bizonnyal, nem neki találták ki az egyik vagy másik lap kötelékében való hosszútávfutást. De minden új helyzetből nyert és hasznosított valamit: tapasztalatot, technikát, látásmódot, állóképességet. Egyszóval: profizmust.

Honlapja igazi képi csemegékkel szolgál: a Magyar Sajtófotó-díjas (2007) szerző hangulatos zenés-képes sztorikkal lepi meg látogatóit.

Látomás

Hajdú Mónika sajátos stílusú, kiforrott, profi fotóművész. Még akkor is, ha nem ebből él meg. 2007-ben tárlata nyílt Szegeden, majd 2008 végén Miskolcon a Bilbaóban élő művésznőnek.

A kiállítás meghívóján így ír magáról:

"Először Szegeden bukkantam fel, amikor megszülettem.

Azóta messze vetett a sors.

Hogy ki vagyok?

A diplomám szerint, külkereskedelmi üzemgazdász.

Szerintem, nem."

Ide mentett látomása annyira finom üzenet kedves és tűnékeny világunkról, hogy megállunk mi is, szemlélődni, mintha nagyon távolra látnánk, pedig csak önmagunkba...

124 fotóból álló galériája innen is elérhető!