2014. december 10., szerda

A harcok hevében

Nádas Sándor: Tisztek / Magyar Fotográfiai Múzeum

Inkább csak találgatni lehet, hogy a nehézkes fotótechnika ellenére hogyan dolgoztak az első világháborúban a hivatásos fotográfusok, hadi tudósítók - hiszen ma szinte naponta rácsodálkozunk, mennyire tökéletes munkát végeztek - nem csupán dokumentáris szempontból. 

A magyar fotográfia története is jó pár jeles alkotó nevét ismeri, akik megbizatásszerűen szállították a frontról a képi jelentéseket. Most, a nagy háború centenáriumán van mit előszedni a sufniból és szembenézni mindazzal, amit elődeink akarva-akaratlanul hátrahagytak nekünk. Balogh Rudolf az egyuik "sztár", de hasonlóan emlékezetes képeket készített Nádas Sándor vagy Vydarény Iván. Egy-egy képük itt is látható, mutatóba...

Nádas tisztjei tipikusan a kor emberei: kiválasztott figurák, akiknek szabály szerint is kijár a szolga. Ezt az alá-felérendelést bolygatta meg aztán az első világháború végkimenetele. De a képen még kirívóak a társadalmi különbségek...

Vydarény őrszeme nem tudom, hogyan készült, de annyira természetes és belülről lárttatott, hogy az ember elfelejti: ugyancsak komoly beéállítást és fegyelmet igényelt a kép tárgyától, hogy a fotó technikailag is ennyire tökéletesre sikeredjék. Persze, azt se felejtsük, hogy a szerző egyúttal igen tehetséges képzőművész és építész is volt egyben...

Vydarény Iván: Őrszem / Magyar Fotográfuii Múzeum

2014. december 9., kedd

Farsangi szokások – a HMKK fotópályázata

Bálint Zsigmond: Fehér farsang Mezősámsondon  (2013)

Hargita Megye Tanácsa és a Hargita Megyei Kulturális Központ fotópályázatot hirdet Székelyföldi farsangi szokások témában.
A fotópályázat célja, hogy megmutassa a farsangi szokások forgatagának hangulatát, sokszínűségét tükröző jól elkapott pillanatokat. A felvételek kizárólag a farsangi ünnepkörhöz kötődők lehetnek.
A pályázat nyitott minden fotós számára életkortól, foglalkozástól, lakóhelytől függetlenül, kivételt képeznek a zsűri tagjai és a szervezők. A fotópályázatban való részvétel díjmentes.
A pályázatra maximum 10 képpel lehet benevezni.

DÍJAZÁS: 
I. díj – 500 lej
II. díj – 400 lej
III. díj – 300 lej 

A kiállításra, eredményhirdetésre és díjkiosztásra a XXIII. Hargita Megyei Farsangbúcsúztató megnyitóján kerül sor Kászonaltíz községben 2015. február 14-én.

(A folytatáshoz kattints a További bejegyzések-re)

2014. augusztus 22., péntek

Ijesztő (?)

Egy akármilyen honlap (Viralnova a neve) szavazatokat kért olvasóitól, hogy szerintük melyek a világ legijesztőbb szobrai. Hogy, hogy nem, egy budapesti szobor, méghozzá az Anonymust, Béla király névtelen jegyzőjét ábrázoló több mint száz éves műemlék végzett az első helyen. A szobor - Ligeti Miklós alkotása és Ferenc József császár ajándéka a magyar nemzetnek - a Városligetben áll, a Vajdahunyad vára szomszédságában és titokzatosságával megállásra készteti az arra haladót. Sokan keresik föl, fotózzák-filmezik. A maga nemében valóban titokzatos, dermesztő és kísérteties. És egy jó szobor.

Cseke Péter fotója


2014. augusztus 14., csütörtök

Évszázados buszjárat

Vonzóak a régi újságok, lapok. Nem csak az elröppent, távoli idősík folytán, de mert képpel-szóval igyekeztek tájékoztatni olvasóikat az új(don)ságokról és nem tömték tele a nép fejét mindenféle eszmével és propagandával.

A Tolnai Világlapjára rá lehet mondani, hogy konzervatív, naiv, sőt helyenként gügye, de csak mai szemmel nézve, mert annak idején képanyagával (mely jóval kifejezőbb volt, mint ahogy az ember a száz évvel ezelőtti fotó- és nyomdatechnikára gondolva képzeli) sokkal inkább sikerült közelebb hoznia mindazt az eseményt, amiről szólott. 

A szarajevói merénylet hírei, az egész Európát átfogó feszültségek, tanácskozások, egyezkedések, üzengetések, fenyegetések, ultimátumok hírei-képei mellett például helyet kaptak az olyan események is, mint az első buszjárat közlekedése Magyarország és Ausztria között. Íme a kép és az alatta szereplő szöveg (a jobb olvashatóság kedvéért ideírom) :

"Autoomnibusz közlekedés Magyarország és Ausztria között. A közös hadügyminisztérium és az osztrák kereskedelmi minisztérium autobusz közlekedést létesített a bukovinai Dornawatra és az erdélyi Beszterce város között. Az új vonalon az első próbautat a mult héten tették meg teljes sikerrel. Az autobusz - amelyen 16 ülőhely van - a 83 km hosszú s az 1250 m magas Magurán átvezető utat 4 1/4 óra alatt tette meg. Képünk útja végén (Besztercében) ábrázolja az autobuszt és első utasait."


Tolnai Világlapja, 1914. augusztus 2.

2014. augusztus 12., kedd

Ha reng a föld

A Dunarea blokk leomolva
szemben a Continental szállóval
Az utóbbi hetekben-napokban számos moldvai földrengésről adott hírt a sajtó. Világszerte pedig egészen gyakori jelenség a pusztító földmozgás. Szerencsére, Romániát 1977-től nem "tiszteltette" újabb pusztító rengéshullám, de az idő teltével a félelem egyre nagyobb - és némileg jogos.

Rengésövezetben élni azrt jelenti, hogy az ember vállalja a rizikót - mást nem tehet. Ehhez járulnak hozzá a precíz kordokumentumok is a múltbeli katasztrófákról. idén tavasszal került fel a muzeuldefotografie.ro honlapra jó pár, külföldi oldalon megjelent, eddig ismeretlen fotódokumentum a 77-es bukaresti földrengésről, kendőzetlen látványáról. A képek kilépnek a sajtóból, médiából ismert szokványból. A honlap olvasói igyekeznek lokalizálni a látványt, az ábrázolt teret, ugyanakkor kellőképpen borzadoznak. Azt tesszük mi is - bár hangsúlyosanb földrengésmentes övezetből. Csak hát ki tudhatja ezt biztosra?


2014. július 15., kedd

Fotós a hőskorból

Hangszórós kocsi, tüntetőkkel (1956)
Ismét egy fotós élettel kevesebb - egy tanulságos életművel több. Emlékével az analóg korszak üzen. Az az idő, amikor vegyszerekkel és laborokkal volt átszőve nem csak egy megélhetési fotós élete. A napokban elhunyt, marosvásárhelyi születésű Farkas Tamás (1925) végigélte a huszadik század szinte egész történelmét: deportálást, "új világ" megteremtését, 1956-ot, az emigrációt, majd a hazatérést, a korábbi munkahely (MTI) kényszerű mellőzését, a lapoknál átélt fotoriporterkedést, majd a nyugdíjas kort. Életművét-hagyatékát a Magyar Távirati Irodára hagyta - annak rendszerezésén dolgozott élete utolsó szakaszában. Ő maga, masinái sok mindent láttak: személyiségeket, akik ma már nem élnek, eseményeket, amik már visszahozhatatlanok. Álljon itt néhány remek felvétele, találomra összegyűjtve, emlékül s mintaként Farkas Tamásról.

Gyarmati Olga távolugró olimpiai bajnok (1951)

Sütő András és unokája (1975)

2014. június 30., hétfő

Balatoni "kifutó"

H. Szabó Sándor: Balatoni "kifutó"
H. Szabó Sándorról, másképpen - baráti bizalmasan - Helikopter Sanyiról többször is írtam már e blogban (itt, meg itt, továbbá itt és itt), pályafutása és nagy multú fotós tevékenysége érdekes színfoltja a magyar fotográfia történetének. Különösen, ha olyan ritka légifotósról van szó, mint amilyen ő. Tanulságos a linkkel jelzett írások nyomán végigkísérni történetét: az MTI-hez kerülésének kezdeteit, a légifotózás megkedvelését, később a pálya kényszerű elhagyását, majd a magyar rendőrség emberies gesztusát, aki magához emelte az amúgy is együttműködésében dolgozó, pálya szélére került fotóst, akinek így öregségére nem kellett újabb kenyérkereső pályára lépnie - továbbra is a levegőből, rendőrségi helikopter fedélzetéről készítette jobbnál jobb képeit a magyar valóságról, a magyar tájról.

Nemrégiben Helikopter Sanyi levélben értesített arról, hogy idén februártól sikerült nyugdíjba mennie. "Természetesen a hobbim továbbra is a fényképezés maradt. Fotóimat megosztom veletek, mint eddig" - fűzte hozzá a leveléhez s azóta is küldözgeti felvételeit, immár tényleg csak a szenvedély kényszerétől hajtva. Számomra, a blog számára immár "családi" esemény ez a hír, s sietek megosztani azokkal, akik e helyet időről időre fölkeresik. Kellemes szépkort, eredményes fotózást, Sándor!

2014. június 18., szerda

Csíkmadaras képekben

Legutoljára 2011 januárjában foglalkoztam e blogban a HMKK csíkmadarasi (2010-es) fotótáborának helyszíni kiállításával, amelynek megnyitó szövegét is közöltem. Azóta, János Ferdinánd kertészmérnök és családja, illetve a Garden Proiect kertészet jóvoltából került némi alap is arra, hogy a nemzetközi felállítású fotóscsapat legjobb munkáiból egy szerény album is összeálljon. A kiadvány (szerkesztője Ádám Gyula, nyomta a csíkszeredai Tipographic) színvonalas válogatást nyújt a résztvevő művészek portfóliójából, s annak a fiatal Miklós Csongornak a faluképét tartalmazza a fedőlapján, akit a község vezetősége kalauzul adott annak idején a községben megszálló fotós csapat mellé, s aki egy hetes küldetése alatt örökre beleszeretett a fotográfiába. De ennek belső történetét mondja el ő maga, aki az album előszavát is jegyzi.


Fotók "a világ közepéről"

A csíkmadarasiak nagy előszeretettel állítják, hogy községük maga a világ közepe. Ezt ugyan hallottam már más településekkel kapcsolatban is, de topográfus barátom megnyugtatott, hogy romániai viszonylatban a koordináta rendszerben Csíkmadaras az 555.555 pontban helyezkedik el...
Ide érkezett 2010 májusában az a fotós „csapat”, amely a Hargita Megyei Kulturális Központ, illetve Ádám Gyula fotográfus hívására elszánta magát arra, hogy megismerje a madarasi embert és mindennapi környezetét. Ottlétük  hetére kalauzul szegődtem melléjük s e rövid idő teljesen új irányba terelte életemet - hirtelen mély vonzalmat éreztem a fotográfia iránt...
A kis, családias hangulatú panziónak köszönhetően, ahol a csapat szálláshelyét berendezték, közvetlenül betekintést nyerhettem a vendégek szakmai beszélgetéseibe, vitáiba. Reggelente a fotósok egyedül vagy másodmagukkal kivétel nélkül útra keltek, s bár hivatalosan kalauzuk voltam, gyakorlatilag felnyitották a szememet, hogy általuk láthassam a valóságos csíkmadarasi létet. Mintha erre a hétre egy teljesen másik faluba költöztem volna. Községem utcáit, sikátorait  azelőtt is számtalanszor bebarangoltam, tudtam, ki hol lakik, de most azt is megtudtam, hogy falustársaim igazi élete a portán belül zajlik. 
Lássuk csak, hogy is van ez?
A fotós bekopog, a gazda persze, szeretettel fogadja. Elég néhány keresetlen szó, s ahogy hallgatom őket, nem igazán tudom eldönteni, vajon nem régi barátok találkoztak hosszú évek után? A gazda ilyenkor már nem is aziránt érdeklődik, mi járatban a hozzá betért "vándor", inkább azon szorgoskodnak, hogy friss sütemény s mellé némi pálinka kerüljön elő a konyhából. Olykor órákig elülnek egymás mellett a tornác padján. Felelevenednek katonatörténetek, ifjúkori szerelmek és kínkeserves évek. Senki sem siet, olykor mintha az idő is megállna. Végül, a fotós után, aki képekkel gazdagabban távozik, becsukódik ugyan a kapu, de belőle is ott marad valami a vendéglátó portáján...
Nehéz megfogalmazni, mi is az „érték” egy fotográfus szemében. A táj, az épületek, az emlékművek s mindaz, ami a község múltjához/jelenéhez  tartozik, természetesen értékek. De úgy láttam, hogy ezek középpontjában is az ember áll - a maga környezetében, hétköznapjaiban, munkaidejében. Az albumot lapozva az olvasó nem csak portrékkal, de mesterségekkel, sorsokkal is szembesül. Néhány éve készültek ugyan e képek, de sok szereplő már nem köszönhet vissza magára a csillogó lapokról. A fotós viszont, aki akkor és ott „tette a dolgát”, megőrizte a karaktert az utókornak. Mert ez is benne van egy jó portréban: a jellem. Ezt akkor értettem meg, amikor jó néhány órát töltöttünk egy portán az egyik fotóssal, kép mégsem készült. „Nem sikerült elkapnom a karakterét, így inkább nem erőltettem a dolgot” - magyarázta később.
Ittlétük alatt a fotósok felkeresték többek között az egykori vashámor helyét, ellátogattak a ványolóhoz, rég elfeledett vízimalomra találtak, jelen voltak a hétköznapokban, de az Elsőáldozás ünnepén is. Mialatt a madarasiakkal igaz barátságok köttettek. Az őszinte bizalom most visszaköszön az itt látható arcokról, csillogó szemekből. Viszont távolról sem készült csíkmadarasi „leltár”. Az alkotók megpróbáltak hirtelenében minél jellemzőbb, kifejezőbb szeletet felmutatni a csíkmadarasi életből mind a helyieknek, mind a nagyvilágnak. 
Számos, a „világ közepéről” készült képüket díjazták azóta különböző fórumokon, jelezve: e fotók állják az idő próbáját.

Miklós Csongor

2014. június 2., hétfő

HMKK-fotósuli, 11. évad

Ilyen még nem volt: a HMKK-fotósuli egy évadjáról úgy írok, hogy  nincs a tarsolyomban mindenki munkája. Hadd ne részletezzük, miként és hogyan lehetséges ez, a tény az, hogy a 12 végzősből csak 11-et tudok bemutatni, így is jócskán megkésve.

Fotósokról, fotókról nonszensz képet mellőzve írni. Ezért ragaszkodom minden esetben a munkákhoz. Úgy látszik, nem mindig könnyű összegyűjteni egy szétszéledő csapatot...

Mert a Hargita Megyei Kulturális Központ fotótanfolyamának 11. évadját végző 12 hallgató május 8-án állt vizsgabizottság elé, búcsút mondván az öt héten (2014. április 4-május 4) át tartó fotós hétvégéknek. Mielőtt munkáikból összeállított személyes portfólióikat készültek megvédeni, egyenként vallottak benyomásaikról, tapasztalataikról. (A hagyományokhoz híven: inkognitóban.)

(1) - Elég régóta dolgozok már a fotós szakmában, ehhez volt szükségem a képesítésre. Kellemesen idézte fel bennem, amit már tudtam és amiről úgy tűnt, már elfelejtkeztem, de ami még fontosabb:  több kollégával is megismerkedtem, találkoztam a kurzuson. És a szakmai közösségi kapcsolatok nagyon fontosak. Úgy láttam, akik kezdők voltak közülünk, nem értették meg a gyakorlati dolgok legalapvetőbb tudnivalóit, mert azokon csak átszaladtunk... Lehet, külön kellene ezt a részét mindenkivel átbeszélni, átgyakorolni.

(2) - Arra számítottam, hogy az általam ismert analóg fényképezés után lássam, hogy miként tevődik át a fotózás gyakorlata a digitális módba. Tudom, hogy amit itt kaptam, az csak gyakorlással működik majd. Ez olyan első lökésnek teljesen jó volt, a többit viszont nekem kell majd fölépítenem, ha eredményt akarok elérni. Ettől függetlenül: a program lehetne valamivel összeszedettebb, s mindenek előtt a képelemzés ne maradjon el. A tanfolyam alatt készített képeink közös megvitatására sose maradt elég idő... Az se lenne haszontalan, ha a vizsga nyilvános lenne, mi is látnánk-hallanánk, hogyan vizsgáznak a társaink. Volna mit tanulni belőle.

(3) - Több időt kéne szánjunk arra, hogy egymás képeit meglássuk és róluk véleményt mondhassunk. Személyes tapasztalat is mondatja ezt velem, mert a kirándulásról készített képeket jó lett volna közösen elemezni, mit csináltunk jól és mit rosszul... Tanulni tanultunk, elméletet hallgattunk, képekről beszélgettünk, csak nem azokról, amiket mi készítettünk. Jó, tudom, a vizsgán majd erről lesz szó. de akkor is...

(4) - Lehetne egy kicsit hosszabb is, a gyakorlatból nem volt elég. Most már nagyjából tisztában vagyok a dolgokkal, csak fotóznom kell.  Lehet, el kellene végeznem még egy tanfolyamot... Egyelőre nem tudom még, mihez kezdek a tanultakkal.

(5) - Jó volt a társaság, előre egy kicsit megszeppentem, mert hogy én vagyok a legfiatalabb, de most már nagyon jó. Megláttam, nem csak én vagyok kezdő, más is az elején van a dolognak.

(6) - Nagyjából ismerős dolgokat hallottam, de mindig tanul újat az ember. Nekem a gyakorlatból volt tapasztalatom, az elméletből kevesebb. Főként a stúdió-fotózás érdekelt, most tanultam meg az elnevezéseket, a technikákat, fogásokat. 

(7) - Igyekeztem másokat is segíteni, ha láttam, hogy nehezebben megy nekik, ilyen volt például a fotófeldolgozás, nekem már vannak valamelyes tapasztalataim e téren. Az egész kurzust tapasztalatként fogom fel, s tovább szeretnék fejlődni is. Klientúra mostanában nincsen olyan nagy számban, de még kerül.

(8) - A feleségem küldött el erre a kurzusra, régóta fotózom, még a filmes világban kezdtem, azóta nagyot változtak a dolgok, az ember egyszerűen csak nyomja a gombot. Egy idő után már láttam, hogy nincs mit tenni, nincs hová fejlődni, a mennyiséggel nem volt baj, de a témaválasztás rutinossá vált. Aztán jött egy olyan elhatározás, hogy nézzek is bele a keresőbe, ne csak vakon lőjem a dolgokat. Most, amikor mindenki válogatta a vizsgára a saját képeit s elemezgettük őket, akkor jöttem rá igazából, hogy mi mindennek kell egy kép megfeleljen. A mennyiségi fotózásból így lett egy minőségi igény.

(9) - Nem csalódtam, bár nagyon kezdőnek éreztem magam az elején, azt hittem, nekem nagyon magas lesz. Gondolom, ezután nagyobb lesz a tudásom, mert nem akarom abbahagyni. Most már tudom, hogy minden képhez más-más paraméterek járnak, csak még nehéz, amíg kiszámolom a helyzethez illőket.  A tempón egy kissé ha lehetne lassítani, legalább is nekem semmi se ment olyan gyorsan, mint másnak...

(10) - Nagyon tetszett, főként hogy minden nap kaptam valami újat. Előre volt egy pici félelmem, ez is egy kérdés, hogy most beiratkozzak? ne iratkozzak? az anyagi vonzata sem elhanyagolható, de már az első órán láttam, hogy ez éppen az, ami nekem kell. Minden alkalommal úgy mentem haza, hogy elkönyvelhettem: megint tanultam valami újat. Pedig két évvel korábban is már fotózgattam. Lyukakat, réseket nem érzek a tudásszintemen, inkább egy óriási információtömeget magam fölött, ami el kell hogy rendeződjön a mindennapokban. A kérdéseimre egyelőre választ találtam. 

(11) - A technikai része lehetett volna egy kicsivel több, már ami a számítógépes képfeldolgozást illeti. A fotótörténet az jó mint mennyiség, csak kevesebb órában kellett volna leadni. Az anyag nagy részét pedig otthoni tanulásra kiadni, adathordozón. Illusztrációkat is találtunk volna hozzá a neten. Legyen tehát több házi, ne az, hogy idejövök, s itt majd megcsinálom, ahogy lehet, hogy papírt kapjak róla. Az otthoni munkát jobban kellene ösztönözni. Úgy mondom ezt, hogy a kurzus felét egy másik alkalommal, még az őszön jártam le, aztán elmaradtam, s most fejeztem be. Azon is gondolkozom, hogy egy szűrővizsga se ártana. Hogy a kezdő is olyan legyen, aki már tud valamit mind számítógép kezelés, mind a fotó terén. Akkor lenne igazi kollektív kihívás a tanulás. 

(12) - Amit eddig végeztem a fotó terén, az minimális ahhoz, amit itt elvárnak és joggal a fotózó embertől. A kurzuson észrevevődött, hogy ahányan, annyiféle szinten vagyunk. Én nagyon kezdőnek éreztem magam mind a technika, mind a feldolgozás tekintetében. Az öt hét alatt valamiféleképpen eldől, hogy mi felé érdemes elmenni. Érdemes odafigyelni a helyes arányokra, a kompozícióra. Megtanultam, hogy nem kell mindent megmutatni a képen, a több az legtöbbször kevesebb. A recepteket nem megtanuzlni, hanem megérezni érdemes. 

Ahány szemlélet és igény, annyi szempont, látásmód. S ez jó, különösen, ha fotóról van szó. Az objektívek ugyanis hűvösen, az optika törvényei alapján közvetítik rögzítés végett a látványt. De örök tiutok, hogy a jó fotós muiként talál rá az Igazira és a Lényegre. Ebben csak utakat-módokat sugall a fotósuli...

Cseke Gábor

A 11. évad virtuális "tárlatát" itt lehet megtekinteni. Kár, hogy a hiányzó hallgató a maiu napig nem jelentkezett képpel... Hadd soroljam fel a végzetteket, ábécé sorrendben: Balla Árpád, Bodor Endre, Buta Csaba, Csiszér Gyöngyike, Csomor Rozália, Fülöp Réka, Hegedűs Enikő, Kelemen Eszter Abigail, Péter Zoltán, Szász Adorján, Tiboldi István, Vargyasi Levente.

2014. május 15., csütörtök

Európa-"turkáló" (8)

Ahogy duzzadnak-feszítenek az európai választási indulatok, úgy kopik el lassan mindaz a jó, amit az európai közeledés és összetartás ígér. A művészek persze, kitehetik a lelküket, egyengethetik a közeledés útjait-módjait, de a gyanakvás kutyáiból nehezen lesz szalonna...

Én viszont csakazért is a végére járok annak, amit elindítottam: e közleménnyel lezárom a Móser Zoltán két albumában való "turkálást", de előtte még felmutatnék egy-egy jellemző képpárost mindegyikből.


A már-már csupasz, félig-meddig lepusztult falsíkok látványa, árulkodó erezete önmagában titokzatos térképe az elmúlásnak. Baloldalon észtországi kőkerítés állja még az idő próbáját, jobboldalon a moszkvai Kreml faláról nyerünk árulkodó részletet. A falak - falak maradnak ugyan, de milyen egyedi gőggel viselik sorsukat!


A második albumból vett, sajátosan "rímelő" lovasábrázolások időben nagyon távol, lélekben viszont lépésnyi távolságra esnek egymástól. A lovas életmód lényege, úgy tűnik, a 7. századi avar lelet tanúsága szerint (baloldalt) is nagyjából megfelel annak, amit Cangrande lovasszobra ábvrázol Veronában, a Castelvecchio Múzeumban (jobbra). Az ilyen ábrázolások sokaságát szemlélve talán nem is túlzás hitelesnek elfogadni a pegazusról szóló hiedelmeket.

2014. május 7., szerda

Európa-"turkáló" (7)

Kis kihagyással ("élményülepítés?") folytatom képzeletbeli utazásomat Móser Zoltán két albumában. Közvetlen élményt jelent, hogy magam is tájjellegű barangolásból tértem haza a napokban, képeket és benyomásokat vetettem össze régebbi emlékekkel, ezért a módszer adva volt és továbbra is kéznél van.

Első albumában a szerző nem egyszer helyez hangsúlyt a népi motívumok, díszítő elemek összevetésére. Ez a párhuzamba állítás tökéletesen kifejezésre jut a türei (Kalotaszeg) népviseletrészlet (balra) és a szennai templombelső (Somogy megye, jobbra) között. Gazdag forma- és színvilág, virágok világa...


Izgalmas feladat összevetni e két férfifejet is. Mindkettő profi művészi alkotás és fémben engedi láttatni az emberi arckifejezések megjelenítő erejét. Sztravinszkij bronzszobra (balra, Borbás Tibor műve) nem cizellált, hanem lényegre törően expresszív. A győri Szent László herma (jobbra) csupa ragyogás, emelkedettség, ünnepélyesség. Kétféle ízlés, kétféle megközelítés. Európa: is-is...


2014. április 25., péntek

Európa-"turkáló" (6)

Nem csak a szerző, Móser Zoltán turkált két Európa-albumához meglévő gazdag fotóanyagában - nekem is ez a sors jutott az albumok szemlézésekor. A jobbnál-jobb képpárosítások közül nehéz választani, de végül csak megállapodik az ember: a hortobágyi libapásztor szúrós tekintetéről mindjárt a finnországi "perselyember" kopott, személytelenné faragott arcára siklik a tekintet, s a különbözőségek mögött felsejlenek a kiáltó hasonlóságok is...


De ez a hasonlóság-különbözés játék, az egyikből másikba való áttűnés gazdagon jelentkezik a második albumban is (Tájiratok), erre szándékosan egy személytelen, formákkal játszadozó példát hoznék, amihez jó szolgálatot tesznek az elképesztően változatos formájú háztetők: egy finnországi szobrász műterméé (balra) és egy nürnbergi manzárdtetőre, ahonnan úgy kukucskálnak ki a világba a tetőablakok, mint a kíváncsi gyermeki szemek...


2014. április 23., szerda

Európa-"turkáló" (5)

Cselekmény és cselekvés... Néha könnyen összekeverjük e fogalmakat, pedig az egyik már megtörtént - végeredmény, a másik pedig javában történik s talán sosem lesz vége. A fotók rendszerint az ilyen befejezhetetlen befejezéseket sugallják nekünk. Akár csak Móser Zoltán első albumából vett képpáron:

Balra: a galambszentbenedeki Úrkposrsó négy apostola (Esztergom) *
Jobbra: szoldibajevói csuvas asszonyok (Oroszország)

De nem csak a zenében válik el ily látványosan a cselekmény a cselekvéstől - a vizuális szorgalomként ismert kézimunkázás is arra figyelmeztet bennünket itt, Európában, hogy a tettek és a tettesek rendszerint elválnak egymástól, akkor is, ha eltéphetetlen szálak fűzik össze őket. (Móser: Tájiratok)

Balra: hímző asszonyok (Buzsák, Somogy m.) * Jobbra: árapataki hímzés
(Erdély)

2014. április 22., kedd

Európa-"turkáló" (4)

Nem az, aminek látszik... És mégis... Móser Zoltán albumai szerint  részleteikben különböző, ám funkciójukban azonos szerepet betöltő tárgyak, szimbólumok garmadája lelhető fel a lehető legszélesebb európai térségekben. A temetői fejfák nagy számú - majdhogy nem végtelen - változatossága élet és halál egyedi voltáról üzen, formákon és látványon keresztül is.

Balra: Kánó (Gömör - fejfa) * Jobbra: Aj (Szlovákia)



A fa rajzolatai ugyancsak a képírás végtelen lehetőségeiről árulkodnak - függetlenül földrajzi helyüktől. A fa univerzális jelekkel adja tudtul életének viszontagságait és körülményeit. Amit mi belé vésünk, faragunk, az kimondottan a szenvedéstörténethez tartozik.



2014. április 21., hétfő

Európa-"turkáló" (3)

Csúcsok és dallamok... E két fogalom jegyében válogattam ma képpárokat Móser Zoltán két albumából. Az első könyv (Valahol Európában) nem egy alkalmat ragad meg, hogy az égbe törő csúcsábrázolás már-már végtelen variációiból néhány jellegzetes és látványos példát felmutasson.

Mint például ezeket, itt:

Balra: Kerítésoszlop (Gyergyóalfalu, Erdély) * Jobbra: Nyírbátor

Ami a dallamokat illeti, ott a színeket is könnyűszerrel beszámíthatjuk, hiszen a színtónusok mindig melódiákat is gerjesztenek a szemlélőben. Az itt látható dombormű, illetve az elhagyott kertrészlet barnája-szépiája az elmúlás nosztalgikus hangzatait keltik föl azokban, akik zenei élménnyel is rendelkeznek, vagy akiknek némileg nyitott a fülük. A Tájiratok egyben hasonló "képrímekkel" gazdag mű.

Balra: Angyalok (Párizs) * Jobbra: Kerekes angyal (készülő szobor - alkotó:
Samu Géza)


2014. április 19., szombat

Európa-"turkáló" (2)

Lapozzunk bele Móser Zoltán két albumába. Azért mind a kettőbe egyszerre, hogy nagyobb legyen a választék. A két kiadvány ugyanis a leginkább együttesen érinti meg az embert, hiszen az egymás után sorjázó képek serege nem csak kioltja, hanem fel is erősíti a képi élményt. Mikor hogy.

Igyekeztem a szemközti oldalpárokat nem elválasztani, hiszen azok a szerző szándékai szerint összetartoznak. Például ezek, az első könyvből:

Balra: Monreale (Szicília), jobbra: Ohrid (bulgária)


A cizelláltan díszített boltívek és a rudimentáris, festett deszkaábrázolás kétfajta vérmérsékletet, de a díszítő szándékban ugyanazt az elkötelezettséget hordozzák. A mívesség alapanyaga a jól megfaragható kő, a famegmunkálás figyelembe veszi azt, hogy anyaga múlandó, romlandó. A díszítőkedv Janus-arca...

A második könyvben az ábrázolások tárgyai is feleselnek:

Balra: Dávid király hárfával (Csetnek, Szlovákia), jobbra: Dózsa (Budapest)


Királyok ők, de más-más történelmi körülményekben. Koronáik mindegyikük külön-külön sorsát hordozzák, de egyként nehéz viselni azt: ha aranyból van, ha tüzes vasból...


2014. április 17., csütörtök

Európa-"turkáló" (1)

A "turkáló" hasznos intézmény. Sajnos, egyes működtetői lejáratták, s ma már pejoratívan hangzik, ha valamivel kapcsolatban használatos. Én mégis ezt használom Móser Zoltán két, 2013-ban, illetve 2014-ben a Pro-Printnél megjelent fotóalbumával kapcsolatban (1. Valahol, Európában / Somewhere, in Europe; 2. Tájiratok / At home, in Europe), hiszen magyarázó szavaiban ő maga bevallja: hatalmas mennyiségű saját fotóanyagából válogatta össze a két kiadvány képeit, és még mindig sok maradt a tartalékban. 

Így jár az, aki egész életében odaadóan dolgozik, begyűjti mindazt a képi látványt, amit a körülmények és kalandozó kedve felkínálnak neki - eljut egy olyan pontra, ahonnan a munka egyszerűen szüretté válik, vagy "turkálássá", ahogy az elején említettem.


Mire fókuszál a két album? Az európai látványvilágra: különbözőségekre, párhuzamokra. Ellentétekre, képzettársításokra. Meglátni az európai valóság legkisebb zugában is a sajátos, a jellemző szépséget, színvilágot, formát, természetet, s az ekként összehangolt oldalpárok, vagy éppen a képek hosszabb sorozatú egymásutánja révén jelezni az egybetartozást - már a rendszerező elme feladata és erénye.

Az anyaországi Móser Zoltán jól sáfárkodik kincseivel. És segítette őt ebben, mindkét esetben Ádám Gyula, a csíkszeredai pályatárs, aki könyvvé rendezte a képanyagot - azzal a hozzáértéssel, gondossággal és érzékenységgel, amelyek képírói munkásságának sajátjai. A következő napokban néhány példával illusztrálom a két album jellegzetességeit, ezúttal a fedőlapok fotóit mellékelem, egy-egy jellemző képpárosítással együtt.

Sámson az oroszlánok barlangjában - franciaországi bencés apátság
Messukyla (Finnorszg) középkori temploma

Ablakok - Rovinj (Horvátország)
Ablakok - Bécs (Ausztria)


2014. április 16., szerda

Visszatérés

Február közepe óta vesszőnyi változás nem történt részemről ezen az oldalon. örömmel látom, hogy azért rendszeresen felkereste egy nem túl népes, de annál lelkesebb és kitartóbb mag. S ha némi lelkifurdalással ugyan, egyre halogattam a folytatást, mert hogy egy másfajta, nagyobb vállalkozásra összpontosítottam minden erőmet - az első világháborúval kapcsolatos szak- és szépirodalom felkutatására, átböngészésére.  Ebben a még oly hálás és viszonylag könnyen elérhető képi ábrázolások kevesebb szerepet játszottak, mert a száz évvel ezelőtti események logikáját mindenek előtt a gondolatok, a személyes átéltségen alapuló írói-riporteri tanúságok hordozzák - a képek inkább korrigálják, árnyalják, színezik a másként visszahozhatatlan és újrajátszhatatlan valóságot, annak is inkább kövületes lenyomatát. Eközben nem egyszer támadt kedvem, hogy egy-egy előkerült érdekesebb dokumentumfotó kapcsán felvegyem a kesztyűt itt, a Fotótanúban is, de erőt vettem magamon és a célra összpontosítva megállj-t parancsoltam. Majd eljön a Fotótanú ideje is - nyugtattam magamat, és nem telt bele (túl) sok idő, az idei húsvét meghozta a visszatérés ürügyét - és lehetőségét.

Egyelőre megosztanám a blog olvasóival három legizgalmasabb világháborús képi élményemet, majd a következő napokra ígérném Móser Zoltán időközben megjelent két európai fotóalbumának részletesebb ismertetését.

Fortepan.hu - 1915

Páncélvonatban * Első világháború - a 100. évfordulós Page

Pózolj egy halott pilótával * Első világháború - a 100. évfordulós Page



2014. február 13., csütörtök

Átvilágítás

Amilyen megtisztelő, annyira zavarba hozó Szigeti Vajk István kérése, akinek blogjáról (Egy kattintás is néha alkotássá válik?) 2010. szeptember 7-i bejegyzésemben az ott járt látogató hangján, pillanatnyi benyomásaimat írtam meg, minden hátsó gondolat nélkül. Tulajdonképpen egy baráti kérésnek tettem ezzel eleget, s nem bántam meg, mert - ahogyan ott írtam volt - "Látom a Szigeti Vajk István képein a munka alázatát is, ahogyan technikákat, szögeket, motívumokat próbál. Szó se róla, benne van kissé a spanyolviasz felfedezésének reflexe, de az önmagában nem baj. A világ (újra)fölfedezése a legjobb iskola ahhoz, hogy később az ember új, sosemlátott tájakra érjen."

Most meg arra kér, hogy amennyiben időm engedi (kedvem tartja stb.), írnék véleményt annyi év után tovább vitt blogjában található munkáiról, a fotográfusi pályaalkalmasság milyenségéről. No, ez már felelősség, hiszen azóta három és valamennyi év telt el - ám lássuk azt a blogot! Természetesen, nem siettem el, többször is visszatértem hozzá. El kellett telnie némi időnek, hogy azt és úgy írhassam meg sosem látott fiatal barátomnak, amit ő elvár és megérdemel. Ezt pedig másként mint őszintén - nem érdemes.

J
ó jel, hogy a blog még nem fagyott be. Ami azt jelenti, hogy Szigeti Vajk István többé-kevésbé folyamatosan dolgozik. Ám aprópénzre váltva a dolgokat az is kiderül, hogy ez a folyamatosság időnként s helyenként eléggé hézagos: a 2009 januárjában létesített blog első bejegyzései szerint a szerzőben buzog a mondanivaló: portrékat helyez el, figyelemre méltó tanulmányokat. Kell az ilyen ujjgyakorlat a fotósnak is. Még abban az évben, tavasztól őszig nagy kiesést jelez a blognaptár: egy skóciai utazás emlékei új élettel töltik meg a posztot. Tájak, környezet, emberek népesítik be a képeket, majd tárgyak, csendéletek - s ez az a pillanat, amikor először kapcsolatba kerültem munkáival. 

A szinkópák, kihagyások továbbra is jelentkeznek - bár 2010 nyara és kora ősze viszonylag termékenyebb -, 2011 nyarától 2012 őszéig újra nincs mit mondania blogjának (és nekünk). Fotói közt feltűnnek a gasztronómiai csendéletek, kevéssel később pedig az architektúrai érdeklődés. Egyre sűrűbben próbálkozik a panoráma fotó készítéssel, ami mindenek előtt technikailag foglalkoztatja ifjú művelőjét. 2013 megint csak a "bölcs" hallgatás éve (leszámítva azt a néhány jelentkezést), hogy idén februárban ismét megszólaljon. Így aztán sikerült friss termést is látnom. Illetve azt megállapítanom, hogy Szigeti Vajk István részéről a keresés tovább tart. Képességeit, érdeklődését nem vesztette el, talán csak kitartása enyhén esetleges és kételyeket támasztó, de azt mindenképpen megérdemli, hogy egy újabb "idézettel" pecsételjem meg látogatásom tényét.

A csatolt kép: egyszerű, ám mozgalmas, ritmusos, nem hivalkodó és megfelel a blog hirdette eszményeknek: egy kattintás is néha alkotássá válik.

2014. február 5., szerda

Megrendezett fotós találka

Fotósok mondják, hogy a bukaresti AME design az ország legprofibb olyan vállalkozása, mely fotókat nagyít és nyomtat. A cég egyik alapembere, Marcel Eremia, maga is a fotográfia szerelmese, látva a szakma romániai atomizálódását, érdektáborokra való töredezését és értékzűrzavarát, fejébe vette, hogy a fotósokkal való szakmai kapcsolatokat gyümölcsöztetve, megpróbálja a lehetetlent: felkéri a romániai fotográfusok valamennyi aktív nemzedékét, hogy juttassák el néhány képüket zsűrizés céljából, amelyek közül a legjobb százat nagyítva kinyomtatják, majd kiállítják a bukaresti parlament pületében, végül jutalom fejében az alkotóknak ajándékozzák. A versenynek volt egy webes szintje is, amelynek képei nem kerültek kiállítóterembe, de virtuális térben megtekinthetők bármikor.

A vállalkozás történetéről, alakulásáról és eredményeiről Marcel Eremia részletesen beszámol blogjában. Annak örvend, hogy a gyakorlati lebonyolításban kitűnően együtt tudott működni a romániai fotós szakszövetség új vezetőjével - aki testi-lelki jóbarátja -, így az akció nem vált amatőr, illetéktelen próbálkozássá. Inkább egy sajátos módon megrendezett fotós találkáról van szó, amely feltehetően majd a jövőben hozza meg gyümölcseit. Addig is üdvözöljük - a kezdeményezésen túl - a létrejött két tárlatot, amit itt (a százas nyomtatott válogatás - mely végül több lett mint 100) és itt (web-es tárlat) lehet elérni. Megtaláljuk köztük a romániai magyar fotózás számos személyiségét is. És ez jól is van így...

Mutatványba egy papírkép: Andrei Pandele - Karácsonyi borotválkozás - szárazon. És 1989-et hozza vissza emlékezetünkbe...


2014. február 2., vasárnap

Fotografáló lelkészek?

Browne atya
Szokatlan dolog, de tény, hogy Francis Browne ír  pap elveszett, majd csodával határos módon előkerült fotói az egyetlenek, mnelyek megőrizték a legendás Titanic óceánjáró eredeti képét - jelezte néhány éve a http://mlzphoto.blog.hu/. A közel ezer felvételt a szenvedélyes fotós hírében álló atya akkor készítette, amikor Southampton és Cobh között a fedélzeten tartózkodott. Cobh kikötőjében azonban üzenet várta, hogy sürgősen térjen vissza útjáról, ezért partra szállt s így életben maradt. Nem lett része a tragikus kalandnak, viszont páratlan fényképkollekciója (mely 1960-ban bekövetkezett halálakor eltűnt, s csak 25 év múlva került elő) alapját jelentette annak a rekonstrukciónak, amivel James Cameron Titanic-filmjében sikerrel próbálkozott.

Browne atya fotózási szenvedélyével kapcsolatosan felvetődik a kérdés: mennyiben volt annak idején megszokott egy fotografáló lelkész? A korabbeli sajtóban (Esti Ujság, 1914, január 29) az index.hu érdekes adalékra bukkant:

Főtisztelendő fotografusok
A papok mellékfoglalkozása

A franciaországi alsópapság anyagi helyzetét rendkivüli mértékben megrontotta az állam és egyház szétválasztása, méghozzá nem csak közvetlenül, az egyházi javadalmak elkobzásával, hanem közvetve azzal is, hogy a hitélet meglazításával a papság alkalmi jövedelmei is megcsökkentek. Mit tehettek volna tehát az egyház szolgái? Hogy a nyomoruságot elkerüljék, vagy legalábbis enyhithessék, kénytelenek voltak valami mellékfoglalkozást keresni.
A papok egy része a fotografozást választotta mellélkfoglalkozásul, ez az elhatározás azonban komoly akadályba ütközött a Vatikánnál. A pápa maga a legnagyobb jóindulattal viszonyult a bejelentéshez, mert belátta, hogy a francia papság mellékfoglalkozás nélkül nem élhet meg, a környezete azonban nem volt ilyen szabadelvü. A kardinálisok rá akarták venni a pápát, hogy tiltsa meg a papoknak a fotografozást, mert ez a művészet nem csak a legszebb, hanem a legnemtelenebb föladatokat is szolgálhatja. A pápa azonban nem hajlott a rosszhiszemü tanácsra és ragaszkodott a fölfogásához.
Meg vagyok győződve róla, hogy a francia papok, ha hivatásosan foglalkoznak fotografozással, csak arcképeket, tájképeket és erkölcsileg nem kifogásolható zsánerképeket fognak csinálni. Szép jövedelemre tehet szert a fotografáló pap azzal is, hogy szentek életéből való jeleneteket rendez és lefotográfoz a mozgóképszínházak számára – mondotta.
A kardinálisok tehát kénytelenek voltak a pápa erős meggyőződésével szemben föladni saját álláspontjukat s mindössze azt tudták elérni, hogy a pápa kidolgoztatott velük egy szabályzatot azokról a foglalkozásokról, amelyektől a pápa a papokat eltiltja. Nem lehet papi állásu ember a szabályzat szerint szállótulajdonos, vendéglős, színész, énekes, vásári akrobata és mészáros vagy hentes. 

A Titanic - Browne atya fotóján


Fotózó papok tehát léteztek, s valószínűleg, léteznek ma is. Munkásságuk érdekes színfoltja lehet a fényképészet történetének.

2014. január 17., péntek

Száz éves háború

Ébredezik a média, sokasodnak a "nagy háborúval" foglalkozó portálok, bejegyzések, gyűjtemények. Folyik az emlékidézés. 1914 most megszázszorozta magát. Fotóban, dokumentumban még mindig nagy a hordalék - s ha van, aki összegyűjtse és közkinccsé tegye, a hozadék is.

Egy ilyen facebook-os csoportosulásról adnék hírt, amelynek az elnevezése Első világháború - a 100. évfordulós Page, s napról napra gazdagodik közösségi fotógyűjteménye, amelyhez bárki fűzhet kommentárt, kiegészítést, információt. A kollekció máris jócskán meghaladta a 800-at és igen szép számú, figyelemre méltó zsánerkép, dokumentumfotó található köztük. Mint ez is, amit itt kiteszek: a német hadifoglyot táncolni tanítgató orosz katonák. Van ebben humor, keserű igazság, tragédia és minden, ami egy háborúhoz elengedhetetlen. Az élet lenyomata ez, ahogyan  az száz évvel ezelőtt megnyilvánult - ahogy lehetett. Akár csak ma...

2014. január 7., kedd

Nagykorúsodó Fortepan


2010 szeptember-októberében tettem említést először a fortepan.hu webhelyet üzemeltető csapat kezdeményezéséről, aki a huszadik századi lomtalanított magánfotográfiák gazdag anyagából digitalizálnak egyre többet, immár nem csupán évszámhoz, de a látvány dokumentáris adataihoz is kötve. Annak idején több mint 4000 fotó szerepelt az adatbázisukban - ez a szám most, három év után meghaladja a 31 ezret is. Olyan ez, mint amikor egy gyermek hirtelen növekedésnek indul és méretesre nő, a szülők szeme láttára és örömére!

Változatlanul tartalmas szórakozás és érzelmi gazdagodás a  jutalma mindazoknak, akik újra végigböngészik az évszámokra beállított kínálatot. A gyűjtemény immár számos ismert személyiség portréját, életkörnyezetét, s a szinte teljes Kárpát medencét felölelő - sőt, azon jóval túl, európai dimenziókra törő - befogókészség tartalmas kincsesbányát ígér a közeljövőben. Biztató, hogy a csapatnak egyre nagyobb a vonzereje, mind többen csatlakoznak a gyűjtéshez. 

Illusztrációként két 1917-es keltezésű, első világháborús életképet vettem kölcsön. Az egyik egy korabeli felderítő repülőgépet ábrázol (Brandenburg C-I típus), kéttagú személyzetével, a másik egy frontharcost elválaszthatatlan barátjával...


2014. január 3., péntek

A fotós szilvesztere

Ádám Gyula, mint majd minden évben, az évek fordulóját most is munkában, távol a lakhelyétől - de azért az ő lelki otthonában, a csángók között - töltötte. Megjelenését minden szilveszterkor várják, örvendenek neki, s ő maga is rendkívüli élményekkel gazdagodik. Pedig hát közel harminc éve járja ezt a világot... Korábbi gyermek-alanyai már megállapodott felnőttek, szülők, s a fotós új arcokkal, helyzetekkel, életkörülményekkel szembesül. Ezúttal Pusztinán és Rekecsinben fordultak meg a  csobotfalvi betlehemesekkel (akik, nem mellesleg, a megőrzött és felújított népszokást UNESCO-védnökség alá kívánják helyezni), majd Magyardormánfaluban is megfordultak, ahol éppen a hagyományos "medvefesztivál" zajlott. Semmi sincs új tehát a nap alatt, ezekről az eseményekről elmúlt szilveszterek után is beszámoltunk - az új a hazahozott termés, no meg talán az, hogy Gyula egyúttal új gépét próbálta ki a portyázás során - s a benyomás kedvező. Legjobb felvételeit blogjában lehet szemügyre venni, ide csak kettőt vettem kölcsönbe, hogy legyen valami pofája is a blognak, ne csak a szöveg beszéljen...