Időkerék tegnap és ma

Nándorfi Máté fotója (MTI)

Tizenegy évvel ezelőtt, 2004 márciusában kezdték a budapesti Városliget területén, pontosabban a jégpályán építeni azt a jelképes alkotmányt, amit már akkor, tervezése pillanatában időkeréknek neveztek el. A korabeli információk szerint (hírügynökségi képaláírást hívok segítségül) "Az Időkerék egy különleges homokóra, nyolc méter átmérőjű, 60 tonna súlyú, rozsdamentes acélból, ütésálló üvegből és indiai gránitból készül. Az Időkerékben lévő 4,5 köbméternyi homok pontosan egy esztendő alatt pereg át az egyik tartályból a másikba. A készülő Időkerék egyik üvegtartályát felállították a Városligeti Műjégpálya területén azzal a szándékkal, hogy aki akarja hozzáadhassa saját idejét: homokkal töltheti meg az üvegtartály egy kis részét. A homokórát április 30-án, Magyarország EU-csatlakozásának pillanatában indítják el."
A magyarázathoz mellékelt MTI-felvételen akkor még alig látszott a majdani valóság, inkább csak a képzeletben építhette föl magának az ember a szándékot.

Bruzák Noémi fotója (MTI)

Pár hónappal később, pontosabban május 1-jén egy újabb felvétel illusztrálta azt, amit a hírügynökség így foglalt össze: "Tűzijáték látszik, az időt az uniós csatlakozás pillanatától mérő hatalmas homokóra felett, a budapesti Felvonulási téren, Magyarország Európai Uniós csatlakozását követően."

Azóta eltelt az idő. A kerék beilleszkedett a budapesti mindennapokba. Megszokott látványosság lett. Ha elhalad mellette az ember, találgatja, mit is mutat ez az óriáshenger? Óriáskérék? Nem tudom, az idő eszünkbe jut-e néha? Vagy csak mi leszünk az idő játékszerei?

Cseke Péter fotója (2015)

Fotós a hőskorból

Hangszórós kocsi, tüntetőkkel (1956)

Ismét egy fotós élettel kevesebb - egy tanulságos életművel több. Emlékével az analóg korszak üzen. Az az idő, amikor vegyszerekkel és laborokkal volt átszőve nem csak egy megélhetési fotós élete. A napokban elhunyt, marosvásárhelyi születésű Farkas Tamás (1925) végigélte a huszadik század szinte egész történelmét: deportálást, "új világ" megteremtését, 1956-ot, az emigrációt, majd a hazatérést, a korábbi munkahely (MTI) kényszerű mellőzését, a lapoknál átélt fotoriporterkedést, majd a nyugdíjas kort. Életművét-hagyatékát a Magyar Távirati Irodára hagyta - annak rendszerezésén dolgozott élete utolsó szakaszában. Ő maga, masinái sok mindent láttak: személyiségeket, akik ma már nem élnek, eseményeket, amik már visszahozhatatlanok. Álljon itt néhány remek felvétele, találomra összegyűjtve, emlékül s mintaként Farkas Tamásról.

Gyarmati Olga távolugró olimpiai bajnok (1951)

Sütő András és unokája (1975)

Fotó és irodalom

Baracs Dénes: Kíváncsiság 1 (Párizs)

Egyre terjedelmesebb, nehezen kezelhetőbb az a különoldal, amit a fenti címen nyitottam erről a blogról, s amelynek tartalomjegyzéke jobbra mindjárt itt lóg le, közvetlenül a legfrissebb bejegyzés mellett. A gyűjtőszenvedély egyelőre nagyobb bennem, mint a keresésre-kutatásra szánt idő, ezért meg kell elégednem azokkal az írásokkal, melyekre más irányú olvasmányaim során véletlenül rábukkanok. Ezek a rábukkanások olyanok, mint mikor váratlanul utcán heverő pénzdarabot pillant meg az ember: ha nem hajol le érte azonnal, oda a varázs, elillan a szerencse pillanata... Ezért aztán, ha könyv kerül a kezembe, nem feledkezem meg arról, hogy egy kicsit az egészséges gyanakvás ösztönével lapozzam végig, hátha rejtőzik benne néhány, gyűjteményembe illő sor.


Így jártam most, az új év első napjaiban Székedi Ferenc barátom 1996-os könyvével (Hétköznapok, délibábok. Pallas-Akadémia), amely bevallottan "szövegeket" tartalmaz, vagyis újságcikkek és beszédek gyűjteményét az 1990-96-os évekből. Tanulságos volt a gyűjteményben rábukkanni A szürke eminenciás c. írásra (ami mától bekerült az antológiába), hiszen régóta szerettem volna olyan forrásra bukkanni, melyben Baracs Dénes fotóiról olvashatok. 2009. május 31-én A vidám cigány c. bejegyzésben pár gondolat erejéig magam is írtam a fotografáló bukaresti hírügynökségi tudósítóról, sőt rögtönzött portfóliót is összeállítottam képeiből, a róla szóló információk viszont csak most teljesednek ki összefüggő képpé, ami indokolttá teszi, hogy újra felmelegítsem a témát, néhány Baracs-fotó kíséretében.

Baracs Dénes: Kíváncsiság 2 (Párizs)

Ui. Arra gondoltam, hogy megkérem az idelátogatókat, hogy ha történetesen fotóval, fotografálással kapcsolatos irodalmi műre bukkannak, jelezzék nekem, ha nem esik nehezükre. Előre is köszönök minden javaslatot...

Volt egyszer egy légifotós...

Fotó H. Szabó Sándor, 1995

... és 18 éven át művelhette, a szakma dicséretére. A Hatvanban született H. Szabó Sándor, aki a Magyar Távirati Iroda színeiben szakosította magát légifotózásra - ami mellett, persze, más szakmai feladatoknak is eleget tett -, , ráadásul nemzetközi viszonylatban is komoly sikereket ért el eredeti légi felvételeivel, riportjaival.


Blogjában Völgyi Attila fotóriporter rámutat arra, hogy a vidéken élő fotóriporter 53 éves korában kevéssel azután vehette át megalázó felmondólevelét, hogy október folyamán miniszteri dicséretet kapott nagyszerű felvételeiért a vörösiszap katasztrófa következményeiről. Az 1983 óta az MTI kötelékeiben dolgozó H. Szabó minden bizonnyal óriási tapasztalatra tett szert, amiről példás szerénységgel vall az alább megnézhető interjúban (a Hatvan Online produkciója a jútubról), hiszen a mellett, hogy a szakma legtöbb időt a levegőben töltött légi képviselője, remek fotográfus is, aki riportjaival rendszeresen jelen volt Az év fotói versenyein, illetve a Magyar Sajtófotó Pályázatokon.

Fotó H. Szabó Sándor, 1993

Völgyi Attila bejegyzéséről számos hivatkozás vezet H. Szabó Sándor sokoldalú munkásságának kiemelkedő alkotásaihoz, itt most csak két, számomra igen kedves sajtófotóját reprodukálom a pályázati katalógus alapján, melyekkel az 1993-as, illetve 95-ös Az Év Fotói versenyre nevezett be. A szakmailag kikezdhetetlen fotós menesztésére nem találni épeszű magyarázatot...

Fotós SZEM-rekviem

Élt 12 negyedévet... Vagyis három kerek esztendőt...

Egy fotós lap halálára íródnak e sorok, amelynek pedig jóval hamarabb meg kellett volna jelennie s amely ennél sokkalta hosszabb életet érdemelt...

Úgy tűnt, hogy az MTI által felgyűjtött hatalmas mennyiségű és páratlan dokumentáris értékű sajtófotó gyűjtemény értékesítésének és tudatosításának a fóruma lesz a Fotós SZEM című negyedéves folyóirat, amely az idén nyáron, 11. számában bejelentette közeli "halálát".

Válság idején az ilyen hírekhez akarva-akaratlanul hozzáedződik a lélek, "több is veszett Mohácsnál", motyogja a mindent feloldó, mákonyos varázsigét, de a rossz érzés ezúttal csak nem múlik el, hiszen olyan ritka lap eltűnéséről van szó, amely az egész huszadik századot és a huszonegyedik század elejét bepásztázta bel- és külföldi események garmadájára irányított figyelmével.

Az MTI-vezér nekrológja csak magyarázat a helyzetre, de nem mentség. A felvillantott remény, mely egy esetleges évkönyvbe mentené át a fórum lényegét, csak olcsó vigasz azoknak, akik valamilyen reményteli jelre várnak, mert képtelenek beletörődni abba, hogy a takarékosság nem az értékek, hanem az érdekek mentén működik.

Hogy jelezhessem e blogban is, milyen mérvű a veszteség, az idei január 22-i szám két archív felvételével tisztelgünk mindaz előtt, amit a lap a fotódokumentumokért tett.

A baloldali fotó Mérges nevű kis magyarországi faluban készült 1959. január 31-én és a téesz szervezésének egyik mozgalmas tömegjelenetét örökíti meg. * Fotó: MTI / Bojár Sándor (1914–2000)

A jobboldali felvétel még régebbi: 1948-as budapesti taxisofőrt és masináját mutatja be, a sofőr éppen átállítja rajta a taxiórát, amely mutatja, szabad vagy foglalt-e a kocsi. Ez az az esztendő, amikor megszűnik Magyarországon a magántaxizás és államosítják ezt a tevékenységet is. * Fotó: Magyar Foto / Rózsa László

Kinyílt fiókok

A Magyar Távirati Iroda mint intézmény és ezen belül mint a huszadik századi magyar valóság képi dokumen-tumainak tárháza, minden ellentmon-

dásossága és működési nehézsége dacára több értéket rejteget, mint azt gondolnánk.

A napi használatra készült, eseményekre kihegyezett és hírértékük révén felhasznált fotószolgálata az évtizedek során irigylésre méltó archívumot teremtett, amelynek rendszerezése, digitalizálása nagy anyagi ráfordításokkal történik.

Ezen túl október 14-én Szegeden egy olyan könyvbemutatóra került sor a Móra Ferenc Múzeumban, mely az MTI fotóművészeinek és -riportereinek mívességére, életművére tereli a figyelmet. Sajnos, csak a hírt olvashattam, a könyvet még nem láttam, amelybe Keleti Éva Prima Primissima-díjas fotóművész öt olyan fotós munkáinak legjavából válogatott, akik az ötvenes években az ügynökségnél a munka dandárját végezték: Kálmán Katának, Langer Klárának, Reismann Mariannak, Sándor Zsuzsának és Vadas Ernőnek a Magyar Távirati Iroda archívumában található munkáit tartalmazza az Elfelejtett képek című kötet, amely egy korábbi, Kinyílt fiókok című kiállítás anyaga alapján állt össze.

A mellékelt montázs, amely a múzeum honlapján is látható, egy szurtos ebadta portréja mellett az öt fotós arcképét ábrázolja, a felsorolás rendjében. Munkásságukról, jelentőségükről a könyvben Szarka Klára fotótörténész írt tanulmányt. Nehéz korban éltek és alkottak nevezettek, hiszen azokban az időkben mindennek ragyognia és mosolyognia kellett, az optimizmus és a forradalmi lendület látványait kellett mindenáron begyűjteni. Mind a kép, mind a tárlat, melyre az album épül, tulajdonképpen azt példázzák, hogy az igazi művész a látszat és a smink mögött is meg tudja mutatni a látvány valóságát és tanúságot képes hátrahagyni arról is, amit a játékszabályok szerint nem lett volna szabad látnia...

De hát a vérbeli fotós már ilyen...

Persze, az így készült fotók jó része akkor fiókba került, ott várta kései feltámadását. Ami ma már részben bekövetkezett.