Sajtófotósok öröme

Tegnap vált ismertté a XXXI. Magyar Sajtófotó Pályázat eredménye. Nagy esemény, nagy öröm - következetesen mindig a fiatal fotósok szoktak (de hiszen ők is hivatottak erre!) előretörni. A legújabb nagydíjas: Reviczky Zsolt, a Népszabadság munkatársa, aki sorozatban örökítette meg a MALÉV halálát, nem mindennapi embereinek-szakember gárdájának a végbúcsúját. Megrendítő képek, a fotós maximális beleérző képességével. Három, általam kedvelt mozzanatát a sorozatnak itt felvillantom, a nyertesek galériáját pedig a látogatók figyelmébe ajánlom - a népszabi online galériája révén - itt lehet belépni. Különben teli van a net az eseménnyel, de sebaj - a jó kép n-szer is jó kép marad!

Revicky Zsolt: Isten veled, Malév! (részlet a sorozatból)

Fotóriporter a Mai Manóban

Hajdú D. András, az origo portál fotósa, aki 6 kategóriában is nyert a 2011-re meghirdetett, év elején lezárt  30. Magyar Sajtófotó pályázaton, s a tavalyi év magyar fotóriporterének kiáltották ki, holnap, csütörtökön, március 29-én a Mai Manó Házban állít ki régebbi munkáiból.


Érdemes figyelemmel kísérni eddigi és ezutáni munkáját is, gyakorlatilag nyolc éve dolgozik professzionális képzettségű fotósként, s az origo olvasói - tudtommal nem kevesen vannak - értékelhették témaválasztásának sokszínűségét, teljesítményének látványos felívelését. Mindig örömnek tartok egy feltűnő és beérő fiatal tehetségről szólni, munkáit értékelni. Olyan ez a mi világunk, hogy az eddiginél tízszer annyi fotós sem lenne sok ahhoz, hogy hiteles panorámává álljon össze mindaz, ami emlék, benyomás, tény és látvány életünkben.


Izelítőül néhány képe megtekinthető az origo galériájában, egyet pedig ide is kiteszek, hogy ne csak a s szavak értelme, de a képvilág sugallata is megérintse az idelátogatót.

Egy cikkem a ME.dok-ból

Késői üzenet a Sötétkamrából


Valamikor júliusban, a Kolozsváron negyedévenként megjelenő médiatudományi szakfolyóirat, a ME.dok idei második számához kértek tőlem fotóválogatást és eligazító jegyzetet a rendszerváltás előtti sajtófotó hagyományokról. A lapszám most megjelent, s a jegyzetet, a válogatással együtt a Fotótanúban is elhelyezem.


A múlt század nyolcvanas éveinek elején, a mind jobban szigorodó romániai (párt)sajtóviszonyok között a bukaresti Előre című országos napilapnál történt egy jó pár évig tartó kísérlet arra, hogy az addig szakmai és technikai okokból mostohagyerekként kezelt sajtófotó közé rendszeresen belophassuk az élet valóságát esztétikai-dokumentarista értékelvűségű képekben felmutató erdélyi-romániai fotóművészek amúgy mostohán kezelt munkáit. 


Azokban az években hétről hétre szerkesztettem az e célra létrehozott Sötétkamra c. rovatot: rengeteg fotográfiai műhelyben megfordultam, sok-sok, közreműködésre szólító, személyhez szóló levelet fogalmaztam, tárlatokra jártam, albumokat, katalógusokat gyűjtöttem. Akkor vetettem meg gazdag fotóarchívumom alapjait, amelyben a Sötétkamra legjobb darabjai, kiemelkedő fotográfusai kiemelt helyet foglalnak el. Rövid idő alatt intenzív postaforgalom bontakozott ki a rovat körül: özönlöttek a küldemények, s a megnövekedett érdeklődés túlfutott a Sötétkamra keretein. Mentesítő megoldásként aztán az évente megjelenő Előre Naptár lépett elő reprezentatív fotós fórummá, amelyben 1990-ig, az évkönyv megszűntéig évente közel 60 romániai fotós munkáiból közöltünk kisebb-nagyobb portfóliót.


Több mint száz válogatott fotóba sűrítve* őrzöm az Előre nehéz időkben kifejtett, fotós „pótcselekvésének” hozadékát, ami immár harminc év távolából is értéknek és mértéknek bizonyul. Ebből nyújtok át a ME.dok olvasóinak egy bő csokornyit – a hagyományos analóg fotózás fekete-fehér mestereinek és napszámosainak kiváló alkotásait.

CSEKE GÁBOR

* A teljes gyűjtemény megtekinthető, galériába rendezve - itt. Alább csak azokat a képeket (21 drb) válogattam be, melyeket a folyóirat részére postáztam.

Nagy P. Zoltán: Számadás

Sarzsinszky Ferenc: Ág vitéz

Moldvay Katalin: Elefánt

Fadgyas Tibor: Elveszett kulcs

Cahane Osephe: Sóhegy

Feleki Károly: Udvar

Marx József: Ecce homo!

Gerendi Anikó: Labirintus

Bálint Zsigmond: Előre

(A folytatáshoz a További bejegyzések-re kell kattintani)

Blogvizitek (33) - "Végzetes" retusálások

Völgyi Attila budapesti fotóriporter remek blogot vezet, amely külön része igen gazdag honlapjának. Elsősorban olyan kérdésekről mondja el véleményét, tapasztalatát és értesüléseit, melyek a szakmával kapcsolatosak. A valós problémák egész tárházára bukkanhat az érdeklődő fotós, amelyek közül én most csupán a retusok és képmanipulálások körüli versenybotrányokra és a különböző képügynökségi elvárásokra, illetve szabályok szigorára térnék ki, mert úgy sejtem, hogy ez a téma igen sokakat érint/érdekel.

A "megröviditett" kép és az eredeti

Vágás előtt

A blogot böngésző egész csokorra valót találhat a kérdéskörről, ezekből most kettőt emelek ki. Az egyik érdekes versenybotrányt ismertet (Retusálási botrányoktól hangos a sajtófotó világa) a World Press Photo tavalyi pályázatáról, amikor is az egyik 3. díjastól visszavették a jutalmat (az ukrán Stepan Kudikról van szó), mivel az eredeti felvételeket megvizsgálva kiderült, hogy beküldött felvétele túl merész vágással és egy képelem meg nem engedett kiiktatásával készült. A döntésen persze, el lehet gondolkozni, akár vitázni is, s ilyen értelemben érdekesnek találom Völgyi következtetését: "Kudik munkája egyébként remek példája is lehetne annak, hogyan lehet egy gyenge fotóból eredeti tartalmánál lényegesen jobbat, sőt akár jót is csinálni. Kár, hogy a jelek szerint Kudiknak fogalma sincs a sajtó etikáról, és a jelek szerint fényképezni se tud olyan jól, mint rajzolni. "


A szabál azonban szabál, amit be kell tartani, ezért a blogon megtalálhatjuk azokat a fő tilalmakat is, melyek az MTI s főként az AP képszerkesztői elvárásait szabályozzák, s amelyeknek a miheztartás végett igyekezzünk megfelelni, amennyiben labdába akarunk rúgni. Igaz, a témát kommentelők között akadnak rebellis szellemek, akik mindenáron szeretnék bebizonyítani, hogy képesek átverni a (süket) zsűrit, de az ilyen átverősdi ostora legtöbbször azokon szokott csattanni, akik az ostornyelet fogják...

Fotó Evellei

Fotó Evellei László: Beke György
kéziratot javít

Milyen régen nem láttam ezt az aláírást, pedig m,ennyire megszokta a szem annak idején, a múlt század hatvanas éveiben!


Evellei Laci az Előre fotóriportereként keresztül-kasul járta Erdélyt s Románia egyéb vidékeit is - amerre feladatai szólították. Nem válogatott, nem kényeskedett - lőtte a témát, mindent, ami adódott körülötte. Amit csak lehetett, dokumentált. Nem sajnálta a fotóanyagot, mert úgy gondolta, hogy azt azért utalják ki a szerkesztőség rendelkezésére, hogy elhasználják. Vagy tévedett volna?


Egy idő után megelégelte a honi dicsőséget és úgy vélte, nyugatabbra több lehetőség nyílik majd előtte. 1978-ban az akkori Nyugat-Németországba távozott, neve lekerült a lapok hasábjairól, keserűen őriztük fakuló emlékét.


2009. december 9-i bejegyzésemben (Plugor-tárlat) egy általam megőrzött dokumentumfotót kommentáltam, amelynek ő a szerzője és egy 1972-es csíkszeredai tárlatnyitó teljes keresztmetszetét adja. Idén február 28-án váratlanul felbukkant Evellei László és a bejegyzéshez kommentárt fűzött. Ebből idézek:


"Nem is a megnyitó volt nagy esemény, hanem az a gazdag tárlat, amit Sándor ott felsorakoztatott. Meg az a nagy alázat, ahogyan arra a kiállításra készült. Jó barátomnak tudhattam. Nem csak fotóztam a megnyitót, hanem együtt is raktuk fel a falra a képeket... Bátor idők voltak!  Ma is büszke vagyok reá, no meg arra, hogy művészeti iskola viseli a nevét."


Ezzel aztán beindult a levelezésünk. Nemrég megírta, hogy időközben a Balaton partjára költözött, új családot alapított, nyugdíjba került, ilyen-olyan bajait kúrálgatja, néha fotózik. De vcégre elszánta magát, hogy fotóarchívumát, amely több ezer darabra rúg (6x6-os negatívok, diapozitívok), beszkenneli, rendezi, hasznosítja. "Drukkolj nekem, hogy sikerüljön!"


Naná, hogy drukkolok neki! Hiszen olyan páratlan dokumentumértéke van munkásságának, amit majd csak az ő elszántsága nyomán tudunk majd értékelni. Addig is, hadd álljon itt biztatásul egy másik, általam őrzött trófeára - ihletett portréja Beke Györgyról, amint kéziratot javít az Előre szerkesztőségének egyik félreeső irodájában, ahol annak idején a riport rovat székelt, s a száguldó riporternek is volt ott egy "macskaasztala" a bukaresti sajtóház előterére nyíló ablak előtt.

Az "óriás" árnyékában

Kedves jó barátom Egyed Ufó Zoltán, akit bár egy ideje szem elől vesztettem, de azért van az internet, hogy utánajárjon az ember, ki mivel foglalkozik éppen. Ufó pedig rendíthetetlenül dolgozik. Keresi a helyét, a státuszát, a helyet, ahol megvethetné a lábát (úgy tűnik pillanatnyilag, hogy meg is találta, de várjuk ki a végét!), és fényképez, fényképez, fényképez... Ez az állandóság az életében.

Próbálgatott kötött munkahelyeket is, de azokat nem neki találták ki. Az Új Magyar Szó, az Erdélyi Riport, az internetes portálok jók voltak kifutópályának, de művészi önállóságát gúzsba kötik, csorbítják. Mindegyre új és új terveket sző, majd végre is hajtja azokat; most éppen egy Oscar nevezetű projektben van benne nyakig néhány kollégájával együtt, amely a fotóértelmezés, -gyakorlás és -kritika sajátos keverékének teremt fórumot. (Akit ez közelebbről érdekel, kattanjon rá itt.)

Amúgy sajtófotósként is gazdag portfóliót tudhat a magáénak és a számottevő díjak sem maradtak el. Különösen kedvelt műfaja a fotósorozat, amelyről megvan a maga különvéleménye. Az idén januárban terjedelmes interjút adott Ioana Filipasnak (Fotografia.ro), amelyben bevallotta, hogy igazából két malomkő között érzi magát (nem ezekkel a szavakkal mondta, de ez az értelme): a sajtó irányából az a vád éri, hogy túlságosan erőteljes munkáin a művészi jelleg hangsúlyozása, a művészfotózás tábora viszont azt rója fel neki, hogy túlzásba viszi a riportosságot. Hogy így van-e, azt majd eldönti az idő. A Káfé főnixnek szánt riportjai közül kettő is látható már a portálon (itt és itt), pár éve készültek, de igen jellemzőek Ufó következetes törekvéseire. A Fotótanúban látható képe az Óriások c. sorozatából való, önmagában is külön történet, hiszen a 2006-ban Bukaresten keresztül, komoly műszaki segédlettel átvezényelt óriástartály ritka látványosság volt a román főváros népének is, hát még a fotósoknak! De úgy látszik, nem mindenki hatódik meg a méretektől: az "óriás" előterében gyalogoló két szerelőt, illetve a lányt láthatóan saját gondjaik foglalják le, úgy haladnak el az esemény mellett, mintha mindennapjaik megszokott díszlete előtt kapta volna le őket a fotós...

Hóasszony

Első világháborús könyvet olvasok, az első monumentális alkotást a magyar irodalomban. Méliusz József Város a ködben c. regénye azonban csak fél évszázaddal később napvilágot látott tanúság. Amikor már minden történelem és múlt idő volt. De amikor írta, akkor még eleven tanulság volt minden sora - bár, talán még ma sem érdektelen odafigyelni...

Az olvasás ténye teszi, vagy a kibeszéletlen idő teltével fokozódó érzékenység? Az első világégés képi dokumentumaiban búvárkodva mindinkább az az érzésem, hogy háttérbe szorítottuk a vizuális élményt, nagyon sok esetben ignoráltuk, s a történetek emlékhullámain felszívódtunk az óceánnyi végtelenben.

A huszadikszazad.hu sajtóportál képtára - s azon belül is a Képes történelem - az Érdekes Újság igen gazdag képanyagát dolgozza föl lassan, de alaposan. Helyet kapott már benne a szarajevói gyilkosság képes krónikája, továbbá a világháború frontjainak 1915-1916-os eseményei is, sajtófotókban elmesélve. Innen válogattam egy jellemzőnek vélt képet, amelynek képaláírása ennyit árul el tárgyáról:

"Az első hóból Vénuszt és oroszlánt mintáztak a művészfiúk..."

A képen látható művészfiúk természetesen katonák, harcosok, akiket mélyen foglalkoztat emberségük elvesztésének, felmorzsolódásának a veszélye. Mert a háború nem csak életeket, hanem erkölcsi értékeket, érzékenységet is megsemmisít. Az ember megpróbál védekezni, minél később feladni csak önmagát, ha ez egyáltalán lehetséges. A lábuk előtt heverő hóasszony ehhez segíti hozzá e kilenctagú művészcsapatot, akiben a fagyos körülmények ellenére még él a játékosság tüze. Annyira abszurd ez a helyzet, a meztelen hóakt vonalai oly lágyak és egyúttal annyira hideglelősek, hogy a nézőn a pikantéria helyett a borzongás az, ami eluralkodik.

Hiszen előfordul, hogy a következő pillanatban már az egész látvány egy frissen vájt bombatölcsérbe tűnik át és a föld felszínéről ekként eltörölt emlék örök életét csupán az ilyen felvételek őrzik...

Mulandóság

A nyolcvanas évek közepetáján, amikor az Előre c. napilapnál dolgoztam, egyik reggel valamelyik kollégám megszólít: XY fotósnak nem kellett volna közölni a felvételét, mert ő úgy tudja, hogy külföldre disszidált; még baj lehet az ügyből... Egyéni véleményként hangzott, de mindjárt hangulatot keltett. Én meg zavarodottan lapoztam fel a háromszéki napilap gyűjteményét, amelynél a fotós dolgozott. "Tessék - mutatom a kollégának -, tegnap is közöltek tőle fotót, vagyis rosszak a füleseid." A biztonság kedvéért azért felhívtam helyi tudósítónkat is, aki elmondta: igen, xy beadta távozási kérelmét, de még a lapnál dolgozik...

Bortnyik György fotóriporter - mert róla van szó - 1986-ban kiutazhatott Németországba, s azóta is ott él, de szellemileg-érzelmileg szorosan kapcsolódik ahhoz a környezethez, ahol pályája szárba szökkent. Gazdag, mintegy 6000 fotóból álló archívumát a szentgyörgyi Gyárfás Jenő képtárra hagyta, hol a digitalizált anyagból 2008-ban 200 fotót állítottak ki és terjedelmes albumot szerkesztettek. Az azóta több helyütt is meghordozott kiállítás arról győzött meg mindenkit, hogy a vérbeli riporter ezernyi tiltás közepette is megtalálja a valóság árnyalt, jelentéses arca rögzítésének módozatait.

Mulandóság c. képe valóságos "slágere" volt az elmúlt évtizedeknek. Ma is próbálom megfejteni, hogy az 1989 előtti előírások és kánonok közepette miként tudott érvényesülni ez a mélyen tragikus életérzést megfogalmazó, hagyománysirató művészi hitvallás. Azt hiszem, akkor járok közel az igazsághoz, ha kimondjuk, hogy Bortnyik György szó szerint "elaltatta" a sanda lelkeket, méghozzá képének idilli tisztaságával, formai szépségével, harmóniájával. Olyan képi nyelvezeten fogalmazta meg a bajt, mely félrevezette a gondolatfelügyelők éberségét. Hatása ma, annyi évtized távlatából is szívszorongató, súlyos - éppen az elmúlás és a szépség erőteljes kontrasztja miatt.

Örömmel fedeztem föl a Charta kiadó Özönvíz versek (2000) c. albumában, amely bő válogatást ad a fotóművész-riporter munkásságából (néhány fotója itt megtekinthető) - a valamikor az ugyanannál a lapnál (Megyei Tükör) dolgozó költőtársak: Bogdán László, Csiki László, Czegő Zoltán, Farkas Árpád, Magyari Lajos, Tömöry Péter és Vári Attila verseinek társaságában.

Naptár és fotó (1)

Az Előre Naptár, amelynek szerkesztését 1982-ben bízták rám első ízben, azért válhatott az Előréhez pár éve befutó sajtófotók "menedékévé", mert egyszerűen jobb technikával, jobb papírra készült, no meg az évkönyv jelleg is több szabadságot engedélyezett.

Amikor 1980-ban megindítottam a Sötétkamra c. fotórovatot az Előre napilap vasárnapi mellékletében, özönleni kezdtek hozzánk az ország minden részéből a hivatásos és amatőr fotósok alkotásai, s szinte maguktól kínálták a megoldást, hogy a naptár illusztrálásában elsősorban erre az anyagra támaszkodjam. Ezért aztán az 1982-ben összeállított, 1983-as évre szóló naptár szerkesztését már a fotósokkal való szorosabb együttműködés alapján képzeltem el.

Legelső és legnagyobb segítségem ebben a Gaina-Gerendi házaspár volt Nagyváradról, akik azonnal átlátták az újítás fontosságát, azt, hogy ezáltal az addig mostohagyerekként kezelt fotóművészet is könnyebben beszüremkedhet a médiába - mindenfajta akkor létező ideológiai korlát ellenére. Anikó és Dorel voltak azok, akik az addigi giccses, amatőrszemléletű fedőlap megváltoztatásához tucatnyi mutatós diát válogattak ki saját alkotásaikból, amelyeket aztán képzett, tehetséges képszerkesztő hangolt fedőlappá. Ugyancsak az ő fotóikból válogattam össze néhány kedves képriportot a gyermekek életéből és ezekből lett a Fotóban mondjuk rovat előfutára.

A naptár könyvnagyságú formátumához mérten úgy képzeltem, hogy egy oldalra egy, vagy maximum két fotót tervezünk, hogy a képek a kellő méretben érvényesüljenek. Ez az elv akkor szinte kivétel nélkül végig vonult a naptáron. Előnyeit azonban elhomályosította az a tény, hogy így viszonylag kevés fotós kevés alkotása jutott szóhoz, a képeket pedig állandóan "hangolni" kellett a sokszor egyáltalán nem odaillő szöveghez.

Így is sikerült olyan alkotókat és amatőröket bevonni a naptárba, mint Kántor József, Varga Béla, Gaina Gerendi Anikó és Dorel, Imreh Albert, Kakas Zoltán, Romfeld Ákos, Vilidár István, Németh Ferenc, Feleki Károly, Deák János, Viorel Simionescu, Mircea Faria, Murvai György, Imreh S. István, Plájás István, Bíró Károly, Csomafáy Ferenc, Gheorghe Iancu, Király Dezső, Andreescu O. Florin, Bálint Zsigmond, Horváth Lóránd, Adrian Gugiu, Kovács László, Szakács V. Sándor, Bartha Árpád, Rizeanu Gheorghe, Hadady László.

Az "első fecske" sikere gyorsan híveket szerzett a naptárnak és az 1984-es évre már kész stratégiával rendelkeztünk: azon kívül, hogy a hónapokat egy-egy nagyméretű fotóval illusztráljuk, a naptárba kerülő fotósok egy-egy szerzői oldalt kapnak, amelyen 3-6 fotójuk takarékos grafikai elrendezésben hívja fel alkotójukra és törekvéseire a figyelmet.

(Ízelítő az 1983-as könyvnaptár lapjaiból itt található.)

Illusztráció a 83-as Naptárból: A poén * Biró Károly (Nagyvárad) fotója

Valahol a Csatornán

Estefelé szólt a telefon, Ádám Gyula kérdezte Kolozsvárról, érdekli-e a Fotótanút helyszíni felvétel a Korniss Péter kolozsvári tárlatnyitójáról? Ami éppen ma délután volt, a Bánffy palotában, néhány utcányira a Budapesten élő fotóművész gyermekkori lakhelyétől... Naná, hogy igent mondtam, a kérdés is inkább szónoki volt, s Gyula barátom azt akarta jelezni vele, hogy mint mindig, résen volt, s nem felejtkezik meg rólam...

Kivárom, amíg hazaérkezik, de addig lazítok kissé. Korniss túlságosan nagy falat ahhoz, hogy előtte erőt gyűjtsek. Ehhez pedig kitűnő az az 1937-es sajtófotó, mely ma került a kezembe a huszadikszazad.hu portál jóvoltából. Egy aprócska szigetet ábrázol, madártávlatból, a La Manche csatornában, mintegy 1 kilométerre Portsmouth kikötőjétől. A közlemény nevet nem említ, viszont egy akkora szigetről szól, amin épp csak egy ház fér el s körülötte némi zöldövezet, meglehetősen szűken. Tíz évvel korábban, vagyis 1927-ben a szigetecske még lakatlan volt, akkoriban tette rá a kezét vásárlás útján egy excentrikus angol, majd építette fel 12 szobás házát, amit minden szükséges kényelemmel ellátott. A növényzet a hír megjelenésekor egyetlen fából és néhány bokorból állt, a vizet a szárazföldről kellett odaszállítani, s a világításhoz használt akkumulátorok feltöltésére is időnként el kellett utazni a szigetországba. Szerencséje volt a személyzettel, akik az örökös jövés-menést intézték: a sziget ura csak ritkán mozdult ki otthonából, amelyet a tenger örökös zaja és a közelben elhaladó tengerjáró hajók kürtjei kötöttek a világhoz.

Most azon gondolkozom: ha egy fotográfus egy hétig egy ilyen sziget foglya volna, átoknak vagy áldásnak tartaná ezt? Milyen portfólióval távozna onnan?

H.P. az osztályban

Ahhoz, hogy a mai bejegyzésemet lekerekítsem, másfél napi keresgélésre, nekivesel-

kedésre volt szükségem. Pedig a fotó régóta a kezemben van, éppen csak az nem volt világos, hogyan közelítsem meg a mögötte rejlő történetet.

A felvétel a múlt század hetvenes éveiben készült, tipikus korabeli sajtófotó Erdélyből, méghozzá egy besztercei középiskola egyik magyar osztályából, és az Előre c. napilap egyik riportját kellett illusztrálnia, amely az Erdély szerte ismert és elismert Horváth Pál magyar nyelv és irodalom szakos tanárról és tanítványairól szólt. Aki(k) arról volt(ak) nevezetes(ek), hogy nem egyszerűen csak elvégezte/elvégezték mindazt, amit az iskola rá(juk) rótt, hanem a környéket sűrűn bejáró magyar színjátszócsoporttal tartották a lelket a mezőségi emberekben, néprajzi gyűjtéseket végeztek, irodalmi kört szerveztek - a szórványban, a végeken. A korabeli magyar sajtónak kedvenc pozitív hőse lett a bánsági születésű tanár, a központi és a vidéki lapok egymás kezéből adták-vették a témát s korai haláláig (l978 végén szívroham vitte el) gyakran tűnt fel muszájherkulesi példája ("lehet, mert kell") a lapok hasábjain. Nem véletlen, hogy mind a Magyar Életrajzi Lexikon 1000-1990, mind a Romániai Magyar Irodalmi Lexikon szócikket szentel neki és művelődésszervezői áldozatvállalásának.

A képről nem lehet tudni, megjelent-e egyáltalán, vagy csak tartalékolták egy riporthoz, de aztán kimaradt ("nem fért"). Jól látható, hogy az osztálybeli életkép a mindent megszépítő "realizmus" kánonjai szerint készült, szerzőjét ma már nem lehet azonosítani: a gyerekközösség, akár egy nagy család, ott tüsténkedik a közöttük álló, magyarázó, tekintélyével és meggyőző erejével mindenkit lenyűgöző tanárral. A tekintetek az övét keresik, ő pedig valahova a meghatározhatatlan messzeségű, de mégis földi célra összpontosít... Egyszóval minden nagyon szép, mindennel meg vagyok elégedve (á lá Ferenc József császár), pedig a kép hátterében akkor már annak is ott kell lennie, persze kimondatlanul, hogy tanítványai egy elgurult írószer után kutatva, a katedra alatt rejtett mikrofonra bukkantak, ezt az igazgatóság még aznap jelentette a megyei pártbizottságnak és a minisztériumnak, az iskola pedig felbolydult, mint egy méhkas, senki nem értett semmit, és mégis mindenki megértett mindent, nagy néma csönd minden vonalon, de az idillnek annyi volt, amit aztán tetézett a kedvenc tanár elvtárs halálhíre...

Legendák? Igaz történetek? Horváth Pálról lapok gyűjteményeiben találni még képi emléket. Ezt a fotót a szerkesztőségi szemétkosárból mentettem meg, kb. húsz évvel ezelőtt. Most vettem hozzá magamnak a lelkierőt, hogy legalább ennyit elmondhassak róla...

Csöppekben az élet

Zsákai Péter a tegnapi bejegyzéshez fűzött megjegyzésével fején találta a szöget; magyarán: a lényegig ásott. Létezik-e olyan esemény (cél, érdek) az életben, amely indokolná, hogy életünket veszélyeztessük a megörökítéséért? Hogy azt mondhassuk az utánunk jövőknek: tessék, nézzétek, így és így történt az eset...

Nem hiszem, hogy van olyan fotós, aki első körben ne szeretne valami szenzációsat, soha nem látottat, addig meg nem történtet, váratlant, szörnyűségest/gyönyörűségest - egyáltalán valami csodát lefényképezni, amit se addig, se azután, soha senki? Ha van is ilyen fotózó, az nem igazi fotós, annak csak a gép diktál és a hiú ambíció, hogy a fotografált kép valóságához hozzákapcsolhassa a maga önbecsülését.

De a hatást nem mindig a látvány egy az egyben tálalása, a bombabiztos valósághűség, a minden részletben megfelelés váltja ki. A filmben is, a fotóban is sok múlik a rendezésen, a megkomponált hangulaton, a megtervezett környezeten.

A nagybányai Horváth Loránd doktornak nem került nagy erőfeszítésébe olyan miliőt teremteni kórházi képéhez (amely a múlt század nyolcvanas éveiben jelent meg az Előre Sötétkamra rovatában és hagyományosan filmre készült, majd nagyították, vágták), amelytől egyszerűsége és puritán dísztelensége dacára valósággal megborzongunk: mintha saját szemünkkel látnánk a hezitálást élet és halál mezsgyéjén. Amikor az emberben az akarat és a lélek oly nehezen tudja eldönteni, mi felé induljon, merre nyújtsa ki a kezét, melyik alternatívát válassza. A perfúziós kamrának előtérbe helyezett, konkrétságában éles és rideg, már-már érzelemmentes, felnagyított képe és mögötte a ködös homályban maradó, válságos helyzetű páciens elbillenő feje, megereszkedett felsőteste akkora erővel fejezik ki a pillanat bizonytalanságát és kontrasztját, hogy nem marad más hátra, mint fohászkodni és bizakodni, hogy a cseppre csöndes kitartással cseppenő mentő folyadék (vér, plazma - egyremegy) végül is megtalálja az utat az élethez.

A platón

Könyvcso-

magot várok a kolozsvári Polis-kiadótól. Állítólag a hét végén postázták címemre a tisztelet-

példányokat Jelentések - magamról (Emlékezés ellenfényben) c. önéletrajzi (memoáromat? elmélkedésemet? regényemet? - fene tudja, majd kiderül, mi az) szövegemet, ami meglehetősen terjedelmesre sikerült. A könyvben akad néhány fotós vonatkozás is - újságírói előéletem szoros kapcsolatban állt a sajtófotózással -, amelyek éppen beleillenek a blog szellemébe is, egy történetet most, ízelítőül ideírok.

*

Miután véglegesen pontot tettem A bozót c. dokumentumregényem végére, s már csak a megjelenésére vártam, 1988 vége felé elhatároztam: pár napra a Bucsecs hegységbe kérek kiküldetést, egyenesen a Babele menedékházhoz, ahová Bustényből drótkötélpálya kabinja röpíti fel a kirándulókat, kétezren felüli magasságra, egy meglehetősen egyenletes, nagy kiterjedésű platóra, amely Romániában országosan ismert és divatos turista-zarándokhely; gyakorlatilag Románia viszonylag veszélymentesen megközelíthető, legmagasabb „sétálóutcája”. Ki is használja ezt az idegenforgalom: minden lehetséges úton és módon népszerűsíti. Mágnesként vonzza a kocaturisták ezreit: szép időben, idegenforgalmi idényben, s különösen a szabad hétvégeken hosszú sor kígyózik a drótkötélpálya bustényi indítóállomása előtt, a tisztáson, a Belvedere nevezetű luxusszálló háta mögött. Órákba is beletelik, amíg valaki sorra kerülhet, hogy belépjen a platóra induló kabinba, amelynek párja a Babele menedékháznál várja a lefelé indulást: mikor az alsó kabin felfelé kapaszkodva ringatózik a mélység fölött, ellensúlya, a visszaúti is megindul odafentről, s találkozáskor szertartásosan köszöntik egymást, illetve ki tudja, még milyen közlendőket rejt a kölcsönös integetés?...

Két ízben is megpróbáltam feljutni a platóra, de az első kísérlet csütörtököt mondott.

Sz. Sándor fiatal fotós kollégámmal gyűrkőzve készültünk a hegyi kalandra. Sándor mondhatni az én felfedezettem, akkora a korkülönbség köztünk, hogy szinte-szinte a fiam lehetne. Egy ideig külsősként gyártotta hűségesen a fotókat az Előre c. napilapnak, aztán - mert jó volt a káderlapja - munkakönyves fotóriporter lett, azzal a kikötéssel, hogy szigorúan a kezem alatt, mindenkori felügyeletemmel dolgozik. (Mindez odáig terjedt, hogy amikor Sándor megörökölte a nyugdíjba vonuló fotóriporter elődje laboratóriumát, s oda minden szakmai ingóságával beköltözhetett, nekem is ott jelöltek ki irodát, a sötétkamra előterében, hogy állandóan szemmel tarthassam.)

Sándor furcsa szerzet: bukaresti magyar család egyedüli gyermeke, anyja meglehetősen elkényeztette, apja belügyi altiszt volt, futárszolgálatot, majd később irattári kulimunkát végzett nyugdíjazásáig. Féltett és széltől is óvott egykeként, a családot odahaza Sándor rendesen terrorizálta: kiszámíthatatlan volt, milyen ételre vágyik, mikor fekszik és mikor kel, soha se tudták, miért és merre jár, honnan szerzi a pénzt. Nekem is nehéz volt kiismernem életrend-szertelenségét, az viszont nyilvánvaló volt, hogy az emberekkel való érintkezésben, személyközi kommunikációban óriási baklövéseket és tapintatlanságokat követett el, és mielőtt még tisztázhatta volna magát, hogy a félreértéseken túl a szándékai végtére is tisztességesek, már javában heves konfliktusba került kapusokkal, rendőrökkel, biztonsági emberekkel, párttitkárokkal, nem egyszer riportalanyokkal is.

Ráadásul a műfaj, amelyben dolgozott (s amelyben veszettül tehetséges), akkoriban az átlagosnál is kifinomultabb diplomáciai érzéket és tapasztalatot kívánt: a nyilvános helyen való fotózás mifelénk a rendszerváltás előtt nem tartozott a bevett és népszerű foglalatosságok közé; a lapok nem túlságosan igényelték a sajtófotót, mert mindinkább csak a pártvezetők cselekedeteit megörökítő képek kerültek az újságok hasábjaira - ezeket meg az egyetlen létező hírügynökség hétpróbás, többszörösen ellenőrzött hivatásos fotósai készítették. A fotóriporterség mint komoly, önálló szakma, gyakorlatilag művelhetetlen volt. Azt még elnézték, hogy egy fotós egy hagyományos riporter mellé szegődve, amolyan íráskiegészítő illusztrációkat készítsen az ún. való életről: élmunkásokról, építőtelepekről, új építményekről, utcákról, természeti szépségekről, nyaralóhelyekről... Vagyis mindenről, ami szépség, dicsőség, harmónia vagy egyszerűen csak giccs. Ami nem bántja a szemet. Ahhoz viszont, hogy a fotós társaságában én, a riporter egyáltalán bejuthassak egy nyilvános helyre, és senki se foghassa ránk: meg akarjuk szegni az államtitok törvényét, netán termelési titkokat rögzítsünk filmre, órákig tartó egyeztetéseket kellett előtte folytatnunk az intézményvezetés különböző szintjein és irodáiban, s számtalanszor megtörtént, hogy a hivatali magyarázkodásokat és értetlenségeket elkerülendő, már eleve a megyei vagy a városi pártbizottságoknál kezdtük a pofavizitet: a lehető legtermészetesebben előadtuk küldetésünk célját, szándékainkat, jókor az elején hangsúlyozva, hogy igenis, ismerjük a hatályos törvényeket, tudjuk, hogy bizonyos helyeken a fényképezőgépnek kötelezően a tokban kell maradnia, mi ezt messzemenően tiszteletben is akarjuk tartani, mi csak a sajtómegbízatásunkat akarjuk teljesíteni, semmi mást, ezért aztán kérjük a segítségüket, mégpedig olyan értelemben, hogy legyenek oly kedvesek mozgásterünket kijelölni, amelyen belül biztos, hogy nem követhetünk el törvénysértést, ugyanakkor - ha lehetséges - adjanak mellénk kísérőt, bizalmi embert, aki viselkedésünkre, tetteinkre majd felvigyáz és leszereli az esetleges nézeteltéréseket a fotózásra javasolt alanyokkal.

Mindez jócskán megnehezítette riporteri feladataimat és helyzetemet, ráadásul szörnyen időrablónak s nem mellesleg, megalázónak bizonyult. Emiatt aztán szép lassan kezdtem újságíróként a háttérbe húzódni, s a munka nehezét mindinkább Sándor barátom vállára taszítottam, menet közben olyan munkaritmusra fogtam és úgy irányítottam kameráját, hogy a riport lehetőleg az ő képeiből álljon majd össze, néhány eligazító, magyarázó, a dolgokat szükség esetén ideologikusan is a helyükre tevő mondat kíséretében. Így született akkori szemmel romániai viszonylatban is rendhagyónak számító rovatunk, a két-három naponta jelentkező Fotóban mondjuk (sajnos, hiányzott hozzá a minimálisan elfogadható nyomdatechnika, ezért csakis a szándék - sose az eredmény - volt a dicséretes): négy-öt, ritkább esetben hat fotóból álló képsorok mutattak be egy-egy látványosabb témát: hajóavatást, falusi pékséget, tavaszi munkát a szőlőhegyen, üvegfúvást, acélsodrony gyártást, csipkeszövő üzemet, juhászatot, mezőgazdasági főiskolát, óvodát stb.

Egyszer aztán a pártközpontban valakinek szemet szúrt a rovatcím: milyen dolog az, hogy „fotóban mondjuk”, hát szóban nem mondjuk? és vajon miért nem mondjuk? ódzkodunk a szavaktól? stb...

Ez így, amilyen ostobán hangzott, olyan igaz is volt: nem lehetett rá válaszolni egyebet, mint azt, hogy máról holnapra megszeppenten csavartunk egyet a címen, s a rovat címe attól fogva Képben és szóban lett. Így aztán minden mehetett tovább a maga medrében.

(Itt látható néhány, a riportokból mellőzött, maradék fotó közös kóborlásaink színhelyéről.)

A Bucsecs platójára is azért igyekeztünk éppen, hogy riportot készítsünk arról, miként töltik odafent a kiránduló dolgozók a hétvégét, milyen élet folyik ilyenkor a Babele melletti egyetlen menedékházban.

Első kísérletünk azért nem járt sikerrel, mert egy délután folyamán meggyőztük ugyan a bustényi polgármestert, hogy riportunk nyomán mindenek előtt a népszerűségük és a hírnevük növekszik majd, mire aztán sóhajtva bár, de rábólintott az akciónkra, reggeli indulásra ébredve azonban akkora hóvihar kerekedett, hogy a drótkötélpálya kezelői azonnal beszüntették a közlekedést, az időjárás-jelentés ráadásul több napos kitartó hóvihart jósolt. Pedig még csak november elején jártunk...

Hogy ne távozzunk dolgunk végezetlen, azt is kijártuk: vigaszként legalább a bustényi papírgyárban készíthessünk egy képriportot. Ez sem volt könnyű („De miért éppen a papírgyár?” - hangzott a várható sanda kérdés...), de sikerült (papírgyár 1; papírgyár 2). Végül is, úgy utaztunk el, hogy a polgármester ünnepélyesen fogadkozott: mihelyt elmúlnak az év végi ünnepek, és tartósan beáll a szép, derült téli idő, értesít bennünket a szerkesztőségben.

És állta a szavát!

Január közepére egyeztettünk egy újabb leutazást. Mire megérkeztünk, a Belvedere szállóban lefoglalt kényelmes szoba várt ránk, ablakunk egyenesen a drótkötélpálya állomására nézett, s reggel az első járatok egyikével fel is mentünk a Hegyre (lásd a fenti fotót, mely egyik teliholdas éjszakán készült, a szálló ablakából).

Fenséges látvány és élmény volt, amint a kabin ablaka alatt elsuhant a havas, nyaktörő sziklaképződményekkel tarkított táj. A hirtelen emelkedéstől, akárha repülőgépen lennénk, sajgón éreztük a nyomáskülönbséget dobhártyánkon. Az ösvények, a sziklákon megkapaszkodó magányos fenyők, borókabokrok olyan aprók voltak alattunk, és annyira szelíd, békességes látványt nyújtottak, mint egy terepasztalra felvitt maketten.

Két napot és egy éjszakát töltöttünk odafönt: szombaton reggel értünk föl a Babele menedékházba, berendezkedtünk az első emeleten, s vasárnap este, az egyik utolsó, lefelé tartó járattal utaztunk vissza a völgybe.

A vendégfogadósnak ugyancsak el kellett magyarázzuk, méghozzá jó körülményesen, hogy szeretnénk képriportban megörökíteni, milyen élet folyik a menedékházában és környékén. A várt értetlenséget végül itt is sikerült leszerelnünk.

Számomra az ottlét titokban kissé azt is jelentette, hogy beleélhettem magam abba a környezetbe, melynek viszonylagos közelségében a regényemben szereplő fiatal alpinisták elpusztultak. A valóságban is bejárhattam a helyszín környékét, pontosabban megismerhettem a valóságos méreteket és magamba szívhattam a veszély hangulatát, megtapasztalhattam a hegyi emberek viselkedését, az általuk elfogyasztott alkohol különös hatását odafönt, és a turisztikát irányítók felelőtlenségét, amivel odacsalják a felkészületlen embereket egy természeti ritkasághoz, amilyen a Babelénak nevezett sziklaképződmény, melyet a szél és az erózió munkált olyanná, mintha óriási arcélek lennének...

Szabályos környezetszennyezést tapasztaltunk odafönt, s örökös könnyelműséget, katasztrófaveszélyt... A két nap alatt látottak gyatra színdarabba illő, egyazon pódiumon játszódó, szinte hihetetlen cselekménysornak tűnnek, de mégis valósak. A sok-sok apró epizódnak semmi köze egymáshoz, ha csak annyiban nem, hogy mindenkivel lényegében ugyanaz történik: áldozatául esik egy veszélyes játéknak, amit a divat, az idegenforgalmi hírverés, a saját ostobasága és a vendéglátóipar űz vele.

A platón - úgy képzeljük el, mint egy kétezer méter fölötti, jókora fennsíkot - egymáshoz közel, segítségre szoruló, elcsigázott emberek lihegtek, kínlódtak anélkül, hogy tudomást vettek volna egymásról, és hogy valaki is komolyan vegye őket.

Vizet, vizet, nem bírom víz nélkül - hangzott egyre hangosabban a panaszos nyöszörgés egy kövér lány szájából, aki még néhány lepést támolygott és mindegyre összeesett, kísérői pedig előtte haladva haragosan, meg se állva kiabáltak neki vissza: bírja csak ki, mert pár száz méterre van a menedékház...

Egy másik turista társaság angyali ártatlansággal méregette egy számára szinte láthatatlan szakadék fenekét, a zuhanásveszélyt viszont csak mi észleltük, akik velük átellenben álltunk. És hiába kiabáltunk nekik át, a szakadékon túlra, forduljanak azonnal vissza, mert könnyen leomolhat alattuk a hópárkány, nem hittek nekünk, csak annak, ami az orruk előtt volt, s már-már végzetessé vált az ereszkedésük... Végül, szerencsére, meggondolták magukat, és valahogy mégis visszamásztak a gerincre, ahonnan felelőtlenül aláereszkedtek...

Ilyen és ehhez hasonló, már-már tragédiákba torkolló kalandokba botlik az ember odafönt a platón, mert aki oda fölmegy, az nehezen érzékeli a magasság szédületét, minden ugyanolyan sík, akár odalent, a magasságok odafentről könnyen megmászhatók.

No de, a mélységek?

A szombat esti vacsoránál, miközben a menedékházba érkezett két, fiatalokból álló szervezett turistacsoport táncmulatságot rendezett az ebédlőben, Sándor kissé felöntött a garatra, s eléggé feltűnően nekiállt a szűk teremben táncolókat fényképezni. A felfokozott, laza hangulatban nem érzékeltem, hogy ebből akár baj is lehet.

A fotózást befejezve, Sándor visszaült mellém, folytatva félbehagyott vacsoráját.

Hirtelen egy fiatalember és egy ifjú hölgy ültek az asztalunkhoz és ellentmondást nem tűrően, akár a bűnügyi filmekben a leleplezett gonosztevőket, mindenáron igazoltatni akartak bennünket. Csitítólag elmondtam nekik, kik vagyunk, honnan és miért jöttünk, de kikötöttem: iratokat csakis hivatalos közegnek mutogatunk. Ha akarják, elhiszik a mesénket, ha meg nem, nézzenek utána, ez itt a szerkesztőség telefonszáma, ez itt meg a főnökünk neve...

Kissé meghökkentek, de azért makacsul kitartottak, s tudni akarták: miért fényképeztük őket, mi a szándékunk a képekkel. Értésünkre adták: olyan helyen dolgoznak, ahonnan könnyen elláthatják a bajunkat, amennyiben „dekonspiráljuk” őket.

Sándor ágálva odavetette: a róluk készült fotókat nem hogy nem használja fel, hanem egyenesen átadja a főszerkesztőjének, ahonnan aztán ők gond nélkül megszerezhetik.

Nehezen tudtam felvonszolni szobánkba a vitába mind jobban belehevülő és egyre agresszívebbé váló Sándort. Sietve ágyba dugtam, magam is lefeküdtem, s hamar elaludtam.

Az éjszaka közepén hirtelen arra riadtam, hogy egyedül vagyok a szobában. Melegítőt húztam magamra, s rosszat sejtve leereszkedtem a söntéshez. Sándort a konyhában találtam, a szintén már tökrészeg szakáccsal gajdoltak ott ketten, hol összevesztek, hol közösen énekelni kezdtek, a szakács mindenáron fitogtatni kívánta tudását, egyik üveg bort a másik után nyitotta ki, sütni-főzni akart az éjszaka kellős közepén, a fogadós meg kettejüket csillapította, a végén már rendőrséggel fenyegetőzött.

Nem tudom, hogyan sikerült véget vetnem ennek az ámokfutásnak, de még sokáig élt bennem a félelem, hogy a babelei kalandnak böjtje lesz további életünkben.

Aztán a titokzatos fiatalok valahogy mégsem jelentkeztek.

A biztonság kedvéért, ahogy hazaértünk, azonnal tájékoztattam a főnököt a történtekről. Meg is kaptam érte a kijáró fejmosást, de legalább a felelősség most már az ő vállán volt.

Szarajevó forever?

Ez a kép kimondottan kuriózum, mint ahogy az 1914-es szarajevói merénylet is az volt - s maradt meg azóta is kitörölhetetlenül az időben.

A képet a huszadikszazad.hu portálon találtam, egy 1934-ből származó cikk kíséretében, amely elmeséli, hogy a derék katona, aki kackiás bajszával mintha lenézne miránk, nem más, mint Marossy Károly oravicai fordrászmester, aki annak idején helyszíni szemtanúja volt a Ferenc Ferdinánd ellen elkövetett bombamerényletnek és elfogta a bombamerénylőt. (A cikk szerint: "Ő fogta el ugyanis Szarajevóban 1914 június 28-án Czabrinovicsot, a bombamerénylőt, akinek nem sikerült megölni Ferenc Ferdinánd trónörököst. Fél óra múlva pedig ő mentette meg annak a Principnek az életét, akinek viszont sikerült leteríteni a trónörököst és a feleségét. ")

Egy hideg, egy meleg gesztusa után, akárhogy is történt, sikerült felhívnia magára a közvélemény figyelmét. Szaeajevóban borbélymesterként működött és kisfiával bámulta a látogató hercegpárt.

"Mikor meglátta a közelében lévő Czabrinovics kezében a bombát, feléje ugrott, mire az ijedtében rossz irányba vetette a pokolgépet, majd menekülni próbált és leugrott a patak négy méter mély medrébe, ahol a hátára esett. Marossy utána ugrott és abban a percben vetette rá magát, mikor a merénylő a brovningát akarta használni. Néhány perc múlva egy bosnyák detektív ugrott utánuk és le akarta lőni a bombavetőt. Mit csinál? - üvöltötte Marossy – élve kell elfogni! - Segített becipelni a banditát a rendőrségre, majd az uccára ment és abban a percben ért az Appel-quaire, mikor Princip Gavrilo gyilkos fegyvere eldördült. A tömeg rávetette magát a fanatikus diákra, széjjel akarták tépni, de Marossy kiszabadította a gyilkost, ahogyan mondja: - Tudtam, hogy élve kell elfogni... Ha széttépik a többi mindent erre, a halottra kent volna..."

Marossy lesz a nap hőse, orrba-szájba interjúvolják, a perben koronatanú, majd a háborúban népfelkelő hadnaggyá léptetik elő s állást ígérnek neki az udvarról. Majd vége a háborúnak, bekövetkezik Trianon, az ígéretek elszállnak, Marossy Pestre költözne, de nem jut munkához. A Margitszigeten bérelne fotószalont, de nem támogatják, más kapja meg a bérletet. Oravicán próbál szerencsét, de a harmincas évek válsága utoléri, az oravicai magyarok sem támogatják. Imádkozik, ne árverezzék el feje fölül a műhelyt. És hogy a merénylet 20. évfordulóján felolvasást tarthasson Budapesten...

Mindez nincs rajta a sajtófotón, de benne van a pakliban. A botcsinálta hősök mindig elhagyatva, megcsalatva végzik. Mint ez a szerencsés bombafogdosó...