2010. január 4., hétfő

Csöppekben az élet

Zsákai Péter a tegnapi bejegyzéshez fűzött megjegyzésével fején találta a szöget; magyarán: a lényegig ásott. Létezik-e olyan esemény (cél, érdek) az életben, amely indokolná, hogy életünket veszélyeztessük a megörökítéséért? Hogy azt mondhassuk az utánunk jövőknek: tessék, nézzétek, így és így történt az eset...

Nem hiszem, hogy van olyan fotós, aki első körben ne szeretne valami szenzációsat, soha nem látottat, addig meg nem történtet, váratlant, szörnyűségest/gyönyörűségest - egyáltalán valami csodát lefényképezni, amit se addig, se azután, soha senki? Ha van is ilyen fotózó, az nem igazi fotós, annak csak a gép diktál és a hiú ambíció, hogy a fotografált kép valóságához hozzákapcsolhassa a maga önbecsülését.

De a hatást nem mindig a látvány egy az egyben tálalása, a bombabiztos valósághűség, a minden részletben megfelelés váltja ki. A filmben is, a fotóban is sok múlik a rendezésen, a megkomponált hangulaton, a megtervezett környezeten.

A nagybányai Horváth Loránd doktornak nem került nagy erőfeszítésébe olyan miliőt teremteni kórházi képéhez (amely a múlt század nyolcvanas éveiben jelent meg az Előre Sötétkamra rovatában és hagyományosan filmre készült, majd nagyították, vágták), amelytől egyszerűsége és puritán dísztelensége dacára valósággal megborzongunk: mintha saját szemünkkel látnánk a hezitálást élet és halál mezsgyéjén. Amikor az emberben az akarat és a lélek oly nehezen tudja eldönteni, mi felé induljon, merre nyújtsa ki a kezét, melyik alternatívát válassza. A perfúziós kamrának előtérbe helyezett, konkrétságában éles és rideg, már-már érzelemmentes, felnagyított képe és mögötte a ködös homályban maradó, válságos helyzetű páciens elbillenő feje, megereszkedett felsőteste akkora erővel fejezik ki a pillanat bizonytalanságát és kontrasztját, hogy nem marad más hátra, mint fohászkodni és bizakodni, hogy a cseppre csöndes kitartással cseppenő mentő folyadék (vér, plazma - egyremegy) végül is megtalálja az utat az élethez.

1 megjegyzés:

  1. Ez a rész is sokszor foglalkoztat engem: "Ha van is ilyen fotózó, az nem igazi fotós, annak csak a gép diktál és a hiú ambíció, hogy a fotografált kép valóságához hozzákapcsolhassa a maga önbecsülését."

    Manapság nagyon sokan hajszoljuk magunkat, folyamatosan fotózunk (lényegtelen, értelmetlen dolgokat is), hogy birtokoljunk egy képet, amit mi készítettünk és talán mások elismerését is kiváltja. Ez még talán nem lenne olyan nagy baj. Csak lassan a fontos dolgokat háttérbe szorítjuk ezzel. Persze, kinek mi a fontos?! Magam is a hajszolókhoz sorolom, bár igyekszem figyelni erre és változtatni.

    A kép is nagyon megfog! Egy hosszú film ez az egyetlen képkocka. Jól sikerült fotó!

    VálaszTörlés