2009. december 31., csütörtök

Újévköszöntő vendégek


"Hegyen túlról" érkezett újévköszöntő vendégek érkeztek a moldvai Pusztinára december 29-én a csíki Csobotfalváról. A beöltözött csapat, Antal Imre vezetésével betlehemes játékot vitt el az ismert csángó falu szerény sorsú, egyszerű családjaihoz. Nem hajtotta őket semmilyen hivatalos szerv, egyetlen egyesület vagy alapítvány sem: a pár éve meghonosodott gesztus úgy fogant meg a csobotfalviak szívében, mint egy baráti látogatás. Összedobták az útiköltséget és irány Moldva!

A kis csapattal tartó Ádám Gyula gazdag képsorban örökítette meg a kiruccanást, amelyet a Káfé portál Kép-tárában végig lehet nézni. Az ide kiválasztott fotója, mint cseppben a tenger, azt a pillanatot őrzi az örökkévalóságnak (míg a képet megőrzi az idő és az emlékezet), amikor a betlehemes játék áhítata a maga természetes módján találkozik a meglátogatott család örömével. Ameleg, belső fényt árasztó koronajelmez, a dekoratív öltözékek nemhogy kontrasztban állnának a szegényes, zsúfolt házbelsővel, a háttérben illetődötten meghúzódó háziasszony zavarával, hanem a legteljesebb harmóniát és belső egyetértést árasztják magukból. Ha nem hordozna jó adag pejoratív, negatív töltetet magán, azt mondhatnám, hogy ez a fotó olyan, akár egy szentkép: áhitatos, átszellemült, kellően fennkölt, tiszta és transzcendens. Mintha a betlehemesek hazataláltak volna abba a közegbe, ahonnan maguk is elindultak, amiből maguk is táplálkoztak s amelynek emlékeiből ez a hegyen túli látogatás valósággá és örömforrássá vált.

2009. december 30., szerda

Trója


Tegnap és ma este Trójában jártam. Persze, csak gonbdolatban, egy 2007-ben készült, két részes német életrajzi film jóvoltából, melyet a bukaresti közszolgálati tévé közvetített... Lassan megszokom, hogy immár inkább így fogok utazni életem végéig, mert ami engem igazából érdekel egy ilyen kalandból, az tulajdonképpen az emberek lelkében lezajló találkozás és rácsodálkozás a változó világra.

Heinrich Schliemann élete, sorsa, tettei sokkal érdekesebbek, semhogy a róla készült filmet valamiképpen is túlbecsüljük. A szakma szabályainak nagyjából megfelelt, de inkább csak arra jó volt jó, hogy átgondoljam az egész életét és vagyonát a legendának-mesének hitt Trója feltárásának szentelő egykori kereskedősegéd belső motivációját, azt a mesteri mítoszépítést, amivel régészeti kutatásait megkoronázta.

A három képből összeállított dokumentum készítői után most nem látom értelmét nyomozni; fontosságuk e helyen az, hogy reálisan, szépítés nélkül körvonalazzák azt, ami a filmben látványos, teatrális és megragadó. Az itteni Sophia távolról sem olyan szép mint a filmen, viszont görögebb, s inkább elhiteti velünk a megszállott régész ama vágyát, hogy az ókori város felfedezésekor egy szép görög nő is legyen mellette, aki Helénára emlékezteti.

De maga a fotó őrizte Schliemann is polgáribb, irodakukacabb, mint a filmen felvonultatott izmos, jól megtermett birkózótípus, aki minden eszközzel képes fölvenni a harcot midnazokkal, akik géncsolni akarják, fantasztának, őrültnek tartják, de persze, szívesen beülnének az általa megkezdett, ígéretes ásatások vezetői székébe.

Középen Priamosz kincse látható, amiért kalandfilmbe illő élet-halál harc folyt a filmen, s ami Schliemann felfedezésének egyetlen kézzelfogható eredménye. A romok ugyanis, amelyekre bukkant, mint kiderült, nem Trójához tartoztak, egy jóval régebbi települést ásatott ki embereivel, miközben gyanútlanul és felületesen vágták át azt a felsőbb szintet, amelyben a trójai maradványok lapultak.

Nyereség és veszteség, zsenialitás és amatőr felületesség fonódott össze e történelmi figurában, akit azért lehet szívből irígyelni, mert egy olyan eszmény után vetette magát egész életében, ami értelmet, távlatot és szépséget vitt élvezetekben nem túl bővelkedő sorsába.

2009. december 29., kedd

Dallam


Ezt a furcsa alakzatot, ami egy kottasort ábrázol, az előszobám faláról akasztottam le s néhány papírlapra helyeztem a nappaliban. Különben nem tudtam volna lefényképezni, hogy ennyire tiszta rajza legyen. Nem lett volna belőle fotótanú.

Mert ebben semmi művészi nincs, inkább csak dokumentum. Illusztráció egy nem mindennapi történethez. Egy olyanhoz, amilyeneket ilyenkor, év vége felé szoktak előszedni - nem is tudom, pontosan miért.

Talán, hogy ne menjen teljesen feledésbe.

Rögtön az 1989-es romániai rendszerváltás után történt, Bukarestben, az újra indított Romániai Magyar Szó szerkesztőségében. Azokban a hetekben és hónapokban, amikor a korábbi magyar pártlapból szabad, demokratikus magyar néplapot szándékoztunk csinálni.

Szándékunk meglátszott az egycsapásra nyitottá tett lapon, s hirtelen megugrott számú olvasóink is észrevették ezt. Nem volt olyan nap, hogy ne telefonáltak volna be a szerkesztőségbe vagy ne kaptunk volna a postán gratulációkat a nyíltságért és a gondolatok ütköztetéséért, az újság fórummá válásáért.

Egyik nap furcsa, hosszúkás és lapos dobozban ismeretlen tartalmú csomag érkezett a szerkesztőség címére. Amikor a postai megbízott felhozta az irodánkba, kíváncsian álltuk körül. A tartalmáról csak annyit árult el a felírás és a kísérőcédula, hogy "cadou", vagyis ajándék. A feladó egy székelyföldi faluban élő olvasónk volt. Hosszasan tanakodtunk, mi lehet a csomagban, s azokban a zűrzavaros időkben jónak látszott körültekintőnek lenni - ki tudja, milyen jóakarónk húzódik meg mögötte, ártó céllal?

A csomaghoz ragasztószalaggal egy lapot csatoltak, amire a feladó csak ennyit írt: "Az Isten áldja meg önöket azért, amit tesznek értünk, olvasókért. Őrizzék meg szívükben ezt az ajándékot..."

Végül is, kibontottuk a csomagot. Többrendbeli papírba göngyölve ez a fekete dukkófestékkel lemázolt, kovácsoltvas idomokból heggesztett kottaábrázolat bomlott ki belőle. Történetesen egyikünk sem volt gyakorlott kottaolvasó, így nem tudtuk mire vélni a hangsor mélyebb értelmét... Egy hétnek kellett eltelnie addig, hogy a Kriterion által kiadott zenei kislexikonnal a kezemben végre megfejtsem olvasónk rébuszát,s mintegy sugallatra, a Himnusz dallamának kezdő ütemei rajzolódtak ki képzeletemben.

Amikor nyugdíjazásomkor búcsút mondtam a szerkesztőségnek, magammal hoztam a furcsa trófeát. Azóta sokszor felnézek a hangjegyekre és élővé válik a dallam. Nem is kell szólnom semmit, mert minden zeng magától, odabent...

2009. december 28., hétfő

Jávor


Aki most azt hiszi, hogy e cam alatt Jávor Pálról, az első vérbeli magyar filmszínészről, a nők bálványáról olvashat megemlékezést, csalódni fog. Aki ilyesmit vár, annak itt van
egy szócikk, a Wikipédiából, amely részletesen eligazítja a hányatott sorsú, sok kalandot megélt színész életregényében.

Az Aradon született színészről tudni kell, hogy egy ideig az Amerikai Egyesült Államokban élt, s mint Dancs Artur remek newyorki naplójából kiderül, a Magyarországról kivándorolt Miss Perry volt a színész egyik szívszerelme. Ez a fotó az idős hölgy képkollekciójából való, amelynek közkinccsé tételét Artur barátunk végezte el ezekben a napokban. Jávor Pált ábrázolja, amatőr eszközökkel, ám hitelesen és eredetien - a fotó egyike annak a feltehetően sok ezer képi dokumentumnak, melyek a neves sztár életét végigkísérik, nem beszélve a filmek, előadások jeleneteinek megörökítéséről. A lépcsőn ülő férfi elegáns, sármos, de egyszerű pózban néz a lencsébe. Az erős napfényben készült fotó technikailag is elsietett, viszont egy kevésbé ismert érzelmi kapcsolat lenyomata; az asszony, aki megőrizte szívében és képkollekciójában, nem egy közönséges személy. Alakja valósággal vonzotta a nagy embereket. Számos férje volt, de igaz szerelemmel Jávort szerette - s vallomása alapján úgy tűnik, az érzelem kölcsönös volt. Legalább is a vers, amit Miss Perryhez írt a nagy színész, úgy, hogy a sorok kezdőbetűit összeolvasva a "célszemély" nevét kapjuk meg, őszinte ihletettségről árulkodik és jól illik ehhez a képi emlékhez:


"Pezsgő vagy, ízes pezsgő,
Isten nedűje, te!
Rádnézek, s szemem esdő
Imákkal van tele...
Kit olyannyira vártam,
Éreztem: végre is
Megjött, s most rátaláltam...
Ne hagyd, hogy köddé váltan
Eltűnjek a Nagy Árban.
Kell, hogy segíts te is..."

Hatvan éve halt meg Jávor Pál, akiről Miss Perry alias Piroska mondja, hogy tulajdonképpen meghalni ment haza 1956 után. Rákos volt. A Farkasréti temetőbe került. Miss Perry ott is fölkereste. E fotóval egy szerelem emlékét mentetgtem át ebbe a blogba...

2009. december 26., szombat

Írmag


Telepes népség címmel "erdélyi szász olvasókönyv" jelent meg 1994-ben, a csíkszeredai Pro-print kiadónál, a Németországban élő Hajdú Farkas Zoltán kezdeményezésére és szerkesztésében. Az antológia, bővített és javított formában, még egyszer napvilágot látott 2006-ban, egy másik kiadónál (Pallas-Akadémiai), némileg tartósabb kötésben, minőségibb papírra nyomva és nagyobb terjedelemben - viszont teljesen más képanyaggal, mint az első. És ez a változás sokat levon az újabb kiadás értékéből, mert az 1994-es könyv fotóit nagy gonddal, körültekintéssel és műértéssel válogatták össze, s olyan fotográfus kezére bízták, aki a néprajzi fotózásban, fiatalember létére is, addigra már figyelemre méltót alkotott.

Barabás Zsoltról van szó, aki jelenleg a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron színház fotósa, aki rögtön a romániai rendszerváltozás után, Ádám Gyulával együtt csángóföldi fotóival hívta fel magára és művészi látásmódjára a figyelmet. A szász olvasókönyvhöz, amely tulajdonképpen egy tartalmas szöveggyűjtemény s válogatott darabjai nyomán kirajzolódik a telepes szászság megtelepedésének, majd huszadik század végi exodusának kétpólusú története, Barabás Zsolt olyan képeket szállított, melyek a még ittmaradottakról, a hűség és a halál közötti keskeny mezsgyén állók végnapjairól szóló jelzésekkel hívták fel magukra a figyelmet.

Szász asszonya, az óralap díszítésű pinceajtó előtt álló ritka teremtmények egyike, akik öregségük szép mosolyával itt maradtak írmagnak, őrizni mindazt, ami elődeik nagy kalandjából tartósnak és hagyománynak bizonyult és aminek a menekülők, a fordított utat megjárók hátat fordítottak. Szelíd derűje olyan nyugtató, mintha csak egy meséből lépett volna elénk, egy nagy álarcosbál díszletei közül, amely képes volt mindenkit elvarázsolni, csak őt nem - mert megmaradt köznapi, jellegzetesen dísztelen és komor öltözékében. Barabás Zsolt ugyanazt a csodát műveli itt is, mint a hegyen túli felvételein: a természetes fény, az emberi élet természetessége és hiteles helyszíne azok a kincsek, amik miatt ezek és a hozzá hasonló képek fennmaradnak, tényszerűségükön túl hosszútávú emlékezetünkben is.

2009. december 25., péntek

Girland


A fotó szerzője -
Ambrus Imre Zsolt - erdőfülei születésű fotós, a KépVidék alkotócsoport tagja. Képét jó ideje ismerem s dédelgetem gyűjteményemben, egy 2005-ös közös bemutatkozásuk óta, amikor is helyet kaptak a hajdani RMSZ Színkép mellékletében.

A felvétel izgalmas összefonódása a dokumentarista szemléletnek a szimbólumteremtő mikroábrázolással. A képen látható állati tekintet és az azt körítő sokszínű, vásári vidámságú virággirland erőteljesen kontraszthatású. A már-már giccsbehajló színtobzódást melankolikusan igazítja helyre a borzas lófej megtört fényű, elcsigázott pillantása, amit még külön kiemel a szem felett ívelő néhány, az állatnak emberi tulajdonságot (gondolkodó lénynek is nézhetjük) kölcsönző ránc.

Látszat és valóság, ünnepi felszín és elgyötört sorsvonal illeszkednek egymáshoz olyan természetességgel, ahogy az életben is összefonódnak, falaznak egymásnak, megédesítve a pillanatot, amelyben a nevetés végül mindig árulkodó szájbiggyedésbe keseredik.

Személyesen örvendek, hogy a jópár éve készült fotó az én olvasatomban ragyogóan kiállta az idő próbáját; fotótanú lehet a javából.

2009. december 24., csütörtök

Betlehemes


Karácsony este van, mi illik jobban a mai bloghoz, mint egy igazi betlehemes fotó? Egy olyan, amilyent
Ádám Gyula varázsol elénk, felhasználva a képíró minden elképzelhető meseszövő hajlamát és fantáziáját.

Betlehemest bemutató fiatalok árnyalakjai vonulnak libasorban, jelmezeikben, kellékeikkel és a szükséges ünnepélyességgel a csikorgóan havas tájon át, mögöttük távoli, emberközeli világ húzódik meg a völgyben, s a fagyos nap, a maga hideg ragyogásával szembetűz velünk. Ellenfényes, mesteri ünnepi fotó ez, a rituálé mindenkori megújulásával. A fiatalok feladatot teljesítenek: viszik a legenda, a régi-régi bibliai történet hangulatát, tanulságát, dallamait, folklórját oda, ahol már-már talán meg is feledkeztek róla, meg is váltak-forma tőle.

A játékos ünnepi üzenettel vonulók pedig, mielőtt kimasíroznának a képből, vándorlásuk kimerevített pózában a fagyot legyőző lángot viszik-mentik a szívük alatt.

2009. december 23., szerda

Farkasszökellés


Gyanakodnak egy boldog, nagydíjas fotósra, aki 43 ezer pályázó fotográfia alkotói közül elvitte az idei pálmát a londoni Természet-
tudományi Múzeum és a BBC Wildlife magazin versenyén. Jose Luis Rodriguez: The storybook wolf című képével az év természetfotója díjat tudhatja a magáénak.

Ha hinni lehet neki, a felvétel pillanatát nagy-nagy türelemmel leste ki: csalit rakott a szürke fenevadnak egy karámnál, s hetekig várt a szerencsés alkalomra, amely - bizonyság rá a kép - be is következett. Az éhes dúvad, megérezve a vér szagát, nekilendült és átugrotta a karám léckerítését, a fotós pedig learatta türelmének a babérjait.

Csakhogy az ekkora sikerhez mindig kerülnek kétkedők is, akik nem átallották megkérdőjelezni a díj odaítélésének jogosságát. Állításuk szerint, aki csak egy kicsit is ismeri a szabadban élő farkasok szokásvilágát és pszichológiáját, az rájöhet, hogy a képen látható példány csakis idomított, fogságban élő állat lehet, akit megtanítottak a képbeli pózra. Ha valóban kóbor farkas lenne, akkor a kerítés résein közelítette volna meg a csalétket, elvégre semmi haszna nem származna a látványos színpadiasságból.

Abból - így a díj ellenzéke - csak a fotós profitált.

Egyelőre szakértők vizsgálják a kép készülésének körülményeit, a spanyol fotós váltig tagadja a turpisságot. Egy biztos: a pályázat kitételei tiltják megrendezett természetfotókkal benevezni, a képeken ábrázolt természeti valóságot a maga valós, hamisítatlan környezetében kell visszaadni.

Ez a különbség a fotótanúság és a fotóhókuszpókusz között.

2009. december 22., kedd

A városvédő magánya

Ma este Dancs Artur béreli a blogot.

Kiérdemelte, mert úgy néz körül a világában, mintha helyettünk tenné, és ezt mindenképpen értékelni kell.

Most például úgy, hogy fotóját a saját magyarázatával párosítjuk, hiszen ennek az untig ábrázolt, idézett, áldott és szidott műkincsnek az újbóli szerepeltetése, központba állítása nagyfokú bátorság a fotós részéről. Ámde ez a jó az amatőrben, hogy ő nem tart attól, amitől a profi mindig is retteg: a profi ugyanis örökké bizonyítani akar, az amatőr saját örömét leli abban, hogy kedvenc foglalkozását űzheti.

De jöjjön a kommentár:

"Legyen ez a mai kép a Lady.

A hóvihart megelőző napokban a tél előszele igencsak megmutatkozott, és leginkább ott, ahol a városunk találkozik a tengerrel. Cúgos hely erősen New York anélkül is, de aznap este, amikor leballagtam a Battery Parkba, különösen csípős kedvében volt az idő.

De legalább kristálytiszta volt a levegő és a Szobor is tisztán kivehetően világított az érkező vagy épp távolodó hajóknak a távoli szigeten a fekete hullámhegyeken túl.

Az ujjam meg odafagyott a gépre. De azt hiszem, megérte. Persze, egy profi fotós kifogásolhatja benne, hogy a főszereplő szinte-szinte a közepén van, és hát, ez nem illik. De én meg nem vágok le a kép egyik sarkából sem azért, hogy illedelmes legyek...

Mi legyen a címe?

A városvédő magánya

Ez jó?

Készült: 2009 december 17. , Battery Park City, NY"


2009. december 21., hétfő

Exhumálás


1947-1989 között belső használatú, szakmai folyóirat jelent meg Magyarországon Magyar Rendőr címmel, amely képeslapként szolgálta a rendfenntartók tájékoztatását. A lapnál, története során egész sor fotós dolgozott, legtöbbjük kimondottan dokumentarista feladattal; a rendőri-nyomozati munkához szükséges képrögzítés szakemberei voltak. A munkájuk nyomán felgyűlt archívum - szerencsés véletlen folytán, mert a teljes megsemmisülés fenyegette - a Magyar Fotográfiai múzeuumba került, 500 000 képkockával, 20 ezer riporttal gazdagítva a magyarországi dokumentáris fotóanyagot a népi demokrácia rendőrségének működéséről.

Az anyagot, pályázati segítséggel, Urbán Tamás neves fotográfus kuratóriumi irányításával (aki 2008-tól a Nemzeti Kulturális Alap, majd "Soros" ösztöndíjasaként a Rendőrségi Fotó történetét kutatja) 1957-ig sikerült archiválni és elérhetővé tenni a világhálón. Innen megtudhatjuk, hogy "különösen a Rákosi korszakban, a belügy mindenütt ott volt. A villamosokon tujázó gyerekektől, a Tervkölcsön jegyzőkön át a bírósági tárgyalásokig és a szántás-vetéstől a beszolgáltatásokig, a rendőröket mindenhová elkísérték a tudósítók. A teljes gyűjtemény fókuszában a rendőrség belső élete áll (kiképzések, eligazítások, lövészetek, nyaralások, járőrök és helyszínelők), de nagy számban láthatunk izgalmas városképeket, sportfotókat, életképeket és úttalan utakon készített megdöbbentő útifotókat is. Így tehát miközben számtalan beállított, a valósággal még köszönőviszonyban sem álló tudósítást látunk, a fotókon folyamatosan jelen van, "kilátszik" a létező kommunizmus. "

Érdemes alaposan végigböngészni a sokszor eleve a fióknak vagy szűkkörű használatra készült képsorokat, amelyek között nem egy kimagasló történelmi jelentőséggel is bír. Különösen megrázó - a maga szakszerűségén túl - az itt látható exhumálási jelenet, ami a nyomozati munkában rutinos tevékenységnek látszik. A kép 1957 januárjában készült, amikor az ötvenhatos események utáni leszámolás időszaka dúlt Magyarországon, s a maga suta torzságával, szellemrajzával a terror és a káosz hangulatát idézi fel bennünk.

Szoktuk mondani, hogy a földi dicsőség hamar elporlad, az ember menthetetlenül halandó és be kell teljesítenie sorsát. E képet nézve úgy tűnik, a helyzet nem ilyen egyszerű: az elmúlás szakaszos, földi maradványunk még egy ideig hanyatt vetve magát pihenget a mélyben, anyagi jellegűségében viszont egyre kevésbbé esztétikus. De valóságos.

2009. december 20., vasárnap

Parádé


Év vége jön a bostoni Big Picture házatáján is. A remek szerkesztői érzékkel kezelt portál a jelentős világesemények egész ármádiáját gyűjtötte egybe egész évben, s most a legbeszédesebb képekből tallóz, méghozzá három részben. A képek javarésze igen jó minőségű, látványos, profi riport. Nézegetésük kissé a túlzsúfolt svédasztalra emlékeztet, amikor a szemünk mindent kívánna az asztalról, de egy idő után beleközömbösödünk az ízekbe, az élményekbe. Szerencsére, a képek alatt szereplő tömör információk kihúznak a csávából - egy-egy kép szabályosan felér egy dokumentumfilmmel is, a maga tömörségében elbeszélve.

Az első sorozatból többszöri lapozgatás után a Tiananmen téri tengerészgyalogosok díszmenet oszlopa ragadott meg, amikor 2009. október elsején Pekingben megünnepelték a népi kína megalakulásának 60. évfordulóját. Az egyenruhák makulátlan tisztasága, a mozdulatok finom gráciája, az arcok ártatlannak tűnő elszántsága mind olyan jegyek, amik szöges ellentétben állnak mindazzal, amit e nevezetes tér jelent a világ közvéleménye számára. Ott, ahol annyi ártatlan vér folyt, csak azért, mert annyi történelmi meghunyászkodás és megalázkodás után egy csoport fiatal szembe mert menni a fősodorral, s a példa statuálással a rendszer a kínai méretekben mindent elsöprő földindulást próbálta megállítani, ez a kontraszt bár nem meggyőző, jelentéses. Egy nép életerejéről ad bizonylatot, minden erőszak és társadalmi igazságtalanság dacára...

2009. december 19., szombat

Nyári nyugalom


Augusztus közepén, vasárnapi (turista) csúcsfor-
galomban szaladtunk Torontótól észak-
nyugatra, a Georgian Bay felé, ott, ahol az Awenda regionális park terül el háromszáz valahány hektáron. Abban a kanadai parkban - mely egy a sok-sok regionális és nemzeti park közül - a tóparttól kezdve minden megtalálható: erdő, sátorozási lehetőségekkel, magaslatok, tekervényes erdei utak és mindenek előtt civilizáció.

Aki ott akar pihenni, a vad természet ölében találja magát, de néhány perc járásra egy-egy illemhelyet és hideg-melegvizes mosdót-zuhanyozót is talál. Természetesen, a parkba belépni és tartózkodni belépődíj és szigorú szabályok szerint lehet, a vadturizmust itt nem nézik el az embernek, s éppen a szabályozottság az, ami a nyugalmat biztosítja.

Kora délután, fülledt melegben érkeztünk a tópartra, mely olyan finom homokkal rendelkezik, mintha csak tenger mellett nyúlna el. A láthatárba vesző víztükör is tgenger benyomását kelti. Az általam készített amatőrképen jól látszanak az öböl vizéből kiálló jókora szikladarabok - mintha egy óriás dobálta volna be valami furcsa szeszélytől vezérelve a vízbe.

(Persze, a tudomány másként magyarázza jelenlétüket: az itteni nagy kiterjedésű tavak az erőteljes gleccsertevékenység nyomán keletkeztek, a sziklák az erózió nyomán formálódtak-csiszolódtak a vízben, ma már napozóhelyek, menedékek a vízben fürdőzők számára, akik a sekély vízben egészen mélyen bemehetnek a tóban.)

Ideális nyughely ez a forró nyárban: ember és természet összeillő harmóniában dominálja a környezetet. Indiánok (huronok) hajdani földjén terül el, elnevezések és még maradvány-legendák emlékeivel elegyesen. Minden, ami itt történelem, ma már szinte elképzelhetetlen. Ha nincs vihar, a béke itt szinte-szinte tökéletes. Mindegy, hogy madár vagy gyermek ül egy-egy szikla tetején: ugyanannak a világnak örvend mind a kettő, kifogyhatatlan nyári nyugalomban, amelynek összetevői-feltételei oly ritkán képesek összejönni, így az élmény sosem devalválódik, hanem megmarad egyedinek - "talán igaz se volt"-nak...

2009. december 18., péntek

Ítélet


Néha a saját archívumban kotorászás elvonja a figyelmem a fotós blogokról, pedig tudom, s mikor vissza-visszatérek hozzájuk, látom: zajlik, pezseg rajtuk az élet, gyűl a jelenről szóló tanúság millió és valahány arca.

A nagybányai Hajdu Tamás remek képeket tesz közzé gyors egymásutánban. Nehéz közülük választani, de némi hezitálás után kiválik az, amit én úgy neveznék el, hogy az Ítélet. Mert bár csak látomáson alapszik az egész, de a fotográfus mégis úgy intézi a dolgokat, hogy eredendő bűntudata legyen mindenkinek, aki kapcsolatba kerül a képpel.

Sajnálom, hogy közben elolvastam a fotóhoz fűzött kommenteket. Így aztán hiába írnám le primér gondolataimat, nehezen választhatnám le azok véleményéről, akik korábban szembesültek a látvánnyal.

Ha valaki vágott át, toronyiránt, ködbe burkolózott vasúti síneket, ha közeli szemtanúja volt a vasút lassú, de biztos leépülésének, a valamikor örökkévalóságnak emelt és sokáig annak is tartott infrastruktúra pusztulásának, és a veszteség fölötti sajnálkozásán túl érzi a vádat is, ami a jelenkor egészére irányul - mindazokra, akik a közelmúlt bizonyosságát felváltották a technika eszelős látványosságaira, a pillanatnyi teljesítményre, akkor ezt a pillanatot éri tetten az Ítélet, bár maga sincs valójában tudatában a pillanat jelentésének, csak felmutatja és megörökíti.

A mór megtette a magáét - az értelmezés bennünket riadóztat.


2009. december 17., csütörtök

Sztriptíz


Az 1989 utáni rendszerváltozás szülötte ez a kép. Úgy is nevezhetnénk, hogy "szabad sztriptíz". Mert azokban az első, kábán mámoros napokban, amikor mindenki nagyon szeretett vagy nagyon gyűlölt mindenkit, a legtöbb dologhoz odabiggyesztették a "szabad" jelzőt, ami mintegy útlevél volt ahhoz, hogy létjogosultságát senki meg ne kérdőjelezze.

Az egyik bukaresti bárban, a kilencvenes évek elején megtört a jég: a tulajdonos meghívta a média krémjét, hogy vegyenek részt az első nyilvános sztriptíz műsor bemutatóján. Addig ugyanis, ha volt is hasonló reprezentáció, az szigorúan zártkörű vagy éppen illegális volt. A Romániai Magyar szó is meghívót kapott az eseményre, el is küldtük egyetlen bukaresti fotóriporterünket, a blogból már ismert Székely Sándort, hogy helytálljon.

Emlékszem, Sanyi mennyit készült erre a premierre! Izgult, hogy nem lesz elég a filmje, aggódott a fényviszonyok miatt is: tartott a túlságosan sűrű homálytól vagy a reflektoros túlvilágítástól. Terepszemlét tartott a lokálban, hogy lássa, merre vannak a pódiumhoz közel eső jó fotós pozíciók. Végül kiábrándultan tért meg a kalandból, mert képtelen volt kíváncsi nézőként végigszemlélni az attrakciót, ha azt akarta, hogy képriport is szülessen kukkolásából. Érdekes módon szinte valamennyi képén - akár az itt láthatón is - fontosabbak számára a vetkőző nő személyére összpontosított személyek reakciója, mint a sztriptíz maga. Képéről kiválóan leolvasható a szokatlan, elsődleges élménynek megannyi árnyalata, intenzitása és vállfaja. Az egyesek arcára kiülő tehetetlen bambaság, másokén a kaján, olykor a kéjenc érdeklődés vagy éppen a nagyvonalú mosoly egy olyan férfitársadalom metszetét adják gyorsfénykép formájában, aki a saját primér ösztönein kívül nem igazán ismer se istent, se királyt...

2009. december 16., szerda

Fiat - föld, ég és tenger


Ez a szlogen élteti mintegy 110 esztendeje a torinói Fiat céget, az első olasz automobilgyárat, amelynek története egybevág a modern Olaszország történetének minden kacskaringójával, fel- és levezető kaptatójával.

Az itt látható kép egy 1934-ben az erdélyi román sajtóban közölt klisé másolata az akkor már óriás cégről, amely látványszerűen is hatalmas vezérhajóra emlékeztet. A Cele trei Crisuri (A 3 Körös) című román nyelvű nagyváradi folyóirat márciusi-áprilisi összevont számában, vezető anyag illusztrációjaként közzétett felvétel nem csupán a reklámfotó minden fő előírásának felel meg, de önálló fotográfiai teljesítménynek is kiváló. A panorámamegoldás csak egyike a formai merészségnek, ezen túlmenően igen előnyös az éjszakai felvétel szorgalmazása, mert így a fény-árnyék változatosság jóval kifejezőbb, hatásosabb.

A közlés pillanata sok mindent elárul a kép esztétikájáról is. Azokban az években a Mussolini-féle fasiszta mozgalom világszerte a gazdasági szervezés és az államfegyelem példaképe, a válsággal küzdő gazdaságok Olaszország példáját vizsgálgatják, elemezgetik s próbálják utánozni, hogy kilábaljanak a mélypontról. A Fiat ebben a helyzetben maga a példa, a bezzeggyerek, egész Torinónak - ha nem egész Olaszországnak - a jelképe. (Legalább is, Mussolini szerint...)

A kép nem kommentál. Fekete-fehér, nincs rajta semmilyen festőiség sem. Villanyfénytől világos ablakok végtelen sora s a fölötte derengő égboltozat alkotják a látványt, amely azt sugallja, hogy itt munka folyik, méghozzá éjjel-nappal. Ahogyan a föld is állandóan forog. Eppur si muove...

2009. december 15., kedd

Fegyverletétel


Molnár Attila barátom, miként egy szolgálatos felfedező, csak szállítja a jobbnál jobb forrásokat a blog számára. Köszönet érte. Tiszta szerencse, hogy ez a blogszerkesztés nem csak narcisztikus célokat szolgál, hanem aprócska, kuporgatott tudásunk megosztásának is remek eszköze. Kútfő, ha lehet ilyet mondani.

Egy ilyen kútfő a RoMaria blogja a nolblog.hu-n, amelyen olyan történelmi eseményekhez tartozó képi és dokumentáris adalékokat rögzít, melyekről ha tudtunk is, gyakran megfeledkezünk.

Itt van ez a közönséges, nyitott ajtó, ami éppúgy lehet falusi iskola bejárata, netán tanácsház ajtaja vagy éppen kocsmaajtó is. Látszik, hogy valamit féltenek mögötte, mert rácsozattal van kitapétázva, hogy a garázdáknak nagyobb fejtörést okozzon.

Ez az ajtó Világoson van, s a blog hangsúlyozza, hogy ez a mai kinézete. Valamikor másként nézhetett ki. Ugyanez az ajtó. Akkor - mondja Rosu Maria, a blog gazdája, amikor megtörtént a világosi fegyverletétel. Ebben a szobában. E mögött az ajtó mögött. Egyszerűen, minden írott okmány és ceremónia nélkül. Szóban, úri becsületszóra. Görgei Artúr és egy Frolov nevezetű orosz parancsnok között.

A részletek le vannak írva a blogban, nem tisztem átmenteni minden információt, annál inkább kapcsolatot teremteni a kútfővel. De ez a kép nem hagy nyugodni. A maga jellegtelen közönségességében is van benne valami titkos fenyegetés. Mintha azt üzenné a fű alatt, hogy a legbanálisabb dolgok háta mögött is váratlanul nagy tragédiák és sorsfordulók bújhatnak meg.

Hiszem.

2009. december 14., hétfő

Tanktetőről


Ma húsz éve, hogy Temesváron megfordult a széljárás. Ami eddig hihetetlen volt, az egyszeriben megtörtént. Még napokig sokan nem hittek benne, provokációnak és szalmalángnak gondolták, de ahogy teltek a napok, egyre bizonyosabb lett, hogy a diktatúrának vége. Már csak Bukarestben kellett eljátszani a döntő mérkőzést...

Mikor ott is megdőlt a romániai "népi rezsim", újságírók, kíváncsiak egész hada özönlötte el a térséget, hogy saját szemükkel lássák, megörökíthessék azt, amit már senki nem remélt: az összeomlást és a születő reményt. Annak minden elképzelhető látványával, furcsaságával.

A budapesti Horváth Ernő ezt úgy élte meg, ahogy Gazda József Megváltó karácsony c. könyvében (Aura, Budapest, 1990) - amelynek illusztrációi az ő fotóriportjából álltak - elmesélte:

"December 22-én hallgattam a rádiót, amikor tudtam, a tévét néztem, a Hitel-nek készítettem egy romániai anyagot. Egyszer csak rájöttem: megette a fene az egészet, ez már senkit se érdekel! Irány Erdély!

Autót kértem kölcsön, és fényképezőgépet. Filmem szerencsére volt. Mire a határra értem, azt már újra lezárták. Közben odaérkeztek Rajk Laciék is. Végül gyakorlatilag áttörtünk a határon..."

A könyvben 16 aradi és temesvári felvétele adatolja azoknak a napoknak a forró hangulatát. Az általam ide illesztett képhez fűzött magyarázata így hangzik:

"Egy tank tetején állok, és nézem a kétezernyi ünneplő embert. Mikor meghallottuk, hogy kivégezték Ceausescuékat, rohantunk a térre, ahogy tudtunk. Itt viszont már mindenről beszéltek: szabadságról, karácsonytól, Ceausescuékról egy szót sem. Victorie! Libertate! - ezt kiabálták."

Sok-sok ilyen jelenet volt akkoriban. Egyeseket megörökítettek, mások azóta már az emlékezet rostáján is kihulltak. Fotográfusi alaptörvény: a valódi képet mindig fixálni kell...

2009. december 13., vasárnap

Három stáció


Negyven év - sok vagy kevés? Úgy tapasztalom, hogy mind emberi, mind intézményi viszonylatban sokat jelent a közel fél évszázadnyi távlat.

A bukaresti tévé magyar adásának négy évtizedes jubileuma lám, három főszerkesztőt ültetett egymás mellé Csíkszeredában, az ünnepi találkozón a nézőközönséggel. A székely város polgármesteri hivatala felvállalta a találkozó megszervezését a helyi színház termében, a televízió stábja pedig rögzítette az ünnepi műsort, amit át- meg átszőttek az emlékező beszélgetések, ismertetők, gondolatok.

Bodor Pál (jobboldalt), Boros Zoltán (középen) és a mai főszerkesztő, Kacsó Sándor érdekes triót alkotnak Ádám Gyula fotóján. Amíg az első, az alapító főszerkesztő arcán inkább az emlékek bája és pozitív töltete rajzol derűs mosolyt, a néhány éve nyugdíjba vonult Boros a kétkedés és az elemző kritika összevont szemöldökű képviselője. A legfiatalabb, a mai alkotói gondokba belefogyott, feszült - mert a permanens munka által fegyelmezett, konnektorba dugott - Kacsó érezhetően szeretné átvenni elődei lezserségét és nagyvonalúságát.

A magyar adás jó kezdet volt és érvágás a totalitárius, homogén társadalmi eszmény hatvanas-hetvenes évekbeli gőgjén. Az évek teltével egyre jobban kitetszett, hogy mennyire veszélyes, szubverzív egy rendszer részére egy ilyen különutas, nehezen ellenőrizhető intézményt támogatva fenntartani. Ezt a feladatát az adás kinőtte. Maradt a keret, mely egy esély a sok közül - médiafórumhoz juttatni Romániában a magyar szót, a magyar kultúrát, meglehetősen erőteljes versenyhelyzetben. Erről szólt igazából a találkozó, s e ráhangoltság három stációját jelzi a trió mindegyik tagja.

2009. december 12., szombat

Marx


Tegnap késő este, a Duna kettő (avagy Autonómia, ki hogy szokta meg) 44 perces riportfilmet sugárzott Marx József néhai marosvásárhelyi fotográfusról, aki egyidős volt az első világháborúval. Biztosan sokan voltak, akik a hír hallatán felkapták a fejüket és végigkísérték ennek a tünemény számba menő személyiségnek az életútját.

Jóska bácsit sokfelé ismerték Romániában. Ott is, ahol az ő nyelvén egy kukkot se értettek. De na neve beszédes név volt; a marxizmus révén könnyen megjegyezhetővé és kiejthetővé vált, számos nyelvterületen. De ő nem törődött a rejtett kajánságokkal, a csipkelődésekkel. Fontosabb dolga volt: fotografálni.

Olvasom honlapján (amely a róla elnevezett alapítvány révén újítani készül, egyelőre a régi honlap látogatható haszonnal), hogy autodidakta volta ellenére több mint 60 esztendőn át több mint százezer negatívot hagyott hátra. Megszerzett minden elképzelhető fotográfusi titulust, évente 20-30 tárlatra nevezett be, az első romániai fotóklubot hozta létre Marosvásárhelyen 1953-ban s ő volt a kovásza számos más vidéki fotóklub elindításának, hosszú időn át az Új Élet c. képeslap vezető fotóriportere volt. Néprajzi felvételei, riportfotói, színházi képei zömmel ma is feldolgozásra várnak. A honlap galériája szerény válogatásban ad ízelítőt az ő érzékeny objektívjének dokumentációs erejéről.

Az itt látható portré Nagyváradon készült, a nyolcvanas években, az egyik Premfotó országos szalon megnyitásának alkalmával. Ilyen alkalmakkor fiatal kollégák, tanítványok tucatjai vették körül, s ő kézzel-lábbal mesélt, mondott, győzködött, mintha a hangjával, érvelésével munkára, cselekvésre sarkallhatta volna környezetét. A fotót személyes irataim között találtam, szerzőjét newm tudtam beazonosítani: valaki a résztvevő fotográfusok közül kattintotta el jó pillanatban a masináját, s egy esetleges beszámolóhoz elküldte számomra illusztrációként. Talán, ha véletlenül meglátja itt és ráismer, jelentkezik. Ha nem, hát marad az anonymus állapot.

Annyi bizonyos, hogy az ábrázolás hangulata és milyensége alapján csakis egy hálás tanítványra, a fotográfiát tisztelő és alapjaiban elsajátító fotósra gyanakodhatunk...

2009. december 10., csütörtök

Nincs jövő?


Dancs Artur az óceán túloldaláról nem csupán a segítségemre siet, de egy érdekes galériára hívja föl a figyelmünket.

Torontói és budapesti tartózkodásaim idején magam is tapasztalhattam a metróújság nagy népszerűségét. Ami nem kimondottan annak szólt, hogy a Metro-t (Budapesten: Metropol) ingyen terjesztik, hanem fürge, minden lényegesre kiterjedő, tömör tájékoztatásának. Nem fulladozik a teméntelen reklám özöne alatt és gondja van, hogy minden elképzelhető olvasókategóriának nyújtson valamit.

Érdekes megfigyelés: általában az ingyenes újságok is csak akkor örvendenek népszerűségnek, ha az olvasók érdekesnek és érdemesnek találják az olvasásra. Különben a kutyának se kellenek...

Íme Artur levele:

"Minden nap elolvasom a Metro újságot, biztos a Te kezedben is megfordult, hisz a világ minden táján megjelenik, így Budapesten is többek közt. Ma az általuk rendezett nemzetközi fotópályázat nyertes alkotásait mutatták be. Rákerestem a teljes galériára, érdemes végiglapozni, fantasztikus képek vannak benne..."

A levélhez mellékelte kedvenc képét, s igazat kellett adnom neki: számomra is a Nincs jövő című a legbeszédesebb, a legjelentésesebb. (Emberek kategória, szerzője az ír Hazel Coonagh. Amit jelképesen sugall, az gondolom, mindannyiunk számára világos. Az életkép maga - a helyszín, a díszlet, a magányos szereplő, a színvilág - a jelenkor megkövesedett lenyomata. Régészeti lelet a jelenről - kár, hogy a pályázat nem minden résztvevője érzékelte világunk ellentmondásos kettősségét, rétegződését, és megmaradtak a csinos érdekességeknél...

2009. december 9., szerda

Íme a betyár

Molnár Attila barátom, elolvasván az Itt nyugszik... címmel ellátott, tegnapelőtti bejegyzést, még az éjszaka a segítségemre sietett, hogy ne csak a híres betyár síremlékét mentsük át a mába, a nevezetes Jókai féle riporttal együtt, hanem hívjuk fel a figyelmet arra az 1879-ből származó vizitkártyára, mely Rózsa Sándort ábrázolja s a magyar fotómúzeum kincseként őrzik.

A vizitkártya a korabeli Letzter Lőrinc szegedi fényképét örökíti meg
(a múzeum honlapján az eredeti képaláírás így hangzik: "Letzter Lőrinc: Rózsa Sándor betyár, 1879 k. albumin, vizitkártya") s imponáló pózban ábrázolja a küzdelmekben edzett, profi szegénylegény alakját.

A fényképész Kassáról származott, de nevéhez fűződik a XIX. századvégi Szeged számos építészeti emlékének sorozatban való megörökítése (lásd a Sulinet Örökségtár rovatában a szegedi fejezetet).

A múzeumot létrehozó néhai Kolta Magdolna és férje, Kincses Károly áldozatos kutató- és gyűjtőmunkája folytán ma már a Rózsa Sándor esetéhez hasonlóan sok-sok történelmi értékű fotónak sikerül tisztázni teljes információs értéktartományát.

2009. december 8., kedd

Plugor-tárlat

Nem remekmű, nem is héthatárra szóló esemény - egyszerű "mezei" történés lenyomata ez a hivatalos, panoramikuson megoldott, klasszikus papírfotó, amely 1972-ben készült, december 3-án Csíkszeredában, a ma sokak által színháznak ismert kultúrpalotában. A "régiben". (Mert az új az a szakszervezeteké - az övék volt és az ma is...)

A kiállító Plugor Sándor ma már klasszikusnak számít, hiszen bár csak 69 éves lenne, akár csak a mellette álló, világos öltönyös alak, a csíkszeredai Márton Árpád, a tárlat megnyitója, de 1999-ben, több mint tíz éve eltávozott az élők sorából.

A fotó készítője, az egykori Előre egykori fotóriportere, Evellei László a fotó hátára iskolás betűkkel - mint mindig - hűségesen felrótta a látványhoz kapcsolódó információkat, aminek alapján a hírszerkesztőnek nem is kellett jelen lennie az eseményen, vígan megfogalmazhatta a sajtóhírt (egyesek még kisriportot is rittyentettek ennyi konkrétum birtokában. Hja, ha szükséges, az újságírói fantázia sem ismer határokat!)

A fotó hátán tehát ez áll: " A csíkszeredai kultúrpalotában december 3-án nyílt meg Plugor Sándor képzőművészeti kiállítása. A művész, 6 olaj, 3 tempera (festményt), 17 grafikát és egy 14 metszetből álló sorozatot mutatott be. A metszetek Illés Gyula Apám emlékére c. verseit illusztrálják. Krizsovánszky Szidónia és Nemes Levente, a sztgy-i Állami Magyar Színház művészei Illyés Gyula verseket szavaltak. Képünkön számos látogató jelent meg a kiállítás megnyitóján."

A kiállítóterem, ahol a szemben álló főszereplőket valósággal elvakítják a filmesek reflektorai, s így a fotóriport fényviszonyai is megsínylik, ma már nem létezik; egész más célokra használják. A helybeli színház kistermét rendezték be itt, ahol stúdióelőadásokat mutatnak be, illetve időszakosan kisebb rendezvényeket látnak vendégül. Az Előrének készített riportfotó híven őrzi azt a hangulatot, amikor itt még nagyszabású, nagy lélegzetű tárlatokat lehetett látni.

Változó idők...


2009. december 7., hétfő

Itt nyugszik...


...Rózsa Sándor, 1813-1878. A faragott, egyszerű sírkő a szamosújvári börtöntemetőben áll ma is, ahol a híres betyár távol a világ zajától, szép csendesen kiszenvedett. Élete kész regény - vélte Móricz Zsigmond mester s meg is írta két fokos kötetben (Rózsa Sándor a lovát ugratja, Rózsa Sándor összevonja a szemöldökét), de film is készült belőle. A sokféle kalandról - rablások, fosztogatások, a 48-as szabadságharcban való részvétel, a bújdosás, később a vonatok kirablása, az orgazdaság - nem beszél a síremlék, viszont beszél arról a sokezer rabról, aki a várnak épólt, majd börtönné alakított erődítmény celláiban raboskodott, hunyt el s került örökre a szamosújvári földbe.

Az országút ott vezet el a börtöntemető mellett, a gyalogjáróról jól belátni a sírkertbe, a sírokon virág, látszik, hogy intézményként is gondját viselik, így fényképezte le Csomafáy Ferenc is, az RMSZ fotóriportereként, mintegy szimbolikusan újraélve olyan riporterek fegyvertényét, akik még láthatták a neves betyárt. Ez a riporter nem más, mint Jókai Mór, aki engedélykérés után jutott csak be a szamosújvári tömlöcbe s írt az ezernyolcszázhetvenes évek elején érdekes beszámolót közölt látogatásáról. Bár korábban már találkozott Rózsa Sándorral, nem ismeri meg egyből, a börtönigazgatónak kell megmutatnia neki az elaggott rabot:

"Valamikor láttam ezt az embert; de akkor a szabadsághős nimbusa vette körül; amit ő aztán a vasútfelszaggatással, az árvíz közé szorult Návay-család agyonkínzásával s más aljas gonosztettekkel egészen lekoptatott magáról: nehéz volt most ráismernem. E teremben csupán szabók voltak. Rózsa Sándor is szabólegény most. Blouse-nak való vásznat szabott nagy ollóval. Egyenesen álló, de szikár termete, tojásdad metszésű szelíd arca s őszinte nézésű kék szemei nem árulják el benne a puszták hajdani rém hősét.
Kérdezém tőle, hogy emlékszik-e még rám? Én vittem meg neki azt a legelső amnestia-levelet, amelyet Kossuth rendelésére én magam fogalmaztam számára.
Rám nem emlékezett; hanem az amnestiára igen.
– Jó lett volna akkor azt a bűnbocsánatot megbecsülni és aszerint élni!
– Mit tehettem? – mondá. – Mikor vége volt mindennek, akárhová mentem munkát keresni, mindütt elutasítottak; mindenütt üldöztek; belehajtottak a veszedelembe.
– De hiszen fel volt önnek ajánlva a csendbiztosi állomás mondám neki.
– Azt nem fogadhattam el; nem tudtam se írni, se olvasni.
Most azután tanítják írni és olvasni.
Mert a fegyenceknek iskolájuk is van, ahol naponként két óra hosszat kitűnő elemi oktatásban részesülnek."

Ez mind-mind ott lapul a sírkő tövén, a hant alatt ma is, csak meg kell kotorni egy kicsit a felszínt...