SS Keewatin

A Keewatin egy festői ábrázolása mindjárt a bejáratnál

Port McNicoll-ban, a Huron-tó egyik védett öblében végleg lehorgonyzott a kanadai tavi flotta egyik veterán hajója, az SS Keewatin, amely egykori testvérhajóval a huszadik század elejétől évtizedekig szállította a tavakon át keletre a kanadai gabonaföldeken megtermett kenyérnekvalót. A szállítmányt később a szárazföldön, vasúton szállították tovább a keleti kikötőkbe.
A Keewatin ma felújítva, kikenve-kimázolva-kipucolva az öbölben ringatózó, látogatott hajómúzeum, s kicsiben megvan rajta minden, ami a tragikus sorsú Titanic miliőjére emlékeztet. Majd minden megvan rajta, ami az elsüllyedt óceánjáróról szóló filmalkotásokban újraéledt. Ennek magyarázata egyszerű: a hajó ugyanazokban a skóciai műhelyekben készült, hasonló ízlés és tervezés alapján, akár a Titanic, csak néhány esztendővel korábban és szerényebb ambíciókkal. Talán ezért is tudott oly sokáig nyugodalmasan fennmaradni s túlélni annyi történelmi zűrzavart.

A hölgy, aki nem köszönt vissza

A hajót keresztül-kasul bejárva, az egyik kajüthöz érve, csinos fiatal nő állt az ajtóban. Önkéntelenül odaköszöntünk egy laza hello-val, amire válasz nem érkezett. Akkor értettük meg, hogy a csaj csak olyan mintha élne - de a múzeumi kelléktár része, méghozzá eléggé sikerült része. Fotójával és néhány jellegzetes belső felvétellel örökítettük meg a 20 dollárnyi belépti díjas élménytúrát.

Pillantás a fedélzetről

A feljáró

Hajópodgyászok

Felújított hajókötél

A gépházban (1)

A gépházban (2)

Fűszeres dobozok a konyhában

Szalonrészlet

Hajóharang

Zöldségárusok Québecből

Ajándékot kaptam nemrégiben - a messzi Kanadából. Pusztai Péter volt a közvetítő, de tulajdonképpen David Bircher áll a háta mögött, akinek egy remek fotójáról évekkel ezelőtt írtam a Fotótanúban. Ha jól emlékszem, akkor azt mondtam el, hogy miként kelt bennem életre a kép közvetítette látvány, s ma sem teszek másként, mert a québeci zenész-fotós látványai mindig felkavarnak.

Nagy szavak ezek? Meglehet. De most sem tudom eldönteni, hogy azt a világot vegyem-e reálisnak, amely a kép síkján kívül körülvesz, vagy fogadjam el, hogy a képen ábrázoltak állnak a valóság gyújtópontjában, s a sátorponyva mögül derűsen előkukkantó kamaszfiú tulajdonképpen bennünket "leplez le" kíváncsi mozdulatával, miközben egy személytelen, de cselekvéshez idomult kéz arra próbálja felhívni a figyelmünket, hogy a kis műanyag kosárkákban egymáshoz szoruló gyümölcsbogyók tulajdonképpen reánk várnak. Tehát: a zöldséges sátor világa-e a valóság, vagy az, hogy mi azt a sátrat soha el nem érjük, csak eképpen, ahogy a fotós elénk hozza, tálcán, ódon hangulatba burkolva, időtlen időkig?

(A fotó címe: Zöldségárusok Orléans szigetén)

Wigwam

Hetek óta kanadai feljegy-

zéseimen dolgozom, szöveges és képi doku-

mentumai-

mat rendez-

getem. Különösen gyakran térek vissza azokhoz a felvételekhez, amelyek a Hudson-tó menti kis település, Midland huron múzeumának és a mellette újjáépített huron indián falujának a szegényes, ám autentikus emlékeit tartalmazzák.

A huronokat a legnagyobb lélekszámú indián törzsként tartották számon akkor, amikor az indián kultúra még nem a rekonstrukciót és az idegenforgalmi kuriózumot jelentette. Időben mindez még közelebb van hozzánk, mint fizikai térben: ezért az indiános könyvek még mindig hódítani tudnak, de képileg már csak a felidézésre, a jóindulatú szimbolikus jelzésekre vagyunk utalva.

Ilyen jelzés az itt látható wigwam belseje. A jellegzetes indián lakóházat mostani egyetemi hallgatók hozták vissza a jelennek, nyári gyakorlatukon a Huronia múzeumban, ahol rendre felépítették a huronok jellegzetes szálláshelyét, amelyből nem hiányozhatott a gerendakerítés és a temető sem. A wigwamot ugyanazokból a természetes anyagokból rekonstruálták, amikből valamikor az indiánok építkeztek: jórészt nyírfakérget használtak sátorlapként s ágakkal merevítették ki azt. A sátor csúcsát szabadon hagyva a füstnek, kilátni a szabad égre, s minden háztartási eszköz a halászó-vadászó népesség foglalatosságára utal.

Gyermekkoromban mit nem adtam volna, ha csak egy félórára is egy ilyen titokzatos építmény lakója lehetek! Ma már csak azt kérdem magamtól, ki nem mondott szavakkal: ugyan, mivégre? Hiszen semmit nem lehet visszahozni, ami elúszott az idő hullámain. Igaz, képeinket ki lehet rakosgatni, le lehet porolni, fel lehet újítani, meg lehet becsülni - de mi lesz az életünkkel?

Virtuális séta Huroniában - itt.

Nyári nyugalom

Augusztus közepén, vasárnapi (turista) csúcsfor-

galomban szaladtunk Torontótól észak-

nyugatra, a Georgian Bay felé, ott, ahol az Awenda regionális park terül el háromszáz valahány hektáron. Abban a kanadai parkban - mely egy a sok-sok regionális és nemzeti park közül - a tóparttól kezdve minden megtalálható: erdő, sátorozási lehetőségekkel, magaslatok, tekervényes erdei utak és mindenek előtt civilizáció.

Aki ott akar pihenni, a vad természet ölében találja magát, de néhány perc járásra egy-egy illemhelyet és hideg-melegvizes mosdót-zuhanyozót is talál. Természetesen, a parkba belépni és tartózkodni belépődíj és szigorú szabályok szerint lehet, a vadturizmust itt nem nézik el az embernek, s éppen a szabályozottság az, ami a nyugalmat biztosítja.

Kora délután, fülledt melegben érkeztünk a tópartra, mely olyan finom homokkal rendelkezik, mintha csak tenger mellett nyúlna el. A láthatárba vesző víztükör is tgenger benyomását kelti. Az általam készített amatőrképen jól látszanak az öböl vizéből kiálló jókora szikladarabok - mintha egy óriás dobálta volna be valami furcsa szeszélytől vezérelve a vízbe.

(Persze, a tudomány másként magyarázza jelenlétüket: az itteni nagy kiterjedésű tavak az erőteljes gleccsertevékenység nyomán keletkeztek, a sziklák az erózió nyomán formálódtak-csiszolódtak a vízben, ma már napozóhelyek, menedékek a vízben fürdőzők számára, akik a sekély vízben egészen mélyen bemehetnek a tóban.)

Ideális nyughely ez a forró nyárban: ember és természet összeillő harmóniában dominálja a környezetet. Indiánok (huronok) hajdani földjén terül el, elnevezések és még maradvány-legendák emlékeivel elegyesen. Minden, ami itt történelem, ma már szinte elképzelhetetlen. Ha nincs vihar, a béke itt szinte-szinte tökéletes. Mindegy, hogy madár vagy gyermek ül egy-egy szikla tetején: ugyanannak a világnak örvend mind a kettő, kifogyhatatlan nyári nyugalomban, amelynek összetevői-feltételei oly ritkán képesek összejönni, így az élmény sosem devalválódik, hanem megmarad egyedinek - "talán igaz se volt"-nak...

A titokzatos Laskay

Nyár óta hordozom magamban a nagy kérdőjelet, amit azóta se tudtam feloldani.

Július-augusztust Torontóban töltvén, egyik délelőtt felkerekedtem, hogy meglátogassam a város északnyugati részében fekvő falumúzeumot, a Black Creek Pioneer Village-ot, amely kellemes oázis - amolyan visszapörgetett XVIII-XIX. század - a mai Kanada egyik legnagyobb városának szívében. Aki ide belép, egy laza nap alatt megismerkedhet az egykori telepesek - a pionírok - világának tárgy díszleteivel, olyan történelmi építmények révén, amelyeket Ontario tartomány legjellemzőbb helységeiből szállítottak oda s építettek föl újra eredeti berendezésével.

Így a kis turistafaluban van kovácsműhely, asztalosműhely, malom és iskola, községháza, farmépületek, megtalálható egy lelkészlak, egy vidéki vendégfogadó, konyhával és eredeti játékszobával.

A fotón látható épület homlokzatán feltűnt a Laskay Emporium felirat. Az épület maga szatócsbolt, s valamikor ott állt az Ontario tartományi Laskay nevű település szívében, jellegzetes újvilági kereskedelmi központ ősét dokumentálja, amelyben a petróleumtól kezdve a leménykalapig mindent forgalmaztak, de benne kapott helyet a helység postahivatala is.

Az üzlet ma is működik: divatos emléktárgyak mellett ezernyi apró mütyürt, hasznos semmiséget vásárolhat itt a látogató.

Mostanig nyomoztam, természetesen a magam amatőr módján, s mindenek előtt az internet segítségével, honnan érhette a távoli helységet a megtiszteltetés, hogy ilyen magyaros elnevezéssel illessék. A kanadai történelmi források rendszerint azt hangsúlyozzák, hogy metodista vallásúak virágoztatták fel a települést a XIX. század első felépen, emeltek templomot, iskolát. Ugyanakkor olyan honlapra is bukkantam, amelyen különböző magyar családok próbálják rekonstruálni családfáikat, így a Laskaiak/Laskayak sem hagyják magukat. Érdemes átböngészni a magyar nyelvterület majd minden sarkából jelentkező Laskai/Laskay családok emlékeit, adatait. Az derül ki e fórum alapján, hogy a családnév bizony Horvátországtól és Szerbiától kezdve egészen az Egyesült Államokig is eljutott - s ez még csak a fórum látható része...

Miért ne juthatott volna el egy Laskay Kanadába is, telepeshelységet alapítani, hiszen a Laskayak egészen a XVI. századig visszamenően is tudják igazolni történelmi létezésüket. Talán itt abba is hagyhatnám az illetéktelen "kutatást", hiszen ami érdekelt, arra valamennyire választ is kaptam. A hipotézisben nincs semmi képtelenség, hiszen Kanada - s az Újvilág - történelme át- meg át van szőve magyar vonatkozásokkal is. Nem ez lenne az első és az utolsó...

(Fotó: Dobrescu Anna)

Tornádó

Ültünk a nappaliban, az egész család: nagyszólők, gyerekek, unokák és néztük az este hétkor koromsötétbe váltó, a világot bakacsinba vonó eget.

Vártuk a vihart Torontó északi kerületében, North Yorkban. Napok óta jósolgatták az időjárásjelentések összeállítói, hogy Szent Istvánkor kósza viharok törnek e tájra, roppant elektromos kisülésekkel és todnádó veszéllyel, s jöttek is a hirek: hol itt tűnt fel a pusztitó óriástölcsér, hol ott tekergette a derekát a láthatáron, s mindig akadt egy-két áldozata, akik jól tudták: ha támad a vihar, ajánlatos lemenni a ház pincéjébe, ahol a túlélés esélyei nagyobbak. És mire elcsitult a tánc és az illető kimerészkedett a napfényre, láthatta: szabad ég van a feje felett, a ház a távozó tornádóval együtt tovaszaladt...

Eleddig inkább az Egyesült Államokból érkeztek ilyen rémisztő hirek, most már a kanadai fotósok is közvetlenül hozzájuthatnak a témához: néhány éve a tornádók kiterjesztették a vadászterületüket.

A szentistváni tornádó jóslata végül is bevált: North Yorktól némileg északra, a torontói nemzetközi repülőtér szomszédságában, Vaughan területén és környékén csapott le, jelentősebb áldozatok nélkül (ha a több mint 70 tönkretett házat nem tekintjük annak), s mi maradtunk a dézsából ömlő esővel, a zengzetes és látványos égiháborúval és a vihar elmúltával egyidőben az internetre fölkerült gazdag fotó- és videótanúsággal, elvégre a kanadai portál riporterei tudták, mi a dolguk: minden áron ott lenni a pörgő események közepén.

Indiánok piktora

Élt Kanadában egy európai képzőművész, aki arra tette fel az életét, hogy az indiánok festője legyen: régen volt életük, néprajzuk megörökitője, föld mélyére süllyedt nyomaik felfedője. Mert ahhoz, hogy festőjük legyen, régésznek is kellett lennie Kocsis Ivánnak, aki 1956 után emigrált Kanadába.

Az újpesti születésű (1933), grafikus képzettségű férfi új hazájába érve beleszerelmesedett az indiánok világába, hiszen Kanada földje is az ő szabad világuk volt, amig az Európából érkezett felfedező-hóditók le nem szoritották őket a pástról.

Amit az indiánokról nem tudunk, azt sok esetben a földfoglalóknak "köszönhetjük". Mert sok nyomot sikerült nekik végérvényesen eltüntetniük. Amit még tudunk, azt olyan emberek kései lelkiismereti fellángolásának tudhatjuk be, mint a Kocsis Iváné, aki haláláig (2008) egyre-másra készitette indián tárgyú munkáit, válaszolt az ilyen irányú közösségi és állami megrendelésekre. Rajzai, festményei, maszkjai ma ott vannak az Egyesült Államok és Kanada vezető múzeumaiban, de nem hiányoznak az indián (maradék) önismeret éledező intézményeiből sem, mint a midlandi Huroniamuzeum. Nem egyszer a munkáiból befolyt összeg a gyér számú indián lakosság és társadalom kultúrájának fenntartását, megmentését szolgálja.

Ezt a képet, mely az indiánokért lelkesedő Kocsis Iván földi létezését hivatott dokumentálni e blogban, az interneten találtam, akárcsaka Huroniamuzeumnak a huronok életére vonatkozó múzeumi tárgyak fotóit is.

(Igaz, az efféle történelmi tablók ma már azért sántitanak, mert a jelenkor emberének inkább arról beszélnek, hogy miként élte túl a hóditó ember a földjét védelmező indián népesség harci cselekményeit, s "mellesleg" bemutatnak néhány, az őslakosok életére vonatkozó utalást is - mint ahogy az a Huroniamuzeum vetitett képes sorozatából is kitűnik...)

Szerény hozzájárulásom a tanúsághoz abban áll, hogy néhány sorommal és hivatkozásommal csöppet megnöveltem annak esélyét, hogy a világhálóba dobott kő rezgései minél messzebbre terjedjenek, miként a Huron-tó mai felszinén veszettül száguldó vizijárművek fecsegő, a régmúlt világot szemfedőként elboritó hullámai...

Búvárszemmel

Csak keveseknek adatik meg, hogy dokumentumokkal igazolják, mit látnak nyitott szemmel a vizek mélyén. Még kevesebb búvárnak adatik meg, hogy saját fényképezőgéppel rögzíthesse a vízalatti látványt és történéseket.

Gabriel Dobrescunak, civilben a Kanadában élő vejemnek szerencséje volt ukrán barátjával, Dimitrij Makszimoviccsal, akinek van egy méregdrága vízhatlan kamerája. A két elválaszthatatlan jó barát együtt búvárkodik az e célra kijelölt kanadai tavakban, de óvatos duhajokként inkább az élményért és a látványért teszik - távol áll tőlük a fölösleges hősködés.

A mellékelt felvétel 2003 júliusában készült, s vejem így számolt be a kiruccanásról:

„Két remek merülésünk volt Dimitrijjel a St. Lawrence River mélyére, mintegy 3.30 órányira Torontótól. Mindkét esetben elsüllyedt hajóroncsokat vizsgáltunk meg, a Contesogát és a Rothesayt. Az első 1922-ben süllyedt el a fedélzeten keletkezett tűz miatt, a másik korábban, 1889-ben merült el, miután összeütközött egy kisebb vízi járművel. Mind a kettő meglehetősen sekély, 25-31 lábnyi víz alatt fekszik s a partról indulva is könnyen elérhetők. A második merülés előtt szóba elegyedtünk valami helyi búvárokkal, akik elmondták, hogyan lehet úgy elérni a roncsokig, hogy lehetőleg minél kevesebb levegőt fogyasszunk, ne fáradjunk és védve legyünk a felszínen jövő-menő járművektől. Azt is elmondták, hogy biztosan látunk majd egy ott élő, háromlábnyi hosszúságú halat (pike). Úgy is volt, le is fényképeztük. Valahányszor közeledtem feléje, hogy könnyebben lekapjam, könnyedén eltávolodott, majd egy körívet leírva szépen a hátam mögé került...”

Gabriel Dobrescu képriportja megtekinthető Kalandozó c. honlapomon.