Közel és távol

A budapesti tavaszt fotózta Péter fiam a mai napon, most küldte át csokornyi képét, mindjárt ki is válogattam két természetfotót, amelyeken a mélységélesség két változatban dobja föl a környezetet. Csöndes, lírai hangulatot sugalló díszleteket látunk egy parkból, amelyben a természet végtelen változatossága érhető tetten.

Cseke Péter fotói

Jégtörés (8)

Péter fiam nem egyszer szögezte le: számára a természet az, ami személyes vonzerőt jelent. Azt fotózza a legszívesebben, ami a természetben megesik, kialakul, feltűnik vagy éppen csak káprázatként néhány pillanatra megmutatja magát. A természet eléggé zegzugos és kellően kiismerhetetlen ahhoz, hogy mindig új legyen. Még akkor is, ha látható jelenései nagyon emlékeztetnek egymásra. Vagy éppen eszmei alakzatokba rendeződnek.

Ebben természetesen igaza van. Csakhogy a természet nem csupán a fű, a fa, a víz, a szikla, a tenger, a bozót, a havas hegyek és völgyek. Terméaszet a falu és a város, az állat és az ember, az égitestek és a felhők, a hullámok, a tűzhányók, a barlangok mélyei, a földrepedések - hadd ne soroljam tovább. Ebben a képi univerzumban mindenki megtalálja a neki tetsző, a számára kellemes közeget. Megtalálja a sugallatot és talán a gondolatot is, ami elvezet a természet örök körforgásának tételéig.

Ehhez nyújt képi bizonylatot az alábbi két CSP-fotó.

CSP: A tavasz árnyéka

CSP: Vállkendő

Az ugrás

Jelzés érkezett Stockholmból, Hegedűs Zsolt barátomtól: Piteában jártam, jégtörőket láttam - üzenettel, meg egy linkkel, ahová útiképeit felrakta lappföldi utazásáról.

Zsolt nem először jár Piteában: pár éve egy hosszabb augusztusi autókirándulásáról írt remek útibeszámolót, melynek során érintette ezt a számos híres svéd személyiséget útnak indító, szimpatikus városkát. De azt is mondhatnám, hogy a barátom szenvedélyes utazó, s nagy megelégedésemre sokszor helyettünk is utazik, s egyformán sikerrel bánik a tollal, miként a fényképezőgéppel is - hogy a fakanálról ne is beszéljünk, mert szakácsnak is egészen kiváló.

De én most mégis egy régebbi képét húzom elő a velem is megosztott portfóliójából: a felvétel útközben, a Lofoten-szigeteknél tett, nem éppen érdekmentes látogatásakor készült, amikor is arktikus tőkehalat fogni (amiből a szigetek körül rengeteg van) utazott oda. Hogy milyen sikerrel, arról útibeszámolója sok mindent elárul.

A sajátos, szikla-monstrumokkal tűzdelt szigetcsoport, a tengerről nézve rendkívüli látvány, az ember fejében az is megfordul, hogyan lehet itt, s egyáltalán érdemes-e itt megélni? Hogy lehet, s méghozzá jól, arra választ ad a riport, de ez a kép egy ritka izgalmas pillanatot rögzít: amikor is a sziklák legtetején akrobatizáló két alpinista közül az egyik szaltó közben a két sziklacsúcs között, a mélység fölött lebeg. A kép természetesen, lesipuskás fotó, távolról készült, szerencsés rögzítéséhez minden bizonnyal hozzájárult a jó technika és a szerencse is, az ugrás látványa viszont azt a fázist ábrázolja, amikor nem lehet tudni, hogy a lendület ereje elég erős-e ahhoz, hogy az elrugaszkodó átérjen a túlsó oldalra, vagy még idő előtt összezúzza magát a sziklákon... Annak ellenére, hogy mi már tudjuk: az ugrás valójában sikerült, és senki nem sérült meg (akkor), a pillanat maga lélegzetelállító. Irigyelt fotós trófea, mely a szememben többet ér minden tőkehal zsákmánynál.

(Pedig, az sem lehet ám utolsó!)

Fekete humor

A napokban kíváncsi lettem, milyen is egy környezetvédő biológia tanár blogja? Mit tart az általa megörökítésre méltó tárgyak és témák felől? Mi a hobbija, a szenvedélye? Mivel tölti a szabad időt? S nem tévedtem, amikor gyanítottam, hogy a fotózás vezető helyen állhat értékrendjében...

A sepsiszentgyörgyi Köllő Zsolt-Ágoston már blogja elnevezésével is elárulja, hogy közvetlen kapcsolatra rendezkedett be azokkal, akik szívesen felkeresik nyitott "rejtekhelyét".

"Ha észreveszed, hogy döglött lovon lovagolsz, szállj le róla." Ez önmagában tanácsnak sem rossz, mert néha nem árt ki is mondani; egy blog homlokán szerepeltetni pedig egyenesen főnyeremény. A naplóból csak úgy sugárzik a játékosság, a tanárember felszabadult viselkedése. A természet ezernyi érdekes, már-már tőlünk karnyújtásnyira levő titkai elevenednek meg előttünk, erdélyi tájak szépségei, hétköznapi részletei nyílnak ki a szemünk előtt.

Az itt látható felvétele egy márciusi fotóriportjának egyik darabja (Szent László és a Tordai-hasadék), nem nagy ügy - mondhatnám, de nem teszem, mert az életben fellelhető és megörökített "névtelen" műalkotások akkor is figyelemre méltóak, ha suták vagy éppen kontármunka benyomását keltik. Ez a natúrszobor pedig egyenesen zseniális. Persze, meg lehetett volna csinálni profibb módon, az illúzió tökéletesebb álcázásával, de bennem éppen ez a darabosság, az ötlet inkább jelzésszerű kivitelezése és felismertetése vált ki tragikomikus életérzést. Akár iszonyú dolog szemtanúja is lehetnék, amit ez a két árva, a föld alól "kikandikáló" gumicsizma jelez, és mert közben elképzelem a kőtömb zuhanását, amint beledöngölt mindent és mindenkit a földbe, aki az útjába került, szabályosan meg kellene rendülnöm... Ám nem tehetem. A csetlő-botló, a hasraeső, egyáltalán a természettel szemben póruljárt ember esendően nevetséges is egyben. Gyászolunk és egyúttal kuncogunk magunkban. Ilyenek vagyunk: az embert az emeli ki a természetből, hogy érteni véli a fekete humort...

Nyári nyugalom

Augusztus közepén, vasárnapi (turista) csúcsfor-

galomban szaladtunk Torontótól észak-

nyugatra, a Georgian Bay felé, ott, ahol az Awenda regionális park terül el háromszáz valahány hektáron. Abban a kanadai parkban - mely egy a sok-sok regionális és nemzeti park közül - a tóparttól kezdve minden megtalálható: erdő, sátorozási lehetőségekkel, magaslatok, tekervényes erdei utak és mindenek előtt civilizáció.

Aki ott akar pihenni, a vad természet ölében találja magát, de néhány perc járásra egy-egy illemhelyet és hideg-melegvizes mosdót-zuhanyozót is talál. Természetesen, a parkba belépni és tartózkodni belépődíj és szigorú szabályok szerint lehet, a vadturizmust itt nem nézik el az embernek, s éppen a szabályozottság az, ami a nyugalmat biztosítja.

Kora délután, fülledt melegben érkeztünk a tópartra, mely olyan finom homokkal rendelkezik, mintha csak tenger mellett nyúlna el. A láthatárba vesző víztükör is tgenger benyomását kelti. Az általam készített amatőrképen jól látszanak az öböl vizéből kiálló jókora szikladarabok - mintha egy óriás dobálta volna be valami furcsa szeszélytől vezérelve a vízbe.

(Persze, a tudomány másként magyarázza jelenlétüket: az itteni nagy kiterjedésű tavak az erőteljes gleccsertevékenység nyomán keletkeztek, a sziklák az erózió nyomán formálódtak-csiszolódtak a vízben, ma már napozóhelyek, menedékek a vízben fürdőzők számára, akik a sekély vízben egészen mélyen bemehetnek a tóban.)

Ideális nyughely ez a forró nyárban: ember és természet összeillő harmóniában dominálja a környezetet. Indiánok (huronok) hajdani földjén terül el, elnevezések és még maradvány-legendák emlékeivel elegyesen. Minden, ami itt történelem, ma már szinte elképzelhetetlen. Ha nincs vihar, a béke itt szinte-szinte tökéletes. Mindegy, hogy madár vagy gyermek ül egy-egy szikla tetején: ugyanannak a világnak örvend mind a kettő, kifogyhatatlan nyári nyugalomban, amelynek összetevői-feltételei oly ritkán képesek összejönni, így az élmény sosem devalválódik, hanem megmarad egyedinek - "talán igaz se volt"-nak...

Esztena

Várday Béla blogja az elmúlt napokban további kellemes meglepetéseket szerzett nekem. El is határoztam, hogy gyakoribbá teszem oda látogatásaimat, illetve elemzéseimhez előszeretettel keresek majd nála is példákat, mintákat.

A mellékelt triptichont - képsort - azért mellékeltem ide is, bár teljes pompájában eredeti helyén tekinthető meg leginkább, mert az elkoptatott, sokszorosan lejáratott témában nem csak hogy kivételesen jó képeket alkotott, de a fotók dokumentáris értéke se utolsó.

Ha a hármasképre kattintunk, az ábrázolás felnagyítódik, s nyomon követhető mindaz, amit alább elmondanék.

Úgy érzem, a fotós rendkívüli módon készült erre az esti találkozásra a völgybe terelt nyájjal. Alaposan felmérte a rendelkezésére álló fényviszonyokat, tekintetbe vette a tömeg mozgásirányát, s jól ismerve kamerája műszaki tulajdonságait, olyan körülményeket teremtett, amelyek érzelmileg is elkötelezik a fotóst tárgya mellett.

Az a kevés fény, amely mégis elég Várdaynak ahhoz, hogy lágy rajzú, finoman vonuló foltok egységeként láttassa a lefelé lépkedő állatokat, valóságos csodákat művel: mintha a fotós szeme símogatna végig minden egyes állat gerincén, mintha az esti derengésben az állatok közötti láthatatlan szálak megelevenednének, láthatóvá válnának, mintha az élet menekülni készülne abból a keretből, amit az objektív befog.

A képsoron nem fedezhetők fel az utólagos manipuláció látható nyomai. Ezt a fajta tónusfinomságot nem igazán lehet digitális trükkökkel ilyen szinten kivitelezni. Számomra e fotók a megtervezett és hűséggel dokumentált látvány alkotó rögzítésének jó példái.

Persze, meglehet, hogy tévedek. De úgy tűnik, az eddigi szemlélők velem hasonló véleményen vannak. Gratulálok!

Bazalt

Nagyszerű a darabosságnak ez az egytömbű megragadása, égbe vezetése. Sok sziklafotót láttam már (és még többet nem - gondolom), de legtöbb elsősorban a csipkézettséget, a karcosságot, élő és élettelen egymás mellé rendeltségét emelte ki rajtuk.

Fülöp Lóránt alsórákosi bazaltorgonája némileg elüt ezektől, nem kelti a déja vu érzetét. Elemlámpa című blogjában szerre észrevehető, mennyire elkötelezte magát ez az erdélyi fiatalember a természettel és annak fotózásával. A szikla itt a szó szoros értelmében fölénk magasodik, nem fenyeget ugyan, de imponál - ott van, nekünk pedig számolnunk kell az ottlétével. Az erőteljes, nagy síkok némileg megnyugtatóan is hatnak...

Idén április 22-én írtam volt az Expozia nevű fotós társulásról, amelynek f. l. is tagja (gyakran jelenik meg véleménye, állásfoglalása a neten e kezdőbetűkkel jegyezve), s amely akkor bemutatkozó kiállítást készült tartani. A természetfotósokból verbuválódott alkotói közösség azóta is él, hallatnak magukról közösségileg is, honlapjukon át betekintést kapunk elképzeléseikbe és nyári eredményeikbe.

(A bazaltorgona felvételével kapcsolatosan az egyik bloglátogató kifogásolta volt a fehér keret alkalmazását, ami nekem is szemet szúrt; én magam nem követtem volna el, tűnődtem is, ne messem-e le a látványt gúzsba kötő, mintegy a falra parancsoló kalodáját, végül győzött bennem az elfogadás türelme: sokkal jobb a kép annál, hogy egy oda nem illő kerettel el lehessen rontani... Igaz, itt nem hangsúlyoztam ki a keret külső határát, ellentétben a blogbeli megjelenéssel.)

Fa-gnóm

A Romániai Magyar Szó az 1998-2003-as évjárataiban, amikor színes nyomású megjelenésének lehetőségeit és esélyeit próbálgatta, a lap tudósítói közül néhányan "mindenes" feladatoknak próbáltak megfelelni, s a digitális fotózás eszközeivel igyekeztek friss és közvetlen illusztrációval ellátni írásaikat, infromációikat.

Közöttük a marosvásárhelyi Máthé Éva mindenképpen kiemelkedő teljesítmény nyújtott, s miközben ő maga is tanulta a fényképezést, a témaválasztást, a vágást és a riporteri fürgeséget, számos esetben első oldalas fotókhoz szállított kitűnő nyersanyagot.

A színesben megjelenő lap pedig igyekezett egy-egy emblematikus képpel emlékezetessé tenni napi jelentkezését.

Ekkor keletkezett az általam most Fa-gnómnak keresztelt felvétele, mely marosvásárhelyi, érthetetlen okokból agyonnyírt és -sanyargatott utcai akácfák sorsáról szóló látlelet, felháborító tanúságtétel. Az élővilág torzítása, visszanyesése és megalázása nem azért divatos téma, mert az utóbbi időben mindenütt megnőtt a környezetvédelmi érdeklődés. Hanem azért, mert a visszaélések, az agresszív gesztusok egyre számosabbak, egyre nyilvánvalóbban és nagy földrajzi területen vannak jelen életünkben.

Mi van a fában

A torontói Ontario szépművészeti galéria egyik újdonsága az épület homlokzatán kiépített, csupa üveg és fa kiállítási csarnok, amely nem csak megnagyobbítja, hanem egyenesen "feldobja" az épületet és az intézményt egyaránt.

A napsütötte, szellős galérián Giuseppe Penone olasz szobrász alkotásai terpeszkednek: megmunkált gerendákból, legyalult hasábfákból bontja ki vésője (jobboldali fotó, Sophie Buy munkája) azt az élő formát, amit a fafeldolgozás során az ember megpróbál eltüntetni, nullává silányítani. A holt fából az élőt hívja elő, de ez az előhívás, amilyen heroikus, ugyanolyan tragikus is, hiszen ezáltal semmi sem kel új életre, csak az emlékezet, aminek a hatása legtöbbször áttételesen is oly csekély...

Ott, a torontói múzeum olasz galériáján jutott eszembe a baróti Varga Béla egyik fotója, az E.T. (balra), amely a fotó eszközeivel épp a fordítottját műveli annak, mint ami a Penone törekvése: Varga a természetesből, a készen adottból, az istenadta leletból bontja ki a számára jelentéses konnotációt, humanizálja a fát - anélkül, hogy deklarált természetvédelmi üzenetet fogalmazna meg.

Itt látszik meg a sarkalatos különbség a képző és a fotóművészet között: az előbbi tevőlegesen beavatkozik az anyagba, a formába, akár lényegileg is megváltoztatva, felforgatva, újrateremtve azt, míg az utóbbi inkább csak láttat, tükröz, trükköz, leporol, bevilágít, elhalványít, megkettőz egy valóságelemet, ami továbbra is önmaga marad, s a teremtés tárgya maga az anyagiasuló fotó - az új entitás...

Krumpliföld

A kép tárgyának most nincsen szezonja: a krumpliföldek már elvirágoztak az idén, a gazdák most a fészkek sorsának alakulásával, a gumósűrűséggel és -nagysággal foglalkoznak gondolatban és gyakorlatban.

Azt is mondhatnám: az élet megy előre, a fotóban megfagy a pillanat. A jó fotóból pedig könnyűszerrel ki is olvad, függetlenül attól, hogy milyen közegbe, konjunktúrába kerül.

Szabó Józsefnek nem ez az egyetlen képe, amit becsülök. Július 13-án a kaszálás univerzális félfordulatát illusztráltam általa, ma a krumpliföld gondozóinak talán legihletettebb pillanatát: amikor a földön minden csupa ígéret. Harsányzöld remény, feszülő, termékenyülésre alkalmas virág, a föld párás, fülledt lélegzete, a permetező tartály csípős szaga, a szórófej sziszegése - szóval, az egész koranyár úgy, ahogy az a székelyföldön lezajlik.

A kép székelyudvarhelyi szerzője egy időben lelkesen tudósította a Romániai Magyar Szót természetfotóival. Legtöbb képe megmaradt a becsületes információ szintén: madarak, rovarok, kishüllők, virágok, gyümölcsök, évszakok, egy-egy ritkásabb életkép, riport. Nagy erényük: a hitelesség.

E képén valamivel több van: ott a látvány átéltsége, a munkamozzanat és a természet közötti organikus összekötőkapocs - a minden lében kanál ember.

Tornádó

Ültünk a nappaliban, az egész család: nagyszólők, gyerekek, unokák és néztük az este hétkor koromsötétbe váltó, a világot bakacsinba vonó eget.

Vártuk a vihart Torontó északi kerületében, North Yorkban. Napok óta jósolgatták az időjárásjelentések összeállítói, hogy Szent Istvánkor kósza viharok törnek e tájra, roppant elektromos kisülésekkel és todnádó veszéllyel, s jöttek is a hirek: hol itt tűnt fel a pusztitó óriástölcsér, hol ott tekergette a derekát a láthatáron, s mindig akadt egy-két áldozata, akik jól tudták: ha támad a vihar, ajánlatos lemenni a ház pincéjébe, ahol a túlélés esélyei nagyobbak. És mire elcsitult a tánc és az illető kimerészkedett a napfényre, láthatta: szabad ég van a feje felett, a ház a távozó tornádóval együtt tovaszaladt...

Eleddig inkább az Egyesült Államokból érkeztek ilyen rémisztő hirek, most már a kanadai fotósok is közvetlenül hozzájuthatnak a témához: néhány éve a tornádók kiterjesztették a vadászterületüket.

A szentistváni tornádó jóslata végül is bevált: North Yorktól némileg északra, a torontói nemzetközi repülőtér szomszédságában, Vaughan területén és környékén csapott le, jelentősebb áldozatok nélkül (ha a több mint 70 tönkretett házat nem tekintjük annak), s mi maradtunk a dézsából ömlő esővel, a zengzetes és látványos égiháborúval és a vihar elmúltával egyidőben az internetre fölkerült gazdag fotó- és videótanúsággal, elvégre a kanadai portál riporterei tudták, mi a dolguk: minden áron ott lenni a pörgő események közepén.

Szúnyogland

Akár a holdra szállás, látványban ez sem szegényesebb kép, csak nem annyira fantasztikus és főként viszket.

Fadgyas Tibor egy szúnyogcsipés pillanatát kapta el valahol, egy tar koponyán (vagy egy térden, egy al- vagy felkaron, egy ujjon, tetszés szerint, mindenesetre, egy domború testrészen, ebben megegyezhetünk), azt se lehet pontosan tudni, hogy a rovar számára életet jelentő csipés előtti vagy utáni pillanatban vagyunk, azt viszont látjuk, milyen kopár vidéken kell megvetnie magát kalandorunknak, hogy küldetését sikerre vigye.

Életképnek is kitűnő, bár mondom, nem látványos e fotográfia, mégsem mindennapi, hiszen amit jónak tartok a sepsiszentgyörgyi fotográfus munkájában, az az, hogy nem tette technikailag csillogóvá, tökéletessé, minden izében csinálttá a témát, hanem megmaradt a természetes fényképezhetőség és rögzithetőség gyarlóan emberi határain belül.

De képe azért is hiteles, mert amióta elővettem e képet, egyet vakarózom... (bár az is igaz, hogy errefelé igen esős ez a nyár és Szúnyogland-be nem kell útlevél)

Felvonuló zivatar

Az idei nyáron valahogy túl sok vihart éltem át, amikor egyik pillanatban még rekkent a hőség, tűzött a nap, a másikban már iszonyatos felhők másztak egymás hátára, tülekedve, hogy melyiké legyen az elsőség, ki kerüljön legfelülre, s peregve hullt a zápor, a zivatar, csattogtak a falevelek, cintányérozott a villám, csorogtak az ég csatornái...

És valahányszor megdördült-megcsordult az ég, mindig eszembe jutott néhai Imreh Albert papolci barátomnak (amatőr fényképésznek) az itt látható képe, amely szülőfalujának főutcáját ábrázolja, a templom felé igyekvő feleségével együtt. Ennyi a fotó. No meg a táj fölé vonult, fenyegető nyári vihar.

A fotósról bőven olvashatni az urszu2 c. blogomban (Feltámadás Papolcon, 2008. november 29.), hagyatékából készült bő válogatást is végig lehet pörgetni archivumomban, ott is megtalálható ez a kép, de most igy, kiemelve számomra a viharok viharát, a fenyegetés feszültségét, a még csak készülődő, de még el nem szabadult erők toporzékolását hozza minduntalan át az időn.

Most is beborult itt, Toronto fölött az ég, a kontinensnyi égbolton akkora kifutópályájuk van a felhőnyájaknak, hogy a közeli reptérről percről percre érkező-induló távolsági repülőjáratok úgy bújnak el bennük, mint tökmagjankó az anyja kötényzsebében. És nekem mégis a papolci templom fölötti égzengés ugrik be referenciaként, várva, hogy a fölöénk sodort roppant vizes batyut megoldja az Idő.

Félfordulat

"Nálunk mindig csak a lekaszált füvet kellett forgatni."

Ezt a kapitális mondatot, mely mintha az ide beillesztett Szabó József fotóról (Székelyudvarhely) lépett volna le, sőt valósággal sugárzik róla (mintha ez lenne az ő "eszmei mondanivalója"), Elekes Ferenc blogjáról, annak is a megjegyzéseknek nevezett lábjegyzeteiből emeltem ide, mert tökéletesen magyarázza azt a félfordulatot, aminek az ivét a székely kaszás ember olyan szépen demonstrál.

Igen, ha egyszer terméketlen egy vidék, s inkább csak a természet vetette szegényes mezei füveket kinál önszántából, akkor azt le kell ám kaszálni, s utána meg kell forgatni. Szinte-szinte hogy sorsszerűség ez, ami ellen csak az otoba emberek kapálóznak, hogy ez égrekiáltó igazságtalanság, és hogy miért van ez igy, teremtőm?!

Az okos ember nem bőszül be. A lelke kap egy adag keserű karcot, aztán nekivág a félfordulatnak, majd a forgatásnak - amiről aztán mások filmeket forgatnak, fotókat készitenek...

Hajnali mesével...

...lepett meg blogjában a maros-
vásárhelyi Báthori Zsigmond, amit már csak azért is érdemes végignézni, mert egyre kevesebben vagyunk a földön, akik érdemesnek találják kiszakadni az álom karjaiból azért, hogy végignézzenek egy napfelkeltét.

Azoknak szól ez a képsor - amelyből ide illesztek egy fontos mozzanatot, egy általam beszédesnek itélt "csöppben a tengert" -, akik nincsenek tudatában annak, mit jelent: nap nap után elszalasztani az élet szépségeit. A szerző ezzel kapcsolatban le is irja szándékait, gondolatait, azokon is érdemes végigmenni, hiszen a riporthoz - a tanúsághoz - tartoznak, de ne higgyük azt, hogy ezzel mindent elintéztünk. Aki csak képen éli át a természet minden reggeli újjászületését, az olyan, mintha üres medencébe ugrana fejest, éppen csak nem nő kakas a feje búbján, nem loccsan ki az agyveleje, szóval nem történik vele semmiféle baj...

Vegyük már észre, hogy az igaz fotós mindig csak "beetet" a szépséggel, sose igéri valóságosnak a sajátját, ezért lesz képe mélyen átélhető és elhihető...

Túlnépesedés?

Van a besztercei Andron Alexandrunak egy hangulatos sorozata, amit az élet kínált föl neki, meg egy jópofa, háziasítani próbált medvebocs, aki szabályosan kipakolta a fotós táskáját, egészen addig, amíg megtalálta a papírba göngyölt rétestésztát és azt jóízűen bekebelezte. Kárpótlás gyanánt viszont hagyta magát háborítatlanul fotózni, s így megmaradt a történetet dokumentáló képsor (amely a fotós portfóliájában is megtekinthető) meg a tanulság: legtöbbször (ha nem mindig) valamit valamiért.

A témához kapcsolódó infót olvastam tegnap a kolozsvári Krónikában, hogy a székelyföldön hivatalosan feltérképezték a jelenleg létező medvepopulációt, s az adatok azt mutatják, hogy csak Háromszéken több mint 600 medve él és jár át Hargita és Vrancea erdeibe élelmet keresni. A számlálás azért fontos, mert jelzi, hogy milyen mértékben szaporodott el ez az Európában már alig létező nagyvadunk. A lap szerint Romániában összesen hatezer medvét tartanak nyilván, s ez a legnagyobb medveállomány az Unióban.

A jóval a rendszerváltás előtt készült képsor tehát előrevetíti a mai helyzet genezisét: amikor minden eszközzel óvtuk a vadállományt, amely most a nyakunkra nőtt, de közben az orvvadászok is lesben állnak, reménykedve a tiltások túlnépesedés miatti lazulásában.

Hegygerinc

Macalik Ernő tanár úr a felcsíki Karcfalván lakik, hűségesen és kitartóan - természet-

közelben. Úgy, ahogy valamikor az életnek nekivágott és eldöntötte, hogy abban a közegben éli le karrierjét.

Természetszeretete természetes úton vezette el a fotózáshoz. Az Előrétől jártam kiküldetésben a nyolcvanas években Karcfalván, akkor ismerkedtem meg vele s egy este megmutogatta féltve őrzött felvételeit. Egy féltucartnyi képet vittem akkor magammal, közlés céljából, s ma is megvannak - archívumba szervezésük még várat magára -. Megérdemli, hogy ezt a tiszta rajzú, szikár, ám éppen ezért szép - mert természetes, analóg módon készült tájképét helyezzem el a Fotótanúban. Nem tudom, fotózik-e még (ahogy eddig hallgatott magáról, úgy ezután se fog kiállni a mellét verdesni), azt tudom, hogy nagy természetgyógyásza a környéknek, gyógynövénykeverékeket állít elő és természetszeretetre okítja az ifjúságot és a helybelieket. Amatőrben ritkán látni ennyire profit - és bár ez még nem nem egyenlő az életművel, de vitathatatlan teljesítmény.

Exposia

Csinos katalógusból "téptem" ide ki egy lapot: még pénteken, április 17-én este nyomta a kezemben a képen látható Balázs Ödön székelyudvarhelyi fotográfus, aki többedmagával Exposia néven alkotócsoportot alapított a természet szeretete és védelme jegyében.

A csoport pedig nem állt meg az alakulásnál: nemrégiben fotókiállítást nyitottak Székelyudvarhelyen, s az erdélyi kiállítók (Balázs György, Balázs Ödön, Fülöp Lóránt, Kibédi Sándor, Kuthi Lázár) mellé hasonló érdeklődésű távolabbi képírókat hívtak meg (Kerekes István/Mosonmagyaróvár; Hajdu Tamás/Nagybánya; Tóth Zsuzsanna/Hatvan). A kiállítással Szovátát, Nagybányát, Szilágyszomlyót, Székelykeresztúrt és Nyírbátort is fel kívánják keresni.

Biztatóak az ilyen szerveződések, közösen valóra váltott szándékok. A természet(l)es olyan bocsánatos kukkolás, ami szépségben és dokumentálható tanúságtételben minden percben megtérül.

Búcsúzó havak

Kinézek az ablakon, szemközt a Hargitára, a tetejéről szinte-szinte eltakarodott már a hó. Alig néhány nap melege elvitte az idei telet.

Fogjuk rá...

És akkor eszembe jutott a Besztercén élő (ki tudja, valóban él-e még, vagy már nem?) Andron Alexandru tanár itt mellékelt fotója a takarodó télről, amely búcsúzáskor is embermagasságú hómaradványokat képes hátra hagyni a hegyekben.

A tanár urat a nyolcvanas évek vége felé, egy újságírói kiutazáskor ismertem meg.

Besztercén jártomban hallottam ugyanis egy vadászmúzeumról, amely akkor állítólag egyedüliként működött az országban, az is maszek alapon. Egy hajdani erdész és vadőr alapította, a saját házában. Érdekesnek tűnt a téma, fel is kerestem az öreget, s beszélgetés közben betoppant egy nála valamivel fiatalabb férfi - Andron úr, akiről kiderült, hogy tanárságán túl szenvedélyes fényképész és ő készítette a múzeum számára szinte valamennyi szemléltető felvételt. Délutánra meg is hívott a lakására, hogy megmutassa fotóarchívumát. Fekete-fehérben dolgozott, filmre, nagyrészt a természetből merítette témáit: vadászszenvedélye rengeteg látványt hozott eléje. Olyanokat is, amivel csak két-három pohár után mert előhozakodni, akkor is suttogva. Hruscsov, Gheorghiu Dej, Ceausescu, egyéb hatalmasságok laza perceit örökítette meg, a helyi pártbizottság megbízásából, belső használatra a vadászat pillanatairól, illetve az utána rendezett dínom-dánomokról. Egy sor természetfotóját elvittem magammal, hogy az Előrében majd rendre helyet kerítünk nekik, a politikusokról szóló, kompromittáló vadászfotókat viszont nem akartam elfogadni. Óvakodtam tőle, hogy valaki nálam meglássa. Talán gyáva voltam, talán csak körültekintő. Talán nem is bíztam meg teljesen a Tanár úrban. Bár most, hogy visszatekintek a múltra, ha ártani akart volna nekem, könnyen megtehette volna. De nem ártott. A meghitt beszélgetésnek nem lett semmilyen következménye. Andron tanár úr csak egy bizalmast keresett akkor, akinek elmondhatta azt, amiről rendszerint mélyen hallgatni szokott. Ma is megtisztelve gondolok bizalmára...

Szemlesütve

Nézzél, csak nézzél, bűvölő tekintet! Gondolod, megtörsz, és szemlesütve elfordulok? Tudom, hogy benned még tiszta a szándék, azért nézel, mert mást nem tehetsz - ennyi vagy és ezt kell tenned -, én pedig nem tudom levenni a szememet csodás fizimiskádról, tollazatodról, komolyan kihívó pillantásodról.

Hegedűs Zsoltnak könnyű volt mindezt egy pillanat alatt lekapni. Mit kockáztatott? Legfeljebb annyit, hogy nem sikerül a felvétel.

De sikerült!

Ez a makacsság mindenen túltesz. Félrenézek. Csak egy pillanatra. Még állom egy ideig. Mindjárt szemlesütve elfordulok. Győztél. Mondd, mivel tartozom?