Capát magyarázni...

Mi lehet ennél nagyszerűbb és... nyomasztóbb feladat, mint állni egy kiállítóterem közepén, és Capát magyarázni... A Mester falon függő képeit. Amelyek nem azért olyan értékesek, mert horribilis összegre taksálják őket, hanem mert megismétlehetetlen ritkaságok. Tanúságok arról, hogy a világ hogy megyen.

Robert Capa (Friedmann Endre) kulcsfigurája a huszadik századi fotográfiának. Ugyanakkor kulcsfontosságú időszakbankapott rá a fényképezésre, és bármerre vetette a sors (volt rá gondja, hogy lehetőleg mindig "első vonalba" kerüljön), mindig a lényeget hozta. Kiállításai, anyagai járják a világot.

Most Marosvásárhelyre kerültek, május elseje előtt pár nappal, Kovászna megyei fotósok-szervezők jóvoltából. És akinek magyarázni adatott lehetőség, Nagy Miklós Kund, biztosan műkritikus voltának legjelentősebb perceit élte át akkor, amikor egy nem túl népes, de kemény magnak magyarázta Capa falra került festményeit. Az eseményt blogjában megörökítő Báthori Zsigmond tulajdonképpen nem is jut szóhoz megilletődöttségében, s fotóriportja beszél arról, ami számunkra is nehezen hihető: karnyújtásnyira kerülni a fotografálás egyik legnagyobb legendájától, annak képeitől. A riportból kiragadott kép számomra azt a helyzetet fejezi ki, amibe a ma embere került, aki fél évszázados képi bizonylatokban ismeri föl mindazt, amit újra és újra nem árt elismételni: ember, nem vagy mindenható, de lehetsz sorsfordító jóban-rosszban!

Peremvidék

A szegénység, a lecsúszott egzisztencia mint fotótéma látványos és kéznél van. Nézzünk szét az utcán, magunk körül, környeze-

tünkben, nyilvános helyeken - állomásokon, lebujok környékén - a veszendőbe menő emberi tartás, a lepusztulás, a magunkba roskadó "minden mindegy" hatásosan visszataszító képeket szokott eredményezni.

A marosvásárhelyi Báthori Zsigmondé nem ilyen. Az ő helyszíne nem nyílt tér: magánterület. Magánélet. Apa és gyermeke. Mindenki a maga zárt világába húzódva. Körülöttük az elsivárodott, kiüresedett családi élet utolsó díszletei. A már csak emlékekben létező gépkocsi - a két kiszerelt, koszlott, szakadozott ülés képében -, egy kiszuperált, esővíznek is alig jó műanyag hordó és a maradék luxust felvillantó, felcuccolt, de már lehurbolt gyermekbicaj.

Az apa aggodalma és magába keserülése látható, görcsös és jóval több, mint ellesett. A mögötte dülöngélő kerítéslécek akár a lelkiállapotának kottája is lehetne. A gyermek gondtalan és ártatlanul lerongyolódott. Még nem ad a látszatra. Nadrágja topis. Ing, póló - minek? Csupa élet, kíváncsiság, gyors égésű sors.

Amit e képtől információban, részleteiben kapok, azzal be lehetne tölteni egy egész estét. Nem mozdulnak, soha nem mozdulnak. A kép lefagyott. Az élet pereme már ilyen...

Vakon

Báthori Zsigmond blogja ritkásan, de biztosan épül. Legutóbbi - athéni - képsorozata a kevés szavú fotós úti vallomása mindarról, ami útján körülvette és lenyűgözte.

Akkora érzékenységgel néz körül a balkáni világ díszletei közt, akár e képének vak leánya, aki botjával kinyitja maga előtt a hangzó valóságot. Hatásos kontraszt a zsúfolt látvány és a kép középpontjában álló figura merev világtalansága. Mindaz, amit a 21. század a tekintettel szembeni agresszióként elkövet, az lepereg erről a látássérültről.

Kontrasztokban és kiáltó ellentmondásokban pereg le életünk, akár Athénban, akár idehaza vagy bármerre a világon - sugallja Báthori mester kamerája, amelynek gazdag termését érdemes egyenként elemezgetni és tisztelve csodálni.

Hajnali mesével...

...lepett meg blogjában a maros-
vásárhelyi Báthori Zsigmond, amit már csak azért is érdemes végignézni, mert egyre kevesebben vagyunk a földön, akik érdemesnek találják kiszakadni az álom karjaiból azért, hogy végignézzenek egy napfelkeltét.

Azoknak szól ez a képsor - amelyből ide illesztek egy fontos mozzanatot, egy általam beszédesnek itélt "csöppben a tengert" -, akik nincsenek tudatában annak, mit jelent: nap nap után elszalasztani az élet szépségeit. A szerző ezzel kapcsolatban le is irja szándékait, gondolatait, azokon is érdemes végigmenni, hiszen a riporthoz - a tanúsághoz - tartoznak, de ne higgyük azt, hogy ezzel mindent elintéztünk. Aki csak képen éli át a természet minden reggeli újjászületését, az olyan, mintha üres medencébe ugrana fejest, éppen csak nem nő kakas a feje búbján, nem loccsan ki az agyveleje, szóval nem történik vele semmiféle baj...

Vegyük már észre, hogy az igaz fotós mindig csak "beetet" a szépséggel, sose igéri valóságosnak a sajátját, ezért lesz képe mélyen átélhető és elhihető...

Ködbevesző

A Fotótanú kitartó barátja, dr. Báthori Zsigmond nemrég tért vissza szabadságról. Honlapja szerint ilyenkor nagy erőbedobással szokott fotózni, egyelőre azonban csak ezt a ködbevesző pontont volt ideje feltölteni, ugyanis várta a félbe hagyott munka, várták a páciensek...

Mi már tapasztalatból tudjuk, hogy az ehhez hasonló szépségek és finomságok nyugodt pillanatainkban lepnek meg bennünket, s minden bizonnyal, a marosvásárhelyi doktor tarsolya teli van jobbnál-jobb felvételekkel.

De ez a homályos álomra emlékeztető tákolmány egyszerűen lenyűgöző a maga hűvösségével, elegáns rajzával, a távlat felé mutató egyeneseivel és mindenek előtt azzal a felhabzó sejtelmességgel, amit a köd tud kavarni körülöttünk, ha egyszer a foglyai leszünk.

A szabadság szorongó misztikája - így jellemezhetném a hangulatot, amit belémlop a doktor úr felvétele, s vele együtt érzem a reggeli borzongást, amit csak egyedi, soha vissza nem térő látvány képes kiváltani az emberből.