A vidám kerékpáros

Mihu Constantin: Kidobott kerékpár

Ami az övé, az az övé: jó poénokat lesett el az életből Mihu Constantin. Aki Marosvásárhelyen élte le életének döntő részét, majd a távoli Kanadában hunyt el, az év elején, 85 éves korában. És akinek hamvait haza hozták, itthoni földbe - felesége szülővárosában, Szamosújváron temették el. Ugyanakkor, május 25-én Marosvásárhelyen, a Múzeum kávézó fölötti teremben emlékkiállítás nyílt legjobb képeiből; talán még ma is látható.

Magas, mackós alakja szinte sose hiányzott a sportrendezvényekről - lelkes fotográfus volt, aki rendkívüli módon kedvelte a foci világát (mondják, hogy fotóüzlete kirakatában már másnap látni lehetett az azelőtt napi bajnoki meccs foró jeleneteit - úgy, ahogy Koszti bácsi látta. Vidám, tréfás hangulatú képeiből annak idején jutott az egykori Előre és Előre Naptár olvasóinak asztalára is: különösen emlékezetes számomra, hajdani szerkesztőjeként, az itt látható Férfidolog és Kidobott kerékpár című fotók a maguk gyermeki őszinteségében, de felleltem két naptároldalt is, 1985-ből és 1987-ből, amelyeken Mihu Constantin fotóriporteri képességei a maguk teljében mutatkoztak meg.

Mihu Constantin: Férfidolog

Előre Naptár, 1985

Előre Naptár, 1987

Pálosi

Nyugodjon békében - mondom, hallván a hírt, hogy Pálosi Ferenc Marosvásárhelyről távoli fotóportyára indult, ahonnan már nem is tér vissza. Az 1932-ben Szászcsáváson született fotós a vásárhelyi fotóklub egyik egybetartó tagja volt. 1969 óta fotografált, s amolyan fegyelmezett, minden iránt érdeklődő "mezei" képíró lévén, a körülötte zajló élet apró, de jellemző jegyeit örökítette meg. Szülőhelyéhez különös szeretettel közeledett, s barátai, kollégái mesélik, hogy ott készült fotóit sosem mulasztotta el bemutatni falustársainak. Fáradhatatlanul készült a soron következő falunapokra, amit július 29-én tartanak, de már csak a kollégái által az emlékére készített szászcsávási fotográfiák fogják őt megidézni. Az Előréhez, majd a Romániai Magyar Szóhoz küldött felvételeit, akárcsak emlékét, őrzöm.Sajátos fotós-szemléletével sokoldalúbb, gazdagabb lett szemünkben a világ...

Pálosi Ferenc egyik legjobb fotója

Kollégái által készített felvétel: Pálosi Ferenc fotográfiái

Capát magyarázni...

Mi lehet ennél nagyszerűbb és... nyomasztóbb feladat, mint állni egy kiállítóterem közepén, és Capát magyarázni... A Mester falon függő képeit. Amelyek nem azért olyan értékesek, mert horribilis összegre taksálják őket, hanem mert megismétlehetetlen ritkaságok. Tanúságok arról, hogy a világ hogy megyen.

Robert Capa (Friedmann Endre) kulcsfigurája a huszadik századi fotográfiának. Ugyanakkor kulcsfontosságú időszakbankapott rá a fényképezésre, és bármerre vetette a sors (volt rá gondja, hogy lehetőleg mindig "első vonalba" kerüljön), mindig a lényeget hozta. Kiállításai, anyagai járják a világot.

Most Marosvásárhelyre kerültek, május elseje előtt pár nappal, Kovászna megyei fotósok-szervezők jóvoltából. És akinek magyarázni adatott lehetőség, Nagy Miklós Kund, biztosan műkritikus voltának legjelentősebb perceit élte át akkor, amikor egy nem túl népes, de kemény magnak magyarázta Capa falra került festményeit. Az eseményt blogjában megörökítő Báthori Zsigmond tulajdonképpen nem is jut szóhoz megilletődöttségében, s fotóriportja beszél arról, ami számunkra is nehezen hihető: karnyújtásnyira kerülni a fotografálás egyik legnagyobb legendájától, annak képeitől. A riportból kiragadott kép számomra azt a helyzetet fejezi ki, amibe a ma embere került, aki fél évszázados képi bizonylatokban ismeri föl mindazt, amit újra és újra nem árt elismételni: ember, nem vagy mindenható, de lehetsz sorsfordító jóban-rosszban!

Kié az igazság

Érdekes interjú jelent meg a mai Hargita Népében az 1990-es marosvásárhelyi események egyik szemtanújával, aki most onkológus szakorvos a csíkszeredai kórházban és aki a véres összecsapásokról ki meri jelenteni, hogy nagy felelősség terheli azokat, akik ama napokban kivitték az embereket az utcára, hogy úgymond a jogaikért harcoljanak.

Dr. Csiki Csongor szerint az akkori "pofozkodás", amelynek során mind a románok, mind a magyarok máig ható komoly traumákkal maradtak, súlyosan visszavetette a román-magyar megbékélés esélyeit, mert azokban a feszült napokban a magyarok az igazságukért próbáltak tettlegesen kiállni, és nem azt nézték, hogy reálisan miként érhetnék el távlati céljaikat.

"Olyan rosszul esett nekünk, hogy elvették az iskoláinkat, rosszul esett, hogy másodrendű állampolgárai voltunk Marosvásárhelynek, hogy érzelemből, dacból fakadó megközelítést adtunk a visszaszerzésnek, és a történelem bebizonyította, hogy tévedés volt. ... Nem attól vagyok én valaki, hogy bebizonyítom igazamat, hanem attól, hogy érvényesítem azt - nagyon nagy a kettő között a különbség" - állítja a doktor, és bár nem kellemes ilyen véleményeket hallani, el kell ismerni, hogy az eredményt illetően helyes meglátásokkal él.

A húsz évvel ezelőtti eseményekben, mint jól tudjuk, az erőszakos összecsapásokban megsérült Sütő András a helyi RMDSZ akkori elnöke, aki a városba hozott provokátorok ostromát a székházban vészelte át, s kimeneküléskor érte szemét a kegyetlen csapás, amely szinte az életébe került. Az itt közölt kép a Magyar Távirati Iroda egyik akkori riportfelvétele, amit másik két társával együtt az RMSZ rendelkezésére bocsátottak azokban a napokban, s amelyek azt ábrázolják, amint a magyar honvédség különgépén Bukarestből Budapestre szállították a kritikus állapotban lévő írót. A képet a távirati iroda egyik fotósa, Kerekes Imre készítette, de a témán egész csapat dolgozott: Diósi Imre képén fehér köpenyes ápolók a kórházi ágyba emelik a sérült Sütőt, míg Cseke Csilla azt a jelenetet kapta el, amikor az író betegágyánál tiszteletét tették Németh Miklós akkori magyar miniszterelnök és Kárpáti Ferenc honvédelmi miniszter.

Pár nappal ezután alkalmam volt Sütőt felkeresni a Róbert Károly körúti katonai kórházban s interjút készíteni vele: akkor már lábadozóban volt és az érthető keserű tanulsággal a szívében, hogy a megbékélés kéznyújtásnyira levő első eredményei belátható időn belül semmivé foszlottak...

Menekülő utazás

1990 tavasza volt (március), amikor Pusztai Péter repeső lélekkel tért haza az országból való távozás óta (1985) először. Útja elvezetett Bukarestbe is, ahol néhány napot töltött, átbeszélgettünk akkor egy fehér éjszakát, majd kiderült reggelre, hogy bérelt kocsiját feltörték a legnagyobb bukaresti korúton, a 6 Martién, utána már csak kálvária volt a bukaresti léte. Én elutaztam Pestre, hivatalos küldetésbe, közben Marosvásárhelyen kitört a román-magyar verekedés, Péter fogta magát, s riporteri kiváncsisággal, gépkocsival megindult a Székelyföldön keresztül Vásárhely irányába. Sepsiszentgyörgyön ideges, feszült tüntetéseket látott, az emberek készen álltak, hogy Marosvásárhelyre utaznak, megtorolni az ottani provokációt, segíteni székely a székelynek. Vásárhelyen aztán látnia kellett, hogy a katonaság már elfoglalta a kulcspozíciókat - amikor a verekedés már lezajlott és az indulatok túlfutottak a szavakon -, a tankok látványa és a háborús hangulat annyira hatottak Péter békére hajló lelkületére, hogy a látottak hiteles rögzítése után (öt felvételből álló archív riportja itt látható) fogta magát és meg sem állt Budapestig. A képeket jóval azután küldte meg, emlékbe...

Csata után

Az 1990 márciusi, marosvásárhelyi "csihipuhi" utóterméke ez a fotó, Karácsonyi Zsigmond, a Népújság akkori fotóriportere elkövetésében. (Az egész, dokumentum értékű képriport megtekinthető itt!)

A csata akkor már lezajlott, az egymásnak rontott, felcsiholt emberek agyba-főbe verték egymást az utcán talált, minden megmozdítható tárggyal, fémrúddal, deszkadarabbal.

A vihar után felsütő napfény hangulata vonja be a két, utcai székre telepedett, ismeretlen legény arcát, akik a jól végzett "munka" örömével néznek az objektívbe. Távolabb, a bezúzott kirakat előtti , kíváncsian nézelődő alakok aggodalommal nézik a csata szanaszét dobált roncsait...