2010. szeptember 30., csütörtök

Alvó katona

FOTO: FORTEPAN
Ma végre belefeledkeztem a fortepan.hu csodavilágába... Néhány hete, hogy felhívták rá a figyelmemet, azóta innen is, onnan is érkezik jelzés, hogy milyen gazdag és széles merítésű ez a huszadik század szárítókötelére felfűzött, immár az 5000 felé közeledő, nyilvánosan is látogatható fotógyűjtemény...


Pedig a kollekció jóval nagyobb. Megálmodói, gyűjtői a lehető legegyszerűbb szándékkal vágtak neki: húsz esztendővel ezelőtt, talán éppen a rendszerváltás hangulatában. Bevallásuk szerint a budapesti lomtalanítások idején, szabályos turkáló módszerrel kutatták föl az eldobott háztartási holmik között a legkülönfélébb fotós emlékeket: negatívokat, papírképeket, diát, üvegnegatívot, bármit. Gyűjteményük ma már a 40 ezer felé járhat. 


Ennek a tizede elérhető a világhálón.

2010. szeptember 29., szerda

Nagypali

Ez a név ma még fogalom. Legalább is itt, Erdélyben az. Hogy meddig, az a jövő titka - de addig bizonyosan, míg tanítványai élnek és emlékét, példáját éltetik.


Ma még vannak elegen.


Tegnap került fel a Magyar Elektronikus Könyvtárba az a beszélgetőkönyv, melyet közel három évvel ezelőtt követtem el Márton Árpád csíkszeredai festőművésszel (Színek a palettán), s amelyben az egykori tanítvány annyi szeretettel, melegséggel emlékezik meg a marosvásárhelyi művészeti líceumban oktató, tragikus sorsú tanár-festőművészre, aki Nagy Pál volt. A széles érzelmi regiszteren játszó, a fiatalokhoz talán a legközelebb álló, örökké vívódó, munkásságában rendkívül tudatos, kísérletező művész.


Érdemes elolvasni, miként vall az emlékező művész volt tanáráról. Emlékeinek éltető felidézésével azonban nincs egyedül. A Kanadában élő Pusztai Péter, a Tanár Úr jó pár évvel későbbi tanítványa is leteszi mellékelt filmkockáival a garast.

2010. szeptember 28., kedd

Csillagőrség

Mincsor Szabolcs gyergyószentmiklósi fotós kimerító, nagy türelmet igénylő játékba fogott Gyergyócsomafalván azzal, hogy a szeptemberi éjszaka csillagjárását akarta gépével nem csak kilesni, de meg is örökíteni. Az ilyen képeket nem csak bravúrból szokták készíteni a fotográfusok, de igen jó gyakorlatot is jelent számukra, hiszen rendkívüli körülményekhez rendkívüli technikai feltételeknek kell eleget tenni. Ezt pedig nem csak tanulni, hanem gyakorolni kell.


A legjobb, ha a leckét saját magának adja fel az ember. A HMKK-fotótábor megfelelő alkalom volt arra, hogy a fotós időt és helyszínt találjon egy effajta csillagőrséghez, mi pedig most az eredményt látjuk: az "őrtornyot", amelynek a szerepe inkább az, hogy a táj dimenzióit és az éjszaka mélységét jelezze felénk, a távolban pedig a község esti fényei az élet mélységéről nyújtanak viszonyítási alapot.



2010. szeptember 26., vasárnap

Életöröm



Ádám Gyula ritka őszinteségű portréját nézegetve azon töprengek, hogyan működhet az az élettani mechanizmus, amely belülről sugározza szét, kivetíti a derűt, a lelki nyugalmat, az életörömöt? A döbbenetet csak fokozza az a tény, hogy ezt a sugárzó jelet egy olyan asszony arcán fedezem föl, akit nem kényeztetnek el a mindennapok, és a mifelénk amúgy sem magas életstandardnak nem igazán a felsőbb rétegeiben helyezkedik el.

2010. szeptember 25., szombat

Szembenézés



Mit tesz a fotós, ha merően, nyíltan szembenéz vele a kiszemelt alany? Nem egyszerűen belenéz a lencsébe, hanem minden érdeklődésével a képíró szemébe fúrja a tekintetét, kutatóan, faggatóan, mintha egyszerűen megfordulnának a szerepek, s a fotósnak kellene vizsgáznia a témául választott ember előtt.


Molnár Attila objektívje "állja a sarat".

2010. szeptember 24., péntek

Feredő

Szentes Zágon, aki ritkásan vesz részt a fotótá-
borok tevékeny-
ségében, de amikor benevez, addig nem nyugszik, míg meg nem szedi magát elegendő zsákmánnyal, amiből aztán huzamosabb időn át él.


Általam Csomafalvi dizájnnak nevezett, a Káfé főnix számára válogatott képsora tovább halad azon a vonalon, ami művészi törekvéseit jellemzi: olyan látványelemeket fölfedezni akár a legprózaibb valóság képi hálójában, amelyek megmozgatják a fantáziát, mozgalmassá teszik a színek egymásra hatását. Egyfajta nyomatok ezek a trófeák, amelyek azon túl, hogy a hely szellemét, a "pecsétjét" hordozzák, esztétikailag összhangot, egyensúlyt és beleélő képességet hordoznak.


2010. szeptember 23., csütörtök

Fasors


Verset fotózott Márton Ildikó Gyergyócsomafalván, a HMKK-fotótáborban. Ott készült képei nem csak pontosak, atmoszféra teremtőek, hanem telítve vannak gondolatiságra utaló képiséggel. Majd minden ajándékképén - amelyeket a Káfé főnixen lehet lapozgatni - feltündöklik számomra egy gondolatsor, s csodák csodája, az itt mellékelt páros kép még saját versemet is eszembe juttatja, pedig e fotóknak semmi közük az egyszerű illusztráláshoz. Önálló, szuverén alkotások, összecsendülő kép-szimbólumok. Rájuk nézve, bennem teremtődött újjá az a hangulati háló, mely az Ellenállás című kötetem címadó versét életre hívta. Időben távol - én a hetvenes évek elején, a fotós szeme pedig az új évezred első évtizedének végén időzik el ugyanolyan határozottsággal a fasors globális jelentésességén.

2010. szeptember 22., szerda

Textil


A gyergyó-

szárhegyi Erős Zoltán Leven-
te újonca a HMKK-
fotótá-
boroknak. Első dobbantás ez egy igen erős mezőnyben, ahol mindenki egyénileg és saját magához viszonyítva teljesít. Abból, amit a rendelkezésemre bocsátott, azt a következtetést szűrtem le, hogy a fotóst elsősorban a részletek, a természetes életkörnyezetben testet öltő dekorativitás érdeklik. Azok izgatják - bár megfordíthatom a kérdést, s úgy is fogalmazhatnék, hogy azokat ismeri föl biztonságosabban, azokat engedi közel magához. Hogy ebből stílus lesz, hosszabb távú művészeti törekvés? - arról még korai elmélkedni.

2010. szeptember 21., kedd

Termés

Szétszé-
ledtek a gyergyó-
csomafalvi táboro-
zók, a fotós akció kézben-
tartójához érkeznek a Fotóta-
núnak és a Káfé főnixnek szánt "kóstolók". Jól van ez így: a termést illő, s ugyanakkor szerencsés dolog felmutatni, legalább egy jelzés erejéig.

Mondhatom, ma szerencsés napom van. Számomra új fotós alkotásaival ismerkedem. Válogatásának mindjárt az első darabja mellbevág: a kicsinyke paszulytermését dédelgető néne átszellemült, törékeny alakja maga a megtestesült gondoskodás; megörökített gesztusáról lerí, hogy törvényszerűen így áll hozzá az élet dolgaihoz. Kezét a teremtés, a jobbítás szándéka vezeti, ráncait az a törekvés írta arcára, hogy a magáéból másokat is megajándékozzon, és legfőképp, hogy ne maradjon adósa senkinek sem.

2010. szeptember 19., vasárnap

Mintha élne


Pusztai Péter ötlet-
gazdag, ma is frissnek ható utcai pillanat-
képeit szerkesz-
tem újra a Káfé főnix portálon. Valamikor a honlap elődjén teljes egészében végig lehetett lépdelni a Huncfut hétköznapok-nak keresztelt, majdhogynem napi rovat mintegy kétszáz fotóján. A honlap "bezárt", a sorozatot át kell menteni az utódportálra - más elrendezés, más koncepció szerint. Különös, felemelő élmény újra magamba ereszteni az aleatorikusan egymást váltó skiccek, tréfák, képi poénok és jóindulatú lesifotók sorjázó üzenetét. Egyenként mérlegelem a képek önálló jelentéstartományát, megállapítva, hogy PP előtt nem léteznek tabuk, de elzárkózó preferenciák sem. Mindent látványnak könyvel el, ami a szeme elé kerül. És minden, ami a szeme elé kerül, valami rendkívüli szerencse révén, fölkínálja magát neki.

2010. szeptember 18., szombat

Impresszió


Ez a kép maga a zene és a mozgás. Olyasmi, ami nem materiális, ám mégis elszakí-
thatatlan a vizuali-
tástól.

Ádám Gyula hosszú évek óta fotózza - hivatásszerűen - a Csíkszeredai Régizene Fesztivál eseményeit. Több ezerre rúgó archívumából akár össze is lehetne állítani az 1980-ban indított rendezvény utolsó évtizedének eseményalbumát. Most csak egyetlen képet ragadok ki belőlük, amely egy 2007-es operaelőadáson készült (Henry Purcell: The Fairy Queen). A középkori művet Mary Collins neves brit táncoktató alkalmazta táncjátékká, s a barokk dallamok így nem a dalban, hanem a mozgásművészet alakzataiban váltak érzékelhetővé.

2010. szeptember 16., csütörtök

A fény felé


Jó kép ez, bár nem profi műve. Egysze-
rűsége és ténysze-
rűsége teszik azzá. A szatmári Debre-
czeni Éva első-
sorban író, költő, újságíró, de a képvilágnak is érzékenyen a hatása alá kerül. Teknőse furcsa kalandba keveredett: egy fénycsóva rabja lett és így vált a szemünkben is képivé, létezővé. A sötétben ugyanis soha se vehettünk volna róla tudomást. De mert a lassú, ám kitartó állatban megvolt a szükséges ambíció ahhoz, hogy kiemelkedjék a homályból, célratörő vergődését látjuk és - tiszteljük érte.

2010. szeptember 15., szerda

Kazalba!


Gyergyócsomafalváról jelentkezett Molnár Attila, a XXII. HMKK-fotótáborból. Lassú a net, de azért kóstolót küldött a tábor első napjáról, ahol további 10 fotós társaságában múlatja ezt a hetet. A névsorolvasás az ismert nevek mellett újoncokat, friss erőket is felszínre hoz: Ádám Gyula (Csíkszereda), aki a tábor művészeti vezetője is, Bálint Zsigmond (Marosvásárhely), Borbély-Bartis Árpád (Gyergyószentmiklós), Erős Zoltán Levente (Gyergyószárhegy), Hadnagy László (Gyergyószentmiklós), Márton Ildikó (Csíkszereda), Mincsor Szabolcs (Gyergyószentmiklós), Molnár Attila (Csíkszereda), Szentes Zágon (Kolozsvár), Veres Nándor (Csíkszereda), Vitos Hajnal (Csíkszereda) vesznek részt a fotós kalákán.

Attila fotója stílusosan jelzi, hogy itt begyűjtés folyik minden vonalon és minden szinten. Földközelben ez a begyűjtés természetes, a fotósok esetében a tábor jellegéből adódik a dokumentálódás, a begyűjtés feladata. A gyergyócsomafalvi hatóságok vendéglátó hajlandóságát most kellett kihasználni, amikor a feltételek adottak.

2010. szeptember 14., kedd

Energia


Veres Nándor még reggeliben átküldte ezt a képet - kritikát vár róla. Tiszta sor: egy ilyen kérésnek csípőből illik eleget tenni. Az alkotó bizalma bennünk megbecsülendő, még akkor is, ha nem mindig érkezik a legalkalmasabb pillanatban.

Legalább is, én ennek megfelelően szoktam eljárni. Persze, nem kapkodom el a dolgot, bármennyire sürgős is legyen a válaszom, annyira senki se siethet, hogy ki ne várja a sejtések, benyomások és gondolatok letisztulását. (A bort se szokás erjedésnek indult must állapotában fogyasztani...) Ezért nem is firtatom, mire megy ki e véleménykutatás, mert ha már nálam van a kép, sőt végül is mindenki megismerkedhetett vele, aki e blogra lépett, akkor néhány összefüggésre hadd hívjam fel a figyelmet.

2010. szeptember 13., hétfő

Híd a barlangba

Tagadhatatlanul közelít az ősz. Ilyenkor képileg is a természet az, ami foglalkoztat, leköti a figyelmem. Soha átszellemültebb színeket és kontrasztokat nem látni, mint szeptemberben. Legalább is Csíkban ez a helyzet. De azt hiszem, akkor se tévedek, ha a megállapítást az egész Székelyföldre kiterjesztem.

Márton Ildikó valamivel korábban, a nyár derekán járt az Almási-barlang környékén, de képsorával csak most foglalkozom. Érleltem magamban az élményt, s el kellett jönnie a mai napnak, hogy a sorozat e vegyes - fekete-fehér, ill. színes - képe elfogadtassa magát fotófelfogásomban.

Szeretem a kísérletet, kíváncsian szemlélem az újításokat, a szokványból való kilépést, de valahogy ellenkezik valóságérzetemmel az ilyesfajta trükközés. Bizonytalan vagyok: elfogadjam-e a fotós opcióját, hogy merészen kilép a kromatikus realitásból és a vegyes látásmód hangsúlyozásával tulajdonképpen becsalogat az általa lefotózott barlang ásító torkába. A derűsen sárgás, a napéhoz hasonló eleven fényt sugárzó híd csupa ünnepet ígér, csak keljünk át rajta. Minden, ami azon túl van, kopáran komor, anyagszerű, kietlen. A mi világunk és a barlang világa két teljesen különböző élettér, akár a tűz és a víz. Az egyetlen összekötő szál közöttük a felizzó híd deszkaszerkezete.

Azon veszem észre magam, hogy már nem is zavar a fotós trükkje. Elfogadom, hiszen az első döbbeneten túl nyilvánvalóan üzent nekem: a barlang korántsem egyszerű odú, én sem vagyok hétköznapi vándor, s ha átlépdelek a gerendák fölött, előfordul, hogy sose fordulok vissza. Odaát minden szigorúbb, ám biztonságosabb. Mint az utolsó szó...

2010. szeptember 9., csütörtök

Templomjáró kamera

Félrehív egy tárlaton egy csöndes sarokba Bálint Zsigmond barátom és azt mondja: tudja, hogy jó keresztapa vagyok, legyek most is az. Némi értetlenkedés után kiderül: arról van szó, hogy tavaly megjelent kitűnő fotóalbuma (Lélekőrző falvaim) címadásába némileg nekem is beleért a kezem, és ezt ő nem felejti el. Most ugyanis újabb albuma van készülőben, amelyben három felekezet - katolikus, református, unitárius - Maros megyei templomairól készített fotós látleletet.

Pontosabban a történet nem is így szól eredetileg: a rendszeres vidéki templomjárás, amire minden esetben fotós kellékek társaságában került sor az ő személyes ötlete és kivitelezése, s már a kész anyaggal jelentkezett támogatásért ott, ahol a felkeresett templomok sorsa és köztudatba emelése a művészfotográfiák által szívügy.

Ehhez az albumhoz vár most ihletett címjavaslat formájában érkező segítséget, hiszen a munka már félig-meddig a szerkesztési munkák utolsó fázisába érkezett. Szeretnék segíteni, ezért eltöprengek a feladaton. A címadás ugyanis, ha komolyan veszi az ember, legalább olyan felelősségteljes mozzanata az alkotásnak, mint maga a műalkotás kidolgozása. A cím egy mű kvintesszenciája, azonosító jeligéje, a végsőkig tömör néven nevezése. A megfelelő cím egy vaku villanásához hasonlítható: rátereli a figyelmet a lényegre. Így aztán a Bálint Zsigmond albumával kapcsolatban fontos tartozéka kell hogy legyen a munka szerzői jellege. Az album címének ki kell fejeznie azt, hogy ez a munka a fotós fejében fogant meg, de az egyéni szándék valami jóval többet céloz meg: a teljességre törő rendszerességet.

Javaslatom, hosszas elmélkedés után nem lehet más, mint a korábbi album címének analógiájára egy fotózó személyre utaló, a témához fűződő belső viszonyulás, a képgyűjtemény átfogó jelélegére utaló alcímmel kiegészítve: Három felekezet templomai Maros megyében - képekben.

Illusztráció: templomi felvétel a Maros megyei Mezőbergenyéről. Fotó Bálint Zsigmond

2010. szeptember 7., kedd

Rozsda


Tapaszta-
latom szerint, Csíksze-
redán és környé-
kén figyelik a Fotótanút. Sőt, akik már beleke-
rültek szórás-
körzetébe, javasolnak is új és új forrásokat, felhívják figyelmemet fiatal tehetségekre, igéretes teljesítményekre.

Miklós Csongor a minap feltehetően kollégájának blogját találta érdemesnek arra, hogy látogatást tegyek rajta. Ott jártam, nem bántam meg. Érdeklődő, a képi ábrázolásban elmélyedő amatőrt ismertem meg belőle, aki egyetemista, nyitott szemmel jár, felszerelése is javarészt kéznél van, amikor szükség van rá, s nem vágja magát hanyatt, ha egy-egy sikerültebb képet hoz össze. Látom a Szigeti Vajk István képein a munka alázatát is, ahogyan technikákat, szögeket, motívumokat próbál. Szó se róla, benne van kissé a spanyolviasz felfedezésének reflexe, de az önmagában nem baj. A világ (újra)fölfedezése a legjobb iskola ahhoz, hogy később az ember új, sosemlátott tájakra érjen.

Illeszkedő, darabos, rozsdaette fogaskerekei egy egész történelmi tapasztalatról árulkodnak, amelyben a mozgás inkább már csak emlék, elméleti lehetőség. Az áttételek bemerevedtek, lebénultak, a konstrukció még mutatja a formáját, de már csak a múltról mesél. Lehet, hogy éppen arra van szükségünk; nagyobb, mert a jellennek még élő tanúi lehetünk magunk is.

2010. szeptember 6., hétfő

Hallgatóság

Hallom a furulyaszót, bár csak látom a furulyázó férfit, de a dallam ott úszik a levegőben, fényekké és árnyakká oldva, láthatatlan hanghullámokként, és andalító csönddé halkul a felrebillent fejjel üldögélő kuvasz füleiben.

Idilli kép ez Balázs Ödöntől, de távolról sem olcsó líra az, amit kapunk a fotótól: ember és hűséges háziállata kapcsolatára vezet rá ez az életkép, olyan élesen, ahogy egy megvilágosodó pillanat tud felfényleni, hogy belénk égesse magát. Tiszta, meghatározó a környezetrajz. Az öltözék a mindennapokra utal, a valós idő is meglátszik a figurákon, akik úgy ülnek egymás közelében, mint akik kölcsönösen megszokták és elfogadták egymást és amikor hallgatnak, akkor is eredményesen komunikálnak.

Az Exposia alkotócsoport másik tagja az előző bejegyzésben bemutatott Fekete Rékával közösen ma délután nyitja meg Szegeden A vidék kitárul c. fotótárlatát, amelynek anyagát megtekinhetjük a Balázs Ödön honlapján . A két fotós egymás látásmódját és világát erősíti. Látásmódjuk rokonítható, lírájuk nagyjából azonos hullámhosszon mozog, a mai székelyföldi szociófotózás jó hagyományait és kifejezésmódját követik. Szívből kívánok nekik sikert a szegedi megméretkezéshez.

2010. szeptember 4., szombat

Isten áldja!


Fekete Réka köszönő figurája nagyszerű, jól elkapott életkép. Kellenek a fotósnak az ilyen szerencsés pillanatok, nagyot nő az önbizalma tőle, s ebből meríti az erőt a későbbi kudarcokhoz.

A Székelyudvarhelyen élő, magát amatőr fotósnak nevező alkotó az Exposia alkotócsoport tagja. Blogján látni lehet, melyek azok a területek, képi lehetőségek, amelyek között ő otthon érzi magát. Hétfőn Szegeden nyílik közös kiállítása (Balázs Ödönnel), A vidék kitárul címmel, amelyben a vidéki élet apró rezzenéseiről hoz székelyföldi látleleteket. A kiállítás anyagából kiemelt Isten áldja! c. képe mintha a fő gondolat hordozója is lenne egyben; a felénk köszönő, kalapját emelő sükői férfi jól felismerhetően hazai pályán van - csakis ott köszöntheti ennyi lezser otthonossággal a fényképeszkedő vendégeket, akikre azzal a fickós derűvel mosolyog, amivel megszokott társaságában a legjobb tréfákat elsüti, a legízesebb történeteket elmulatja. Pittoreszk figurája a vidéki életnek, anélkül, hogy bohóz szerepet játszana. Egy kicsit az erdélyi közvetlenség, lelki közelség valóságának hordozója is. Nem áll le bizalmaskodni velünk, csak egy pillanatra állt meg, a kedvünkért, de már indul is tovább, dolgára, csak ő tudja, hogy az miben áll, még hosszú a nap, volt szerencsém, Isten áldja!

2010. szeptember 2., csütörtök

Repró

Sokáig nem igazán értettem, miért tüntetik föl kiemelt helyen egy-egy könyvben, albumban, kiadvány-
ban a művészi alkotások reprodukcióit végző fotográfusok nevét. Első látásra ez a fajta munka számomra egyszerű technikai feladatnak tűnt, s mint olyat, a gépiesen elvégezhető tucattevékenységek közé soroltam.

Micsoda arrogáns tévhit volt mindez! Azóta többszörösen is megtapasztaltam, hogy a repró, a másolat készítése ugyanolyan szakmai kihívás, mint a portré- vagy a tájfotózás, vagy éppen a dokumentáris fotográfia. A reprózók ugyanis az eredetinek olyan feltűnő jellegzetességeit kell hogy látványhűen visszaadják, amelyek akára festmények esetében is immár három dimenzióban mutatkoznak meg. De a kétdimenziós rajzok és grafikák esetében is igen sokszor le kell gyűrni / meg kell kerülni az alkotást védő üvegréteg optikai torzító hatásait. Egyszóval van mit dolgozni a másolat készítőjének, hogy végül az eredeti alkotója, no meg a szerkesztő is elégedettek legyenek a munkájával.

Hirtelenében most volt kollégám, Csomafáy Ferenc egy szobor-fotóját húzom elő gyűjteményemből. Egész sorozatot fényképezett nagy előszeretettel erdélyi festők, szobrászok, textilesek stb. alkotásairól, neve igen sok kiadványban szerepel reprókészítőként, és még többen nem (mert a felhígult kiadói világban is vannak olyanok, akik úgy gondolkoznak, mint én hajdanában). A Korondi Jenő jellegzetes fémszobrászatának egyik beszédes darabja, e duzzadó idomok ívelésében ábrázolt nőalak minden fénye és árnya egy célt szolgál: életet adni ama hiányzó, illúzióként újrateremtett harmadik dimenziónak, amely által megfoghatóvá és hitelessé válik a kisplasztika majdnem teljes térszerűsége és eljut a nézői megértés legmagasabb szintjéig. S teszi mindezt alázatosan, fekete-fehérben, a fotográfia klasszikus formanyelvén!