Csíksomlyó - az örök fotótéma

Holnap-holnapután egészen biztos, sok-sok fényképezőgép (telefon, tabloid stb.) kattan rá a csíksomlyói búcsú eseményeire, képvilágára, forgatagára, forma-kínálatára. A búcsút fényképező mindig is tűt keresőnek érezte magát egy szénakazal mellett, s az idők folyamán Csíksomlyó fotós hagyatéka megduzzadt, már-már parttalanná vált. A kezdetekből, a múltból merítettek most Molnár Attiláék és segítő társaik, amikor a Csíksomlyói Községházán (Szék útja 123 sz.) megrendezték a Csíksomlyó az idő tükrében című retró-kiállítást, amit a zarándokok - ha dőt szakítanak rá - szabadon felkereshetnek szombaton-vasárnap. Alább látható az esemény ihletett plakátja.

Foto -Andory Aladics. A kép Gál Bence tulajdona. Plakátterv Creative Design Csíkszereda

Medgyesi névjegy: Molnár Attila

A szórványnál kényes dolog eldönteni, hogy mikor éri el a kritikus mennyiséget, ami alatt már veszélyeztetettségről lehet beszélni. Van, aki a jelenlétre összpontosít, más meg éppen hogy a hiányt veszi számba. Molnár Attila a látleletet fotózza: a még élettel teli, de már erősen foghíjas széksorokat. De milyen ez az élet! Nézzünk végig az áhítatba merült arcokon. A megilletődött szorongás, a zárkózott némaság ha nem is mindig látványosan, kiül rájuk. Szemünk láttára dolgozik itt az Idő. Még akkor is, ha  a látlelet a kimetszett pillanatról tudósít. Titanic-sors ez is, de az igazi jéghegy még hátravan...

Molnár Attila: Szórványban (27. Hmkk-fotótábor)

"Boldog" cigányok

Fotó: Molnár Attila; HMKK-fotótábor, Lázárfalva, 2008

A Roma Világnapra - április 8-ra - készülődve, cigányírók verseit olvasgatom, képi ábrázolásukhoz keresek támpontokat, anyagot. Mindegyre visszatérek (tekerőpataki) Molnár Attila barátom nálam sorjázó fotóihoz. Ő ma Csíkszeredában él, de amerre csak megfordul, nem mulasztja el, hogy az útjába kerülő cigányok életéből ne raktározzon el magának néhány felvételt.

Különösen egy fotója van, amelyet látva mindig földerül a szívem: sötétbarna, népes család látszik rajta, vasárnapi ünneplőbe öltözve, virágcsokrokkal, tiszta ingben-blúzban, emberhez méltó élet derengő mosolyával az arcukon, komolyan és őszinte kíváncsisággal az arcukon. Nem röstelkedve és nem szánnivalóan, hanem egyenesen néznek szembe az emberrel. Boldog cigányok - ha egyáltalán van ilyen kategória a világon.

Gondolom, mégis csak kell lennie, hiszen az egyik legerőteljesebb cigány költő, Jónás Tamás blogjáról való ez a mélyen személyes családi fotó, s alatta a verses bejegyzés - családról, gyerekkorról, romaságról, sorsról.

Riportfilm Szatmáriról

A bukaresti televízió Magyar Adásának két részben közvetített riportfilmjére hívta fel a figyelmem Molnár Attila (Erdélyi Magyar Fotográfiai Múzeumért Egyesület), amely a 200 éves Szatmári Pap Károly festő-fotográfusnak állít emléket. Balázs János és Miholcsa Gyula filmjében végigkísérhetjük egyúttal a fotográfusi szakma és mívesség fejlődésének szinte egész folyamatát a huszadik század elejéig, amikor képzőművészet és fotográfia még egymással szoros egységben, bár már konkurenciában is éltek és éltették egyik a másikat.


Tanulságos egy ilyen időutazás, s megnyugtató látni, hogy mindaz, ami az 1800-as évek derekán született, mai kezekben féltve őrzött, tőzsdére vitt és megbecsült kincsek. A pragmatikusan gondolkozó festő-fotós példa lehet ma is a fotográfia művelői előtt arra, hogy a képírói munkában nincs megállás, nincs lazítás, az igazi fényképész folyamatokat rögzít pillanataival, világot és maradandó értéket teremt akkor is, ha mindezt csupán a valóság másolása révén teszi.


A film végignézhető e hivatkozásra kattintva; jó szórakozást!

Értő Szathmári-értékelés

Szathmári Pap Károly / Carol Popp de Szathmary (s elnevezését még ragozhatnánk különböző változataival, d nem tesszük) úgy tűnik, ott áll mind a magyar, mind a román fotográfia bölcsőjénél. Ha magyar részen nem is a legelső  s egyedüli döntő személyisége a fotografálás kibontakozásának, román viszonylatban mindenképpen a kezdet és a mérce - e mostanig kellően nem hangsúlyozott és elemzett kettősségét láttatja igen értően és sokoldalúan adatolva a Fotóművészet idei 2. számának tanulmányírója, Farkas Zsuzsa. Végre, mondhatni, egy becsületesen végiggondolt szintézis arról, amit egy vegyes etnikumú közép-európai térségben tevékenykedő alkotó szellem valamikor, a reform-korban tenni tudott, s amiben egyáltalán nem volt egyedül. Érdemes alaposan elolvasni s akár archiválni is ezt a cikket, mert a Szathmáriról szóló legfrissebb kutatási eredményeket összegzi, s egy tucatnyi olyan illusztrációt közöl az úttörő fotográfus gazdag, de mára már erősen szétszélesztett hagyatékából, melyek kivétel nélkül az Erdélyi Fotográfiai Múzeumért Egyesület, személyesen Molnár Attila elnök szerzeményei. Ezáltal is gazdagodik a mostanig közkézen forgó Szathmári ikonográfiai példatár, hiteles, első kézből való relikviákkal. A képsorból hadd szerepeljen itt is egy: ismeretlen család 1877-ből. Fotó Szathmári Pap Károly.

Még egy Liszt

Ezúttal a régmúlt időkből, amúgy feltehetően az 1855-59-es évekből, amikor a Molnár Attila által valószínűsített egész alakos portrékép készült, amelynek ő most boldog tulajdonosa. Azt mondja, több szakértőnek is megmutatta és valamennyien úgy találták, hogy az itt látható férfi ujján látható különleges gyűrű (Liszt gyűrű) elég perdöntő bizonyíték ahhoz, hogy Liszt Ferencet lássuk ezen az időverte, korai fotográfián.

Az Erdélyi Fotográfiai Múzeumért Egyesületet létrehozó fotográfus és műgyűjtő blogjáról , érdekes és változatos felfedezéseiről már többször volt alkalmam szólni. Érdemes ezt a cimet többször felkeresni, mert gyakran eleven, hasznos, sok irányba terjedő információkhoz, dokumentumokhoz jut általa az ember, mint ahogy a közleményeihez fűzött kommentekből is kiderül.

"Névjegyek"

A kommunikáció mindent lebíró hatalmát és esélyeit példázza az a mód, ahogyan sikerül kapcsolatban maradni barátainkkal akkor is, amikor százvalahány kilométerre tartózkodunk egymástól, s szinte a perc törtrésze alatt sikerül képszerű üzenettel jelentkezni.


Így történt, hogy az Ádám Gyula szebeni beköszöntése után hamarosan a fotótábor csapatának más tagjai is jelentkeztek egy-egy "névjeggyel", jeléül annak, hogy nagy élet folyik ott a szebenkörnyéki szórványban: a vendégül látott fotográfusoknak sikerült jól "megkavarniuk" a vidék hétköznapi hangulatát. 


Márton Ildikó ezzel a titokzatos torony-ábrázolással (jobboldalt) jelezte, hogy az építészettel kapcsolatos bármilyen jelenésben és dimenzióban változatlanul otthon van, s az ilyen téma nála mindig emberére talál.


Molnár Attila Bolyáról való jelentkezéséről a pillanat elismételhetetlen meghittsége és pillanatnyi rögtönzöttsége árad: az egymás mellé állított, istállóajtó nyílását kitöltő szomszédok a helybeli megmaradás utolsó mentsváraiként, támoszlopok gyanánt tartósítják a látványt.

Szőcs Lehel, ugyancsak Bolyáról, egy ötgyerekes családfő rafinált portréjával jelzi az egyszerű nagy család jelenlétének hangulatát: a háttérben nadzagra terített, száradni kiaggatott ruhák lengedező halmaza a megsokszorozott élet gondjaira figyelmeztet, a megbillenni látszó családi otthon és a családfő domináns alakja között.

Végül, Veres Nándor hangulatos, húsvéti gondolatokat ébresztő életképe a juhtartó hagyományok máig élő, megújult, a jelenkori igényekhez idomult, mégis végtelenül egyszerű és továbbra is rudimentáris környezetét rögzíti, emberközpontú hitelességgel.

Köszönöm a "névjegyeket!"

Blogvizitek (12) - Molnár Attila

Magyar katonák újéve a fronton, 1917-ben (Molnár Attila gyűjteményéből)

Mindig zsúfolt, napról napra alakuló, gazdagodó, sokrétűvé - olykor átláthatatlanná - terebélyesedő műhely a Csíkszeredában élő Molnár Attila blogja, aki nem csak saját termését, hanem az általa kigondolt és alapított Erdélyi Fotográfiai Múzeum tetője alá sorolt értékes archív fotógyűjteményét is közszemlére teszi. Még ha csak módjával is...


A bőség zavarával küzdök, valahányszor bekopogok az állandóan nyitva lévő ajtón. Attila a jólelkű Krőzus úri gesztusával, szinte gyermeki örömmel osztja meg lelkesültségét az őt felkeresőkkel (s bizony, vannak egy páran!), akiket olykor saját fotóművészetébe is beavat, de leginkább a szívéhez közel álló fotótörténetbe, annak válogatott relikviáiba.


Tanulságos kalandozást jelent a fotós trófeák közt a Szathmári Papp Károlyra vonatkozó igen gazdag és értékes adatsor és képanyag. A jeles fotográfus úttörő életútját, munkásságát jól ismerő Molnár Attila a téma iránti elkötelezettséggel és következetességgel ássa bele magát a képi dokumentumok felkutatásába, amelyek nyomán kirajzolódik ennek a magyar és a román kultúra számára egyaránt meghatározó jelentőségű alkotónak  a profilja.


Nemes fenköltséget áraszt az a fotográfiailag is remek üdvözlő lap, mely az első világháború cifra nyomorúságáról küld vigasztaló képet a szeretteknek. A kikent-kifent-kisubickolt katonák helyett megfáradt, elborult arccal hazagondoló férfiak csoportja állja körül a havas mező közepére állított deszkaasztalt, s rajta a fenyőfát. A pezsgőboros üvegek még ledugaszolva, a zimankós köd ott bolyong a fák közt, s mögötte, láthatatlanul az erdő mélyén lakó sejtelmes halál...

Bitófa

Molnár Attila barátom szépen gyarapodó archív fotógyűjteménye s az ezekből időről időre kóstolót nyújtjó blogja most egy olyan múzeumbelsőnek adott otthont, amelyen üveges tárlóba kiállítva annak az akasztófának a darabjai láthatók, amire annak idején a magyar negyvennyolcas forradalom és szabadságharc aradi vétanúit fellógatták.


Egy nép történelméhez, sorsdöntő nemzeti tragédiájához fűződő relikviákról van tehát szó, amit ez a fotó protokolláris-klasszikus beállításával, minden esztétikai élményt mellőzve reprodukál  és dokumentál. Ritkán szólunk a fotótanúságnak erről az oldaláról, mert ez inkább a fotográfia mint mesterség udvarába esik. Ilyen értelemben ez a fotó egyszerű illusztráció, s értékét a rajta lévő látvány múzeális fontossága adja meg.

Séta áprilisban

Lesipuskás kép készült rólam, anélkül hogy tudtam volna róla mostanig. Még valamikor áprilisban történt a dolog - állítja a tett elkövetője, Molnár Attila, aki azon a délelőttön (délutánon?) lakása ablakában tartózkodott és a túlsó járdán fölfedezte becses személyemet, amint feleségemmel a szeles-hűvös csíkszeredai utcán araszolgatunk elfelé.


Feltételezem, objektívjét próbálta ki Attila barátom, s ehhez éppen kapóra jöttem neki, a távolság több tíz méter is lehetett, s a képsor, amit most elküldött nekem - s amelyből ezt a kockát emeltem ki - számára is, számomra is egyfajta dokumentum. Tanúság.

Szembenézés

Mit tesz a fotós, ha merően, nyíltan szembenéz vele a kiszemelt alany? Nem egyszerűen belenéz a lencsébe, hanem minden érdeklődésével a képíró szemébe fúrja a tekintetét, kutatóan, faggatóan, mintha egyszerűen megfordulnának a szerepek, s a fotósnak kellene vizsgáznia a témául választott ember előtt.


Molnár Attila objektívje "állja a sarat".

Kazalba!

Gyergyócsomafalváról jelentkezett Molnár Attila, a XXII. HMKK-fotótáborból. Lassú a net, de azért kóstolót küldött a tábor első napjáról, ahol további 10 fotós társaságában múlatja ezt a hetet. A névsorolvasás az ismert nevek mellett újoncokat, friss erőket is felszínre hoz: Ádám Gyula (Csíkszereda), aki a tábor művészeti vezetője is, Bálint Zsigmond (Marosvásárhely), Borbély-Bartis Árpád (Gyergyószentmiklós), Erős Zoltán Levente (Gyergyószárhegy), Hadnagy László (Gyergyószentmiklós), Márton Ildikó (Csíkszereda), Mincsor Szabolcs (Gyergyószentmiklós), Molnár Attila (Csíkszereda), Szentes Zágon (Kolozsvár), Veres Nándor (Csíkszereda), Vitos Hajnal (Csíkszereda) vesznek részt a fotós kalákán.

Attila fotója stílusosan jelzi, hogy itt begyűjtés folyik minden vonalon és minden szinten. Földközelben ez a begyűjtés természetes, a fotósok esetében a tábor jellegéből adódik a dokumentálódás, a begyűjtés feladata. A gyergyócsomafalvi hatóságok vendéglátó hajlandóságát most kellett kihasználni, amikor a feltételek adottak.

Berlini olimpia, '36

Az 1936-os berlini olimpián Magyarországnak, a magyar sportolóknak piszok nagy szerencséjük volt - tartja számon a (sport)történelem. Egyrészt, nagy számú éremmel tértek haza, köztük számos arannyal, másrészt meg sok állam bojkottálta a hitleri Németországban rendezett sportvetélkedőt az igen feszült, háború előtt álló világhelyzet következtében. Így aztán - állítják a rossz nyelvek - a magyar sportolóknak nem került éppen akkora erőfeszítésükbe tarolni.

A konjunktúrán és a rendkívüli világhelyzeten túl, a 36-os berlini olimpiáról fennmaradt fotókból most jutott Molnár Attila barátomhoz is, aki fel is tette fotós blogjára, s köztük van egy olyan is, mely a magyar és a mexikói lovaspóló meccsen készült, amelynek nyomán a magyarok bronzérmet nyertek. Igaz, ez a győzelem kismiska azokhoz az aranyokhoz, amiket Kárpáti Károly és Zombori Ödön birkózók, S. Elek Ilona többszörös Európa-bajnok tőrvívónő, Csík Ferenc úszó szereztek mindjárt az első augusztusi napokban. Ez utóbbi villámcsapás szerű sikeréről így számolt be a korabeli magyar sajtó:

"3 óra 33 perc 30 mp: Csík olimpiai bajnok!

A közönség abból vette észre Csík győzelmét, hogy a fotóriporterek mind hozzárohantak. A magyar úszók s a vezetők is elhagyták helyüket, Csíkhez rohantak, a boldogságtól sugárzó arccal emelték ki a medencéből. Kelemen Kornél és Tárcsay-Felicides Román össze-vissza csókolta Csíket örömében... Az amerikai úszóvezetők is lelkesen gratuláltak Csíknek, aki alig tudott szabadulni a fotoriporterek gyűrűjéből. A csarnok visszhangzott a magyarok boldog huj, huj, hajrá kiáltásától és a német közönség is a magyarokkal örvendezett. Bravo Csík! Bravó Ungarn! kiáltották mindenünnen, a német közönség is láthatóan örült annak, hogy európai úszó nyerte a mérkőzést."

Tehát a fotóriporterek...

Akiknek mindenhol ott kell lenniük, ahol valami rendkívüli történik az életben, a glóbuszon. És ott vannak! Ha nem te, akkor egy másik vagy egy harmadik, de valaki mindig résen van. Vagy reméli, hogy nem hagyja el a vadász-szerencséje...

Molnár Attila: Temetésen

Molnár Attila az élet komor oldala mellett csatlakozott le - egyebek mellett -, mindszenti képsorából, amelyet a Káfé főnix portálon tekinthetnek meg, ez a szokatlan, kukucskálós felvétel ragadta meg a figyelmemet.

Az eljárás nem új, sokszor és sokféleképpen használják a résen át kilesett látvány ábrázolását. Mert hiszen a résen át leskelődés egyáltalán nem idegen a fotográfiától, elvégre a fényképező doboz is ugyanazt csinálja, mint most Attila, aki a kert lécei közötti hézagon át is nyomon kísérte a mindszenti gyászmenetet. Kissé az az érzésünk, mintha valami tilos, számunkra zárolt élményről lebbentené föl a fátylat. Kikotyog valamit, amit nem lenne szabad megtennie, éppen ezért finoman teszi, hogy ne keltsen pánikot. Képéről a visszafogottság, a gyermeki kotnyelesség és a rejtőzködés izgalma köszönnek vissza, mindegyik külön és együttesen összekeveredve, mintha egy tőről nőttek volna ki.

Boldog halott, aki után kíváncsian leskelődnek - gondolom én, hiszen vannak esetek, amikor csak a sírásó búcsúztat valakit, vagy tán még ő sem. Mindszent még megbecsüli távozóit, könyvelem el. Ég adja, hogy még soká így legyen...

Megjöttek...

Közel hetven évvel ezelőtti történésről szóló dokumentumra talált Molnár Attila s tette fel értékes, ritkaságoktól gazdag honlapjára 1940 szeptemberéről, amikor Erdély-szerte vonult a magyar hadsereg a második bécsi döntés után. A fotó külön érdekessége, hogy a csíkszeredai eseményeket egy ismerős, beazonosítható fényképész készítette, akit városa és szűkebb pátriája nyilvántart, s akiről urszu2 blogomon magam is írtam Neves csíkiak tárlata c. tavaly márciusi bejegyzésemben; és ezt Attila idézi is! Ez a fajta interaktivitás, az összeillő, ám elszórt, látszólag véletlenszerűen egymásra találó valóságrészletek egységbe rakása külön erénye a világhálónak.

Andory Aladics Zoltánról így megtudjuk, hogy bár eredetileg nem Csíkszeredába való, élete nem csak erdőmérnökként (ez az eredeti hivatása), hanem fotográfusként is összefonódott a város életével. Olyannyira, hogy 1930-ban az akkori körülményekhez képest modernül felszerelt fényképészműhelyt nyitott, s attól kezdve nagy megbízhatósággal és valósághűséggel fotózta a város történetének legfontosabb eseményeit. Hagyatékát természetesen jó lenne az ismertség szintjén közkinccsé tenni. A megyei könyvtár, Molnár Attila s talán jómagam is megtettük erre felé a magunk kis apró lépéseit, de ezek mind csak szerény impulzusok lehetnek affelé, akinek betekintése és késztetése is van rá, hogy nekilásson a rendszerezésnek és az értékelésnek.

Tudom, ez most egy kicsit úgy hangzik, mint amikor valaki nagyképűen feladatokat osztogat másoknak, pedig nem az, itt inkább magamban beszélek, morfondírozok, s beledobok még egy követ abba a tóba, ami állni látszik - hadd csobbanjon. Hátha egyszer meghallja s úgy hallja meg valaki, ahogyan azt érdemes.

Molnár Attila: Búcsúpillantás

Molnár Attila (a csíkmadarasi fotótábor családi tablóján a második sorban áll, jobbról balra a harmadik, sapkával és összefont karral) derűs, önfeledt képe egy helyzet és egy gesztus jól időzített rögzítése. Az a gyorsan elillanó pillanat, amikor a belülről - fedezékből - intett beszédes búcsút egy cinkos pillantással toldja meg az otthon lakója.

Mi tagadás, ilyen helyzetet sokat láthattunk, sőt élhettünk át magunk is, társas létünkben, városon és falun.. Ha pedig kétkedők lennénk, azt is mondhatnánk, hogy milyen madarasi kép az ilyen, amelyen az új, épülő ház "termopán" ablakai akár urbánus környezetet is idézhetnek?

Válaszom: ha a téglafal, a hőszigetelő ablakkeret nem is kimondott helybeazonosító elemek, az ablakban álló személy külsejéről, egész megmutatkozásáról, az ablakba kirakott háziszőttes szőnyegből azt olvasom ki, hogy egy gyors változásban és igazodásban álló, átmeneti élet gyújtópontjában állunk, ahol minden együtt áll ahhoz, hogy a múlt búcsút mondjon a jövőnek. De ehhez a ránk tekintő asszonynak még ösztönösen meg kell igazítania hagyományosan megkötött fejkendőjét.

Molnár Attila 11 madarasi "villanása" a Káfé főnix portálon!

Nyírfakéreg

Molnár Attila barátom, a fotótörténet ifjú szakembere és kutatója, archív trófeák szenvedélyes gyűjtője hívta fel a figyelmemet erre a levelező lapra, amelynek látszólag nem sok köze van a fotográfiához, mégis szóba hozom.

Ez az egyszerű tábori levelezőlap, akár egy dokumentumfelvétel, hűen ábrázolja azt a kényszerhelyzetet, amikor az olasz fronton, kommunikációs kedvében s megfelelő levélírókészlet hiányában, vitéz Balla Vincze kerített valahonnan egy nyírfakéreg lemezt és arra rótta fel haza szánt sorait, távoli nejének címezve. A különös textúrájú, sajátos hangulatú tábori lap fennmaradt a családi örökségben, s az unoka, Horváth Zoltán helyezte el egy szegedi közösségi portálon mint érdekességet arra nézvést, hogy mekkora ötletes úr tud lenni olykor a szükség...

A történet itt véget is érne, ha nem képzeltem volna e tenyérnyi nyírfakéregre hirtelen egy fotográfiát. Micsoda régies árnyalatokat, hatásokat lehetne kihozni olyan fotóanyagon, amelynek fényérzékeny rétegét nem üvegre, nem is kartonra, papírra, kerámiára, fémlemezre stb. vitték föl, hanem éppenséggel faháncsra, méghozzá a nyírfáéra! Meg is kérdeztem Attilától, tud-e arról, hogy használták a nyírfakérget fotópapírnak? Ő se tudhat mindent, válaszolta, de még nem késő, a fotográfiában minden út nyitva áll, előre és hátra lehet haladni rajtuk, a technikában nem létezik visszalépés, csak opció, kísérlet - örök próbálkozás az egész fényírás, művésznek és az eljárás technológusának egyaránt. Csak míg az utóbbi az optika törvényeinek határait feszegeti, addig az előbbi semmit sem feledve, szabadon játszik a fotótörténet regiszterén.

Kíváncsian várom, hogy egyszer majd felbukkan az a nyírfakéreg fotó is valahol...

Ki a zöldbe

A Föld Napjára emlékeztet a Google kereső oldala - jól teszi. A nap is eléggé jól süt - amennyire a fátyolos levegő engedi -, szívünk-lelkünk kívánkozik a zöldbe.

Most jött el az ideje Molnár Attila abszurd fotóként beajánlott munkájának. Pár éve rendelkezésemre bocsátott egy jól megválogatott, személyes portfóliót, amelynek ilyen rekesze is volt: Absztraktok. S benne ez a nagyon is konkrét, kovácsolt vas dekoráció, amilyennel egy időben telezsúfolták a falusi és városi intézmények falát is. Úgy hatottak, mint valami fémből készült nagy grafikák a különböző falfelületeken. Ők voltak az elvonatkoztatott, szimbolikus látványok arról a valóságról, amit szépnek és jónak kellett tudni, de amelynek az apró - makrózott - részletei nem igazodtak az elvárásokhoz.

De valahogy e vasból készült ábrázolások készítőit is elkapta az ábrázolás, az önkifejezés láza: nem egyszer anélkül, hogy tudatában lettek volna, olyasmit fejeztek ki hajlított-heggesztett-kovácsolt indázataikkal, amiket a szem nem, de a lélek annál jobban látott.

Molnár Attila fotója egy ilyen anonim munkára való szerencsés rátalálás. Nem mondom ráhibázásnak, mert látszik a kép tudatos szerkesztése, az előzetes elgondolás megléte, a címadó üzenet: Ki a zöldbe... Úgy, ahogy lehet. Ha kell, mint majom a köszörűkövön. Kézzel-lábbal kapálózva, drótszamáron, gyalog, képletesen vagy valóságosan, csak ki a megszokott formákból, körülmények közül, keretekből...

Szépapáink

Örvendetes gazdagodás tapasztalható Molnár Attila (Erdélyi Fotográfiáért Múzeum Egyesület) személyes honlapján: a fiatal gyűjtő-fotográfus egyre-másra áll elő új és új szerzeményekkel. Szimpatikus az a lelkesedés, amivel a régi korok fotográfiáit szemléli, kézbe fogja, licitál rájuk, aztán amikor megérkeznek, mindjárt meg is osztja az élményt barátaival, tanítványaival...

De én most egy 105 éve készült fotót "akasztottam" le virtuális szobafaláról: az 1905-ben a szépapáiról készült páros portrét, amely a maga rusztikusságában, erőteljes és nyers grafikai hatásában mintha a múlt mába vetített árnyképe lenne. Ráadásul a szépapa alakjához olyan információ is kapcsolódik, hogy állítólag együtt harcolt Petőfi Sándorral a segesvári ütközetben, vagyis a tragikus végjáték egyik döntő helyszínén. Néhai Molnár Ignác jócskán túlélte a gyászos ütközetet, Petőfi viszont rajtavesztett... A költőről szóló tanúság azonban mára már csak szimbolikus, hiszen bármi történt is szépapáink életében, bárhogy is kanyarintotta vargabetűit a történelem, mára már csak a nyomaik, emlékük, legendáik, időn átmenekített példájuk léteznek. Meg egy-egy jól őrzött kép, amiről olykor nem csak a port-pókhálót kell letörölni, hanem az időbe oltott feledés sűrűsödő homályát...

Szafari és képvadászat

Jó tudni, hogy legjobbjaink, s bizony nem kevesen éppen Erdélyből, már a kezdetektől szenvedélyesen elkötelezték magukat a fotográfia mellett. Kíváncsiság? Hasznosságtudat? Haladás a korral? Divat? Talán mindenből egy kicsi, vagy több-kevesebb. Tény, hogy a fotótörténet hemzseg a XIX. századi magyar fotográfusok nevétől és hagyományától.

Molnár Attila barátom kitartóan gyűjtögeti a hozzájuk kapcsolódó trófeákat, s rendszeresen megosztja velünk személyes internetes portálján. S mivel a legfrissebb trófeák épp egy neves erdélyi vadász (nem mellesleg: nemes-) emberhez kötődnek, gróf Teleki Sámuelhez, hát az ő két értékes portréját hoztam át a gyűjteményből s illesztettem egy jellegzetes Teleki-fotó mellé.

A grófról (1845-1916) tudni kell, hogy az utolsó nagy Afrika-kutatók egyike, aki elsőként lépett Kelet-Afrika egyenlítői vidékeinek olyan részeire, ahol addig fehér ember még nem járt. Ifjú korától kezdve szenvedélyesen hódolt az erdélyi mágnások hagyományos sportjának, a vadászatnak. Külföldi egyetemi tanulmányai során jártasságot szerez a természettudományokban, idegen nyelveket tanul, majd katonai pályára lép. Képviselő lesz, de nem vonzza a politika, annál inkább a vadászatok. Ez meghatározza későbbi sorsát. Így lehet Afrika-utazó, de a vadászat mellett megfigyeléseket folytat, fotografál, útibenyomásait levelekben rögzíti. A kutatói ambíciót maga a trónörökös, Rudolf ültette el benne, aki a Földrajzi Társaság tiszteletbeli elnöke is volt. Angliában képezi magát, hogy expedíciós útjain sokoldalú ismeretei legyenek. A fotografálás az ő esetében csak annyira úri passzió, akár a vadászat. A fotó történetében - jelzi egy mai szakember, Régi Tamás - a szafari és a fotózás, a gyarmati hódítás és a meghódított világ képi rögzítése, szellemi birtokbavétele a legszorosabb kölcsönhatásban állt egymással. Tanulmányában (Az obskúrus kamera mögött) azt bizonygatja, hogy minél jobban fejlesztették a vadászfegyvereket, mennél gyorsabb lett működési mechanizmusuk, ugyanolyan mértékben hatott vissza a fényképező masinák tökéletesítésére.

"A legtöbb szárazlemezes fényképezőgép a Colt revolver mechanizmusa szerint készült el, majd a mozgóképeket készítő kamerák a gyorstüzelő gépfegyverek mintáján készítették el alkatrészeiket. Eastman Kodak és George Eastman jártasak voltak a puskák világában... A gyarmati fotográfia és a vadászat tehát közös technikai és gondolkodásbeli gyökereknek köszönhetően fontos szereplője volt a koloniális mindennapoknak és a fotó masina ugyan úgy ott lógott a szafarizók vállán, mint a puska."

A kép a nagy Afrika-utazó élettörténete szempontjából is érdekes: bennszülött asszonyait és lányait ábrázolja, csoportosan, azzal a tárgyilagossággal és természetességgel, ahogyan az Európából érkezett távoli utazó elfogadta - ha csak ideig-óráig is - az afrikai törzs vendégszeretetét, életformáját és értékrendjét. Az ekként is átélt sokoldalú élettapasztalat tudományos értéke felbecsülhetetlen, hiszen mindaz, amit az idegen kultúrában látott-hallott-begyűjtött, saját sorsán keresztül egyúttal értelmezte és asszimilálta is.

Teleki Sámuel fotográfiái esetében még semmi nem vált szét, hiszen legtöbbször rajz és metszet lesz belőlük, hogy világos ábrázolással valljanak a felfedezett világrészről. De igen sok lemezén már ott van az önálló életre kelt fotózás bája; itt látható "hölgykoszorúja" már ide sorolható.