2012. november 28., szerda

Mérlegen a nyolcadik évad


Igaz, hogy őket nemrégen megmérte, méghozzá egyénenként egy szakmai bizottság - személyi összetételben ugyanaz, aki 2009 tavaszától máig következetesen levizsgáztatta a HMKK-fotósuli különböző évjáratait, de a nyolc évjáratot együttesen, a folyamat egészére tekintve, még nem történt hivatalos "mázsálás".

Mivel minden évjáratot több-kevesebb figyelemmel nyomon követtem, a birtokomban lévő adatokkal megpróbálok gyors számvetést végezni. Az alábbi adatsorban, a sorakozó évjáratok mellett mindjárt a vizsgák dátuma, majd a végzett hallgatók száma áll. 

1. évad: 2009 május 28 / 12 végzős
2. évad: 2009 október 18. / 13 végzős
3. évad: 2010 március 11 / 19 végzős
4. évad: 2010. november / 19 végzős
5. évad: 2011. április 20. / 12 végzős
6. évad: 2011 november 14. / 12 végzős
7. évad: 2012 május 16. / 8 végzős
8. évad: 2012. november 23. / 13 végzős

Nem nehéz kiszámítani: a négy év alatt, a nyolc tanfolyamon kereken 108 okleveles fotóst avatott a Hargita Megyei Kulturális Központ. 

Közülük a legutóbbi 13: András Ágota, Boga Emese, Bogos Gabriella, Erőss Szabolcs, Ferencz Hunor, Gábor Lajos, Gábos Albin, Schmidt Kriszta, Silló Ágota, Székely Béres Réka, Szigeti Sarolta, Zsigmond Zsófia, Zsigmund Szilárd. Munkájuk eredménye - egy-egy, általam kiválogatott fotójuk a vizsgára készült személyes portfóliókból - itt látható, galériába rendezve. A válogatás alapja, a minőségi szempontok mellett az volt, hogy a munkák között lehetőleg ne legyenek durva tematikus átfedések, ismétlések s a képválogatás együttesen is lehetőleg egységes hangulatot sugározzon. 

Néhány, a napokban megtartott vizsga szünetében elhangzott keresetlen vélemény a tanfolyamról:

- Személy szerint a történelmet iskolás koromban sem nagyon szerettem, megértem, hogy velejárója az egész tanfolyamnak, s elfogadom: ahhoz, hogy értsünk valamihez, meg kell ismernünk az előzményeit. Erre volt jó a fotótörténet, de személy szerint képtelen vagyok ennyi információt befogadni, hogy régen milyen volt. Mi most élünk, ebben a világban, azt szeretném, ha a mostani technikákat, eljárásokat esetleg még jobban, még belevalóbban lehetne egy kicsit bővíteni. (Férfi)

- Jók voltak a tanárok, s az, hogy mindenik kitűnt valamiben, hitelesen tudták képviselni azt, amit tanítottak. (Nő)

- Gyakorlati része azért volt érdekes, mert az általános technikai tudás mellett látni lehetett, hogy bizonyos emberek, bizonyos fotósok hogyan jelenítik meg a szubjektivitásukat ebben a technikában. Amit némiképpen hiányolok, az a fotótörténelem magyar vonulata. Abból több is lehetett volna. Végtére is, minket elsősorban az érint, hogy a mi közegünkben hogyan terjedt el és működik a fotografálás. Kellenek a nemzetközi felfedezések, tapasztalatok is, de nem árt minden esetben haza is beszélni. (Férfi)

- Számomra a fotótörténet tűnt igen hasznosnak, továbbá a fotós gyakorlatok. Amúgy is imádok fotózni. Nagyon szerettem...Nem tudom, mennyire lenne rá kereslet, indítani kezdő és haladó csoportokat, hogy mindenkinek egyforma esélyei legyenek. (Férfi)

- Az elején meg voltam ijedve, hogy vajon milyen tanáraim lesznek, viszont az idők folyamán egyre közvetlenebb kapcsolatot sikerült teremteni velük is és a kollégákkal szintén, főleg a kirándulás alkalmával, aminek nagyon örvendek.  (Nő)

- Számomra nem egyszer túl sok volt. Ha lett volna kezdők és haladók, én maradhattam volna a kezdők között s nem kellett volna a többiek után loholnom. (Nő)

- A csapatszám - a 14 - éppen az elégnél állt meg, ennél több egy évadhoz nem kell, mert akkor már nem lehet alaposan foglalkozni velük. Azt vettem észre, hogy akik ösztöndíjasként jönnek, azok nem érzik a súlyát és a felelősségét ennek a kurzusnak, a jelenlétnek, a komoly munkának. (Nő)

- Több fotóssal is beszéltem, aki e tanfolyamot elvégezte, s most úgy érzem, hogy nem tudok semmit, de azt hallottam, hogy ezután fog majd az egész dolog kikristályosodni. (Férfi)

- Nagyon jó volt, nagyon vagány volt, a tanárok felkészültek voltak, többet tanultam, mint amennyire számítottam, s megjött a kedvem a további fotózáshoz is. (Nő)

- Kissé túl sokan voltunk. 6-8 közötti létszám lett volna az optimális. Jobban lehetne koncentrálni az egyes emberekre. Az egy dolog, hogy végül a látásmód a tiéd, de az alapvető tudnivalókat jó elmélyíteni. (Nő)

- Amit a kurzus alatt fotóztam, azt felhasználtam a vizsgához. Úgy érzem, most már rajtam áll, hogy meddig fejlődök. (Férfi)

-  Szerintem még egyszer el fogok jönni, részemről volt egy hátrány, hogy nem tudtam teljesen ennek szentelni az időt, pedig megérdemelte volna... (Nő)

2012. november 25., vasárnap

PéldaKÉPek

A budapesti Urbán Ádámtól kaptam rövid, örömteli híradást. Levelén látszik, hogy lelkesülten fogalmazta. Íme: "A magyar fotóművészet talán utolsó nagy nemzedékének tagjait kértem arra, hogy életművük legkedvesebb felvételével együtt fényképezhessem őket. Képsorozatom szereplői mindig is a példát, a követésre méltót, az eredetiséget, az igényességet jelentették számomra. A PéldaKÉPek sorozat szereplőinek képein nőttem fel, a valóság iránti érzékenységtől és tisztelettől a látásmódig sok mindent ellestem és megtanultam tőlük. E nemzedék tagjai képviselik számomra azt a szakmai és az emberi mércét, amelyre mintaként tekintek, valahányszor fényképezőgépet veszek a kezembe. Az ifjabb fotográfus generáció tagjaként bízom benne, hogy kiállításom képei méltó bizonyságát jelentik a sorozatban szereplő fotóművészek iránti őszinte tiszteletem."

A hvg honlapján szereplő kiállítási képekhez vezető linkre lépve, megnyílik előttünk a Mai Manó Házban kiállított sorozat: remek portrék, nagyszerű miliők, emberközelbe hozott alkotói egyéniségek. Valamennyi képen látszik készítőjük szakmai alázata és szenvedélyes ragaszkodása azokhoz az emberekhez, akik között ott van az édesapja is, a gazdag fotóriporteri tapasztalattal rendelkező képíró - és még annyian mások. 

Néhány portrét a fotótanúba is átmentünk, a szerző utólagos elnézését és egyetértését kérve.
Déri Miklós - Cím nélkül - 1993
Balla Demeter - Pipacs csokor - 2002
Drégely Imre - Hippodrom - 2008
Friedmann Endre - Fogságból a szabadságba, Vietnam - 1973
Haris László - Törvénytelen avantgárd - 1971
Keleti Éva - Ruttkai és Latinovits otthonában - 1971
Urbán Tamás - Bódulat - 1981-84

2012. november 22., csütörtök

Csatornavilág

Titokzatos, már-már megközelíthetetlen világ egy-egy nagyváros földalatti "emésztőrendszere", kanálisainak sűrű szövevénye. A világirodalom alkotásaiban nem egyszer játszanak fő szerepet, regényes helyszínként, hiszen régi történelmi korok óta szolgálják az emberiséget.

A szakembernek, aki ráadásul fotográfusi adottságokkal is megáldott, hálás szerep jut, amikor megkísérli bemutatni - a maga szakszerűségében és látványgazdagságában ezt a csatornavilágot, ahogyan Lőrincz-Véger Gábor teszi A kanálisok sejtelmes világa című honlapján. A műfaj lehetőségeivel élve, a képi dokumentumokat hagyja beszélni, magyarázó szövege pontszerűen minimális. Képvilága viszont annál gazdagabb: szabályosan élve boncolja fel előttünk Bécs, London, Moszkva, New York, Párizs, Róma, Tokió világvárosi zsigereit. A vállalkozás méreteit látva gyanítom, hogy projektjét folytatni kívánja más városok "alvilági" rendszereivel, amihez máris kívánjunk neki innen kitartást és egészséget!

London
Tokió
Bécs

2012. november 20., kedd

Munkában a fotográfus

Forrás: A Wang folyó versei
Ez a perzsa miniatúra még azokból az időkből maradt fent, amikor a fotográfusok már fényképeztek ugyan, de őket magukat még festők, rajzolók örökítették meg munka közben. Az 1856-ból származó, mellékelt festmény perzsiai vándorfényképészt és kliensét ábrázolja, s jól tanulmányozható rajta minden, ami a fényképészeti tevékenységet akkoriban jellemezte. 

A kép egyúttal arra is bizonyíték, hogy a fotográfia szinte egyszerre, mintegy "tűzvészként" terjedt el a 19. században, a világ civilizálódásának folyamatával összhangban. A korán és idejében fölismert lehetőségekkel élve a világot szinte teljesen behálózták a vállalkozó kedvű képrögzítők. A kezdetekre utaló források szinte kimeríthetetlenek - pedig elképzelhetjük, mennyi dokumentum pusztulhatott el amiatt, hogy a fotografálás termékeit túlságosan későn kezdték muzeális értékként is kezelni. 

(Ajánlom ezt a rövid gondolatfutamot a HMKK fotósulija e héten végző nyolcadik kurzusa hallgatóinak, akik a hét végén adnak bizonylatot arról, hogy mit és mennyit sajátítottak el a fotográfia szelleméből).

2012. november 18., vasárnap

Fényképezés - olasz módra

Régi fotós lapot nézegetek az interneten: a Magyar Elektronikus Könyvtár laparchívumában ugyanis megtalálható a Fotó c. folyóirat 1936-37-es évfolyamának jó néhány száma. Furcsa világ, még furcsább technika. Bár én még azon nőttem fel, időben mégis távoli információkat közvetít.

Vajon?

Megakad a szemem egy cikken: "Mint az olaszok..." Ez a címe. Hát akkor lássuk, miben áll az olasz módi? A cikket bizonyos Krónikás jegyzi, így a benne foglaltak annyira személyesek, hogy bárkivel megtörténhetnek. És abban a ma is feloldatlan konfliktusos helyzetben nyújtanak némi eligazítást (á lá Kolumbusz tojása), hogy miként fotózzunk ott és akkor, ahol és amikor fotózni éppen tilos (na jó - nem ajánlatos)?

Itt a kis történet. Mulassunk rajta, de meg is szívlelhetjük...


"Mint az olaszok..."

Még a világháború előtt történt, amikor még az osztrák-magyar monarchia teljes fényében élt és uralkodott. Hajónk hatalmas hullámokat verve fel a tükörsima tengeren, szabályszerű tempóban közeledett Punta d'Ostrohoz, a cattaroi öböl bejáratához. A fedélzeten álltam és gyanútlanul tettem előkészületeket , hogy a Kodakommal néhány új és érdekes felvételt készítsek, amelyekkel kiegészítsem dalmáciai sorozatomat. Bekanyarodtunk az öbölbe és már sikerült is néhány képet fölvennem, amikor a parancsnok hozzám jött és jóakaró hangon figyelmeztetett, hogy okosabb lesz, ha félreteszem a fényképező gépemet, mert a cattarói öbölben a fotografálás szigorúan tilos és esetleg nagy  kellemetlenségnek tehetem ki magamat. Neki, - egyénileg, - mindegy, ő nem bánja, hogy én fotografálok-e vagy sem. De az a főhadnagy ott, azzal a másik katonatiszttel már nagyon görbe szemmel néz reám. Azok ketten hívták fel reám az ő figyelmét. Szabály: szabály! Ez ellen nem lehet tenni.

Elkedvetlenedve helyeztem el a gépemet a táskámba és bosszús hangon szóltam:
- Igazán kellemetlen. Én éppen azért tettem meg ezt a kirándulást, hogy szép felvételeket készítsek.
- Akkor tegyen úgy, mint az olaszok! - válaszolt a parancsnok, egykedvűen vállat vonva.
- Hát hogyan tesznek az olaszok? - kérdeztem én tőle .
- Lemennek a kabinjukba, bezárják az ajtót, kinyitják az ablakot és ezen keresztül fotografálnak.
Talán nem kell mondanom, hogy kapva kaptam a jó tanácson."

(Forrás: Fotó, 1937, január)

2012. november 16., péntek

Örökmozgó?


Terjed a neten, örömmel találtam rá, s nem álltam ellen a csábításnak, hogy magam is ne terjesszem. Bár ez nem fotó, valahol mégis ugyanazt a funkciót tölti be, hiszen egy végtelen pillanat mozgó állóképe. Ez benne az érdekes: a szüntelen nyüzsgés ugyanazt ábrázolja, mint egy lefagyott fotó. Hiszen a víz végtelen hullámzását idézi - igaz, csak amúgy gépiesen -, de hát ez már technika, méghozzá a jobbakból való, és ha elidőzve a látványon megnyugszunk tőle, akkor az alkotó nyugodtan pihenhet!

Az eredeti linkje a Facebookon: http://zy0rg.deviantart.com/art/Clockwork-300583438

2012. november 13., kedd

Egy szeretett fotó

Ádám Gyula: Variációk nagybőgőre
Olvasói levél jutott el kerülő utakon hozzám - egy, a blogban két éve közölt fotó kapcsán, amely a világháló sajátos törvényei szerint jutott el x-hez, y-hoz és z-hez, s onnan került az illetőhöz is. Ha egy akármilyen felvételről lenne szó, meg sem említeném, de ez a kép, amelynek a szerzője Ádám Gyula, hosszú ideje az érdeklődés toplistájának az első helyezettje között található.

Most is látható, hogy a Nehéz teher című kép - amiről a szerző eleinte bizonytalan volt, büszke legyen-e egyáltalán rá, nem tűnik túlságosan hatásvadásznak - állandó felkeresettségnek örvend, s a már említett levél is amiatt meaculpázik, hogy írója valamikor átvette a fotót a blogjába, természetesen a szerző feltüntetésével (de nem a hozzájárulásával), s bár tudja, hogy "rossz fát tett a tűzre", mégsincs szíve törölni a zsákot cipelő nénit, látván, milyen érdeklődés és szimpátia övezi a fotót Fecebook-oldalán.

A levél veleje: hassak oda a szerzőnél, hogy adjon engedélyt a fotó szerepeltetésére, s ha mégis nemleges lenne a válasz, akkor ő szó nélkül meghajtja a fejét. Természetesen, fotósunk majd eldönti, mi a legjobb a számára, melyik megoldás védi legjobban az érdekeit, személy szerint én örvendek ennek a történetnek s kissé irigyelem Gyula barátomat, hogy ilyen kalandok központi szereplője lehet.

És hogy ne váljunk el egymástól úgy, hogy a fotóblog bejegyzése kép nélkül maradjon, álljon itt egy újabb Ádám-fotó, mely ugyancsak megérdemli rokonszenvünket.

2012. november 11., vasárnap

A Mercedes "lovagja"

"oh lord won't you buy me a mercedes benz"
Mintegy két esztendeje fogadkoztam itt e hasábokon, hogy föltétlenül visszatérek a  nagybányai Oláh László Tibor blogjára, az akkor és ott kifejtett szempontok alapján. Az eltelt idő, azt hiszem, mindenképpen elegendően objektív távolságtartásnak nevezhető és az első benyomás rokonszenvén túli megállapításokat is lehetővé tesz.

Először is, töretlen a fotográfus kitartása. Havonta nagyjából egyenlő számú bejegyzése (a havi átlag 6-7 jelentkezés) rendszeres munkára, ugyanakkor igényességre is következtet. Művészeti elveiből nem sokat adott fel: most is elsöprő többségű képe készül fekete-fehérben, s ahol színes technikához nyúl, ott a színeknek sokszorozottan is fontos szerep jut, mint például a City colors kettős pillanatképében.

Látszólag kiszakított, első pillanatban talán értelmezhetetlen jelenetek, mozzanatok, jelzések stb. kapnak helyet képein, de végül minden képéről egy szélesebb összefüggésben egymáshoz illeszthető, egymás motívumaira rímelő, lelketlenül is lelkes valóság rajzolódik elénk. Fotósunk világa csupa kontraszt és egyúttal összhang is: hiszen a világot végül is az arányok és a perspektíva tartják egyben, teszik elhihetővé és elviselhetővé. Az "oh lord won't you buy me a mercedes benz" címzésű bejegyzés, a maga meleg humorral megformált, groteszk kompozíciójával egyként szól a változó világról és benne az emberről, aki történetesen Máramarosból néz szembe velünk...

2012. november 9., péntek

Nagykároly fényírói

Vénig László: Őrségben
Öröm volt a tegnapi nap: a postás felküldte a szomszéddal a frissen érkezett könyvküldeményt (hogy ne gyalogoljon fel a harmadikra, mert a postaládába nem fért a levélként feladott album). A feladó: Murvai György, Miskolcról, aki Nagykárolyból települt át s egy nagykárolyi barátja postázta nekem Csíkszeredába a Reflektorfényben a múlt c. kötetet, amelyben ha tömören is, de benne van a helybeli fotográfia múltja, jelene s talán egy kicsit a jövője is.

Beszámolóm kissé száraz lesz a továbbiakban, de igyekszem röviden felvázolni, mi is található egy ilyen helytörténeti munkában. A helybeli polgármester üdvözlő szavaival indul a könyv, majd mindjárt utána a két szerző - Cziker András és Murvai György - előszava vezeti be az olvasót a témába: hogy miért értékes a nagykárolyi fotografálás.

Különben erről szól az egész könyv. Hogy ne legyenek köldöknézők, szentelnek egy fejezetet a fotográfia világhódító kezdeteinek és fejlődési ívének, majd következik az a történelmi fejezet, melyben a múltbeli nagykárolyi szakfényképészek műhelyeit és törekvéseit mutatják be konkrétan, tételesen.

Ezt követi az amatőr nagykárolyi fotózás részletes története, a klubok (Május 9, Miraj, Delta) tündöklése és bukása, fotósok részvétele a különböző tárlatokon és tevékenységük sajtóvisszhangja. Újabb érdekes fejezetben fotós visszaemlékezéseket olvashatunk egyéni pályák alakulásáról, a fényírással való ismerkedés motivációiról (Almási László, Cziker András, Titus Dobos, Hamvas Ferenc, Ieremi Iosif, Murvai Ervin Szabolcs, Murvai György és Vénig László).

Végül az album gazdag képgalériával zárul (Képek a klub életéből; Fotósok képei - Cziker András, Dobos Titus, Hamvas Ferenc, Ieremi Iosif, Murvai Ervin Szabolcs, Murvai György, Vénig László). 

Megilletődve olvasom, hogy a nagykárolyi fotográfia még mindig alkotókedvű nesztora, Vénig László (sz. 1930) szinte valamennyi klubtársának, majd minden nagykárolyi fotósnak atyja és barátja volt. Az ő egyik képét idézem a könyvből, a nagyobb nyomaték kedvéért.


2012. november 6., kedd

Blogvizitek (39) - Fényírásos emlékek

A Csanádi Dávid üzemeltette fotóblog jótékony homályban hagyja alkotóját, aki - bár személyesen szólítja meg látogatóit, szeret kontemplálva a háttérben maradni. Ezért nem köti időhöz sorsa eljegyzését a fotóval: meg kell elégednünk annyival, hogy ő gyermekkora óta képekben gondolkozik. Majd hozzáfűzi: " Igaz, voltam közben könyves- és barkácsbolti eladó, autómosó, asszisztens a Természettudományi Múzeumban, dolgoztam call centerben, építettem kiállításokat, újságírtam, de soha nem szakadtam el a fényképezéstől."

Ezek után persze, hogy kíváncsian lapozgat az ember az alkotó "fényírásos emlékeiben", azokban, melyek nem a pillanatot ragadják meg - alkotójuk megítélése szerint -, hanem alapos előkészítés eredményeként születnek meg.

Különös érdeklődéssel álltam meg a lomtalanítást ábrázoló sorozatánál, amelyből A közlönyök is kukába kerülnek egyszer c. csendéletet választottam ki. Sokat elmond életünk m egunt, szemétre hányt limlomjairól, amelyektől a jog sem idegen. Sajnos...




2012. november 4., vasárnap

Blogvizitek (38) - Analóg Fotó

Ismét kedvet kaptam egy kis hívatlan látogatáshoz - de hát egy blogot meglátogatni nem etikettfüggő dolog, hiszen azért nyilvános, azért van a neten, hogy bármikor beléphessünk, akár sáros csizmával is!

Dobos Gyula Analóg Fotó c. blogja megérdemli a figyelmet. Annál is inkább, mert 2010. január 3-a óta nem mutat új bejegyzést. Pedig ígéretesen alakult. Azzal indított, hogy "Ez itt a 365987483. fotós blog az interneten. Filmes gépekkel készült fekete-fehér fényképek. (Na jó, néha színes is.) Régen és most." És ettől vált (számomra) hallatlanul izgalmassá.

Így is, hogy a 2008. november 4-én (éppen 4 éve!) rajtoló blog szekere két év leteltével elakad, egy sor tanulságos képet raktározott el saját tevékenységéből, különös tekintettel a rendszerváltás körüli időkre. Van ott "előtte" és mindjárt "utána" született pillanatok, amiket sokan már el is felejtettek, de az objektív nem fejet, úgy ahogy, de megőrzi azt, ami egyszer a szeme elé került.

Nem részletezem. Örömömet leltem a felfedezésben, a böngészésben, hasonló jókat kívánok másnak is, aki elindul a nyomomban régi jó analóg képeket nézni...

Dobos Gyula: Véletlenkép az archívumból - No. 10 (Szeged, 1985)
"Ezen a helyen az elmúlt években 9-en fulladtak a Tiszába"
Készült Zenit 11-el, Forte filmre...

2012. november 1., csütörtök

Európa kellős közepe?

Európa "köldöke"
Közel egy hete emésztem a gondolatot, hogy Európának van egy köldöke, egy mértani közepe. De ez még nem minden: ráadásul ez a pont igen közel fekszik földrajzilag ahhoz a helyhez, ahol élek! Ha hinni lehet a Wang folyó versei-nek (nagyon komoly blognak mutatkozik már jó ideje, s adja az ég, hogy ne hagyják alább!), akkor valahol Máramaros tájékán, a Tisza partján található az a pont, amit Európa közepének tartanak. Az illető pontot - a "köldököt" - hadmérnökök jelölték ki még 1873-1913 között, bár matematikai számítások nem támasztják alá a feltételezést. De a rend kedvéért, azért mindjárt emlékművet is emeltek az esemény tiszteletére...

A jelzett blogbejegyzésből kiderül, hogy Európában nagy a konkurencia, sokan vindikálják maguknak a központ szerepét: legalább egy tucatnyi helység van a listán, Németországtól Magyarországon át egészen Litvániáig, merthogy "mindegyiknek jó oka van rá, attól függően, miként húzzuk meg a kontinens körvonalait, és hogyan értelmezzük a középet".  Olyan téma ez, ami filmesek és fotósok fantáziáját is megmozgatja, s a Wang folyó versei gazdag példatárat sorakoztat fel belőlük. Én kettőt ajánlanék blogom olvasói figyelmébe: a "köldököt" magát a Tisza partról, illetve a Tatár hágón található jelzést a magyar-bukovinai határról.
"Kivagyi" trófea a magyar-bukovinai határon

A "leg"-ek harca pedig, mely ma világszerte dúl, tovább folytatódik.