Fényképezés - olasz módra

Régi fotós lapot nézegetek az interneten: a Magyar Elektronikus Könyvtár laparchívumában ugyanis megtalálható a Fotó c. folyóirat 1936-37-es évfolyamának jó néhány száma. Furcsa világ, még furcsább technika. Bár én még azon nőttem fel, időben mégis távoli információkat közvetít.

Vajon?

Megakad a szemem egy cikken: "Mint az olaszok..." Ez a címe. Hát akkor lássuk, miben áll az olasz módi? A cikket bizonyos Krónikás jegyzi, így a benne foglaltak annyira személyesek, hogy bárkivel megtörténhetnek. És abban a ma is feloldatlan konfliktusos helyzetben nyújtanak némi eligazítást (á lá Kolumbusz tojása), hogy miként fotózzunk ott és akkor, ahol és amikor fotózni éppen tilos (na jó - nem ajánlatos)?

Itt a kis történet. Mulassunk rajta, de meg is szívlelhetjük...


"Mint az olaszok..."

Még a világháború előtt történt, amikor még az osztrák-magyar monarchia teljes fényében élt és uralkodott. Hajónk hatalmas hullámokat verve fel a tükörsima tengeren, szabályszerű tempóban közeledett Punta d'Ostrohoz, a cattaroi öböl bejáratához. A fedélzeten álltam és gyanútlanul tettem előkészületeket , hogy a Kodakommal néhány új és érdekes felvételt készítsek, amelyekkel kiegészítsem dalmáciai sorozatomat. Bekanyarodtunk az öbölbe és már sikerült is néhány képet fölvennem, amikor a parancsnok hozzám jött és jóakaró hangon figyelmeztetett, hogy okosabb lesz, ha félreteszem a fényképező gépemet, mert a cattarói öbölben a fotografálás szigorúan tilos és esetleg nagy  kellemetlenségnek tehetem ki magamat. Neki, - egyénileg, - mindegy, ő nem bánja, hogy én fotografálok-e vagy sem. De az a főhadnagy ott, azzal a másik katonatiszttel már nagyon görbe szemmel néz reám. Azok ketten hívták fel reám az ő figyelmét. Szabály: szabály! Ez ellen nem lehet tenni.
Elkedvetlenedve helyeztem el a gépemet a táskámba és bosszús hangon szóltam:
- Igazán kellemetlen. Én éppen azért tettem meg ezt a kirándulást, hogy szép felvételeket készítsek.
- Akkor tegyen úgy, mint az olaszok! - válaszolt a parancsnok, egykedvűen vállat vonva.
- Hát hogyan tesznek az olaszok? - kérdeztem én tőle .
- Lemennek a kabinjukba, bezárják az ajtót, kinyitják az ablakot és ezen keresztül fotografálnak.
Talán nem kell mondanom, hogy kapva kaptam a jó tanácson."

(Forrás: Fotó, 1937, január)

Rekviem egy legendás fotós lapért

Azt hittem, hogy csak nosztalgia az, amit érzek, valahányszor az 1996-ban kimúlt Szovjetszkoe Foto c. lapra gondolok, amelyre a nyolcvanas években több éven át nem csak előfizetője, hanem szorgalmas böngészője és - bevallhatom, csodálója is voltam.

Most, hogy A Wang folyó versei elnevezésű blogban rábukkantam egy remek bejegyzésre a folyóirat kezdeteitől, majd a beírás szerzőjével levelet váltva kiderült, hogy az ő lapgyűjteménye jóval gazdagabb és dokumentáltabb az enyémnél, biztos lehetek benne, hogy a lap iránti érdeklődésem és nem múló rokonszenvem nem holmi speciális elfajulás, hanem a szovjet fotóművészet sajátos értékeinek a hatására alakult ki. Igaz, hogy évtizedeken át szellemi életünket "megóvták" a nyugati kultúra tömeges behatásaitól, de másik oldalon szerencsénk volt, mert az 1926 áprilisában piacra került, komoly szellemi alapvetéssel elindított szakfolyóirat egész nemzedékeket - nem egy világszerte erős fotóművészeti irányzatot nevelt fel és tett naggyá, ami igen fontossá teszi az elnémult, megszűnt, de változatlanul értékhordozó szakmai vállalkozás tüzetes elemzését.

Az itt közölt fotó az első számból való, s azt kívánja illusztrálni, hogy a moszkvai fotóriporterek a helyzet magaslatán állnak. Nézzük végig a blogon látható képösszeállítást - valódi élményben lesz részünk!

Ambrótípia - csak mánia?

Nehéz eldönteni, hogy egy mai, sikeres amerikai fotóst mi késztethet arra, hogy egy 1850-es évekből származó, idejétmúlt fotográfiai eljárással, az ambrótipiával foglalkozzon mint művészi kifejezési módszerrel.

Ha kellően nagyvonalúak vagyunk, elfogadhatjuk, hogy mindenki a kedve és a hóbortja szerint alkot, elvégre ettől virágzik ki igazán a művészetek mezeje. De az elfogadás egy, s a megérteni vágyás kettő.

De mi az ambrótipia? És lehet-e általa a ma ritmusának megfelelő képet készíteni? Nem kell-e visszamenni a kezdeti kor rudimentáris eljárásaihoz? A szakértők szerint, aki értett a daguerrotypiához, az ambrótipiát is könnyen megtanult készíteni. A kép egy üvegnegatív, amit ha sötét háttérre (fekete v. bordó bársony, papír stb.) helyeznek, pozitív képet kapunk. Méretük nem lehet túl nagy (max. 13x18 cm), a magyar fotográfia történetében nem igen maradt fenn szignált darab - állítja a fotomult portál (Történeti fotóeljárások Magyarországon).

Jody Ake azonban (www.jodyake.com) azonban, bár a mostani ezredfordulóra tehető művészi kiteljesedése, valósággal beleszerelmesedett az ambrótípiába. A romániai www.punctum.ro fotólapnak adott interjújában elmondja, hogy az amerikai fotós élete, szakmai fejlődése ki van szolgáltatva a megrendelők igényeinek. Neki ezzel az eljárással kimondott sikerei vannak, megtalálta azt a réteget, aki ezt a fajta ábrázolást igényli. Általában portrékat készít, amelyek a mai szem, de a régi zsáner, patina ötvözésében valami különös életet élnek. Sérülékenyek, ugyanakkor egyediek, sokszorosításuk komoly szakmai feladat elé állítja a fotóst. Komoly kísérletezést igényel az üveglapok karbantartása, kijavítása. Jody Ake azt is megengedi magának, hogy a rudimentáris eszközöket hatásukban hasonló, de modern megvilágító és feldolgozó módszerekkel helyettesítse, így egy-egy üveglemezképének elkészítése alig 5 percet vesz igénybe. Igaz, a technika körülményessége inkább a stúdiómunkának kedvez, de ő kipróbálta a szabadban is. Nehéz volt, sok mindent (főként vizet) kellett magával cipelnie, egy egész sátrat megtöltött a csomó összehordott kellék, de végül elfogadható kép született. Amióta e módszert alkalmazza (1995), évente mindig akad pár ember, aki felkeresi, hogy tanítsa meg őket a technikára. New Yorkban pedig az utóbbi években elszaporodtak az ambrótípia-iskolák.

Azt jelenti mindez, hogy a fotográfia, megújulása végett kezd visszakanyarodni a kezdetekhez? És hamarosan ismét "felfedezi" majd a filmet is? A jelek efelé mutatnak...

Gyalogos

Nézd ezt a kackiás bajszot, pillantásodba fúródó tekintetet, a pofoznivalóan feszes arcbőrt, a subickolt, díszes, ma már operettkelléknek tűnő sisakot.

Ő a gyalogos az első világháborúban. A német gyalogos. Hogy honnan tudom? Egyszerű.

Egy folyóiratból. Aminek az a címe, hogy A világháború képes krónikája. Hogy melyik világháborúé? Természetesen az elsőé, hiszen a kiadványnak csak 1914-15-ös számai vannak fenn az interneten. Nem olyan régen digitalizálták a Magyar Elektronikai Könyvtár égisze alatt, került be a gazdag lapgyűjteménybe és páratlan képi dokumentumokat mentett át azokról az első háborús évekről, amikor még a központi hatalmak, s velük a monarchia seregei is, úgy vélték, hogy győzelmet győzelemre halmoznak.

Ez az 1915-ben készült fotó, mely a folyóirat 27. számának hátoldalát illusztrálta, csak csepp a tengerből. A lap szerkesztői szélesen merítettek az akkori legjobb európai és magyar fotográfusok munkáiból, de a reklámmegbízásból készült propaganda fotók sem hiányoznak a kiadványból. Érdekes kettősség, hogy a szerkesztők a torzítást, a sminkelést inkább a szövegre bízzák, a kép nehezebben tud hazudni.

Ahogy szaporodnak a kiadványszámok, úgy komorodik el a lap hangvétele is, lesz mind tényszerűbb és szűkszavúbb a szöveg. De hogy eredetileg propaganda céllal indult a kiadvány, a 10. számban (1914) megjelent harci vers is bizonyítja, mely a gyűlöletkeltéssel próbált meg erőt gerjeszteni a német harcosokban - s mert Kosztolányi Dezső fordításában magyarul is terjedt, a magyarokban is.

Mintha a versben foglaltak tükröződnének a német gyalogos tekintetében is...

ERNST LISSAUER

A GYŰLÖLET ÉNEKE.

Kosztolányi Dezső fordítása.

Mit nekünk muszka, francia,

Ha vágják, vág a harc fia.

Mi nem szeretjük őket,

Mi nem gyűlöljük őket,

Védjük folyónk és völgy-ölünk —

Gyűlölni egyet gyűlölünk,

A haragunk nagy, mint a hegy

S az ellenségünk egy, csak egy: —

Az angol.

Látjátok-e, ott ül a gyáva szatócs,

Előtte a szürke, a végtelen ár,

Irigy, sunyi, kétszínű és harapós

És védi keményen a vízi határ.

Vess csóvát ős-tüzünk,

Most esküt esküszünk.

Légy eskü vas-érc, nem gyenge férc,

Gyújts, hogyha fiunk szívéig érsz,

Halljátok a szót, valljátok a szót,

Német hazánkon szárnyalót:

Mi mindég egyet gyűlölünk,

Ölünk, ölünk és gyűlölünk.

A haragunk nagy, mint a hegy

S az ellenségünk egy, csak egy: —

Az angol.

Lenn a hajón ült sok merész,

Mulatni vágyó tengerész, —

Egyik tiszt poharat emel

S mint kard ha cseng, vitorla reng,

Úgy zeng a csördülő kehely.

Ezt mondja csak: "Fel, harcra fel!"

Miért emeltek poharat?

Egy bor forr bennük, a harag.

A gárda milyen harcra megy?

Az ellenségük egy, csak egy: —

Az angol.

Bár sok-sok zsoldosod legyen, ,

S dőzsölj a sok aranyhegyen,

Bár várad a tenger, igaz —

Kis kalmár rosszul számítasz.

Mit nékünk muszka, francia,

Ha vágják, vág a harc fia.

A fegyvereink a bronz, az acél,

És végül a béke, a béke a cél.

De téged hosszú gyűlölettel

Gyűlölünk bosszús gyűlölettel.

Gyűlöl a fej, gyűlöl a kéz,

Gyűlöl a mind, gyűlöl a rész,

Gyűlölünk vízen és a földön,

Egy nagy nép gyűlöl mindörökkön,

A haragunk, akár a hegy

S az ellenségünk egy, csak egy: —

Az angol.