2015. február 28., szombat

Közel és távol


A budapesti tavaszt fotózta Péter fiam a mai napon, most küldte át csokornyi képét, mindjárt ki is válogattam két természetfotót, amelyeken a mélységélesség két változatban dobja föl a környezetet. Csöndes, lírai hangulatot sugalló díszleteket látunk egy parkból, amelyben a természet végtelen változatossága érhető tetten.

Cseke Péter fotói


2015. február 27., péntek

Fényjáték

A karácsony és  az  új év mindig próbára teszik a látványtervezők fantáziáját. Aztán, amikor megvan az eredmény, jöhetnek a fotósok, letarolni, amit élőben megteremtettek  az ügyes kezű, trükkös szakik.

De a fotósokat se tegnap eresztették szélnek, ők is értenek ám a látványcsináláshoz, s a sok ünnepi szívóskodásból mindig ki tudják választani azt, ami jelentéshordozó, különleges, szemnek tetsző.

Blogokon szörfözve jutottam el Hobbiszakács (Hegedűs Zsolt) szilveszteri bejegyzéséig, amelyen a stockholmi utcán ügető "fényszarvasok" a téli estéből meleget, meghittséget és reményt hoznak felénk. A kép nem kendőzi el azt, hogy itt egyszerű látványtrükkről van szó, ám egyszerű eszközeivel, a jól megválasztott szöggel és a pontos célismerettel emelkedett, ünnepi hangulatot ébreszt bennünk. Játszik velünk - és a fénnyel. Fényjáték...

2015. február 25., szerda

Tél New Yorkban

Az egy, amit az időjósok nap mint nap elmondanak a föld különböző részeinek időjárásáról és más az, amit a saját szemünkkel látunk. S ha olyan a képíró, akár a saját bőrünkön érzünk is...

Havazás a Central Parkban

Dancs Artur barátom egyre gazdagodó fotóblogja bevallottan New York életét veszi célba. Hiszen ott él, ott van a "törzshelye", még akkor is, ha repülőtársasági légikísérőként keresi a kenyerét és ide-oda cikázik a légtérben. Amikor csak teheti, fölkeresi kedvenc városrészeit és mindig rácsodálkozik a szűntelen változó látványra. Számomra nem a tévéhíradók, hanem az ő fotói hozzák el szobámba hitelesen a newyorki telet, annak varázsos csillogását. 

Érdekes: a hírek mindig nagyerejű hóviharokról, zimankóról szólnak, a képek viszont emberien megnyugtatóak.

A Shakespeare Garden

2015. február 24., kedd

Ádám Gyula a Kolta Galériában


Blogom gyakran "meghívott" vendége, jóbarátom az utóbbi években teljesíti be fotós törekvéseinek javát. Az évtizedek során felgyűlt anyaga pedig egyre csak szaporodik, tárlatról tárlatra gazdagodik a kínálat, neghéz válogatni, mi kerüljön a falakra.

Most éppen a budapesti Kolta Galéria készül bemutatni A megkerült Paradicsom című kiállítását. A tárlat március 5-én, a jövő héten nyílik, Korniss Péter fotóművész nyitja meg, s úgy hallottam, csodaszép katalógus is készül az eseményre, amelynek néhány - lehetséges - lapját e bejegyzéshez mellékelem. A tárlat tanulságairól igyekszem majd a művész elmondása alapján, alkalomadtán itt beszámolni.


Ádám Gyula fotói



2015. február 23., hétfő

Pitztal

Ez a nyelvtörő, alpesi elnevezés messze földön híres gleccsert asszociál Ausztriában - de nem csak. A tél arrafelé még féltékenyen őrzi birodalmát, s a készülődő tavaszban hétvégi kiruccanásra csábította Péter fiamat. Na, itt aztán megkapta a "magáét": havat-hegyet-fenyőt-magasságot-tájat-természetet ezerrel, s kristályosan tiszta légkört, amely a képeket is különösen éles rajzúvá teszi...

A rendelkezésre álló, gyakorlatilag egyetlen nap termése nem szolgál kimagasló meglepetésekkel. Számomra a hó, a jég és a víz magashegyi alakváltozásai, grafikus egybejátszása az, ami emlékezetes látványt hoz. Ilyen megfontolásból válogattam ki néhány mutatós "absztraktot".




Cseke Péter felvételei



2015. február 21., szombat

Év eleji leltár

Miután az utóbbi évek során olykor-olykor (kíváncsiságból) elvégeztem a bejegyzések találati leltárát, azt is közzétettem, hogy melyek voltak a blog működése óta felkeresett legnépszerűbb írások-fotók. A mai nappal lezáródó belső használatú statisztika szerint a pillanatnyi sorrend a következő:

1. Torzó / 2009. nov. 21 / 1605 találat
2. Halálfolyosó / 2010. febr. 7./ 1123
3. Éji akt / 2011. júl. 20./ 1076
4. Cigány temetés Madarason / 2010. júl. 8 / 644
5. Intimitás / 2012. jún. 17 / 622
6. Csíkmadaras képekben / 2014. jún. 18 / 581
7. Ádám Gyula: Nehéz teher / 2010. jún. 8./ 481
8. Exhumálás / 2009. dec. 21 / 380
9. Nagyasszony / 2010. okt. 25./ 289
10. Kolozsvári retrók / 2012. júl. 11./ 232

A címekre kattintva egyenesen ráugorhatunk a kérdéses bejegyzésekre s levonhatjuk magunknak a tanulságokat, hogy vajon miért pont ezek a fotók és problémák érdemelték ki a maximális figyelmet. Természetesen, minden kíváncsi látogató még srófol egyet ezen a csúcsstatisztikán, így nem csoda, ha jövőre is nagyjából ezek a címek kerülnek majd a topra.

A különoldalak közül a Fotó és irodalom (I) örvendett a legnagyobb figyelemnek (2028 találat), második helyen a Titkos album végzett 1380 találattal.

2015. február 20., péntek

Csőd - de kinek?

Imreh Albert néhai papolci fotográfus házilag barkácsolt
fotós asztala-műterme a konyhában (fotódokumentum a szerző
 hagyatékából)
Mélységesen sajnálom a fotóeszközök gyártásával foglalkozó, elhivatott üzletembereket, akik az utóbbi években keserűen konstatálhatták, hogy eladási mutatóik drasztikusan megcsappantak. Kereskedőnek az ilyen hír akár tragikus is lehet, s már látom magam előtt, öngyilkossággal kacérkodva a csőd gondolatától becsődölt szakikat - hát, nem lennék a bőrükben!

A jövő pedig már 40 %-os visszaesést jósol! Ezt nevezem...

Hogy mi magyarázza a visszaesést, nem nehéz kitalálni. Felmérések nélkül is rájön az ember: a piaci telítődést nagyban befolyásolta az okostelefonok és a táblagépek fotográfiai funkcióinak rohamos tökéletesedése. Ma már egy jó fotó elkészítéséhez akár egy telefon is megteszi, nem beszélve arról, hogy azon ráadásul még netezni és telefonálni is lehet!

Ilyen körülmények között a fotós készülékek ipara elérte a versenyképesség felső határát, amikor is a teljesítménymutatók további tökéletesítése már nem térül meg pénzben; egy jó gép manapság így is eléggé drága ahhoz, hogy ne jelentsen tömeges vonzerőt a piacon.

Olyan körülmények között, hogy a telefongyártók és a fotós masinák gyártói mindenáron az eladási számokra függesztik tekintetüket, óhatatlanul mindketten elérik az ég felső határát, amin túl nincs további terjeszkedési lehetőség. Szerencsére, fotók - s közöttük jó fotók! - így is születnek majd, abban nem lesz hiba.

Hiba csak a profit körül mutatkozik...

2015. február 18., szerda

Mi lesz veled, Domino Sugar?

Fotó Dancs Artur

Fotó David Allee
Volt a newyorki Manhattanban egy üzemóriás, amelynek csápjai messzire elnyúltak: a Domino Sugar. Régi, patinás cukorfinomítóról van szó, amelynek reklámzacskói egy időben elárasztották szinte az egész világot. Azok az idők azonban már elmúltak. Cukrot azóta nagyon sok helyen és sok félét finomítanak, forgalmaznak és nyomnak le az ember torkán, mindenféle formában. De mi legyen a régi ipari monstrumokkal? Mint amilyen a Domino Sugar?

Persze, fotók témájaként jól mutatnak. Szellemépítmények, kísérteties romhalmazok, pókhálós relikviák. Két kortárs fotó is beszél a sorsukról: az egyik a New Yorkban élő Dancs Arturé, aki inkább csak a távoli látványt rögzíti, a másik szerzője David Allee, aki fotósorozatban dokumentálja az ipari monstrum belső állapotát.

2015. február 17., kedd

Díjazták a farsangi fotópályázat legjobb munkáit

I. díj: Vinczefi László (Sepsiszentgyörgy) – Bölöni farsangolók
Népszerűnek bizonyult a Hargita Megyei Kulturális Központ által meghirdetett Székelyföldi farsangi szokások fotópályázat. Összesen 394 fotó érkezett be 48 alkotótól, 19 településről neveztek a fotópályázatra Magyarországról is küldtek be fotográfiákat. Ebből 37 fotót válogatott be az öttagú zsűri a XXIII: Megyei Farsangbúcsúztatón, Kászonaltízen február 14-én, szombaton megnyílt tárlatra. A kiállítást a kászonaltízi művelődési ház előcsarnokában tekinthetik meg az érdeklődők február 20-áig. Feltehetően, a tárlat a későbbiekben más helységeket is fölkeres.
II. díj: Péter Hajnal Margit (Sepsiszentgyörgy) – A hamvasok

III. díj: Kristó Róbert (Csíkszereda) – Téltemetés


Labancz István (Csíkszereda) – Csatttt - különdíj
Fotó: Sánta István Zsolt (Sepsiszentgyörgy) – Bábok égetése - különdíj

2015. február 16., hétfő

Jégtörés (9)

Cseke Péter: Vérző gyökerek
Gondolom, a fő cél, a jégtörés - bekövetkezett. Kilenc napi vallomás-sorozatom elég kell hogy legyen a továbbhaladáshoz. Ehhez azonban hozzá kell még tennem azt az örömet, amit Péter fiam az elmúlt hét végén, pontosabban szombat este szerzett. Pilisborosjenőn járt fotózni, százvalahány képpel tért vissza, viszont van közöttük egy, ami az eddigi termésből is magasan kiemelkedik. Olyan kép, ami mércét állít, vagyis megnehezíti a fotografáló ember további életét. Ennél szerencsésebben nem is tehettem volna pontot elfogult jegyzeteim végére - egy olyan képpel, amelynek a címe ugyan tőlem származik, de amelyet úgy egészben is szívesen vallanék a magaménak...


2015. február 14., szombat

Jégtörés (8)

Péter fiam nem egyszer szögezte le: számára a természet az, ami személyes vonzerőt jelent. Azt fotózza a legszívesebben, ami a természetben megesik, kialakul, feltűnik vagy éppen csak káprázatként néhány pillanatra megmutatja magát. A természet eléggé zegzugos és kellően kiismerhetetlen ahhoz, hogy mindig új legyen. Még akkor is, ha látható jelenései nagyon emlékeztetnek egymásra. Vagy éppen eszmei alakzatokba rendeződnek.

Ebben természetesen igaza van. Csakhogy a természet nem csupán a fű, a fa, a víz, a szikla, a tenger, a bozót, a havas hegyek és völgyek. Terméaszet a falu és a város, az állat és az ember, az égitestek és a felhők, a hullámok, a tűzhányók, a barlangok mélyei, a földrepedések - hadd ne soroljam tovább. Ebben a képi univerzumban mindenki megtalálja a neki tetsző, a számára kellemes közeget. Megtalálja a sugallatot és talán a gondolatot is, ami elvezet a természet örök körforgásának tételéig.

Ehhez nyújt képi bizonylatot az alábbi két CSP-fotó.

CSP: A tavasz árnyéka
CSP: Vállkendő



2015. február 13., péntek

Jégtörés (7)

Nem hittem, hogy ilyen hosszúra nyúlik ez a vallomás-fűzér, de most már menni kell előre, amíg a végére érek. Hosszú ideig gyűjtöttem magamban a gondolatokat, a mondanivalót. És ezalatt csak gyűltek, gyűltek a fiam képei, gyűltek a fotózni való alkalmak, s nem egyszer adódott úgy, hogy magam is jelen lehettem egy-egy kép születésénél.

Ilyenkor úgy mentünk egymás mellett, egymás közelében, mintha nem is tartoznánk össze. Én magam, gondolataimba mélyedve, a körülöttem felsejlő látványra figyelve. Néha valósággal vissza kellett fognom magam, hogy ne hozzam tudomására: amott, abban a tájrészletben, látványban figyelemre méltó témát látok... Hagytam, hadd fedezze fel ő magának a környezetet. Ha észreveszi, amit én megláttam, az jó. Ha nem, biztosan talál majd mást, ami az én figyelmemet kerülte el.

Kunbabák Ópusztaszeren
Grimm, Szeged
Kecskemét, Cifrapalota
Így is történt, meg úgy is.. De a legnagyobb elégtételt mindig az jelentette, amikor szavak nélkül, csupán csak a telepátiára gyanakodva (ha van ilyesmi közöttünk) "kitaláltuk" a másik gondolatait. Kapásból három ilyen téma ugrik be portfólióját nézegetve - mindhárom tavaly tavasszal készült, Kecskeméten, Szegeden és Ópusztaszeren. Nem kimagasló alkotások, témáikat sokan lefényképezték már, de olyan látványt rögzítenek, amely markánsan hordozza magán a hely szellemét. Jóértelemben vett emlékfotók, amiket azért visz magával az ember, hogy ne kelljen még egyszer a saját nyomába lépnie.


2015. február 12., csütörtök

Jégtörés (6)

Azt hiszem, fotózni mindig valamiféle felfedezést jelent. Az ember nem azért lesi a pillanatot, hogy ugyanazt rögzítse, amit egyszer már másnál megtapasztalt. Még a sportteljesítményekben sem célravezető az ismétlés. A mások eredményeinek másolása. (Ha rosszabb időt is futok valakinél, az az idő legyen az enyém...)

Tudom, hogy akinek fényképezőgép van a kezében, az így vagy úgy átment ezeken a dilemmákon. Egészen biztosan a fiam is. De ha a felfedezés mindig csak a sose látottra korlátozódna, akkor nagyon hamar azt mondhatnánk: kiismertük a világunkat. Nincsen már új a nap alatt (pedig van: a szüntelen változás gondoskodik róla.)

Különösen kedvelem Péter fotói közül azokat, melyek már meglévő, a természet vagy éppen mások által teremtett alkotások szépségeit fedezik föl, emelik ki. Láthatólag ő is örömmel és kedvvel örökíti meg az ilyen látványokat. Mint ezeket itt...

Bécs, 2014

Bécs, 2014

Bécs, 2014

Hallstatt, 2014


2015. február 11., szerda

Jégtörés (5)

A másik, a Péter fényképeivel kapcsolatos gyakran emlegetett kifogás: hol van róluk az ember? Ebben a vitában mostanig nem nyilatkoztam, de úgy illik, hogy hallgassuk meg az érintett felet. Aki többször is kijelentette: számára többet mondanak a természet alakzatai, mint az emberi lények nyüzsgése a térben. (No persze, nem éppen ezekkel a szavakkal mondta, de bennem ez maradt meg lényegként.)

Álláspontjába könnyen belejátszhat az a körülmény is, hogy hovatovább egyre bonyolultabb emberi alakot fotózni. A személyiségi jogok miatt. Aki személyeket örökít meg, márf eleve ki kell hogy alakítson magának egy olyan kommunikációs eszköztárat, amivel a lehető legrövidebb idő alatt leveszi az alanyt a lábáról, közel férkőzik a személyiségéhez, megszerzi a bizalmát, elnyeri az együttműáködését.

Természetesen, ez sok helyen pénzzel is megoldható, de honnan annyi pénz egy fotósnak? Aki rendszerint nem nyerészkedik, inkább kiadásokba veri magát szenvedélyéért, hiszen most azokról beszélek, akik nem megélhetési fotósok, hanem kedvtelésüknek élnek.

Péter fiam szemében akár a kővilág is "szebben beszél" a humanoid fotónál. És van valami igaza - bár tudnivaló, hogy az igazságiok valahogy mindig a középen szoktak meghúzódni, úgy, hogy mindenkinek igaza legyen. Csak az a sajnos, hogy a legtöbb, saját igazságáért harcba szálló ezzel nem elégszik meg - mit meg nem adna, ha a maga oldalára csábítaná az igazságot!

...És hát erről szól az életünk, vagy nem?

(Az itt készült képek a wales-i Snowdonon, a kopár kővilágban készültek, 2014 szeptemberében)




CsP fotói

2015. február 10., kedd

Jégtörés (4)

Számomra az egymásra "rímelő" képek mindig azt jelzik, hogy készítőjük tudatosan keres és lát meg dolgokat maga körül. Sokszor nem is tudja igazából, mit hoz eléje a következő pillanat, de lélekben készen áll meglátni annak akár csak felsejdülését is.

Így magyarázhatók azok az egyezések, amik fotók és fotók között vannak - függetlenül attól, hogy ugyanaz a személy vagy más-más illető a szerző. Fiam esetében az alkotó egy és ugyanaz: ám a különböző helyszínekről és más-más időből hozott, szinte azonos értékű képek azt sugallják, hogy a fotós lelkét, fantáziáját tartósan és erősen foglalkoztatja az illető motívum. 

Íme a példának felhozott képek:




CsP fotói
A legelső fotó a szlovéniai Blednél készült és a hegyi tó közepén álló szigettemplomot ábrázol. Ritka trófea az ilyen (bár már sokan lefotózták - legtöbbször turisták), már csak azért is, mert aki ilyesmit akar fotózni, annak el kell utaznia az illető helyre. A középső kép bárhol készülhet - föltéve, hogy találunk valahol egy víztükröt és egy belőle kiálló, még az élet jeleit mutató fűcsomót. A harmadik már csak áttételesen, az absztrakció szintjén illik a sorba: a két első fotóval az a közös vonása, hogy épp úgy szerepel rajta a víz domináns szerepe, amely még a környező világot is - tükröződés formájában - magába szippantja, de nem bír azzal a csutakkal, mely félig megkorhadva, a víztükörből kiemelkedve várja végzetét. Sziget-lét az övé is, mely csupa agresszió, ellenállás és olykor nyugalom, béke és harmónia...

2015. február 9., hétfő

Jégtörés (3)

A fiam képeit, mivel családi megosztásúak, rendszerint intenzív véleménymondás fogadja. Olykor az a kifogás, hogy túl sok képet tölt fel egy-egy utazása nyomán (akár az ezret is megközelítve), máskor meg az, hogy miért hiányzik róluk - egy-két kivételtől eltekintve - az emberábrázolás?

Nem vitás, hogy sokszáz avagy ezernyi képet végiglapozni a számítógépen időbe kerül; van aki ezt nem engedi meg magának. Az ilyen ember számára egy tucatnyi - vagy éppen félszáz - fotó bőségesen elég ahhoz, hogy fogalmat alkosson egy virtuális útról. Abban is van valami, hogy a fotós szelektív szeme hozzásegítheti közönségét ahhoz, hogy csak az kerüljön nyilvánosságra, ami az alkotó szempontjainak megfelel. A válogatás szigorúsága, az alkotói "fukarság" nemes erény, amit érdemes kultiválni. Csakhogy... 

Mivel itt egy tanulási, kibontakozási folyamatról van szó, illetve egy belső körű nyilvánosságról, talán belefér ennyi "bőbeszédűség". Gyakorló fotósok tudják, mennyi utómunkával jár a digitális fotók letöltése, tárolása, rendezése, majd válogatása, nyilvántartása. Ha akarjuk, ha nem, mindez épp úgy hozzátartozik a mesterséghez, mint a képek levadászása.

Számomra - lehet, hogy csak magam lennék ezzel a véleménnyel? - tanulságosak a teljes, in extenso képsorok. Valóban látom, tapasztalom azt az utat, amit időrendben a fotós - esetünkben Péter fiam - megtett. Látom, hogyan bukkan egy-egy témára, néha annyira ösztönösen, hogy csak a negyedik-ötödik kísérletre tűnik föl a látvány mögött a téma, a fotós képi üzenete. És akkor tudom, hogy ott "nyomra" bukkant, amit megpróbált körbejárni és végül sikerült kihámoznia belőle a lényeget. Szeretem annyira a fotós tevékenységet, hogy ennek fejében vállaljam a lapozgatásra fordított időt.

Arra is gondolok, hogy Péter végül is csak egy amatőr, lelkesen fotózó civil, akinek megvan a heti munkabeosztása, feladatköre, maga is időgondokkal küzd, és a képválogatást, az esztétikai szűrést egy majdani, bizonytalan holnapra hagyja. Talán nem is érzi még igazán szükségét. Vagy mégis?




CsP. A téma körüljárása. Gödöllő, 2014

2015. február 8., vasárnap

Jégtörés (2)

CsP: Dimenziók (Obertraun, Ausztria, 2014) - fotós szem talált rá
Legelőször akkor kezdtem a fiam fényképező szándékára jobban fölfigyelni, amikor hétvégeken sort kerített egy-egy közelebbi vagy távoolabbi kiruccanásra. Egy-két nap, olykor három, az országon belül vagy a határokon túl... És mindig sok-sok képpel a tarsolyában tért meg.

Távol élünk egymástól, sok száz kilométerre, ezért legtöbbször virtuálisan vettem tudomást mind útjairól, mind a termésről; kissé furcsa virtualitásról beszélni akkor, amikor az egész fotózást uralja ma már a digitális technika, s az egész világ be van rendezkedve úgy, hogy amit ma itt, Csíkszeredában lefotóz valaki, az pár perc múlva akár egy Hongkongban élő is megtekintheti, ugyanolyan minőségben...

Virtuális vélemények virtuális képekről... Végül is ez lesz majd ezen a helyen a továbbiakban is.

CsP: Koncertterem a föld alatt (Aggtelek, 2014)  -  a hely szelleme szülte kép
Egy ideig nehéz volt eldönteni, hogy a kalandvágy-e a nagyobb fiam utazgatásaiban, vagy a fotózni való tájak, látványok keresése. Hiszen egyik is, másik is kellő vonzerőt jelenthet egy ember életében. Az pedig lehet természetes velejáró is, hogy ha valaki utazik, fényképezőgépet visz magával és megörökíti az útvonal jelentősebb látnivalóit.

A minden áron fotózni vágyónak nem föltétlenül muszáj utazgatnia ahhoz, hogy témára leljen: fotós téma bárhol akad, talán még a légüres térben is. Csak gép és kedv legyen hozzá. A haza hozott fotós trófeákat nézegetve-elemezgetve még csak fokozódott a zavarom: láttam olyan képet, amiről határozottan lerítt, hogy az utazás okán született. De olyanokra is egyre bővebben akadtam, amelyek arról árulkodtak, hogy azért kerültek lencsevégre, mert készítőjük hirtelen fotós szemmel nézett végig a világon... És nagyon sok esetben a szempontok óhatatlanul összekeveredtek.

(Folytatom)

2015. február 7., szombat

Jégtörés (1)

CSPéter: Pastorale
Tavalyi termésem katasztrofális: mondhatni egyenlő a nullával. Nem volt benne esemény, ötlet, szellem. Nem hajtotta előre a kikívánkozó közlési vágy. Hogy miért? Azt fogom több rendben elbeszélni, s ezáltal némileg rehabilitálnom magamat a saját szememben.

Mert az valahogy kevésbé izgat, hogy hű olvasóim hiába várták a Fotótanútól a már megszokott jelzéseket, gondolatokat, képi üzeneteket. A legjobban engem lepett meg és hozott mind nagyobb zavarban az, hogy mintha elvesztettem volna azt a belső üzemanyagot, ami 2009 februárja óta (tizenharmadikán telik ki a hat esztendő) meglehetősen rendszeresen hajtotta a blog "motorját".

A végső lökést egy tegnapi - amúgy prózai, de fotós - esemény adta meg: a HMKK fotósulija 12. évadjának a megnyitása. Ahová szégyen-gyalázat lett volna nem elmenni. És ahol végig kellett hallgatnom rovatom dicséretét - azét a blogét, amely már egy éve éppen csak éldegél, hogy ne temessék el teljesen.

Mi történt?

Lélektani vájkálás lenne jó ehhez, de azzal nem szolgálhatok. Marad a gyanú, a ráhibázás lehetősége. Valószínű, az áll a dolog hátterében, hogy legkisebb fiam elkezdett fotózni. Persze, az, hogy elkezdett, még nem nagy esemény, hiszen valamikor magam is "elkezdtem", a nagyfiamat sem hagyta-hgyja hidegen a fotografálás, a lányom is kacérkodott egy ideig a műfajjal, most gyakorló családi fotós. Ám Péter fiam ennél jóval többet és következetesebbet művel. Legalább is én úgy látom.

Láthatja-e egy apa helyesen a fia teljesítményét? Úgy, hogy ne lehessen elfogultsággal, részrehajlással vádolni? Egész életemben nagy gondom volt, hogy lehetőleg egyenlő távolságra maradjak a szellemi teljesítményektől és szerzőiktől. Ennek ellenére nekem is megvoltak, meglettek a szimpátiáim. Miközben továbbra is kézzerl-lábbal hadakoztam az elfogultság ellen.

Most azonban, mintegy másfél évi megfigyelés, tapasztalat után, leteszem a fegyvert. Ami jelenleg a fotóval kapcsolatban foglalkoztat, az a fiam felvételein keresztül fogalmazódott problémává. Holnap-holnapután a mainál okosabb leszek....