A következő címkéjű bejegyzések mutatása: tárlat. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: tárlat. Összes bejegyzés megjelenítése

2017. március 23., csütörtök

Kép / Társak

Hamarosan bezár a Magyar Művészeti Akadémia kísérletező kedvű Film- és fotóművészeti Tagozatának február 4-április 2 között nyitva tartó budapesti tárlata a Pesti Vigadóban. Akik végigjárták a kiállítótermeket, azt mondják, szép, hatásos kiállítás. Akik az esemény alkalmával készült remek kiállítású és nyomdatechnikával készült katalógust lapozgathatták (mint pl. alulírott), azok úgy érzik egy kicsit, mint akik vissza-visszalopózhatnak a kulcslyukon, s az egyedi élményt elmélyüléssé változtathatják.

A "társak" emlegetése a címben nem véletlen: a rendezők arra kérték az akadémikus fotósokat, mutassanak be, felkérés alapján egy egy nem akadémikus képírót, akikkel valamilyen módon közösséget éreznek. A bemutatás képpel és szóval is megtörtént, s így izgalmas párosításban láthatunk 28 remek magyar fotóst, jellemzően kiemelkedő munkákkal és törekvésekkel.

Számomra a párositások - kevés kivételtől eltekintve - esetlegesnek és némileg mesterkéltnek hatnak, ezért nem is próbálom követni az elemzésnek ezt a vonalát, viszont cserében rámutatok néhány olyan képre, melyeket érdemes fénybe hozni. Válogatásom természetesen, maga is "sántit", mint ahogy minden izelitő a teljes egészből, amit csak a valódi esemény képes nyújtani.

Balla Gergely: Halálgyár (Mészégető) 1994
Benkő Imre: Lenin körút, 1988
Bicskei Zoltán: A Kanizsai anzix c. sorozatból
Boros György: A Sóstó c. sorozatból
Dormán László: Miska bácsi / Drávaszög

Horváth Péter: Telefonáló (Király Tamás)
Katona Tamás: Az Álom a szinházról c. sorozatból
Koffán Tamás: Korcsolyázó / Szék, 1981
Kunkovács László: Járgányos kukoricadaráló, 1983
Molnár Zoltán: Copsa Mica, Románia
Moser Zoltán fotója
Sára Sándor: Azok az ötvenes évek c. sorozatból
Török László: A Cigányok c. sorozatból
Ádám Gyula: Medvékkel táncolók

2015. február 17., kedd

Díjazták a farsangi fotópályázat legjobb munkáit

I. díj: Vinczefi László (Sepsiszentgyörgy) – Bölöni farsangolók
Népszerűnek bizonyult a Hargita Megyei Kulturális Központ által meghirdetett Székelyföldi farsangi szokások fotópályázat. Összesen 394 fotó érkezett be 48 alkotótól, 19 településről neveztek a fotópályázatra Magyarországról is küldtek be fotográfiákat. Ebből 37 fotót válogatott be az öttagú zsűri a XXIII: Megyei Farsangbúcsúztatón, Kászonaltízen február 14-én, szombaton megnyílt tárlatra. A kiállítást a kászonaltízi művelődési ház előcsarnokában tekinthetik meg az érdeklődők február 20-áig. Feltehetően, a tárlat a későbbiekben más helységeket is fölkeres.
II. díj: Péter Hajnal Margit (Sepsiszentgyörgy) – A hamvasok

III. díj: Kristó Róbert (Csíkszereda) – Téltemetés


Labancz István (Csíkszereda) – Csatttt - különdíj
Fotó: Sánta István Zsolt (Sepsiszentgyörgy) – Bábok égetése - különdíj

2012. augusztus 17., péntek

Kései tárlat

Miklós Csongor panoráma fotója

A Csíkkarcfalván élő Macalik Ernő jócskán kivárt, amíg fotósként is, teljes fegyverzetben a közönség elé lépett. Fotografáló emberként évtizedek óta ismerte őt a falu, de az egyik helyi lap is, meg egy időben a Bukarestben szerkesztett országos magyar lap (Előre) is gyakran közölt tőle - miután 1985-ös megismerkedésünk után egy stósz papírfotót kiudvaroltam tőle, azzal az ígérettel, hogy bár kópiákról van szó, nagyon fogunk rájuk vigyázni.

Azóta sok víz lefolyt mindenféle folyó medrében, az idők mindenütt változtak, lapok szűntek meg és újak alakultak, magam megszűntem aktív újságíró lenni, lakhelyet változtattam, de a Macalik-fotók zömét sikerült megőriznem, még azok közül is, melyek megjárták a nyomdai lét zegzugos útjait. Mert egyesek, sajnálatos módon, odavesztek. De ami megmaradt, azt most, a 2012. augusztus 15-i, ünnepélyes tárlatavatón alkalmam volt átnyújtani - megőrzés után - a meglepett és boldog szerzőnek, aki fotósként végigjárta a műfaj történetének majd minden szakaszát és markáns néprajzi- és tájfotósként jelezte szűkebb és tágabb környezetének, hogy dolgos évei - a pillanatnyi látszat ellenére is - hatványozott értékteremtéssel teltek el, s talán még van idő arra, hogy erőltetett menetben felszínre hozza felstószolt kincseit.

(Lásd még Macalik Ernő fotóit az urszu 2 honlapon)

2012. január 12., csütörtök

Tekintetek

Horváth Dávid magyarországi fotográfus Tekintetek címmel rendezett tárlatot közvetlenül tavaly karácsony előtt a budapesti Cultiris Galériában. A tekintélyes fotóriporteri múltra (Ország-Világ, Esti Hírlap) visszatekintő, jelenleg szabad foglalkozású fotográfust jó ideje foglalkoztatja a gondolat, hogy fotóalanyai -.kezdetben írók, művészek, értelmiségi személyiségek ültek neki modellt - tekintetén keresztül mutatja be az emberi jellemet. Egy idő után ezt tudatosan kiterjesztette az egyszerű, elesett emberekre is. Egy, a témáról készült interjú nyomán ragadt rá a jelző, amivel ma a sajtó előszeretettel emlegeti: "a szomorú tekintetek fotósa". Egyik ilyen felvétele, az Eörsi István költő mágikus szemeiről készült, pár éve díjazott volt a magyar sajtófotó pályázaton is.


Könnyű eldönteni, mennyire sikerült Horváth Dávidnak a nem mindennapi, kitartó munkát igénylő vállalkozás. Gazdag honlapján - amelyen igen tanulságos szakmai vallomását föltétlenül el kell olvasni - a Mágikus szemek címszó alatt meggyőző anyag áll rendelkezésünkre ahhoz, hogy igazat adjunk a művésznek: az ihletetten kiválasztott rész a fotóban minden esetben szuggesztíven hordozza az egész jellemző bélyegét. Így a Horváth Dávid-féle tekintetek is. Amelyek kitartóan faggatják a művészt, s rajta keresztül bennünket is.

2011. december 7., szerda

Zágon a Székelyföldnél

Szentes Zágon ma délután hazatér, egy tárlat erejéig, s a Székelyföld folyóirat (zseb)galériájában akasztja ki fotóit. Talán valamivel többet, mint amennyi itt látható szórólapjára ráfért, de semmi vész - az általa megválogatott munkák rendszerint a javából valók. Gyanítom, hogy ismert igényessége máig nem hagyta el.


Amúgy figyelemmel kísérem munkásságát, örvendek neki, valahányszor (ritkásan, de) hazalátogat, élményt jelent egy-egy HMKK-fotótáborbeli részvételének eredményességébe betekintést nyerni - még akkor is, ha úgy tűnik, hogy a képeit mindenek előtt a kompozíció, az elrendezettség, a szerzői akarat és ízlés dominálja. Ma is rejtély számomra, hogyan képes uralni a képi valóságot, de tény, hogy amit számunkra megmutat, azt az övének tudjuk.


A fentebb leírtakat ellenőrizendő, el lehet időzni Szentes Zágon egyik lehetséges portfóliójánál, melyet a munkakapcsolatunk révén hozzám került munkáiból állítottam össze.

2011. november 17., csütörtök

Kolta Galéria, 2011. november 10.

Ádám Gyula budapesti tárlatnyitója esemény volt a Kolta Galéria megszokott közönsége számára is. A jó hangulatú indítás, a bevezető szavak, a népzenei közjáték az egyik legnagyobb erdélyi prímás örökértékű portréja előtt, a tartalmas, érdekfeszítő szakmai beszélgetés a mikrofon előtt mind-mind hozzájárultak a csíkszeredai fotóművész utánozhatatlan esztétikai profiljának, tapasztalatának az érzékeltetéséhez. 


Az eseményen jelenlévő pályatárs és tanítvány. Márton Ildikó fotózta a történteket, rendelkezésemre bocsátott képes krónikájából válogattam az itt látható beszédes fotókat.




2011. október 27., csütörtök

Pillantás a szőnyeg alá


Ádám Gyula a budapesti Kolta Galériában

(A tegnap megjelent szereda.origo c. csíkszeredai műsormagazin számára írtam az alábbi tárlat-előzetest Á. Gy. munkái kapcsán.)



November 10-én nyílik tárlata Ádám Gyula csíkszeredai fotóművésznek abban a rangos kiállítóhelyiségben, amely így ajánlja magát: "2005 októberében megnyitott fotógalériánk névadója a tragikusan fiatalon elhunyt fotótörténész, dr. Kolta Magdolna, a Magyar Fotográfiai Múzeum és a Magyar Fotográfusok Háza (Mai Manó Ház) alapítója, a magyar fotográfia elmúlt tizenöt évének egyik legfontosabb, megkerülhetetlen személyisége. A galéria vezetője Katkó Tamás fotóművész, művészeti tanácsadói a legfontosabb szakmai szervezetek képviselői: Haris László fotóművész, Kincses Károly fotótörténész és Korniss Péter fotóművész."

Ádám Gyula a megnyitó után pár héttel, november 28-án lesz ötven esztendős. Tárlata, amit e sorok születésekor állított össze, egyfajta összegzés is: régi és új munkák szűkösen mért elegye. Visszafogottságát ne úgy értelmezzük, mintha nem telne ki műhelyéből egyszerre több tárlatra való is, de Az említett galéria szabályai ugyanis előírják a mindenkire kötelező érvényű jelszót: keveset, de jót...

Az ötvenet elérve, mint minden alkotó ember, Ádám Gyula is így vagy úgy, felér a tetőre. Mondhatni, paradicsomi állapotok. Erejének még teljében, bőven van már mire visszapillantania, van mit számbavennie és nem egyszer újra felfedeznie, az élettapasztalat szűrőjén általengedve. A készítendő tárlat árnyékából üzeni a fotográfus: egyre többet gondol arra, hogy ideje lenne végre alaposabban benéznie a szőnyeg alá. Ahová nap nap után, hétről hétre, hónapról hónapra, évről évre mondjuk úgy, beseperte munkálkodása hozamát, s amikor éppen kellett, csak előhúzta onnan mindennapi csodáit, amiket viszont bő kézzel, számolatlanul mért mindenkinek, aki kérte, aki számított rá.

Tehette, mert jutott is, maradt is - de mi? De mennyi?

(A folytatáshoz mindig kattintson a További bejegyzések-re)

2011. október 5., szerda

Nopcsa vándorkiállítás

Albán férfiak a Lezha környéki Blinistből
(Fotó Nopcsa Ferenc)
Száz esztendeje készült képeket (kb. 140 fotót) tartalmaz az a vándortárlat, melyet a huszadik század elején élt erdélyi születésű polihisztor - s egyebek mellett fotográfus -, Nopcsa Ferenc munkáiból válogattak össze. A kiállított fotók ugyan csak kópiák, hiszen az eredeti példányokat Bécsben és Londonban őrzik.


A Fotótanúban 2009 augusztusában olvasható bejegyzés a Nopcsa-féle fotográfiák jellegéről és értékéről, s örömmel állapítom meg, hogy az eddig inkább csak a bennfentesek által mutatott érdeklődés mindinkább kezd kisugározni a nagyközönség felé is. Nopcsa ezáltal "hazatalál", s mindaz, amit szenvedéllyel, nagy érdeklődéssel és élete valamennyi tragikus kalandja során megörökített, s ekként átmenekítve az utókorra hagyott, az most rendre megnyílik előttünk.


A neves dinoszaurusz-szakértő, az utolérhetetlen albanológus, utazó, diplomata és tudós fényképész Déván született, innen indult vándortárlata is, hogy a héten, péntekig a vajdahunyadi művészeti galériában, október 10-14 között a hátszegi művelődési házban, majd Dévára megtérve, november közepéig ismét a szülővárosban dokumentálja azt, hogy a szellemi élet legjobbjai úgy hagynak maguk után nyomot, hogy egyúttal a korról vallanak, hiteles szavakkal és képekkel.


Ahogy Nopcsa is tette fotóin.


*
Hivatkozások:
Nopcsa Ferenc albániai fotói
Nopcsa Ferencről

2011. május 6., péntek

Női arcok - fotótár 5

A kiállítás plakátja / Márton Ildikó munkája
Ma délután a Szeptemberi fotósulisok újabb tárlatát nyitom meg. A Fotótanúban otthonosak tudhatják, kiket takar e név. Az "újszülötteknek" mondom: a Hargita Megyei Kulturális Központ professzionális fotótanfolyamának második évadját kijáró, önszerveződő fiatal fotósok társulásáról van szó.


Anyák napja közeleg, így a csíksomlyói Jakab Antal Tanulmányi Házban berendezett kiállításuk érthető módon a nőiség, az anyaság köré szerveződött. Hálás, ugyanakkor nem könnyű téma. A címválasztás (Női arcok) is jelzi, hogy a szervezők tisztában voltak vele: ahhoz, hogy megfeleljenek a kihívásnak, tulajdonképpen az arcok mögötti világot kell megcélozniuk, mert a látszatokkal beérni ma már jobb esetben is minimalizmust jelet.


Az örvendetesen aktív fotósulisok elvitathatatlan érdeme, hogy ütemesen, következetesen hallatnak magukról. Az, hogy fotóznak, már-már természetes. Ami ezen felüli plusz, az, hogy a megmutatkozást, a kritika magukra szabadítását fontosnak tartják, már olyan erény, amit sietek mindjárt az elején kihangsúlyozni. Ha nem egyébért, már csak azért is, mivel bíznak bennem, hogy tanácsaimmal nem viszem tévútra őket.


Azt mindenképpen dicséretesnek tartom, hogy tanáraikat maguk mellett kívánják tudni, s ezzel is vállalják a szakma kihívásait. Az is rendjén való, hogy élve növekvő (el)ismertségük varázsával, másokat is maguk mellé engedtek, előbbre tartva a közösségi megmutatkozást az egyéni érdekeknél. Csakhogy, mindezek mellett, az alkotói kiteljesedés az igényesség fokozódását is megköveteli a társaságtól. Nem szervezési, hanem mélységesen esztétikai probléma az, hogy egy kiállítás tárgyául választott gondolathoz, tárgykörhöz mindenek előtt lényegileg - és ne formálisan - igazodjunk. Nőt ábrázolni képi megfogalmazásban lehet úgy is, hogy arcát teljességgel mellőzzük. És sajnos, létezik olyan fotó is, amelyről lerí az ábrázolt nő hiánya, pedig formálisan ott van rajta, nem egyszer akár több példányban is!


Az ábrázolás motiváltsága, a kifejezés professzionalizmusa kulcsfontosságúak mind az egyéni, mind a közösségi alkotói megmutatkozásnál. S ugyanakkor milyen lelki vívódásokkal jár, milyen, egymástól időben és térben távol eső törekvéseket képes egy fedél alá hozni, bizonyítja az a néhány, általam alkalmilag kiválogatott költői minta is, melyek az anyaságról, a nőiségről szólnak, a mai tárlat szellemi háttereként. Ide most csak Petőfi Sándor Füstbe ment terv c. versét illesztem, a többit - Lakatos Demeter Anyám és Paizs Tibor Az asszony eljövetele - linkelem.


Petőfi Sándor
FÜSTBE MENT TERV




Egész uton - hazafelé -
Azon gondolkodám:
Miként fogom szólítani
Rég nem látott anyám?


Mit mondok majd először is
Kedvest, szépet neki?
Midőn, mely bölcsőm ringatá,
A kart terjeszti ki.


S jutott eszembe számtalan
Szebbnél-szebb gondolat,
Mig állni látszék az idő,
Bár a szekér szaladt.


S a kis szobába toppanék...
Röpűlt felém anyám...
S én csüggtem ajkán... szótlanúl...
Mint a gyümölcs a fán.


Dunavecse, 1844. április


*


A tárlat anyaga megtekinthető itt; kiállítók: Ádám Gyula, Erdély B. Előd, Molnár Attila, Veres Nándor, Hegedűs Enikő, Kelemen Kinga, Márton Ildikó, Tamás Ildikó, Virágh Zsuzsa, Vitos Hajnal, Csomortáni Ernő, Fülöp Szilárd, Incze András, Kelemen Csaba-András, Lőrincz Lehel, Sütő Gábor.

2010. december 20., hétfő

Advent Abásfalván

Ádám Gyula fotói


Két tucatnyian ültünk tegnap az abásfalvi unitárius műemléktemplomban, egyik oldalon a nők, másikon a férfiak. Középen, a szószéknél a tiszteletes. Odakint csattogott a hideg, az éppen elállt havazás után szél kergette a pelyheket. Odabent vatag párával pipált az Ige minden kiejtett szava. Néztük egymást, a gyér padsorokban, olykor felcsendült a közös ének, az imádság és tudtuk: Abásfalva búcsúja az óesztendőtől az idén is s ezután is egyre szűkebb körben zajlik majd. A hímzett vászonborítós énekeskönyveket egyre kevesebben lapozgatják, s egyre kevesebb kéz kulcsolódik imára.


De akik a templom hidegét elviseltük, egyemberként vonultunk istentisztelet után a közbirtokosság szomszédban álló épületébe, az egykori abásfalvi iskolába, ahová már csak emlékezni járnak, akik valamikor tanulókként kőlépcsőit koptatták, de az már nagyon régen lehetett. Abásfalván, ha van is néhány gyerek, már eljárnak tanulni távolabbra. A volt iskolát szépen kipofozta a közbirtokosság, amely még bírja úgy ahogy erővel, pénzzel, az emeleti nagy teremben, körben a falakon a Homoródi vasárnapok című fotókiállítás képei kaptak helyet, külön fő falon az abásfalvi képek; a Szeptemberi fotósulisok és barátaik nemrég Csíkszeredában, majd később Marosvásárhelyen is bemutatott homoródi tárlata adventi esemény, látványosság a falu népének - már akik a jeges, zimankós időben még kimerészkednek a házból a csúszós útra. 

2010. november 2., kedd

Fotótár 04



Ezt a meghívót nézegetem két napja, természetesen nem érdekmentesen és nem kimondottan esztétikai megfontolásból. (Pedig azt is megtehetném, miért is ne?!)

Egyelőre azonban jobban érdekel az a szerep, amit a tárlatrendező Szeptemberi fotósulisok és barátaik a hétfő délután megnyitandó kiállításon nekem szántak. Rá se kell klikkelnem a Márton Ildikó artisztikus fotó(meghívó)jára, s látom, hogy ott vagyok, mindjárt a legfontosabb közlendők alatt mint hivatásos ceremóniamester.

Megbecsülés,de még inkább felelősség ez a szereposztás. Nekem is vizsga, mint a közösen jelentkező, oktató-mestereik mellett a megméretkezést vállaló fiatal fotósoknak a mélybe ugrás. Nem egy közösségi megnyilvánulásukat kísértem figyelemmel s azt sem rejtettem véka alá, hogy sokat várok tőlük. Elsősorban azért, mert úgy látom, megértették az alkotás vezérerkölcsét: a siker útját csak a munka alapozása teheti tartóssá. 

2010. október 2., szombat

Malomban


Ma tárlatok híreiben dúskálok. Tegnap nyílt meg ugyanis Santa Fében (Új-Mexikó) az általam igen tisztelt és kedvelt Korniss Péter kiállítása.Irígylem az odavalókat, meg ugyanakkor örvendek is, hogy a világnak ama távoli része így valamelyest összekapcsolódik a fotóművész képvilágának jellegzetes motívumaival.


Nyugtalanító kérdés: vajon mit olvas ki a Korniss-képekből egy odavaló tárlatlátogató? Ezt próbálom napok óta elképzelni, miközben a tárlat internetes műsorfüzetét pörgetem, a képeket nézegetem.


Számomra minden ismert, otthonos, világos, bár mindig megborzongok a művész képeinek rejtett talányosságán. Ama rejtett, bonyolult világon, melyben az új és a régi, a hagyomány és a divat olyan harsány nemtörődömséggel ölelkezik.

2010. július 26., hétfő

Volt egyszer...


Vénig László nagykárolyi fotóművész nyolcvan esztendőt töltött. A Partium jeles képírójának a szatmárnémeti városházán állították ki a múlt héten 72 fényképét, amelyek - a krónikák szerint - az utóbbi ötven évben készített fotóinak kvintesszenciája. Hinni szeretném, hogy így van - Vénig László ugyanis régi motorosa a szakmának, és sokat tudna mesélni mindarról, amin az erdélyi fotó az évtizedek során átment és értékként fölhalmozott.

Képeivel több évtizede találkoztam már, a lapok, amelyeknél dolgoztam (Ifjúmunkás, Előre, RMSZ) kivétel nélkül megbecsülték munkásságát, mert sosem morfondírozott azon, hogy mit lehet és mit nem lehet, hogy mi a menő és mi nem, hanem tette a dolgát a szíve és a lelkiismerete szavára hallgatva. Az ilyen alkotó nem mindennapi életművet tud rendszerint felmutatni...

Egyik kedves, mélyértelmű, némileg szürrealista, de a dokumentáris fotózásból eredeztethető felvételével illusztrálnám szavaimat. A Volt egyszer... c. fotója egyszerre hiteles lenyomat, líra és vízió; nem véletlen, hogy tudtommal sok fotótárlaton megfordult már és mindenütt mély hatást váltott ki. Maga a cím is annyira találó, hogy nehéz rálicitálni - a rommá mállott épület (otthon?) falán megmaradt páros fotó lehet akár illúzió is, de lehet makacs tény. Számomra azt üzeni, hogy az emberi kapcsolatok tartósabbak minden kőnél, agyagnál, malternél, betonnál, kötőanyagnál. Ez a megmaradás titka. A többi régészet, történelem és mítosszá váló képzelet...



2010. május 14., péntek

Mezőségi mindennapok


Tárlat tárlat hátán...

Tavasszal szorgalma-
sabbak lennének a fotósok? Az emberiség - és mondhatni, az egész élővilág - mindenesetre aktívabb, mint minden más szakában az évnek. A mindennapok rendje szerint ugyanis a tél túl hideg, a nyár túl meleg, az ősz túl esős - egyedül a nyár reményteljes, enigmatikus, biztató...

Bálint Zsigmondnak tegnap nyílt mesés mezőségi fotóiból kiállítás a marosvásárhelyi Várgalériában. Vastagfalú, patinás helyiségekben. (Úgy látszik, Erdélyben a történelmi maradványok rendre művészi alkotásokkal népesülnek be - és jó, ha benépesülnek!)

A fotóst jól ismerem még fekete-fehér korszakából, amikor a Mezőség és a Sóvidék falvait járva néprajzi érdeklődéssel és szorgalommal fotózott mindent: gereblyétől a szalmakalapon át a fonóbeli életjelenetekig. És most, a hetvenen is túl járja a terepet. Pedig élhetne eddigi terméséből, megszámlálhatatlan sokaságú trófeáiból. De őt a feldolgozás mellett még mindig a begyűjtés varázsa élteti. Éppen csak megnyitotta kiállítását, s már igyekezik is Csíkmadarasra, a 20. HMKK-táborba, amelynek egyik kiemelt meghívottja. Mint olyan, aki eddig valamennyi tábort megtisztelte jelenlétével. (Akárcsak Ádám Gyula, aki a tárlatról szóló képes híradást hozta blogjában; a képek pár órával a verniszázs előtt készültek...)

2010. május 6., csütörtök

Feketén, fehéren


Négy évvel ezelőtt, ugyanebben a teremben indítottuk útjára a gödöllői Danis János Vándorkamerá-ját; azt a sokszínű, üde, mindenek előtt Erdélyre, a Székelyföldre hangolt fotótárlatot, ami a későbbiekben mindenhová érvényes útlevele lett a fotografálás világában.

Azt mondtam, indítottuk, hiszen abban tevőlegesen és önzetlenül résztvett számos helybeli művészbarátja, a fotóstársadalom, akik most is ugyanazzal az érzéssel és ragaszkodással segítettek tető alá hozni a mai tárlatot.

Szívesen tettem eleget akkor is a feladatnak, hogy riporteri kíváncsiskodásommal, biztató szavaimmal elmessem a tárlatavató képzeletbeli szalagját, s teszek eleget most is, amikor új visszatérésével, az eltelt időszakban meghirdetett fényírói programjával - mármint elszánásával, hogy ezúttal feketén, fehéren láttatja a világot - Danis János a továbblépésnek, a művészi útkeresésnek kíván eleget tenni.

Egy ilyen szándék, bár merész kihívás, tulajdonképpen nem új, hiszen a különféle technikák, mint kiderült, nem csupán történelmileg igazoltak és indokoltak a fotóművészetben, hanem egyre gazdagodó eszköztárral állnak a kifejezéshez adekvát eljárást kereső jelenkori fotós rendelkezésére.

Danis János esetében úgy is felfoghatnánk mindezt, hogy amikor a fényírás még csak a fekete-fehér technikát ismerte és gyakorolta, a korabeli művész magától értetődő kényszerűségből lépett volna arra az útra, amit viszont ma szabad akaratából és alternatív megoldásként, lehetőségként választ a ma fotósa. A Kényszerűség és a Szabadság között óriási a távolság, akár a hideg és a meleg - vagy bármilyen más véglet, pólus - között, de azért megvannak a közös érintkezési pontjaik is; példának okáért a nulla fokban, vagy sarkok esetében az Egyenlítőnél. Ez az a zóna, amelyben minden megeshet, illetve akár semmi sem történhet. Tulajdonképpen a kölcsönösen szabad átjárás egyikből a másikba az, ami mozgásba hoz mindent, válik értékteremtővé, amikor mind a két póluson otthonosan, a hely specifikus szellemének megfelelően tudunk élni, megkapaszkodni, önmagunkat kifejezni.

Jól látja Danis János, és ez a tárlata, a hozzá fűződő kísérlete is bizonyítja, hogy az opciója nem lehet kizárólagos, a fekete-fehéret választó művész nem tagadhatja meg mereven a színek világát, nem játssza el újra a fotótörténetnek azt a mind jobban távolodó korszakát, amelyre ma sokan nosztalgiával emlékezve tekintünk, s amelynek művelői mit nem adtak volna, ha birtokukban tudják a későbbi isteni tudást: a látvány természetes színekben rögzítésének kunsztját!

Ma még nem tudni, meddig kívánja folytatni ezt a kísérletét és hová kíván általa eljutni Danis János; feltételezhetően addig, amíg minden hasznos tanulságnak a birtokában, csalhatatlanul és pillanatok alatt el tudja majd dönteni, hogy mikor érdemes fekete-fehéren láttatni a képet és mikor nem szabad feladni a teljes értékű világlátás és -láttatás lehetőségét, illetve tudatosodik benne, hogy az eljárások és a technikák még sok titkot és új, ismeretlen esélyeket rejtegetnek.

Felfedezésükhöz kívánjunk a művésznek erős ambíciót, kitartó elmélyültséget és sok szerencsét!

Csíkszereda, 2010. április 6.

Cseke Gábor

Illusztráció: a kiállítás katalógusának fedőlapja

(Elhangzik ma délután, a csíkszeredai Kriterion Galériában, Danis János Feketén, fehéren c. fotótárlatának megnyitásán)

2010. május 4., kedd

Életút


Ma délután fiatal, magát fotográfiával eljegyezni kívánó fiatalember, Sütő Gábor bemutatkozó tárlatát készülök megnyitni, többedma-
gammal. És felkérésre - mint mindig.

Magamtól nem szoktam felajánlkozni, hiszen ítélkezéshez nincs se erőm, se kompetenciám; amúgy kedvem sincs osztani az észt. Hogy megmondjam, ki a művész és ki nem az. Hogy ki viszi valamire és ki nem. Ebben aztán senki se lehet csalhatatlan...

Elmondani viszont, hogy mire gondolok az alkotásokra tekintve - ennyi még belefér a feladatba.

Sütő Gábor az itt látható fotóját "áldozta föl" arra, hogy meghívót szerkesszen barátainak, ismerőseinek. A kép ekképpen telitalálat - ahhoz is, ami a tárlat címe maga (Életutak), de ahhoz még inkább, amint a fiatal fotós akaratlanul is átvilágítja saját magát, szándékait.

A látvány egésze egyfajta tétova megdermedtség, várakozás. Lovas és lova kivárva figyelnek: itt vagyunk, készen állunk, mi következik ezután? Mintha egyenesen a fotóstól várnák az eligazítást, a feladatot, a megmutatkozásuk célját és értelmét. Ott várakoznak, fegyelmezett és tanácstalan modellként, az út jobboldalán, szélre állva, immár az örök kivárásba merevedve. Se haladás, se menekülési szándék, se valamilyen akarat leghalványabb jele nem olvasható le róluk.

Valami hasonló felkínálkozás tapasztalható más képein is (a tárlat anyagához itt kell belépni). Portréalanyai szelíden, mintha jó ismerős előtt, kitárulkoznak: itt vagyunk, parancsolj velünk! És mintha azt is megkérdeznék (vagy csak én hallom ki a néma kérdést?): Sütő Gábor az életútjukra kíváncsi, vagy csak fotózni kívánja őket?

Amíg az alkotó ebben dönteni tud, kérdésük jele ott marad - hol nyíltan, hol diszkrétebben rejtezve - a képein. Emberarcainak, életképeinek, miliőinek vonásain, részletein. Az őszinte válaszhoz kívánjunk neki kitartást és mindenek előtt szenvedélyt!

2010. április 29., csütörtök

Kép-játékok, játék-képek


A tavasz nem csak a természetet lódítja meg, de a kiállítások sűrűbb vérkeringését is beindítja. Jövő héten például máris két helyi kiállításra vagyok hivatalos - részletekről majd akkor -, ma estére pedig Sepsiszentgyörgyről jött hír szerint régi ismerősöm, Hlavathy Károly tárlatát nyitják meg. A kiállítás szándékairól és részleteiről maga a mellékelt plakát beszél, s a tárlat képein végigtekintve - egy sepsiszentgyörgyi portál (sepsiszentgyorgy.info) ötletesen a távoli érdeklődők segítségére sietett azzal, hogy a falakra aggatott képeket virtuális galériába rendezte - mindjárt a kísérlet jut az eszünkbe, ami nem csupán a fotográfust, de alanyát és modelljét, a mozgásművészeti demonstrációt előadó "Momo"-t is kötelezi.

Végül is a" játék" olyan bocsánatos bűn a művészetben, ami mindent felold és mindent megmagyaráz, még azt is, amit logikával és fegyelmezett értelemmel szinte lehetetlen. Az alsó képen ábrázolt tanácstalanság, az üres utazóláda előtti megjátszott bambulás remek indítás, eleven kérdőjel, amire a mozgás- helyzetekben és -változatokban tobzódó képsor végén ha nem is válasz, de elegendő információ érkezik arról, hogy a mozgásművészet szűnni nem akaró átváltozásai nincsenek ellentétben a fotográfia befagyasztó szándékaival. Miközben a testbeszéd látványa új és új alakot ölt, a megörökített pillanatok rögzítése és önálló, újra értelmezett rendszerbe illesztése megteremti a kaland kalandját, a játékból lepárolt játék-esszenciát, mely úgy hordozza magában a szépséget, akár ha virág nyílásának titkos pillanatairól rántanánk le a leplet.



2010. február 6., szombat

Korniss Kolozsváron


Rendkívül jó hír a láthatáron: Urbán Ádám jelezte, hogy hamarosan, pontosabban március 3-án Kolozsvárott megnyílik
Korniss Péter Fotográfiák (1967-2008) c. fotókiállítása, ami úgy is értelmezhető, hogy az erdélyi származású jeles fotóművész végre hazatér, bemutatni mindazt, amit szülőhelye iránti ragaszkodása megannyi tanúságaként zömmel az erdélyi valóságból megörökített munkáival.

Az 1937-ben Kolozsvárott született Korniss 12 éves korában költözött családjával Budapestre. A hatvanas évek elején jegyzi el magát szorosabban a fényképezéssel, s szakmai beérése a huszadik század utolsó évtizedeiben következik be. Ehhez hozzájárultak erdélyi hazalátogatásai, amelyekről mindegyre a vidéki népélet kendőzetlen valóságát, alakulóban lévő szokásvilágát, ellentmondásosságát megörökítő gazdag anyaggal tért haza. 1999-ben megkapja a Kossuth-díjat, 2004-ben a Pulitzer Emlékdíjat, neves nemzetközi fotóművészeti társaságok választják tagjaik sorába. 1999-ben alkalmam volt lenyűgöző kiállítását látni a bukaresti parasztmúzeumban (Muzeul Ţăranului Român), most pedig szülővárosa készül vendégül látni egy kerek hónapon át a Művészeti Múzeum termeiben.

Ennyi felvezetéssel elérkeztünk az 1976-ban készült Krumpliszedő c. képéhez, amit a művész honlapjáról válogattam, s amelyen érzésem szerint látni lehet a Korniss-féle fotográfiák sikerének a titkát - ami nem más, mint a valóság hiteles és lényeglátó kimetszése olyan jelentéses és szinte utánozhatatlan kompozíciókban, amelyek nem csupán a témát ábrázolják, nem csak a technikai tökéletességükkel tűnnek ki, hanem a paraszti, a vidéki élet esszenciáját fejezik ki. Azt az önpusztításig menő közvetlen, kíméletlen kapcsolatot a természettel, amely egyrészt meggyötri a falusi embert, ugyanakkor értelmet ad létének, mozdulatainak, szépségének. Ez a krumplit szedegető asszony egyrészt szánnivaló azért a semmi kincsért, amiért úgy kell megkínlódjon, mintha aranyrögöket kapirgálna össze a földről. De mert ismeri az elhivatottságát és elfogadja saját sorsát, a maga szíjas, dísztelen asszonyiságában is megnemesedik minden mozdulata, krumplikat markoló keze, amit csak megérint, kinccsé, életté válik. Ez mind ott látszik ebben a mély asszonyi lehajlásban, amelyből immár nincs felemelkedés.

2010. január 21., csütörtök

Egy tárlat anatómiája (2)


Szerdáról csütörtökre virradó éjszaka a tárlatnyitó közönségére várva szunnyadoztak a kiállítóteremben
a Garadosi panoráma c. fotókiállítás képei. Az éjszaka mínusz 25-re hűlt le Csíkszeredában a levegő, valószínű, hogy a hűlő falak között a képeket is megdolgoztatta a hőmérséklet ingadozás. Pöndörödhettek-pattoghattak kedvükre, egész éjszaka, majd reggel a kiállítást szervező-adminisztráló Ádám Gyula feltűzte a képaláírásokat.

Amelyek ez alkalommal csak a fotográfusok nevét tartalmazták. Ezt is azért, hogy a tizenkét művészember stílusát könnyebben azonosítani lehessen.

Örök vita különben fotósok körében: kell-e címet adni egy képnek, vagy beszéljen a mű magáért? Az az igazság, hogy vitatkozni helyes és szép dolog, mély demokratizmusra vall, csak nem mindig célravezető. Egy vérbeli alkotó mindig tudja, hogy mi válik hasznára alkotásának, mikor kell üzenetét megtoldani "egy lépéssel", egy gondolat vagy eszmei villanás erejéig. Mert valóban, vannak beszélő képek is, amelyek mindig és mindenhol önmagukat mondják. De vannak olyan gondolatgerjesztő, nyugtalanító, az emberben nem kimondottan befogadást, hanem együttműködést, szellemi partnerséget elváró alkotások, melyeket nem árt értelmezni, napirendre tűzni.

Urbán Ádám itt látható csíkszentdomokosi képe valahol a középen helyezkedik el. A tárlatterembe lépve azonnal a szemközti falon helyezkedik el, 5o cmx 50 cm-es méretben, valamivel feljebb, mint szemmagasságban és azonnal magához rántja a tekintetet. Ehhez hozzájárul a képet uraló, pirosruhás cigánylány, amint rokolyáját a világnak tárva nem csak teljes valójában, minden gátlás nélkül, ám minden megalázkodás nélkül megmutatkozik, hanem a lábainál kuporgó, kisebb leányt - feltehetően hugát - óvva vállalja másságát. Még vállalja. Arcán nem tudjuk felfedezni a sorsát eligazítani hivatott kiutat, számára a pillanat létezik, aminek viszont teljhatalmú ura. A lánykák háta mögötti díszlet egy romatanya összerótt kerítésléceire dobált, ágyneműként használt rongyok halmaza, amit szárítani-szellőzni tett ki a tavaszi szükség. Nem, nincsen szükség e képhez magyarázó címhez, annyi elég, hogy Urbán-fotó és mindjárt megjegyzi az ember. De ez a kis pletykálkodás a kép tárgyáról és egy lehetséges értelmezéséről ha nem is a képet magát, de a tanúság mélységélességét itt-ott fonomíthatja.

(Holnap folytatom)