A következő címkéjű bejegyzések mutatása: születésnap. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: születésnap. Összes bejegyzés megjelenítése

2011. augusztus 3., szerda

Korniss-köszöntő

Korniss Péter: Bálban a karzaton. Méra, 1974
Születésének évfordulója ugyan nem kerek - 1937. augusztus 4-én született -, életműve annál inkább teljes; még akkor is, ha ma is mindegyre tovább építi, kiteljesíti. Kolozsvári Korniss Péter mondhatni ténylegesen s többszörösen is letette a garast. Megérett a méltatásra.


Bár én itt inkább csak köszönteném. Azért a következetességéért, amivel eszményeihez ragaszkodik. Ahogyan szülővárosára emlékezik, valahány interjút csak készítenek vele. Elég meghallgatni, ahogyan a Duna tévé Kézjegy rovatában, tavalyi kolozsvári retrospektív kiállítása kapcsán kolozsvári gyökereiről, első fotós élményeiről szól. Vagy elolvasni a Pixinfo-nak adott interjújában (2009) azokat a gondolatokat, melyekkel az éppen akkor megjelent Kötődés c. albumát, 41 esztendő alkotó summáját jellemzi:


"Ebben a könyvben ugyanúgy a hagyományos paraszti kultúrát és életformát követtem, mint a 11 évvel ezelőtti Leltár címűben. De ez nem csak Erdély. Ebben van Magyarország, Moldva, Gyimes, Felvidék, Vajdaság is. Az egész magva persze Erdély, de nagyon is tudatosan vettem egy szélesebb területet, és nem csak magyarokat, hanem románokat, szerbeket, szlovákokat is, éppen azért, mert a kultúrák egymásra hatása fontos volt számomra. A hatvanas, hetvenes évek elején már átéreztem azt a bartóki gondolatot, amit mindig is alapvetőnek tartottam: sokkal fontosabb az, ami összeköt, mint a különbség, ami elválaszt. Aki látta ezeket a táncokat, és hallgatta a zenéket, az értette, érti, hogy itt csodálatos gazdagodásról van szó, egymásra hatásról, nem pedig a kultúrák szembenállásáról. Ezt ’79-ben leírtam már a Múlt idő című könyvemben. Akkor is és azóta is úgy érzem, hogy ez nekem fontos, végig ebben a szellemben dolgoztam."


És persze, a legfontosabb: nézni, magunkban eltárolni, "felstószolni" a képeit. Azokat az átmentett pillanatokat, melyek valamikor e tájak mindennapjait jelentették és amit azóta kíméletlenül elsodort az idő. Korniss Péter, amennyit nem szégyelt, megörökített belőlük. Köszönjük.


(Itt hívom fel a figyelmet a Káfé főnix Korniss-emlékezéseire is, s különösen Ádám Gyula fotóriportjára a Művész 2010 márciusában rendezett kolozsvári tárlatnyitójáról.)

2011. június 27., hétfő

Nálam a "verso" is



Június elsejei bejegyzésemben a 80 esztendős Balla Demeter munkásságáról szóltam néhány szót, mellékelve az esemény tiszteletére nyomtatott fényképes meghívó "képes" oldalát, rajta a szerző Emlék, 1964 c. munkájával.


Balla Demeter még aznap rövid levélben megköszönte a gesztust, ami pedig a lehető legkevesebb volt, amit tehettem, hiszen képírói munkássága annyira gazdag és meghatározó erejű, illik számon tartani.


Most viszont, az elmúlt hét végén, Budapestről érkező ismerős keresett meg azzal, hogy Balla Demetertől dedikált képeslapot hozott a számomra, szeretné mihamarabb átadni. Azóta kezemben hát az emléklap, s egyúttal megmutathatom a "versóját" is, amelyen a dedikáció áll. S őrzöm szeretettel, nagy becsben, mintha csak nyertem volna a lottón. Sőt, az az igazság, hogy még inkább...

2010. július 26., hétfő

Volt egyszer...


Vénig László nagykárolyi fotóművész nyolcvan esztendőt töltött. A Partium jeles képírójának a szatmárnémeti városházán állították ki a múlt héten 72 fényképét, amelyek - a krónikák szerint - az utóbbi ötven évben készített fotóinak kvintesszenciája. Hinni szeretném, hogy így van - Vénig László ugyanis régi motorosa a szakmának, és sokat tudna mesélni mindarról, amin az erdélyi fotó az évtizedek során átment és értékként fölhalmozott.

Képeivel több évtizede találkoztam már, a lapok, amelyeknél dolgoztam (Ifjúmunkás, Előre, RMSZ) kivétel nélkül megbecsülték munkásságát, mert sosem morfondírozott azon, hogy mit lehet és mit nem lehet, hogy mi a menő és mi nem, hanem tette a dolgát a szíve és a lelkiismerete szavára hallgatva. Az ilyen alkotó nem mindennapi életművet tud rendszerint felmutatni...

Egyik kedves, mélyértelmű, némileg szürrealista, de a dokumentáris fotózásból eredeztethető felvételével illusztrálnám szavaimat. A Volt egyszer... c. fotója egyszerre hiteles lenyomat, líra és vízió; nem véletlen, hogy tudtommal sok fotótárlaton megfordult már és mindenütt mély hatást váltott ki. Maga a cím is annyira találó, hogy nehéz rálicitálni - a rommá mállott épület (otthon?) falán megmaradt páros fotó lehet akár illúzió is, de lehet makacs tény. Számomra azt üzeni, hogy az emberi kapcsolatok tartósabbak minden kőnél, agyagnál, malternél, betonnál, kötőanyagnál. Ez a megmaradás titka. A többi régészet, történelem és mítosszá váló képzelet...