Vénig László nagykárolyi fotóművész nyolcvan esztendőt töltött. A Partium jeles képírójának a szatmárnémeti városházán állították ki a múlt héten 72 fényképét, amelyek - a krónikák szerint - az utóbbi ötven évben készített fotóinak kvintesszenciája. Hinni szeretném, hogy így van - Vénig László ugyanis régi motorosa a szakmának, és sokat tudna mesélni mindarról, amin az erdélyi fotó az évtizedek során átment és értékként fölhalmozott.
Képeivel több évtizede találkoztam már, a lapok, amelyeknél dolgoztam (Ifjúmunkás, Előre, RMSZ) kivétel nélkül megbecsülték munkásságát, mert sosem morfondírozott azon, hogy mit lehet és mit nem lehet, hogy mi a menő és mi nem, hanem tette a dolgát a szíve és a lelkiismerete szavára hallgatva. Az ilyen alkotó nem mindennapi életművet tud rendszerint felmutatni...
Egyik kedves, mélyértelmű, némileg szürrealista, de a dokumentáris fotózásból eredeztethető felvételével illusztrálnám szavaimat. A Volt egyszer... c. fotója egyszerre hiteles lenyomat, líra és vízió; nem véletlen, hogy tudtommal sok fotótárlaton megfordult már és mindenütt mély hatást váltott ki. Maga a cím is annyira találó, hogy nehéz rálicitálni - a rommá mállott épület (otthon?) falán megmaradt páros fotó lehet akár illúzió is, de lehet makacs tény. Számomra azt üzeni, hogy az emberi kapcsolatok tartósabbak minden kőnél, agyagnál, malternél, betonnál, kötőanyagnál. Ez a megmaradás titka. A többi régészet, történelem és mítosszá váló képzelet...
Ez az!
VálaszTörlésÖrülök, hogy láthattam.