Falhoz állítva

Ma úgy tűnik, szelídebb leszek és engedékeny. Valahányszor bármilyen kis pozitív élményben is van részem a fotográfia terén, megenyhülök és bizakodni kezdek.

Ez történt most, amikor a Csíkmadarason élő és dolgozó (de Csíkszeredában egyetemre járó) Miklós Csongor beinvitált (online) alkotó műhelyébe, és bizony, nem egy igen jó, ígéretes munkáját láthattam ott. Egyet mindjárt be is mutatok itt, azzal a reménnyel: az alább olvasható dicséret nem vezet majd oda, hogy a következőkben ehhez hasonló munkákkal ismételje meg sikeres önmagát - pontosabban a témát.

Ez a kemény szocioportré a szememben jóval több kuriózumnál. Eszköztelensége, a sivár látvány szigora szorosan hozzátartozik lényegéhez. Úgy érzem magam, mintha azzal, hogy ezt a képet ilyen hűvösen és tárgyszerűen szemlélem, mintha kivégzésen vennék részt, amit ugyan nem a fotós hajtott végre, de ő celebrált azzal, hogy falhoz állította e lepusztult férfit és gyermeket, jellegzetesen közismert és köznapi pózban, természetes környezetben, amelynek elemei mégis mind a végítéletre utalnak: kész, véged van, rácsok vesznek körül, nincs menekvés, bűnös vagy, hiába lesed a kiutat, add meg magad a sorsnak, minden ellenállás fölösleges... De a férfi még reménykedik, a gyermek annál józanabb: daccal, tán kíváncsian is néz szembe végzetével, amiről nem tud még semmit, de ami - körülményeiről tisztán láthatjuk - nem ismer könyörületet. E beszédes páros megkomponálása, kimetszése az utcaképből és lezárt térré alakítása nyújt a képnek értéktöbbletet, s ösztönzik arra az alkotót, hogy egyre inkább és egyre tudatosabban az objektíven át nézze a világot: okosan, hűvösen, de sosem közömbösen.

Miklós Csongor kilenc fotóját megnézheti a Káfé főnixen - itt.