Pár nap múlva 80 éves lesz a magyar közírás egyik meghatározó, élő klasszikusa: Bodor Pál, akit Diurnus néven is ismer az olvasóközönség, és aki életének egyik -meghatározó - részét Romániában töltötte, a másik részét, egészen máig abban a nagyvárosban, amelyben meglátta a napvilágot: Budapesten.
Az ő életbeli vándorlásai - nem beszélve az újságíró, a riporter amúgy is kötelező bolyongásairól - már valóban európai léptékkel mérhetők és tarthatók számon. Felkértek egykori lapjának utódjánál, az Új Magyar Szónál, hogy állítsak össze születésnapi megemlékezést az egykori kolléga tiszteletére. Felemelő, ám roppant nehéz feladat...
A bibliográfiai búvárkodáson túl az egyik legnehezebb feladat volt megtalálni azt a képi ábrázolást, amely a szövegen túl hitelesen hordozza azt is, ami Bodor egykor fizikai valójában is volt, ugyanakkor ne szépítse meg a mai valóságot, amikor ha akarjuk, ha nem, be kell vallani, hogy az ünneplésre méltó személy bizony, roskatag kicsi úriember lett, árnyéka egykori mosolygós önmagának; mint egy polcon felejtett, önmagába roskadó, ráncot ráncra halmozó alma...
Végül egy olyan fotó mellett döntöttem, amely a hetven éves íróról az ezredfordulón készült, én pedig pár méterre tőle ültem, egy könyv bemutatóján, a bukaresti Magyar Kulturális Intézetben, amikor még utazni is tudott, de már rajta volt a kor pecsétje, a múló nap "alkonyi sugára". Székely Sándor fotóriporter kollégám olyan remekül megoldotta akkor a hiteles portré elkészítésének feladatát, hogy azt hiszem, ez az a fotó, melyre majd hivatkozni lehet akkor is, amikor legtöbbünk, e mai világ tanúi, már csak hivatkozási pontok és források leszünk valahol, egy roppant szellemtörténetben, de mindig akadnak majd olyanok, akik szeretnének egykori, múló arcunkba nézni...
Pali a lelkiismeretünk, becsületünk őre marad amig él. Éljen sokáig.
VálaszTörlés