Két napja töprengek az új fotós szenzáción, hogy egy magyar csapat elkészítette a világ jelenlegi legnagyobb körpanorámáját Budapestről. Amivel úgymond lepipálta az eddigi csúcstartókat, akik Drezdáról készült panoráma körképük alig 26 gigapixel felbontású, míg az új (föltehetően Guiness) rekord 70 gigapixelről szól.
Jók vagyunk! Megcsináltuk! Az élre törtünk! Hip-hip-hurrá! - ezek mind jogos ujjongások, mellfeszítések, de semmi közük a fotográfiához. A teljesítmény mindenek előtt technikafüggő és hatványozott türelemjáték: a csapatmunkából a fotósok mellett grafikusok, informatikusok és építészek is egyformán kivették a részüket. A nagy időráfordítással, nagyszámú képpontból összeillesztett és végül kinyomtatott - órákon át zajlott a printelés folyamata egy Epson készüléken - fotó gyakorlatilag csak halvány lenyomata annak, ami körpanorámaként digitálisan élvezhető, és bennem azt a kérdést fogalmazta meg - máig megválaszolatlanul -, hogy mi szükségünk egyáltalán ilyen rekordokra?
Az ambíció, a versengés, a tétre tét halmozása annyiban jók, hogy a dolgok nem állnak egyhelyben, a langyos lebegés, az egyhelyben topogó konzervativizmus csak multiplikálja az eddig elért eredményeket, de nem provokálja ki a teljesítmények túlhaladását. Csakhogy a verseny túlhajtása, rekordos űzése olyan területre viheti a szakmát, amelyben a fotográfia szabályait és érdekeit egyszerűen fel kell rúgni ahhoz, hogy az ember az élre vágjon. A fotó mint eszköz, ha feladja önmagát, akkor járulékos képalkotási technikává válik, amely nélkülözhetetlen ugyan, de egyben gyökeresen szakít a művészettel és oylan nagy mennyiségű rutinsorozatot hoz rá a képalkotás folyamatára, amelyben sorra elvesznek azok az eszmények és célkitűzések, amiért az ember kamerát fog a kezébe, és elindul, hogy ablakot vágjon a pillanatba.
Illusztráció: Haris László Csíkmadarason készült panorámájának készítése során a cél nem távolítja el az eszközt az értelemtől
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése