Záróra

Most, hogy nincs a Káfé, valamit tennem kell a hozzám továbbra is érkező, eredetileg a Kinder Képeknek (KK) szánt fotókkal. Az nem elég, hogy szó nélkül elhelyezem őket a könyvtáraimban.

Bodor Zsolt angliai úti fotóiból küldött néhány sikerültebbet. Szorgalmas, tehetséges amatőrként ismertem meg, aki úgy fejlesztette magát, hogy elsősorban sokat fényképezett. Ma ez a lendülete alább hagyott. Munkájával sem tudja könnyen összeegyeztetni a tűnődő ráérősséget, márpedig a rutinos gyorsaság már csak a nagy tapasztalatú, profi fotósok esetén számít erénynek - minden más esetben visszalépés, a tehetség biztos elkopásához vezet.

A mostani küldeményben találtam egyet - a Záróra címűt -, amely a jól megválasztott helyzetet avatja jelentéses pillanattá. Olyan pillanatkép ez a (londoni) metró egyik lépcsőjén, a még működő közvilágítás ragyogásában, mely kihaltságával - a képen felbukkanó egyetlen személy dacára - a véget, a leszámolást sugallja és hozza egészen közel hangulatában. A kép üzenete az egészhez kapcsolódik - a részletek kevésbé fontosak a fotósnak, alárendeli azokat az összhatásnak. Így a magányos, árnyékba borult utasnak inkább jelzés értéke van, az élet utolsó pislákolását hordozza ebben a pontos időre ütemezett, "nyitom-csukom" világban, amelyben a zárás magában hordozza az újra nyitás reményét, de közöttük ott van a senki földje, az az időtartomány, ami kívül esik ezen a renden, és amelyben - oda tart, leszálló ágban az utas is - minden megeshet...