Bohóc

Ma reggel újabb figyelmes olvasóm lett Oláh László-Tibor személyében. Ilyenkor rá szoktam kattanni a friss ikonra és tájékozódom, milyen jellegű lehet az érdeklődése. Észreveszem fotósblogjának címét - már ott is vagyok. A 2009 februárja óta több-kevesebb következetességgel vezetett fotós bejegyzések már attól szimpatikusak, hogy mindenek előtt a ff tartományban mozognak, a fotós klasszikus, lemeztelenített, mégis ezernyi árnyalatot és finomságot hozó érzékenységével.

Ide még visszatérek, határozom el, de addig is vásárfiát hozok magammal, legalább egy kép erejéig, mert az utazásoknak akkor van igazán értelmük, ha sikerül trófeát is szerezni róluk. Márpedig itt több is lenne, hiszen itt látható bohócunk csak egyike azoknak a képi dokumentumoknak, melyek a dísztelen, a végsőkig személyre leosztott magányról tudósítanak egy olyan miliőből, mely maga a kirekesztettség, az élet peremére szorultság, a megtűrt anakronizmus. A haldokló látványiparból kifelé igyekvő clown hevenyészett csomagjában és a redőzött, jól láthatóan is csak festett díszes háttérben megtestesülő átmenetiség kétségbeesetté és szánalmassá teszi a gesztust. A magunkkal cipelt sorssal egy behatárolt téren belül vagyunk kénytelenek botorkálni, kötelékek és színfalak között, még akkor is, ha ez a díszlet végtelen szabadságnak tűnik - a képen túli beláthatatlan mezőnek...