Ádám Gyula ( a tábor családi fotóján az első sorban középen, fehér trikóban) szinte állandó vendég a Fotótanúban, hiszen úgy tudom, ő az egyik leghűségesebb olvasója és bírálója a blognak, akire mindig illik odafigyelni.(Közben egyre jobban megtanulom, megszokom, elviselem, hogy nem csak hallgatni, de meghallgatni is - arany...
A madarasi képeket mostanig szemlélve, mint résztvevő annyit fűzött a sorozathoz, hogy valahol, valamikor azért derüljön ki: a most folyó képválogatás, az utalások révén megtekinthető galériák csupán csak egyszerű kóstolót jelentenek a tábor terméséből és távolról sem azt, mintha a bemutatottak lennének a legjobb alkotások... Ezért ezt most sietek is leszögezni, nehogy véletlenül valakiben tévképzetek alakuljanak ki.)
Az odafigyelésről szólva, veszem elő a művész válogatásából ezt az ízig-vérig riportos pillanatkép, amilyen csak nagyritkán, egy-egy ihletett pillanatban szokott készülni; kinél ritkábban, kinél gyakrabban... Mert a véletlen sose szándék vagy akarat kérdése, hanem meglep mint egy hirtelen ajándék, amit tudni kell elkapni. Vagy elereszteni.
Mint ez a néni. Ezt a zsákot. (Vagy a fotós. Ezt a képet...) Minden, amit itt látunk, a pillanaton múlik. Az is, hogy még tartja, egyáltalán még fogja, akár belegörnyedve is, de az is, hogy a következő pillanatban tán elereszti, és akkor az már egy másik történés. Ugyanígy a pillanaton múlik, hogy a kiskapuban álló, nézelődő falustárs megmarad-e kíváncsi szemlélőnek, vagy a "következő" kockákon odamegy a cipekedőhöz, hogy a teher alá nyúljon.
A képet szemlélve érzem az egész helyzet és a sors súlyát, amely elől se így, se úgy nincsen menekvés: ezt hozza lépésről lépésre felénk, a madarasi utcán e hirtelen régi jó ismerősünkké vált asszony...
remek foto, remek fotos !
VálaszTörlésA fotó ragyogó ! De a cipő sem eldobnivaló...
VálaszTörlésEzt a megjegyzést eltávolította a szerző.
VálaszTörlésNem tudom ki ez az Ádám Gyula, de nagyon szerencsés fickó:) Képzeljük csak el, ha a néni és a bácsi közé beparkol egy metál színű Mercedes kabrió. A fotós csapat tudja, hogy ez a kedvenc képem, így csak annyit füzök hozzá, hogy Gyulának a csíkmadarasi újságban címlapot hozott a tény, hogy jókor volt jó helyen...:) (az előbb töröltem, amit írtam...bocsi)
VálaszTörlésSzívenütött a kép, a néni sorsa. Hogy múlnak az évek, közelít a vénség, a saját vénségem!
VálaszTörlésÉs a fényképész se segít, mert így effektívebb?
VálaszTörlés