![](https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEgkHRxaEKC0FIiqGpPWXOAO4_swlGyDbILgizL4furNxOqjfh6_aAN10IVeBOLT7Klxrfu9PkOMnepnnbZ5BZ6e0BIDYpkbIPNHPZs438VHzvkSlb6Gr0mAvbbJN1kTIH8IYo31icnmH9A/s320/05csikmindszent_vn.jpg)
Aki méhészt akar fényképezni, annak meg kell edzenie a szívét, hogy ne féljen a fullánkos bogaraktól. Mert a méhész a lehető legközelebb merészkedik - egészen a "vihar szeméig", hiszen ő élet és halál ura Mézországban.
Veres Nándor pedig Csíkmindszenten besétált az "oroszlán" torkába. És sikerült fotóin a lényeget rögzítenie: a méhész kezét. Az egyik fotón egy eltévedt méh pihen meg a kinyújtott ujj hegyén, mögötte pedig mint valami békéltető háttér, a méhész mosolya fénylik föl - ami egyként szól hivatásként űzött foglalkozásának és a pártfogásba vett dolgozónak.
A másik fotó csupán a pergető egy szekvenciáját ábrázolja, alatta a kicsurgó mézet felfogó edénnyel, s újra a kéz - ezúttal a gondoskodás lágyságától megereszkedve, már-már simogatóan.
Arra gondolok, hogy egy ilyen érzékeny, békét osztogató kéz mekkora érték az életben. A méhek világához társulva mindez természetes, már-már önmagától adódó evidencia. A fotós kompozíciós törekvései még a színekben is e meleg megfelelést hangsúlyozzák.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése