Mindig élmény számomra, valahányszor képet kapok Pusztai Pétertől. És ezt az élményt ráadásul nagyon nehéz elhallgatni. Nem, mintha titkolni akarnám a gondolataimat, de nemrégiben amiatt aggódott, nehogy a gyakori emlegetés miatt úgy tűnjék, mintha körülötte forogna a világ. Hogyan is akarhatnék én rosszat a barátomnak, ezért többszörösen is meggondolom, amikor őrá esik az esedékes választásom. Mint például ma is.
Ez a 2002-ben megörökített marokkói kaktusz fura trófea. Egyrészt látszólag semmi rendkívüli nincsen rajta: a növény vaskos levélkelyhe szinte az egész képet kitölti, alig hagyván helyet a kőből emelt falnak, amely a növény hátteréül szolgál. De magán hordozza annak a különleges, özönlő fénynek a ragyogását, mely azon az egyenlítő-közeli föld-részen forró aranyban fürdet mindent és mindenkit, s amely még az eget is kifakítja, erőteljes fény-árnyék kontrasztokat gerjesztve. Fotótanúság ez egy állapotról, melyet ha nem is él át az ember, de empatikus lényként átérez és tudati észleletei közé raktározza el. Ebben segítik ők az ilyen és ehhez hasonló emlék-fotók; e kaktusz nyolc esztendőnyi távolságra tőlünk feltörekvő dárdáival mutatja: én vagyok itt az élet, a biztonság, a megmaradás záloga. Csodáljatok...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése