Ádám Gyula képeihez szinte nem is kellenek szavak... magyarázatok... Beszélnek azok magukért.De ha jól meggondolom, még sem ilyen egyszerű a dolog: a magyarázat nem a képhez szükséges, hanem hogy jobban megértsük a fotografálás lényegét, értelmét.
A csíkmindszenti HMKK-fotótáborban, valami különös csoda folytán, az Ádám Gyula-féle kamera mindegyre emberi arcokra, gesztusokra bukkan. Olyanokra, amikről csak igen bizalmas helyzetben tájékozódhat az ember. Alanyai mind egy szálig a maguk helyén, körülményeik között, zavartalanul, önmagukat maradéktalanul vállalva élnek. Szinte azt mondanánk: mit sem törődnek a fotóssal, a legtermészetesebb módon önmagukat adják.
De e derűs fotón láthatjuk, hogy nem éppen így van ám! A kép központjából kiszóló asszony valósággal kérkedik a háta mögött feltündöklő harsány látványra utalva: az istálló falán szökdöső festett lovakkal. Merthogy ezt ő festette! És mosolyog hozzá! De közben végzi a saját dolgát is - a festegetés csak ráadás az életére. A fő feladat a robot, a ház körüli tüsténkedés.
A lovacskák "teremtője" elégedett önmagával, sorsával, az élettel. Fő az önbizalom! De Ádám Gyula válogatott mindszenti portfóliója a Káfé főnixen nem hagy kétséget aziránt, hogy e képek által megnyíló életsorsokat hosszú távon is megemlegetjük.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése