Régen nem jártam, az elmélyülés igényével Kincses Károly blogjánál. (Igaz, ő is meglehetősen rapszodikusan és olykor nagy kihagyásokkal ül bejegyzései mellé, de ez számomra nem mentség...) Mostanra pedig felgyűlt a ledolgozni való.
Rendkívül érdekes adalékot olvashatunk a legutolsó bejegyzésben, amely Bojár Sándor fotóriporter értékeléséhez ad nemcsak kulcsot, hanem felbecsülhetetlen részleteket; amilyeneket csak a KK fotómúzeumától kaphatunk. Érdemes elejétől a végéig elolvasni a szöveget, majd fölkeresni egy, a Fotóművészet által közölt értékelést és portfóliót, hogy némi benyomásunk is legyen a jeles magyar fotóriporter képvilágáról.
Innen választottam ki azt a képet, amely köré most néhány gondolatomat leírom. De előtte még eltűnődöm azon a riporteri sorson, mely az örök készenlétet, hajszát és mindenáron való elsőséget tartotta szem előtt, mert ez jelentette a versenyt és az életben maradást. De ez hozta meg a teljesítményt is, meg azt a széles pászmát, amit az Élet nyújtott a fotósnak, s amiről ő mind-mind hiteles tanúságokat hagyott hátra a jövőnek. Elképzelem azt a nyomozói hálózatra emlékeztető kapcsolatrendszert, ami a fotóriportert riadóztatta minden jelentős(nek vélt) esemény előtt. De ez ma már történelem. A hálózatok ma is léteznek, a verseny viszont még kérlelhetetlenebb, s az eseményesk sokasága is megsokszorozódott.
A „Feketézők“ a Tőzsde épülete előtt (1946) c. fotó legelőször is azzal lep meg, ahogyan a riporter semlegesítette magát a kamerája elé kerülők szemében. Sehol egy gyanakvó, kíváncsi oldaltekintet, senki nem kacsint ki a képből, úgy viselkednek az adok-kapok társasjátékába belefeledkezett seftelők, mintha a lehető legnagyobb védettség alatt lennének. És talán így is van... A fotós nyilvánossága nem tud nekik ártani. Az életnek ahhoz, hogy tovább haladjon, szüksége van a törvényen kívüli tranzakciókra. Különösen olyankor, amikor az egész világ a feje tetején, a kapcsolatok, a rendszerek nem működnek, amikor éppen köhög a gépezet... De a fotós munkája nem áll le, az eredményt tekintve pont olyan, mintha nyugalmas békeidőket írnánk, hiszen a tét mindig egy és ugyanaz: lehetőleg mindenki előtt, diszkréten, a téma iránti alázattal ott lenni, jó időben, megfelelő helyen...
Békekölcsön jegyzés! Az ötvenes évek elején énekelték egymás között titokban: "mert én nékem gatyám sincsen, mert én mindent önként felajánlok.." Az elbocsátástól való félelem bírta rá nemcsak szüleimet, az erejükön felüli "önkéntes" jegyzésre.
VálaszTörlésKöszönöm a fotót, gyerekeimnek, unokáimnak is megmutatom.