2010. március 31., szerda

Szépapáink


Örvendetes gazdagodás tapasztalható
Molnár Attila (Erdélyi Fotográfiáért Múzeum Egyesület) személyes honlapján: a fiatal gyűjtő-fotográfus egyre-másra áll elő új és új szerzeményekkel. Szimpatikus az a lelkesedés, amivel a régi korok fotográfiáit szemléli, kézbe fogja, licitál rájuk, aztán amikor megérkeznek, mindjárt meg is osztja az élményt barátaival, tanítványaival...

De én most egy 105 éve készült fotót "akasztottam" le virtuális szobafaláról: az 1905-ben a szépapáiról készült páros portrét, amely a maga rusztikusságában, erőteljes és nyers grafikai hatásában mintha a múlt mába vetített árnyképe lenne. Ráadásul a szépapa alakjához olyan információ is kapcsolódik, hogy állítólag együtt harcolt Petőfi Sándorral a segesvári ütközetben, vagyis a tragikus végjáték egyik döntő helyszínén. Néhai Molnár Ignác jócskán túlélte a gyászos ütközetet, Petőfi viszont rajtavesztett... A költőről szóló tanúság azonban mára már csak szimbolikus, hiszen bármi történt is szépapáink életében, bárhogy is kanyarintotta vargabetűit a történelem, mára már csak a nyomaik, emlékük, legendáik, időn átmenekített példájuk léteznek. Meg egy-egy jól őrzött kép, amiről olykor nem csak a port-pókhálót kell letörölni, hanem az időbe oltott feledés sűrűsödő homályát...

2010. március 30., kedd

"Öreg hölgy"

Horváth László (Szeged) következetesen ássa bele magát a fotóriportban. Blogján egymás után jelennek meg a jobbnál jobb valóságfeltáró sorozatok. Igaz, nem leplez ő le semmit, nem titkokról rántja le a palástot, inkább "csak" felfedezi azt, ami mellett elrohanunk, oda se szagolunk, mert nincs idő, mert hajt a tatár, mert... minek is?

A több mint százesztendős, Öreg hölgynek nevezett szegedi víztorony önmagában is látvány, de inkább csak a városkép kategóriában nyújt vizuális információt, a műemlékhelyreállítás dicséretes állapotáról tanúskodva. Belül viszont egész múzeumot rejt, ami nem csak a szegedi vízgazdálkodás történetét mintázza, hanem komoly fizikatörténeti látványsor is egyben. Nem beszélve a torony tetejéről kitárulkozó panorámáról, ahonnan az egész város belátható, fotózható vagy egyszerűen csak csodálható.

A Horváth László riportja sokoldalú, eleven, a fotós szempontok dominálnak rajta, kiemelni egy különösen artisztikus makrófelvételt fogok, az itt látható szódásüveg párost, amely ábrázolástechnikájával és a fókuszált látvánnyal tulajdonképpen azt dokumentálja, hogy a riporter maximális figyelemmel és érzékenységgel nézett körül a torony belsejében, és nem az adatszerű információra, hanem a látványvilágra, a téma képszerű holdudvarára összpontosította a figyelmét.

Természetesen, e furcsa "páros", mely mintha betanult, összehangolt táncot lejtene önálló képként is kitűnően érvényesül. A képsorba illesztve, a Szent István téri víztorony összefüggésében azonban a globális trófea része, s ha nem is koronája, de figyelemre méltó dísze.

2010. március 29., hétfő

Kutyaszán


Csíkszeredához képest Hargitafürdő - amely pár száz méterrel magasabban fekszik a városnál - maga a zord sarkvidék. Aki oda felmegy, ki sem kell lépnie a városból - a hegyi üdülőtelep a városhoz tartozik - , sima úton jut el a magasba, s a télbe érkezik akkor is, amikor odalent megcseppen az eresz, folyik a hólé...

Jó pár éve már ad helyet a fürdőtelep környéke a kutyaszán hajtó rendezvényeknek; így akik Romániában erre a sportra adták fejüket, rendszerint Hargitafürdőn adnak találkát egymásnak egy kis versengésre, bajnokságra... Mint ahogy az idén is történt, február utolsó napjaiban az idei Székelyföld kupa versenyein.

A sok érdeklődő és a nem kevés fotós között a Szeptemberi Fotósulisok közül is szerencsét próbáltak néhányan, közülük a Fülöp Szilárd képét választottam hangulatkeltő bizonyító anyagnak. A fotó, bár nem bővelkedik kimagasló, eredeti "valőrökben", a maga módján becsületes, sokat mondó riportkép az eseményről, amelynek megörökített mozzanata szerencsésen sűríti magába a verseny sajátos körülményeit is. Amellett, hogy a képen látszik a terep zordságának foka - a nem túlöltözött alakok a tűrhető hőmérsékletre engednek következtetni -, látszik a rendezettség mértéke is, a maga kezdetleges, szerény anyagi körülményekre utaló külsőségeivel. A védőfal éppen csak ott van, hogy legyen, az érdeklődés is arra utal, hogy e sport nem mozgat meg túl nagy tömegeket, de akik jelen vannak, azokat a lelkesedés is fűti.

A kép középpontjába került szán pedig, ami a riport lényegét hordozza, a lelkes vontatókkal együtt, a verseny hangulatáról is tudósít. Egyszóval, minden szükséges együtt van ahhoz, hogy akár egy képbe sűrítve is elképzeljük a havas-ködös-nyirkos-lelkes- szívet-lelket megmozgató délelőttöt, amikor egy ideig nem létezett más a jelenlévők számára, csak a hómező, a rajta sikló szántalpak, a hajtók rikkantásai és a szánhúzó kutyák lelkes csaholása...

2010. március 27., szombat

Hóasszony


Első világháborús könyvet olvasok, az első monumentális alkotást a magyar irodalomban. Méliusz József Város a ködben c. regénye azonban csak fél évszázaddal később napvilágot látott tanúság. Amikor már minden történelem és múlt idő volt. De amikor írta, akkor még eleven tanulság volt minden sora - bár, talán még ma sem érdektelen odafigyelni...

Az olvasás ténye teszi, vagy a kibeszéletlen idő teltével fokozódó érzékenység? Az első világégés képi dokumentumaiban búvárkodva mindinkább az az érzésem, hogy háttérbe szorítottuk a vizuális élményt, nagyon sok esetben ignoráltuk, s a történetek emlékhullámain felszívódtunk az óceánnyi végtelenben.

A huszadikszazad.hu sajtóportál képtára - s azon belül is a Képes történelem - az Érdekes Újság igen gazdag képanyagát dolgozza föl lassan, de alaposan. Helyet kapott már benne a szarajevói gyilkosság képes krónikája, továbbá a világháború frontjainak 1915-1916-os eseményei is, sajtófotókban elmesélve. Innen válogattam egy jellemzőnek vélt képet, amelynek képaláírása ennyit árul el tárgyáról:

"Az első hóból Vénuszt és oroszlánt mintáztak a művészfiúk..."

A képen látható művészfiúk természetesen katonák, harcosok, akiket mélyen foglalkoztat emberségük elvesztésének, felmorzsolódásának a veszélye. Mert a háború nem csak életeket, hanem erkölcsi értékeket, érzékenységet is megsemmisít. Az ember megpróbál védekezni, minél később feladni csak önmagát, ha ez egyáltalán lehetséges. A lábuk előtt heverő hóasszony ehhez segíti hozzá e kilenctagú művészcsapatot, akiben a fagyos körülmények ellenére még él a játékosság tüze. Annyira abszurd ez a helyzet, a meztelen hóakt vonalai oly lágyak és egyúttal annyira hideglelősek, hogy a nézőn a pikantéria helyett a borzongás az, ami eluralkodik.

Hiszen előfordul, hogy a következő pillanatban már az egész látvány egy frissen vájt bombatölcsérbe tűnik át és a föld felszínéről ekként eltörölt emlék örök életét csupán az ilyen felvételek őrzik...

2010. március 26., péntek

Vándorok


Előbb láttam Salgado képeit, mintsem hogy azonosítani tudtam volna alkotójukkal. Néhány etiópiai felvételét fedeztem föl egy falusi budi falán, ahol egy fotólapból kitépett, viharvert papír, a maga szakadozott állapotában a réseket volt hivatott elfedni. Hivatását betöltve, annál többre is vállalkozott: megmutatta számomra egy titokzatosan sivár, mégis emberi világ - a Száhel sivatag - tragikus titkát: az életküzdelem örök helykeresésének sívó reményét.

Most pedig, a napokban hirtelen feltűnt a neten, egy angol nyelvű blogban ugyanaz a fotográfusi stílus, ugyanarról a vidékről. És mellette a szűkszavú kommentár: a szerző, az 1944-ben született Sebastião Salgado brazíliai fotóművész-riporter az emberi élet kortárs feltérképezőinek legnagyobbjai közé tartozik, annak ellenére, hogy korábban a közgazdasággal kereste a kenyerét, s csak a hetvenes években egy afrikai út élményei hatására jegyezte el magát a fotográfiával. Sygma, Gamma, Magnum Photos - a hírügynökségek neve, akik előszeretettel foglalkoztatták a dokumentarista fényképészeti projektekbe vágó kiváló fényképészt. Nagy visszhangot kiváltó albumaiban a súlyos, globális problémák mentén hozza elő látleleteit. Mint ezt, az etiópiai Korem menekülttáborában 1984-ben fotózott családot, aki valósággal beleájult a semmibe, a nincs-be, a már-már meztelen puszta lét dísztelen kopárságába, a vándorlás szinte egyedüli ösztönzőjébe. Amíg ez a menetelés folyik, amíg e dülöngélő alakok lábon maradnak, addig remény is van, bármilyen halvány is. A nyomor és szenvedés gótikus alakjait fényképezi Salgado, de számos fotóját benépesítik a világ mindenféle vándorai: gyermekek, idősek, fiatalok, nők, férfiak, karavánok, egész népcsoportok, menekülő tömeg, könyörgő, megváltást áhító gesztusok...

A művészeti trakták állítása szerint Sebastião Salgado mára minden létező fotográfiai díjat megkapott. Meggyőződésem, hogy egyre se számított, miközben projektjein dolgozott, s ilyen témákban utazott: Más Amerikák (a mexikói és brazil indiánok kultúrájáról), Száhel: Emberek ínségben, Munkások, Terra: A földnélküliek szenvedése, Migráció és a gyerekek stb. Erkölcsi elkötelezettségével a fotóművészet holnapi esélyeit biztosítja.

2010. március 25., csütörtök

A kulisszából

Urbán Ádámot nagy öröm érte a minap, szóvá is tette fotós blogjában: neves fotográfiai portál (Photogpraphy
served.com) vetett szemet képsorozatára, amit a cirkusz világából, még pontosabban a kulisszái mögül készített, s amely a Függöny mögött címet viseli.

Pedig Urbán Ádám nem mindennapi fotográfus. Valósággal a családi hagyományból táplálkozva jegyezte el magát a képírással, s bár pályája sok mindenben eltér édesapja, Urbán Tamás törekvéseitől, a művészi eszmények tekintetében lassan, de biztosan közelednek egymáshoz apa és fia.

Cirkuszi sorozata az egyik legbeszédesebb pontja ennek. Az a mód, ahogyan Urbán Ádám becserkészte a témát - mintegy elmerülve a cirkusz mindennapi életében, előbb ismerkedve és megbarátkozva, s utána mintegy belülről fölfedezve azt, ami az artistáknak a mindennapi megélhetés alfája és ómegája, küzdelem és robot, pálya és predesztináció -, erősen hasonlít Urbán Tamás kipróbált, sok emlékezetes képi híradással járó módszerére. Ezáltal pedig sok olyan életmozzanatot sikerült megörökítenie, amire a kívülről szemlélődő, alkalmi fotósnak sose nyílna lehetősége.

A sorozatból kiemelt kép hátterében az üres cirkuszi nézőtér tátong, a porond közepe táján egy bámész artistával, aki szinte közönyösen, a hétköznapi látványnak kijáró flegmával tekint a kép középpontjában háttal álló vékony artistalányra, akinek kígyóteste körül a pörgő karikák mozgásának ívei fénylenek, a csillogó-villogó csoda rétegződő, illó látványa, ami a reflektorfényben elkápráztatja a nézőt, az üres porondon, a kelletlen gyakorlás próbaidejében csak ügyesség, fogás, trükkös látvány, rutin...

A kép tartalmának e jól megkülönböztethető hármas rétegződése együttesen adja a szokatlant és a jól komponált, felépített látványt, amit csak az képes ilyen precízen és minden mozzanatra kiterjedően rögzíteni, aki famulusként is eljegyezte magát vele...

2010. március 24., szerda

Bódulat


Nehéz döntés a mai...

Arra gondoltam, hogy ha már felénk is betört a tavasz - naptáron, csillagászatilag mindenképpen -, akkor most itt a helye egy jó mementónak, hogy eltűnődjünk azon: hányféleképpen érhető tetten a természet ébredése?

Két éve őrzöm a stockholmi Hegedűs Zsolt képsorát a skandináv tavaszról. És mostanig valahogy úgy őrizgettem a sorozatot, mint féltett kincset szokás. Ráadásul a sorozat minden egyes darabja önmagáért beszél, most pedig szinte képtelenség eldöntenem, melyiket emeljem ide, előnyben részesítve a többivel szemben.

Frappáns életkép a vízparton napozó, a jótékony fényözönben félig kiájult fickó megadó testtartása, behódolása a napnak, de legalább ugyanilyen izgató a színdús tavasziasabb cuccokban magukat mutogató lányok vonulása a korzón, a szaporán dolgozó kamerák előtt.

De aztán ott az igazi bódulat - a virágba borulás! A rózsaszín mámor! A fényképezkedő ifjú hölgy "viaskodása" a föléje boruló virágfürttel, avagy a rajongók csapata a beszédesebb, a megragadóbb? Vagy egyik sem, és álljunk meg a legegyszerűbb, a virággal tobzódó lombkoronát domináns háttérként használó, s az abba belevesző, már-már feloldódó, de erős színkontrasztja miatt jól megkülönböztethető emberi lény - egy gyermek - találkozásánál?

Pörgessük végig a képeket, ahányszor kedvünk tartja. Bármelyiket is választjuk, az élmény teljességével maradunk: a tavaszi kitárulkozással...

2010. március 23., kedd

Apónál


Vasárnap, tavaszi napéje-
gyenlőségkor a Szeptemberi fotósulisok ismét hallattak magukról. Pedig csak nemrég, január 13-án nyitottam meg első, bemutatkozó tárlatukat Csíkszeredában; akkor tízen álltak, alig valamivel a sikeres fotótanfolyam záróvizsgája után közönség elé. Akkor azt emeltem ki dicséretükre, hogy nem álltak le a diploma megszerzésénél, és fontosnak tartották önálló alkotó közösséget létrehozni, amelynek pezsgő munkahangulata előre viheti őket a kezdés buktatóval teli útján.

A múlt héten azzal leptek meg, hogy elhívtak Barótra, nyitnám meg az immár Fotótár 2-re keresztelt közös tárlatukat, amelynek anyaga részben a januári kiállításon is szerepelt, de menet közben új képekkel, jelentkezőkkel gazdagodott, olyképpen, hogy immár 13 alkotó fotói kerültek a falra. Ehhez éppen elegendőnek bizonyult a baróti művelődési otthon kisterme, ahol szíves vendéglátás közben meg is nyílt a tárlat, volt öröm, egymásra találás, nyüzsgés a tavaszban, aminek a végeredménye egy jó kis kiruccanás lett a közeli Kisbaconban, Elek apó ülő szobránál, akivel emlékképet is csináltak a fotósulisok (fotó: Lőrincz Lehel), valósággal megfojtva szeretetükkel a szerényen mosolygó szellemóriást, aki igen számos, ma is kedvelt olvasmány mellett azt a szállóigévé vált örökséget hagyta minden, utána élt és jeleskedő alkotóra, hogy legfőbb érték - az elvégzett munka. (Benedek Elek írói végrendeletének utolsó három szava: "...fő, hogy dolgozzanak.")

Mintegy perelve a koncentrációs táborok kieszelői által később ellopott és vérben-füstben-gázban meghordozott és gyalázott jelmondattal, amely már a maga idejében nagyon hamar hamis csomagolópapírnak bizonyult...

*

A Fotótár 2 kiállítói: Balási Csaba, Borbáth Áron, Czikó Éva, Farmos Rudolf, Fülöp Szilárd, Incze Domokos, Incze László, Kelemen Csaba, Lőrincz Lehel, Márton Ildikó, Sütő Gábor, Teutsch Alpár és Vitos Hajnal.

2010. március 22., hétfő

Mulandóság

A nyolcvanas évek közepetáján, amikor az Előre c. napilapnál dolgoztam, egyik reggel valamelyik kollégám megszólít: XY fotósnak nem kellett volna közölni a felvételét, mert ő úgy tudja, hogy külföldre disszidált; még baj lehet az ügyből... Egyéni véleményként hangzott, de mindjárt hangulatot keltett. Én meg zavarodottan lapoztam fel a háromszéki napilap gyűjteményét, amelynél a fotós dolgozott. "Tessék - mutatom a kollégának -, tegnap is közöltek tőle fotót, vagyis rosszak a füleseid." A biztonság kedvéért azért felhívtam helyi tudósítónkat is, aki elmondta: igen, xy beadta távozási kérelmét, de még a lapnál dolgozik...

Bortnyik György fotóriporter - mert róla van szó - 1986-ban kiutazhatott Németországba, s azóta is ott él, de szellemileg-érzelmileg szorosan kapcsolódik ahhoz a környezethez, ahol pályája szárba szökkent. Gazdag, mintegy 6000 fotóból álló archívumát a szentgyörgyi Gyárfás Jenő képtárra hagyta, hol a digitalizált anyagból 2008-ban 200 fotót állítottak ki és terjedelmes albumot szerkesztettek. Az azóta több helyütt is meghordozott kiállítás arról győzött meg mindenkit, hogy a vérbeli riporter ezernyi tiltás közepette is megtalálja a valóság árnyalt, jelentéses arca rögzítésének módozatait.

Mulandóság c. képe valóságos "slágere" volt az elmúlt évtizedeknek. Ma is próbálom megfejteni, hogy az 1989 előtti előírások és kánonok közepette miként tudott érvényesülni ez a mélyen tragikus életérzést megfogalmazó, hagyománysirató művészi hitvallás. Azt hiszem, akkor járok közel az igazsághoz, ha kimondjuk, hogy Bortnyik György szó szerint "elaltatta" a sanda lelkeket, méghozzá képének idilli tisztaságával, formai szépségével, harmóniájával. Olyan képi nyelvezeten fogalmazta meg a bajt, mely félrevezette a gondolatfelügyelők éberségét. Hatása ma, annyi évtized távlatából is szívszorongató, súlyos - éppen az elmúlás és a szépség erőteljes kontrasztja miatt.

Örömmel fedeztem föl a Charta kiadó Özönvíz versek (2000) c. albumában, amely bő válogatást ad a fotóművész-riporter munkásságából (néhány fotója itt megtekinthető) - a valamikor az ugyanannál a lapnál (Megyei Tükör) dolgozó költőtársak: Bogdán László, Csiki László, Czegő Zoltán, Farkas Árpád, Magyari Lajos, Tömöry Péter és Vári Attila verseinek társaságában.

2010. március 20., szombat

Naptár és fotó (4)


Évről évre nőtt az Előre Naptár mellé sorakozó fotósok száma, ezért a közlések is gyakoribbak és változatosabbak. Sajnos, nem mindegyik évből áll rendelkezésemre példány, ezért ma ugrunk egy esztendőt s az 1987-es évi naptárban tallózunk, amely közel negyven fotográfusnak biztosított helyet, a következő felállásban:

Grünfeld Péter, Haragos Zoltán, Steflea Silviu, Imreh S. István, Feleki Károly, Veress Albert, Vass András, Kakas Zoltán, Kerekes Péter Pál, Macalik Ernő, Csomafáy Ferenc, Todor Vasile, Martin Gyula, Török Gáspár, Knapp Antal, Fadgyas Tibor, Szűcs József Attila, Molnár Zoltán, Udvardi Árpád, Gaina Gerendi Anikó és Dorel, Jánosi Csaba, Kucsera Jenő, Caulea Radu, Cornel Miftode, Hedy Löffler, Hajdu Attila, Fülöp Jenő, Mihu Constantin, Szentes B. Lajos, Essig József, Brezoszki János, Bálint Zsigmond, Szász Adrián, Andreescu O. Florin.

Különösen az új nevek felbukkanásának örült a szerkesztő (alulírott), közülük is Jánosi Csaba volt az, akinek a fa témában készült tanulmányai és alkotásai az elmélyült ábrázolás gazdagságát hozták és örömmel szenteltünk számára két oldalt is.

Bálint Zsigmond újabb néprajzi képsora (Játékok és játszótársak) egész tanulmányt hív életre a falusi gyermekjátékokról, s szövegíró munkatársa, Barabás László folytatja az elmúlt években megkezdett munkát.

Örvendtem továbbá a csíkszeredai Szentes B. Lajos jelentkezésének, Brezoszki János kitartásának, Cornel Miftode felbukkanásának - valamennyien a lírai fogantatású szociófotó kísérleteiből nyújtottak ízelítőt.

Sajnálatos, hogy dokumentumok hiányában az 1986-os, 1989-es és 1990-es naptárakat most nem tudom bemutatni - ha valahonnan kezembe kerül egy-egy példány, még visszatérek a témára - , egy azonban az eddigiek fényében biztos: egy olyan korban, amikor a képi információ hivatalos megrendelői csak az elképzelt szépséget, a rendet, a nyugalmat, a problémátlanságot kívánták szorgalmazni és díjazni, voltak alkotók és a lehetőségekhez mérten fórumok is, akik hűek maradva a szakma és az alkotás törvényeihez, fotódokumentumokban gondolkoztak és hátrahagyták koruk egyfajta bátortalan, ám árulkodó lenyomatát.



2010. március 19., péntek

Kié az igazság

Érdekes interjú jelent meg a mai Hargita Népében az 1990-es marosvásárhelyi események egyik szemtanújával, aki most onkológus szakorvos a csíkszeredai kórházban és aki a véres összecsapásokról ki meri jelenteni, hogy nagy felelősség terheli azokat, akik ama napokban kivitték az embereket az utcára, hogy úgymond a jogaikért harcoljanak.

Dr. Csiki Csongor szerint az akkori "pofozkodás", amelynek során mind a románok, mind a magyarok máig ható komoly traumákkal maradtak, súlyosan visszavetette a román-magyar megbékélés esélyeit, mert azokban a feszült napokban a magyarok az igazságukért próbáltak tettlegesen kiállni, és nem azt nézték, hogy reálisan miként érhetnék el távlati céljaikat.

"Olyan rosszul esett nekünk, hogy elvették az iskoláinkat, rosszul esett, hogy másodrendű állampolgárai voltunk Marosvásárhelynek, hogy érzelemből, dacból fakadó megközelítést adtunk a visszaszerzésnek, és a történelem bebizonyította, hogy tévedés volt. ... Nem attól vagyok én valaki, hogy bebizonyítom igazamat, hanem attól, hogy érvényesítem azt - nagyon nagy a kettő között a különbség" - állítja a doktor, és bár nem kellemes ilyen véleményeket hallani, el kell ismerni, hogy az eredményt illetően helyes meglátásokkal él.

A húsz évvel ezelőtti eseményekben, mint jól tudjuk, az erőszakos összecsapásokban megsérült Sütő András a helyi RMDSZ akkori elnöke, aki a városba hozott provokátorok ostromát a székházban vészelte át, s kimeneküléskor érte szemét a kegyetlen csapás, amely szinte az életébe került. Az itt közölt kép a Magyar Távirati Iroda egyik akkori riportfelvétele, amit másik két társával együtt az RMSZ rendelkezésére bocsátottak azokban a napokban, s amelyek azt ábrázolják, amint a magyar honvédség különgépén Bukarestből Budapestre szállították a kritikus állapotban lévő írót. A képet a távirati iroda egyik fotósa, Kerekes Imre készítette, de a témán egész csapat dolgozott: Diósi Imre képén fehér köpenyes ápolók a kórházi ágyba emelik a sérült Sütőt, míg Cseke Csilla azt a jelenetet kapta el, amikor az író betegágyánál tiszteletét tették Németh Miklós akkori magyar miniszterelnök és Kárpáti Ferenc honvédelmi miniszter.

Pár nappal ezután alkalmam volt Sütőt felkeresni a Róbert Károly körúti katonai kórházban s interjút készíteni vele: akkor már lábadozóban volt és az érthető keserű tanulsággal a szívében, hogy a megbékélés kéznyújtásnyira levő első eredményei belátható időn belül semmivé foszlottak...

2010. március 18., csütörtök

Élt 73 évet...


Ilse L. Herbert szomorú szívvel tudatja, hogy férje,

László Ferenc,
a zenetudományok doktora, Szabolcsi Bence-díjas zenetörténész, egyetemi tanár,
a Román Mozart Társaság alapítója és tiszteletbeli elnöke,
az Osztrák Becsületkereszt és a Magyar Köztársasági Érdemrend kitüntetettje,
2010. március 17-én, életének 73., házasságának 48. évében elhunyt.
Boldog ember volt, mert rendületlenül hitte az igét: „Tudjuk pedig, hogy azoknak, akik Istent szeretik, minden javokra van” (Róm. 8, 28).

2010. március 22-én 10.30 órakor temetjük a kolozsvári Házsongárdi temetőben.

Özvegyével együtt gyászolják:

leánya, László-Herbert Éva és gyermekei, Dániel és Anna,
fia, László-Herbert Péter feleségével, Ralucával, és gyermekükkel, Nórával,
fia, László-Herbert Márk,

nővére, Sárossy Lászlóné László Éva férjével, gyermekeikkel és unokáikkal,
fivére, László Miklós feleségével, gyermekeikkel és unokáikkal,
fivére, László Kálmán feleségével, gyermekeikkel és unokáikkal,

nagynénje Vidovszky Ferencné Juhász Márta,
unokatestvérei, László Ferenc Csaba, László Attila, László András, Vidovszky Ferenc, Fazakas Lászlóné Vidovszky Márta és Vidovszky Gábor, valamennyien családjukkal,
valamint elhunyt unokatestvérei, Szécsi Istvánné László Ildikó és László Péter hátramaradt családtagjai,
sógora, Hans Peter Türk, fiával és fia családjával,
továbbá számos rokon, barát és tanítvány.

Virág és koszorú helyett kérjük, támogassák adományukkal a Román Mozart Társaságot (Societatea Română Mozart),
amelynek bankszámlaszáma (IBAN): RO78 BTRL 0130 1205 9599 83XX (RON).

Ilse L. Herbert, Str. Voltaire 14, RO-400130 Cluj, Románia

*

Pár perce kaptam ezt az értesítőt. Tudtuk róla, hogy nagybeteg. Hogy szenved. És szenvedéseinek a végét várta. Közös munkánk, barátságunk emlékére Ádám Gyula portréját tűzöm ide fotótanúnak, hogy a zene rajongó tudója 2007-ben egy igen sikeres Régizene Fesztivált vezényelt le Csíkszeredában. Örült a sikernek, a zenészek örömének. Őrizze meg őt számunkra ez az arc...

2010. március 17., szerda

Lett ágyú...


Bizony, méghozzá kellő mennyiségben... Legalább is az ünnephez, az emlékezéshez elegendő annyi ágyúcső, amennyi ezen a pár tucat négyzetcentiméteren látszik.

Veres Nándor riportképe a kézdivásárhelyi március 15-i ünnepségekről nem csak rendkívül dekoratív, hanem igen jól megkomponált és határozottan mai üzenete van - a múltról. Különben az egész riportsorozat, amit a fiatal, tehetséges Márton Ildikóval együtt jegyzett a Fókusz Portálon, a 48-as megemlékezés harsányan fiatalos, majdhogynem farsangi hangulatát közvetíti, a képek valóságos tavaszünnepi légkört árasztanak magukból.

A két ágyú, a kőszoborba faragott és a valóságos, a bronzba öntött, úgy fogják körül a székely ágyúöntő legendás alakját, mint az eszme és a földhözragadt megvalósulás maga. A Háromszékről elhurcolt, és most "kölcsönbe" visszaszállított helytörténeti ereklye ragyogóan betölti e képen azt a szimbolikus hivatását, amit a székely szabadságharcosok szántak neki: megrettenteni és ezáltal térdre kényszeríteni az ellenséget.

Mi tudjuk, hogy a Gábor Áron-féle ágyúk a végső próbálkozást jelentő védekezés rudimentáris, barkácsolt eszközei voltak csupán, hiszen az Erdélyre zúduló túlerővel képtelenek lettek volna leszámolni. De azt is tudjuk, hogy nélkülük az egész vereség csúfos, ordenáré, mindennapi lett volna. Amilyen egy bozóttűz eloltása. Vagy egy rakoncátlan gyerek megregulázása. Nélkülük hiányzott volna a vereség fensége, tragikuma, amely Jókai tollát oly sok éven át jótékonyan termékennyé tette.

2010. március 16., kedd

Nagy öregek koccintása


Az itt látható sajtófotó, amely A Hét című hetilapban jelent meg, nem képminősége miatt érdemel figyelmet, hanem tárgya okán: az erdélyi szellemi élet három olyan meghatározó "nagy öregét" láthatjuk együtt, fehér asztalnál. Mind az alkalom, mind a felvétel szerzője ismeretlen előttink, az esemény időpontját is csak hozzávetőlegesen tudjuk kibarchobázni a képen szereplők elhalálozási éveit, illetve A Hét alapításának időpontját ismerve. Eszerint a kép nem valószínű, hogy 1970-nél korábban készült volna, de jóval 1977 előtt kellett készülnie, mert a három nagy öreg - Molter Károly (mh. 1981), Kacsó Sándor (mh. 1984) és Kós Károly (balról jobbra) - közül Kós hunyt el a legkorábban (1977), s életének utolsó éveiben már nem volt olyan állapotban, hogy önerőből kimozduljon lakásából és akárcsak egy koccintás erejéig is Bacchusnak hódoljon.

Ami a helyszínt illeti, megint csak találgatásra vagyunk utalva, de valószínű, hogy igazunk van: mivel Kacsó és Kós Kolozsváron éltek és csak Molter Marosvásárhelyen, feltételezhető, hogy a találkozóra egy kolozsvári helyszínen került sor, amelyről A Hét igyekezett minél hamarabb tudósítani. A negyven évvel ezelőtt alapított és indított bukaresti művelődési hetilap azóta már csak történelem, emlék. Akár csak nagy öregjeink múltba vesző cselekedetei, amelyekből csak a művek maradtak, a mind jobban megkopó anekdoták, történetecskék és olyan emlékfotók, mint ez is, amelyek dacolni próbálnak a múló idővel...

2010. március 15., hétfő

Ünnep vagy mementó?

A kép akár egy történelmi tabló is lehetne. Pedig csupán egy visszajátszott, ünnepélyesnek szánt pillanat. A Nyergestetőn. Ott, ahol minden évben csíkszeredaiak és környékbeliek megkoszorúzzák a szabadságharc katonáinak, harcainak emlékművét.

Évek óta már, hogy a március 15-iki dátumon összetolulnak a hófelhők és bevonják az ünnepi rituálét e szibériai lepelbe. Mintha nem a felszabadult tavasz kezdetét jeleznék a féltve őrzött huszárjelmezek, népviseletek, tűzoltó egyenruhák és díszgardróbok, hanem a százhatvanvalahány éve megszenvedett tanulságokat.

Sokan megjegyezték már, hogy a magyaroknak sikerül úgy forgatni a dolgokat, hogy a vereségeikből ünnepek sikeredjenek. Azért jó Ádám Gyula idei riportképe (is), mert e kettősség végig ott van a tablóképből kinagyított részleten. A behavazott huszármenték, a magukba szállt ünnepi strázsák, a háttérben fenyegetően az erdőre telepedett zimankó verst sereget sejtetnek az emlékmű melletti őrhelyen, pedig csak annyi történt, hogy a jelen gondjai inkább a töprengésnek, mint a huszárvágásoknak kedveznek.

2010. március 14., vasárnap

Naptár és fotó (3)


Ha az ember elindult felfejteni az idő mentén történteket, akkor nincs megállás: az 1983-as, majd 1984-es naptárak után következett az 1985-ös Előre Naptár, aminek a képanyaga még szélesebb öleléssel, még gazdagabb kínálatból gyűlt össze. Ha összevetjük a szerzőket, rögtön kiviláglik a törzskar, viszont azon túl látszik az új nyereség, s benne az a tény is, hogy egyesek valósággal megtetézik a termést, így a korábbi egyenlősdiből az adakozóbbak nagyobb hangsúlyt kapnak.

Egyes fotósok ezúttal már valósággal olyan önálló szerzőkként szerepelnek, mint a naptár egy-egy főanyaga.

A hónapokat illusztráló naptár-képek egyetlen fotós, az Előrénél dolgozó fotóriporter Imreh S. István munkái, aki arra vállalkozott, hogy a kolozsvári Botanikus Kert miliőjét örökíti meg e kiadásunk számára, amely ezáltal hansúlyozottabban is környezetvédelmi profilt öltött. Ezt a vonulatot erősítette Kiss János Botondnak a Duna-deltáról szóló vallomásos riportja, amit a rezervációban dolgozó biológus szerzőnek az eredeti fotói illusztrálnak.

Kiemelkedik a naptár e kiadásából Józsa Ferenc Csillagok alatt c. fotóriportja a szénégetőkről, illetve a Bálint Zsigmond-Barabás László szerzőpáros több oldalra terjedő néprajzi riportja a sóvidéki népi viseletekről (Miben is jártam?).

Külön színfolt a nagyváradi Olenici Nicolai képsorából készült válogatás (A fészek), amely egy tavasszal hazatért gólyapár fészekrakását és családalapítását kísérte nyomon több hónapon keresztül. Gaina Gerendi Anikó és Dorel a maguk során több képriportjukat is e témának szentelték (Hullám, Tanya).

A világot járó Szász Adrián európai és tengerentúli képi emlékekkel tette emlékezetessé jelentkezését, s az idős mester, Marx József is nagyszerű, a születő élet varázsát tolmácsoló képsorral (Élet) írta alá egyik utolsó nyilvános jelentkezését.

Remek természetfotóst fedeztünk föl akkoriban az azóta is Karcfalván élő Macalik Ernő személyében, akinek diái közül a fedőlapra került fenyőág is kikerült. Ugyanakkor a karcfalvi iskola faláról akasztottuk le azt a három képet is, amelyen egy varjúfióka perlekedik hol a neki mutatott tükörrel, hol az őt megörökíteni kívánó fotóssal, s írattunk a kis olvasókkal egy-egy fogalmazást - mesét, történetet -, amelynek a kezdete kb. így hangzott: "Volt egyszer, hol nem volt, élt egyszer egy varjúfióka, úgy hívták, hogy..." És erre az egész 1985-ös esztendőben özönlöttek a szerkesztőségbe a jobbnál jobb történetek, emlékek, gyermeki anekdoták, amiből végül csokrot kötöttünk...

A teljességnek tartozom azzal, ha ezúttal sem hallgatom el a naptár fotós szerzői gárdáját: Macalik Ernő, Feleki Károly, Imreh S. István, Kiss J. Botond, Koncz János, dr. Veress Albert, Máté Károly, Gheorghe Iancu, Józsa Ferenc, Mihu Constantin, Kucsera Jenő, Bálint Zsigmond, Szigeti Béla, Olenici Nicolai, Gaina Gerendi Anikó és Dorel, Vilidár István, Fadgyas Tibor, B. Demkó Péter, Kövesdi László, Szász Adrián, Sarzsinszky Ferenc, Moldvay Katalin, Török Gáspár, Marx József, Barta Lajos, Nicu Dan Gelep, Kerekes Péter Pál, Andreescu O. Florin...

Illusztráció: Fadgyas Tibor fotója a Szobrásztábor c. képsorból

2010. március 13., szombat

Naptár és fotó (2)


Az 1984-es Előre naptár képanyaga - pontosabban: fotóanyaga - most is kinyíló virágra emlékeztet. A puhakötésű könyvben lapozva sűrű egymásutánban sorjáznak elém azok a fotósok, akikre a nagyváradi Premfotó pályázat és tárlat anyagának áttanulmányozása után figyeltem föl.

A szerzői oldalak demokratizmusa, a hozzájuk illesztett költői-írói gondolatok összecsengése mindenképpen az olvasó képi látásmódját egyengette, mintegy felkészítve őt a mostoha művészeti ág, a fotó befogadására. Igaz, a gesztusból hiányzott az erőteljes kritikai szemlélet, inkább arra fektettem a hangsúlyt, hogy minél többen nyerjenek bebocsátást az erdélyi fotográfia e botcsinálta fórumára.

A fedőlap diszkrét átgondoltsága, dekorativitása a Gaina-Gerendi házaspár immár egészen aktív részvételét hozta; úgy emlékszem, tevőlegesen sok érdemük van abban, hogy rövid idő alatt sikerült a gazdag anyagot begyűjteni. Az egy évvel korábbi naptár is jó "útlevél" volt ahhoz, hogy a fotósok bízzanak az ígéretekben és nem egy esetben értékes, tudatosan is megkomponált képsorokat bízzanak a szerkesztőre.

A grafikai elrendezés terén Keller Emese grafikus kolléganőm volt nagy segítségemre, aki a szerzői oldalak tükrét elképzelte, s a címezés napszámosmunkáját az akkor divatos Letrasette betűkkel tette elegánsabbá (hogy honnan tett rá szert, amikor az félig dugárunak számított, csak ő tudja, de zokszó nélkül feláldozta saját készletét a fotó oltárán).

Álljon itt a közreműködő fotósok neve a 84-es Naptárból, melynek majdnem teljes anyagát szintén galériába rendeztem: Gaina Gerendi Anikó és Dorel, Romfeld Ákos, Debelka Sándor, Józsa Ferenc, Dácz László, Caulea Radu, Osephe Cahane, Andreescu O. Florin, Vastag Mihály, Biró Károly, Moldován Emil, Liviu Butnariu, Dan Dinescu, Haragos Zoltán, Szakács V. Sándor, Novák Vencel, Szabó József, Viorel Simionescu, Vilidár István, Feleki Károly, B. Demkó Péter, Olenici Nicolai, Nagy András, Bálint Zsigmond, Józsa Ferenc, Mihu Constantin, Plájás István, Morvai Pál, Török Gáspár, Kövesdi László, Moldvay Katalin, Szász Adrián, Gheorghe Iancu, Kerekes Péter Pál, Ilie Stan, Barta Lajos, Pantea Teodor, Fadgyas Tibor, Czobor János, Koncz János, Jakab Gyula. Láthatóan népesebb mezőny a 83-ashoz viszonyítva.

Ami tematikailag megfigyelhető a közölt képsorok némelyikén, az a szociológiai szemlélet térhódítása, a szociofotó és a néprajzi fotográfia felkarolása - egy olyan korban, amikor ezt a fajta érdeklődést nem kimondottan díjazták.

A fotós érdeklődés erősítéséhez járult hozzá az az elméleti anyag is, amit a Papolcon élő Imreh Albert amatőr fotós állított össze hosszas gyakorlati tapasztalatai nyomán (Repül a kismadár. Fotótanácsok - amatőröknek) a fotografálás akkor még analóg eljárásairól, a képszerkesztésről és -értelmezésről. Az igen tömény, a szerző mintául szolgáló képeivel illusztrált anyagnak olyan sikere volt, hogy egy év múlva, az 1985-ös naptárban helyet csináltunk a folytatásnak is...

Illusztráció: Szakács V. Sándor egykori csíkszeredai fotóriporter képsora a kommandói siklóról a Naptárban


2010. március 11., csütörtök

Vicces fotósulisok (3)


A HMKK fotósulijának harmadik évadja is elballagott...

Öt hétvégen át tartó pünkösdi királyságukból csak keveset volt alkalmam osztozni, viszont megállapíthattam: a gyorsan közösséggé kovácsolódott 19 ember - kevés kivételtől eltekintve - olyan kohéziós erőt képvisel, amiből mindenki csak nyerhet. Ők azért, mivel megsokszorozza erejüket és önbizalmukat, a külvilág meg azáltal, hogy összetartásuk kisugárzik környezetükre és ha csak lehet, integrál. Magához vonz. Munkakedvük, ambíciójuk ragályos. Sikerük, vizsgaeredményük se meglepő. Nem csak egyénként, hanem közösségként is vállalták a megmérettetést.

Nevüket, legalább most, a végén nem árt fölvésni a mestergerendára. A jövő így legalább tudni fogja, hogy mi volt a helyzet induláskor. Többségük ezután fog bizonyítani a fotóművészet terén.

Az "évfolyam" pedig állt Bilibók Ferencből, Borbély-Bartis Árpádból, Erős Attilából, Erős Zoltán Leventéből, Ferencz Attilából, Ferenczi Győzőből, Gáll Ferencből, Gergely Szilárdból, Hadnagy Lászlóból, Henning Jánosból, Kopacz Attilából, Kováts Árpádból, László Ilonából, Lázár Lehelből, Lengyel Lászlóból, Mincsor Szabolcsból, Pászka Ervinből, Szabó Csabából és Szőcs Lórántból.

Az utolsó órák szünetében és a vizsgáztatásra várakozás holtidejében rendre elbeszélgettünk - "egy hideg, egy meleg" alapon - a tanfolyam eredményességéről. Ahogy azt az eddigi évadokkal is tettem, a véleményeket név nélkül kértem, úgy is adom vissza. A döntő válasz nem a "ki mondta", hanem a "mit mondott" kérdésre érkezik...

*

- Nekem nagyon is megfelelt. Amatőrként, hétvégi fotósként iratkoztam be, hogy némi fotótörténetet és olyan fogásokat tanuljak, amire nem volt lehetőségem kipróbálni... A tanfolyam szervezettségén, struktúráján még van mit igazítani, hogy pontosan tudjuk, ettől eddig ez és ez van, ilyen óra következik, az ember akkor fel tud rá készülni...

- Jó volt a társasággal együtt lenni. Számomra épp csak ízelítőt jelentett, mert a többiek előbbre voltak. Iskolai próbálkozásaimat akartam kiteljesíteni e tanfolyammal. Szeretnék majd egy jobb gépet vásárolni, hogy életbe ültethessem a tanultakat.

- Talán annyi hátrány volt belőle, hogy mindig be kellett utazzunk mi, gyergyószentmiklósiak. De hát ha nem tudott megoldódni helyben, akkor én jöttem Mohamedhez. Nem mondom, hogy túl sok újat tanultam, de az az egy-két dolog, ami rám ragadt, annak örvendek. Annak, aminek el volt nevezve, hogy "tanfolyam", tökéletesen megfelelt, vitte a színvonalat.

- Számomra a fotótechnikai rész volt a legizgalmasabb, s abból is az, ami előttem ismeretlen volt. Például tudtam, hogyan működik egy optika, de ennyire mélyen és szakszerűen még nem találkoztam a kérdéssel. Ami kissé hosszasnak tűnt, az a fotótörténet, de ez ezzel jár, ezt is kell tudnia egy fotósnak, ha már erre adta a fejét. Talán a képfeldolgozásra kevés idő maradt.

- A csapatmunka tetszett, az, hogy közösen fotózunk. Tudatosabbá tett minden szempontból. Elkezdtem komponálni, hogy lehetőleg kész kép jöjjön ki a gépből. Csak a legminimálisabb hozzányúlást tegye szükségessé. Jó volt a fotótörténet is, mert kinyitotta a szemünket a világra. Több is elkelt volna a közös fotózásból, kiszállásból. Amúgy nagyon rövid volt, zsúfolt. Talán ha meg lehetne nyújtani valamennyivel... Az eseményfotózásra jobban elő kellene készülni.

- Jó szakmai csoport vezette, sok titkot tudott megosztani velünk. A pedagógiai része kívánnivalót hagyott maga után, de ezen lehet segíteni a gyakorlattal. A szakma a kezünkbe van adva, rajtunk múlik a folytatás.

- A kellemes fele volt több: jó volt a társaság, a kurzus felépítése, a vége felé kissé sok számítógépes munka szorult egy-egy napra, ami kifárasztott egyeseket, de talán éppen ezért lett hatékony. Örvendtem a kiruccanásoknak: Szentkirályra, Gyimesbe. Nagyjából megkaptam, amit elvártam.

- Negatív véleményem: eléggé átláthatatlan, az elején nem tudtuk, mi lesz belőle, kellene egy világos felvezető, eligazító. S a már kész anyagokat is megkaphatnánk előre, hogy időben tudjuk beosztani magunknak a tanulmányozását (pl. fotótörténet). A többi benyomásom mind pozitív: mindent kipróbálhattunk, ami a fotózás terén lehetséges, különböző műfajokban és környezetben, s akkora anyagot össze lehetett gyűjteni, hogy ebből nyugodtan dolgozhattunk. Jónak találom a kurzusok beosztását, a foglalkozások sorrendjét.

- Tetszett nekem, szép, jó, az ember látását ráirányította a lényegre, eddig például nem láttam tisztán dolgokat, de most már jobban látom, mit kell s mit nem fotózni. Az oktatók szerintem beleadtak mindent a sikerbe, elmagyarázták rendesen. Most, az utolsó hétvégén kimondottan hiányzik, hogy jövő hét végén nem kell jönnünk. Egyáltalán nem volt kidobott pénz a tanfolyam. Amikor az első órára bejöttem, azt hittem, hogy mindenki maga fele fog fordulni, senki nem fog nekem segíteni. Nagyot tévedtem: ha valamit nem tudtam, többen is ugrottak. S ez így ment végig.

- Jó volt, sokmindent tanultam s főként indíttatások értek. Ez volt a legjobb. Mivel ezek a keretek, ez a lehető legjobb kompromisszum a szervezésben.

- Újságban olvastam a hirdetést, utánanéztem az interneten, mi jelent meg a korábbi kurzusokról, s elhatároztam, ez kell nekem. Leginkább a közegre vágytam, hogy több fotóssal megismerkedjek s némileg a szakmában jártasságot szerezzek. Ilyen szempontból nagy szerencsém volt a fotótörténettel, ami meggyőzött arról: érdemes fotográfiával úgy foglalkozni, hogy művészetnek tekintjük s meglátjuk benne azt, hogy mik voltak az eljárások, milyen eszközöket használtak... Összességében elégedett vagyok. Jó baráti társaság jött össze, kivált a gyergyóiakkal, együtt utaztunk rossz időben, jó időben, sajnálom, hogy két alkalommal hiányoztam, most is érzem a hiányát... Mondjak hideget is? Talán az, hogy rövid volt, sokkal több találkozásra lett volna szükség. Igazából jó lenne együtt élni, így, egy fotóközösségben, amíg él az ember, mind csak tanulni, próbálkozni és élvezni az eredményt.

- Ha több gyakorlat van, az jobb lett volna, de jó, hogy maradt idő a tanításra is, az oktatókat tekintve mindenki a saját anyagában volt jó, mindenki jól tudja a magáét. A legjobb az egészben a társaság volt, ahogy megismertük egymást, mert a fotósok amúgy eléggé zárkózott emberek... Itt megpróbált mindenki lehetőségéhez képest kinyílni, közös nevezőre jutni.

- Az egész jól ki van találva, a célomat elértem, amiért jöttem. Tanultam elméletet s gyakorlatot is annyit, amennyivel megélek.

- Négy éve fotózgatok, de nekem teljesen jó volt, ami engem is meglepett. Most jöttem rá istenigazából, hogy nem sokat tudok, idáig csak nyomogattuk a gombot. Egyedüli dolog, amit hiányolok, hogy a képkivágásra keveset fordítottunk, pedig az komoly dolog. Más tanfolyamon mintha inkább előtérben lenne. Mindent összevetve profi volt. A csapatszellemért jöttem a tanfolyamra, amit meg is kaptam.

- Leginkább a gyakorlati rész tetszett, abból is a stúdiófotózás, a fénytechnika megtanulása és gyakorlása. Negatív megjegyzésem nincs, hangulat nagyon jó volt.

- Jó volt a társaság, a hangulat. Sokat tanultam, bár hétköznapjaimban fotóval dolgozom, de most látom igazán, mit jelent a komoly fotózás. Kidobott a megszokott rutinból. Kevés az 5 hét, több gyakorlat és elmélet egyaránt elkel.

- Nagy élményt nyújtott, mind tanulásban, mind baráti kapcsolatokban. Barátokat szerezni mindig jó. De tanulni se kutya! Otthon én próbálgatom fejleszteni magamat, de amikor más mondja, akkor jobban fog az emberen. Kaptam egy jó hátszélt, s meglehet, én is ugyanígy hozzájárultam valakinek az ösztönzéséhez. Jó volt, hogy úgy kezeltek minket, mintha mindenkinek egyenlő esélye lenne a kibontakozáshoz. Ha meg lehetne nyújtani egy kicsit az öt hetet, akkor az még jobb lenne. De ezt már a szervezők tudják, hogy lehetséges vagy sem, mert anyagi vonzata van.

*

Ezek után nem igazán van mit hozzátenni, mint azt, hogy várjuk ennek az évjáratnak a beérését, művekkel való jelentkezését a fotós mindennapokban.

Illusztráció: a megérdemelt bankett * Fotó: viccesfotósulisok