A kulisszából

Urbán Ádámot nagy öröm érte a minap, szóvá is tette fotós blogjában: neves fotográfiai portál (Photogpraphy

served.com) vetett szemet képsorozatára, amit a cirkusz világából, még pontosabban a kulisszái mögül készített, s amely a Függöny mögött címet viseli.

Pedig Urbán Ádám nem mindennapi fotográfus. Valósággal a családi hagyományból táplálkozva jegyezte el magát a képírással, s bár pályája sok mindenben eltér édesapja, Urbán Tamás törekvéseitől, a művészi eszmények tekintetében lassan, de biztosan közelednek egymáshoz apa és fia.

Cirkuszi sorozata az egyik legbeszédesebb pontja ennek. Az a mód, ahogyan Urbán Ádám becserkészte a témát - mintegy elmerülve a cirkusz mindennapi életében, előbb ismerkedve és megbarátkozva, s utána mintegy belülről fölfedezve azt, ami az artistáknak a mindennapi megélhetés alfája és ómegája, küzdelem és robot, pálya és predesztináció -, erősen hasonlít Urbán Tamás kipróbált, sok emlékezetes képi híradással járó módszerére. Ezáltal pedig sok olyan életmozzanatot sikerült megörökítenie, amire a kívülről szemlélődő, alkalmi fotósnak sose nyílna lehetősége.

A sorozatból kiemelt kép hátterében az üres cirkuszi nézőtér tátong, a porond közepe táján egy bámész artistával, aki szinte közönyösen, a hétköznapi látványnak kijáró flegmával tekint a kép középpontjában háttal álló vékony artistalányra, akinek kígyóteste körül a pörgő karikák mozgásának ívei fénylenek, a csillogó-villogó csoda rétegződő, illó látványa, ami a reflektorfényben elkápráztatja a nézőt, az üres porondon, a kelletlen gyakorlás próbaidejében csak ügyesség, fogás, trükkös látvány, rutin...

A kép tartalmának e jól megkülönböztethető hármas rétegződése együttesen adja a szokatlant és a jól komponált, felépített látványt, amit csak az képes ilyen precízen és minden mozzanatra kiterjedően rögzíteni, aki famulusként is eljegyezte magát vele...

Halálfolyosó

A cím kellően sokkoló, de nem az én találmányom. Az itt látható kép szerzője, Urbán Tamás fotóművész díjnyertes felvétele ez, amely az Év Fotói 1995-ös versenyében a Hír kategóriában I. díjat kapott.

Az eredetileg színes felvételt a fotográfus ff-be konvertálta és ellátta a képriporthoz szükséges elemi információkkal:

"Csepelen négy kisgyermek lelte halálát a bezárt lakásukban kiütött tűz következtében. Bence, Szabina, Csaba és Gergő szülei hosszú időre magukra hagyták a piciket. A legnagyobb gyufával játszott, és a lángok nyomán keletkező füstben valamennyien megfulladtak. Az utolsó felvétel az Igazságügyi Orvostani Intézet pincéjének folyosóján készült a testvérekről. Május 10."

Gyufával játszadozó gyermekek... Micsoda régi, elkopott história! Hiszen már tanmesének is régi. Mégis, az életben újra és újra el kell mesélni, szülők és gyermekek okulására. De ez a kép több, mint figyelmeztetés. Tisztelgés a kimúlt kis életek előtt. Az utolsó mozdulatba merevült, elszállt életesély előtt. Innen, e békességes és szomorú, végleges elheverésből már csak a bomlás, a szerves anyag további leépülése, a természetbe való észrevétlen asszimilációja következik. A gazdag életutat bejárt, a bűn és a tragédiák zegzugos helyszínein sokat látott és tapasztalt fotóriporter, aki nemrég befejezett honlapján tárházát adja az élet perifériája történeteinek, a dokumentumriportok készítése kulisszatitkainak, ilyen és hasonló képeivel a megrendülés lecsupaszított, kemény látványát hozza elénk, amikor a piszkos munkát érthetően fásultan végző személyzet gesztusa is az átérzett tragédiáról árulkodik...

Exhumálás

1947-1989 között belső használatú, szakmai folyóirat jelent meg Magyarországon Magyar Rendőr címmel, amely képeslapként szolgálta a rendfenntartók tájékoztatását. A lapnál, története során egész sor fotós dolgozott, legtöbbjük kimondottan dokumentarista feladattal; a rendőri-nyomozati munkához szükséges képrögzítés szakemberei voltak. A munkájuk nyomán felgyűlt archívum - szerencsés véletlen folytán, mert a teljes megsemmisülés fenyegette - a Magyar Fotográfiai múzeuumba került, 500 000 képkockával, 20 ezer riporttal gazdagítva a magyarországi dokumentáris fotóanyagot a népi demokrácia rendőrségének működéséről.

Az anyagot, pályázati segítséggel, Urbán Tamás neves fotográfus kuratóriumi irányításával (aki 2008-tól a Nemzeti Kulturális Alap, majd "Soros" ösztöndíjasaként a Rendőrségi Fotó történetét kutatja) 1957-ig sikerült archiválni és elérhetővé tenni a világhálón. Innen megtudhatjuk, hogy "különösen a Rákosi korszakban, a belügy mindenütt ott volt. A villamosokon tujázó gyerekektől, a Tervkölcsön jegyzőkön át a bírósági tárgyalásokig és a szántás-vetéstől a beszolgáltatásokig, a rendőröket mindenhová elkísérték a tudósítók. A teljes gyűjtemény fókuszában a rendőrség belső élete áll (kiképzések, eligazítások, lövészetek, nyaralások, járőrök és helyszínelők), de nagy számban láthatunk izgalmas városképeket, sportfotókat, életképeket és úttalan utakon készített megdöbbentő útifotókat is. Így tehát miközben számtalan beállított, a valósággal még köszönőviszonyban sem álló tudósítást látunk, a fotókon folyamatosan jelen van, "kilátszik" a létező kommunizmus. "

Érdemes alaposan végigböngészni a sokszor eleve a fióknak vagy szűkkörű használatra készült képsorokat, amelyek között nem egy kimagasló történelmi jelentőséggel is bír. Különösen megrázó - a maga szakszerűségén túl - az itt látható exhumálási jelenet, ami a nyomozati munkában rutinos tevékenységnek látszik. A kép 1957 januárjában készült, amikor az ötvenhatos események utáni leszámolás időszaka dúlt Magyarországon, s a maga suta torzságával, szellemrajzával a terror és a káosz hangulatát idézi fel bennünk.

Szoktuk mondani, hogy a földi dicsőség hamar elporlad, az ember menthetetlenül halandó és be kell teljesítenie sorsát. E képet nézve úgy tűnik, a helyzet nem ilyen egyszerű: az elmúlás szakaszos, földi maradványunk még egy ideig hanyatt vetve magát pihenget a mélyben, anyagi jellegűségében viszont egyre kevésbbé esztétikus. De valóságos.