Fotó és irodalom (2)

KOCSIS FRANCISKO
Egy fényképalbumot lapozgatva


E végtelenül kegyes és hosszú napon
a nyitott ablakon át hallani a válogatott szószátyárkodást
függöny és szél között;
valahányszor csak a fényképész előtt álltam
még meg nem történt eseményekre gondoltam
és felidézni próbáltam éveken túli boldog arcom;
az albumot lapozgatom, még könnyen úgy teszek,
mintha minden akaratom szerint történne:
illatos nyári esőként;

mert a tiszta víz amiben az önszerelmet
gyakorlod
akár egy album, eszedbe ötlik személyed és a világ 
amelyben mások aggályos sajnálatával
cinkoskodtál
minden eszedbe jut amit képtelen vagy elmondani
egyetlen idegen arcnak is

ezen a mannával záporozó napon
régenvolt arcaim kérdően állnak elém.

(Forrás: Oceanul interior, Ed. Ardealul, 2000)


Régi fénykép 


Jócskán megszaladt errefelé az idő, minden kopár, hideg, megdermedt. Egy ködös alkony derengése vonja fénybe a lecsupaszított ágakat s szippantja lassú örvénybe, mely a láthatárt kiváltja. Az útszalag beleszalad e szépia-árnyalatba, amit a hosszas kioldás árnyai satíroztak be. Mindezen túl, a málló papír szakadozott szélei.
Pár a párral, mint kíváncsi sárkányszemek, hamuszín kövek a szélen képtelenek elszakadni a szekerek feltörte sár fogságából. A félszemű ház sarka arra vár, hogy láthatatlan része is leszakadjon, helyet csinálva és leszakadva a fényképen kívül. A padlás ablakában egy fehér szemű bagoly várja az est beköszöntét.
A szélekről a baktériumok 
középre igyekeznek.

(Forrás: Ceva trece pe aproape. Ed. Ardealul, 2009)

(Ford. Cseke Gábor)




VARGA BORBÁLA
Fotók

Iván felvette a kalapját, mit csináljon? Még hordott kalapot, barnát, feketét, szürkét, ma éppen szürkét. Körülnézett az öltözőben, szerteszét az ingeken, bajszokon, fehérneműkön és párnákon, parókákon, a tükrökön és az olajjal kevert rúzsokon, amelyekből az öt perce eltűnt arcokra bőségesen kentek. Azon tűnődött, vajon érdemes-e tükörbe néznie, aztán vállat vont: mindegy. Kiment anélkül, csupa tükörbenézés volt idáig. Az udvaron megállt a próbatábla előtt, amelyen lógtak a soros nevek. Június 27. csütörtök, Tom... blablabla, kosztümökkel. Kérjük az ügyelőt is megjelenni! Próbálta felidézni, ki is az ügyelő. Ja igen, a kis Marika, Marika, hümmögött, találomra lépegetve kifelé az udvarról az utcára. Felnézett a szürke épület repedéseire és Marika alakja összefonódott a poros fallal. Még csak nem is legyintett. Aztán ment két sarkot, egy gesztenyés előtt megkívánta a gesztenyét, vett egy zacskóval, egy barna papírstaniclivel, a legkisebbel és újfent ment mélán tovább, a tömeget bámulva, amely a négy bevásárlóközpontból özönlött kifelé szokásosan megpakolva. Név: Nagy Iván, fotós. Telefonszám: 0036 747 683 91. Schubert utca. Franc. Z. 9 szám. Fotós, aki fényképeket készít, hív elő, retusál (haha, na de mondjuk) és átdolgoz. Analóg és digitális. Van régi kamerája. Iván az utcán.
Ez az asszony két zacskót cipel, egyedül van. Majdnem mind egyedül vannak ebben a pillanatban, nem, ni, ott jön egy pár, ott meg idősek, ketten, de ez sok teher és az asszony kevés hozzá. Holmik, ruhák, ruhák is, konzervek és szalvéta. Iván, fáradt vagy, hagyd. Ment két lépést, aztán megfordult, eszébe jutott, megkérdezheti, segíthetne-e.  Igaz, itt nem szokás, annyira nem, hogy az ilyen segíthetnékektől félnek, egyszer egy néni rendőrt akart hívni, persze ki hívja a rendőrt? Csak Iván volt ott, olyan kihalt ez a rész néhanap, a nénik kihalt időpontokban közlekednek, vagy fordítva, a kihalt időpontokban egy-egy öregasszonyt látsz csak, ki hívjon rendőrt, ha nem Iván?! Rendőrt hív, jelentette be az idős hölgy és ő, a fotós, naivan megkérdezte, hogy akkor legalább ebben segíthetne-e. De aztán hagyta. Lefényképezhette volna. Az ilyent jól lehet fényképezni, épp ilyen helyzetben a nénike tiltakozik. Megpróbálta később elképzelni és személyeket keresni hozzá az utcán, de sehol sem talált hasonló jelenetet.
– Kérem, hölgyem, engedje meg, hogy segítsek.
– Köszönöm, elboldogulok vele.
– Hadd vigyem az egyiket, legalább az egyiket! A másikat pedig ketten, két fülénél fogva.
– Mindjárt a kocsihoz érek.
– Igazán szívesen pedig…
– Már itt is vagyunk. Köszönöm, hogy segíteni akart.
– Nincs mit.
Vállat vonva továbbmegy. A platánfák fölött még csak most unja el magát a délután.
Még olyan hosszú a nap. Poros az utca. Továbbra is az embereket nézi, a gondolatok villognak a fejében, néha rövidzárlattal, amikor egy pillanatig a teljes folyamat kihagy és Ivánnak nincs tudata. Vagy nem érdekli. Táskájában kotorász, a gép körül, a fotókra gondol. Két kimaradt színészkép az előcsarnokba, kettő új, valamint a főpróba időpontja, július 5, aztán fesztiválra mennek, aztán ősz, a színházban, a pillanatban előre tudják, már most tudják, mekkorára szabják a mosolyt októberben, már tudják a következő bemutatót is. Sőt, mostanában a művészetben általában mindent előre tudnak, akár az istenek, a kiállításokat, a koncerteket, a meghívásokat, az újdonságokat évekkel előre tudják.  Jobb helyeken működik az ötéves terv. Ő, Iván, semmit se tud, de most kényszerítik rá, ezt a július ötöt megjegyzi és eljön nyolc nap múlva, addigra hozza a kész képeket, már látták, kiválasztották, már ezt is tudják.  Iván, igazán elutazhatnál. Ha nem lenne az út ugyanaz. Mondjuk elmész Pomázig, vagy akár Marrakeshbe. Mi az, ma?  Egyszerű, Iván, ez itt épp egy utazótársaság irodája, itt az orrod előtt a kirakat és nézd csak, mit ír! Marrakesh. Vagy mészárszékben marha, kés. Vagy Fez Medina. Vagy Tunézia. Vagy Egyiptom, ez még olcsóbb. Vagy keresel az interneten repülőgépjáratokat, a fapadosokkal elmégy, letesz egy városban, nem érzel semmit, azaz dehogynem, olyan meleg van, megsülsz. Nem jó nyáron menni a sivatagba. Mindegy, a sivatag sivatag. De az ország, nyáron elviselhetetlen a meleg annak aki nem odavalósi. Ezért olcsóbbak az utak.  Elmész, ha elmész, lerak a repülő, aztán taxi, aztán? Ezeken a déli helyeken még történnek nem várt események, töprengett a fotós. Talán találok valamit és fényképezhetek.

Már utazott, már beutazta fél Európát, egyszer egy nyarat töltött az Államokban és járt a Mediterrán afrikai országaiban is. Jó pár éve. A klasszikus utazási fényképeket ismeri, Paul Strandot, Manuel Álvarezt, ő nem utazásból, de otthon fényképezett, az halálkomoly, az más; Henri Bressont meg Brasssait, meg a franciáktól az öreg D-t, meg a festők és művészek kísérletezéseit és a moderneket, ahol néha csak pislogsz, mert ha nem élsz Dániában, akkor honnan tudhatnád, mitől művészet a fű és a járdaszél? De ott tudják, ott ismerik azt a járdát meg a füvet és bizonyára mindegyiküknek ugyanaz a gondolat jut eszébe fűről meg járdáról, csakis arról a felismerhető részletről. A fotós ezt tudta. Vagy nem tudott semmit. Mert, okoskodott tovább Iván, a fű az fű, itt is fű, de ha fényképeket nézegetek, meg nem tudnám mondani, honnét, felismerem az itthoniakat. A választásról? A helyezésről? Az élesség, az isok használatáról? A fényről? Vagy a tárgyakról? Vannak tipikus itthoni képek, prototip Közép-Európa, pattanásos srácok chipset esznek az útszélen, diszkóban, vagy prototip turistaképek, már az öreg százarcúak is unalmasak. Az öreg arc szép, szép, viszont ezt kihasználni és…  unalmas. Vissza az utazáshoz, Iván – jó lenne.
– Virág barátom, szervusz!
– Szia, szállj be, sietsz?
– Enyhén.
– Mivel szeretek gyorsan vezetni, de még nem tudok. Csak most kaptam a jogsit, ifjonc vagyok és még félek. Hová sietsz?
– Ahová viszel. Mesélj, te, te csendes, mi volt veled mostanában?
– Hát ez. Vizsgáztam. Egyébként festek, mint eddig is. A szomszédéknál megkértek, most fejeztem be, azt mondták, fehér legyen, fehérre is meszeltem, de aztán kifogást emeltek, mert igen egyszínű. Tört fehér is legyen benne. Akkor kevertem azt is. Az még két napi munka volt, az egész házat felfrissítik, de egyidőben benne laknak. Szobáról szobára költöztek. Milla vett ribizlit, csak három kilót, elég borsos árú, van lekvárunk, kérsz?
– Igen, otthon nálatok? Peti, Judit jól vannak?
– Jól. Van most kávé a termoszban, ha akarod.
– Jó lesz.
Kibámult az ablakon, a szürkületbe, amelyben megjelent az eső. Honnét? Fülledt nyári meleg lepte meg, kábult, talán zivatar is lehet, gondolta.
– Feri.
– Tessék.
– Semmi.
Majd kis szünet után.
– Mesélj még. Mit csinál Ludmilla? Hogy van? A ribizlielrakáson kívül.
– Új a haja.
– Megfestette.
– Igen, egy árnyalattal vörösebb. Meglátod.
Iván elmosolyodott.
– Jó. Jó, hogy mondod.
– Itt felveszem a festéket.
– Várlak.
– Ki is szállhatsz.
– Lehet, hogy kiszállok.
Ferenc sebesen kiugrott, az ajtót gyakorlott mozdulattal csapta be, hátrasietett a raktár bejáratához és beszédbe elegyedett a zöld kezeslábas emberrel, aki átvett egy listát, tovább Iván nem követte. Az épület hátsó részén ugyanaz a por, ami a színházon, ugyanazok a repedések, ugyanaz a repedés a betonon, Marika is ugyanaz. Ugyanaz a gondolat róla. Visszamehet a színházba, hamarabb is, mint nyolc nap. Ki tiltja meg? Kérdezősködhet az ügyelőről. A teljes nevét a próbatábláról ismeri. Inkább tőle szeretné tudni. Személyesen. Mondja, kérem, én mégis személyesen szeretném megtudni,a teljes nevét. Iván, hülye vagy. Majd találkoztok. Kérdezni akarok!
Ferenc hordta a festékeket, boldogan és alázatosan a kisbusz hátsó részébe, mekkora lendülettel! Hiszen már egy évre valót is, akár egy évre való fehér festéket is szállíthat, teljes családjával, Millával, Milla elől, ahová Iván ül, vagy ha Iván olyan vendég épp, akkor hátrébb, a gyerekekkel, Petivel és Judittal, ez már öt, Iván mellé is ülhet Ludmilla, vagy Iván meghívottja, hat személy és még mindig nincs tele. A vállalaté, igaz, a vállalatban még két személy van Ferencen kívül, inkább csak szervezők, a munka dandárját Ferenc végzi. Van lemezlejátszó? Nézegette a műszerfalat. Majdnem új a motor.
– Na, indulhatunk is haza. Kipakolok. Meghívlak vacsorára. 
Iván felujjongott az örömtől belül, akár egy hároméves, ám meglehetős félszeg volt örömei kimutatásában. Ferencről tudta, Ferenc tudja, ismeri őt, ismeri, tudja, hogy örvend, mi mást is tudna tenni ember, ha vacsorára hívják. Ezért az ismeretségért, a tudásáért legalább ilyen hálás volt Ferencnek. Erre sok minden épült közöttük, a családdal. Ivánnak nem kellett folyton visszaigazolást adnia, ami megnyugtatta; fényképezés közben mást se tett, mint utasított és biztatta modelljeit. A színészekkel szerencsésen alakult, ők maguktól tudták már, ismerték a dörgést, előre tudták arcuk minden mozdulatát, tudták, hogy néznek ki, mikor dühösek és mikor szendék, a fényképeken pedig teljes alakításuk érettségét igyekeztek visszaadni, mert az arc már úgy átalakult, hogy pihent állapotban is hatalmas keresztútnak számított, ahonnan egy-egy izomrándulás visz a kéjenctől a zsarnokon keresztül az örvendező családfőig, vagy mit is mondott az idősebb? ő most lovagot játszik. Iván annyit felismert magáról, hogy ő nem tudja az arcát. Ferencé pedig jámbornak számított előtte.
– Mesélj csak – kezdte Ferenc még az úton, a gondolatát kitalálva, kiket fényképeztél ma?
– A színészeket?
– Ma fényképezted a színészeket? Nagyszerű! Kiket?
– U-t és X-et.
Megnevezte a két híres művészt. Jólesett Ferenc kérdezősködése, aki bőségesen kérdezett és fűzött a válaszokhoz megjegyzéseket, úgyhogy végül is Ferenc mesélt, Ferenc kitalálta a délutánt, több változatban is, Iván pedig rábólintott valamelyik változatra és a descartesi szabályok szerint kizárásos alapon végül is eljutott egy meghatározáshoz, amelynek szélein sejteni kezdte, kicsoda ő, mi történt aznap, a délutáni kábulatot, sőt, akár az utazást is. Hízelgett a tehetsége, a hatalma, amellyel hírességekről mesélhetett és elhitték a véleményét, igyekezett tárgyilagos lenni, pont ezzel hangsúlyozva néhány személyes megfigyelést a szem alatti ráncokról, és aztán Iván álmodozott tovább, mert hány meg hány szem alatti ránc van! A bonviván ráncai újkeletűek, te nem is veszed észre őket, jó ez, a klasszikus ember, erős fény-árnyék hatás, a soványak irtózatosan véznák lesznek, én nem szeretem a vézna nőket, egyet kivéve, na mindegy, kiugrik az arccsont és mély gödör a szem, szóval nem látod a bonviván ráncait, ha maszkírozzák akkor fiatalodhat öt-hat évet, alkattól függően, de te, Ferenc, nem irigylem őket nappal, a te arcod, a tietek csodálatosan szép.
– Az övék is, színészek, átalakított.
– Az. Színész-arcok. Játszanak. De a tietek: üde.
Szégyellte ezt a szót, ezt lányoknak és füveknek mondják, és Ferencnek aztán úgyis mindegy, hátha Ludmillára másképp néz, a vörös haján kívül is, vajon látják? Nem tudják, nem is kell tudják, nem színészek, hogy mitől üdék, pedig ugyanazt a várost lakják minden nap. Így hát másra terelte a beszélgetést és azt mesélte el, amit videokamerák felvehetnek és szalagok visszaadhatnak.
– Két öltöző van, ezt ismered. Az első a női. Öltözőfolyosók. Vannak közös és személyes szobák. A személyes szobák szerepek szerint, itt a szerep a személy – mosolygott. Ma este Júlia öltözik, mellette a dada. Egy emelettel fölötte pedig Rómeó. Holnap is, mindaddig, amíg a próbák tartanak. Aztán szünet.
– Shakespeare-t játsszák?
– Nem. Stoppardot, egy modern alak. Mindegy. Próbából. Szünet. Aztán októberben megkezdődik az évad és akkor egyik este Antigoné ül a tükör előtt, máskor Nóra, vagy egy libapásztorlány. Talán ugyanaz a személy, talán nem. Vagány ez, Frici, a tükörnek mindegy. Szóval két öltöző van, ezúttal a felsőben fényképeztem. Felcipeltem a gépet, kértek képet magáról az öltözőről, majd visszahívnak nyolc nap múlva a főpróbához.
– Láthatjuk a képeket?
– Persze, megmutatom. Talán megengedik néhány személyes használatra szóló példány készítését, akkor Peti és Judit is kap.
– Tudod, hogy ennek nagyon fognak örülni.
– Most még csak annyit mondj, amennyit mesélek. Hadd legyen meglepetés. Még nekem is várnom kell. Vannak képeim két héttel ezelőttről, nekik újak. Legközelebb elhozom. Legyen az a meglepetés. Nem szeretek látatlanba ígérni.
Áthajtottak a piroson, Ferenc körülnézett előbb.
– Nem várunk.
Iván tűnődött, kiemeljen-e valamit. Folytatta, ahol abbahagyta.
– Lefényképeztem a tükröket és a rúzsokat.
– A színészekkel?
– A színészeket külön, öltözés közben, persze félig készen. A rendezőnek lehetnek extrém gondolatai, az újságok egyelőre követik a közízlést.
– Arra gondolsz, hogy felöltöztek? A darabban meztelenek?
– Nem láttam még – nevetett Iván –, ismerem a darabot, nincs benne csak egy jelenet, egy fürdőzős, de ki cipel hat-hét kádat a színpadra? Bár ma minden lehetséges. Még a Dunát is bevezetnék. Mindegy. A rendező tudja. Ha akar, bármilyen jelenetből sztriptízt csinál. És meg is teszik, rendszerint, a legutolsó három előadáson volt ilyen. Három rendező. Egyen te is ott voltál.
– Igen. Nem volt feltűnő.
– Nem. Tényleg nem. Kezd természetessé válni.
– Talán az újságokban is.
– Rég. Csak épp a színházakból készült cikkekben nem. Mert a színházakban látod a teljes darabot. Millió kép, ha a tizedmásodperceket is figyelembe veszed. Egy gép, ha gyors, akár ezredmásodperc alatt is exponál. Hallod a szöveget is. Több ezer kép közül pár száz meztelen emberrel készül. Figyelem a közönséget. Nincs felháborodás, de mégsem természetes a jelenet. Azaz, színházban a színház a természetes. Megjátszani a figurát. Meztelenül is megjátsszák, de egy pillanatig, érted? egy pillanatig csakis a meztelenség van, amit nem lehet megjátszani. Erre az egy pillanatra elfelejtődik a figura. A színész is elfelejtődik. Valami a színházon kívül van.
– Lefényképezhetnéd.
– Épp ezt nem engedik. Ezt akartam mondani: az újságban egyetlen kép, vagy kettő jelenik meg. Te olvasod a cikket és képzelődsz a darabról. Hát olyan képet szeretnének, amiben a lényeg ott van, vagy ami látványos, fekete-fehér újságokban a háttérrel vagy a figurákkal mozgás közben. Meglátom a főpróbán. Meztelenség nélkül. A darabban mégiscsak a játék a fontosabb. Esetleg klasszikus, színházi meztelenséggel. Például a szenvedéstől görcsbe rándult főhős.
Sok stoplámpa állta útjukat.
– Úgy telerakták, a gyalogos tíz perccel utánam érkezik. A múltkor Milla arra járt, amerre te, az áruházban, megláttam, megálltam, felvettem a szatyrokat és siettem, mivel le kellett szállítanom két veder diszperzitet. Úgy volt, hogy otthon kipakolok és Petiékkel, ha van kedvük, legalább a fele zöldséget megkaparjuk, de csak a kipakoláshoz volt időm, már hazaérkezett, pedig megállt a közeli hentesboltnál is.
A stop váltott, hegynek felfele indultak.
– Nemsokára otthon leszünk.
Iván felsóhajtott. Egy pillanatig saját lakása jutott eszébe, milyen jó, hogy van; volt, amikor nem volt; van; eszébe jutott a szoba, konyha, félhomály, milyen jó, hogy most meghívták, szívesebben jön.
– Sóhajtottál, mi az?
– Igen, te, otthon leszünk – mondta akkor, félszeg mosollyal, ami inkább tíz fintor volt. Ilyen Ivánnál a hála.
– Fáradt lehetsz.
– Hát. Legyek az?
Feri kiugrott, ismét ugyanazzal a mozdulattal csapta be az ajtót, ez ugyanaz, ez csak egy mozdulat, míg a város iszonyatosan hosszú, főleg ha nyári délutáni kánikulai fülledtségben vezetsz hazáig, a szomszédéknak festéket veszel, mert a szomszédék festéket akarnak, van egy házuk Érden, ott is meszelnének, azaz festenének, de passzióból megcsinálják ők, Feri vállat vont, csak szállítson nekik fehér festéket, olyant, amit lehet keverni, amivel az árnyalatot szabályozhatják. Iván is kinyitotta az ajtót, kirakta egyik lábát, majd a másikat, a táskát a vállára vette.
– Holnap reggelig maradhat. Ez csendes hely. Legalább ezért jó szélen lakni. A festék is maradhat. Szólok Istvánnak, aztán ő lejön és felhordjuk.
Felmentek a lépcsőn a második emeletre. Ferenc csöngetett.
– Hahó, ki van itthon? Szia, Peti! Ez itt Iván, ismered?!
– Nem. Szia.
Ivánra emelte szemeit, először az arcára, aztán az ingére, a táskájára, a belőle kiálló gépre, a gép tokjára, ahol egy kicsit megpihent, majd vissza az arcára. A fotós közben a teljes alakot képbe vette, a tekintete a konyha padlóján csúszott a papucsokig és vissza, Peti nem engedte el.
– Szia, Peti.
– Hoztad a géped?
– Itt van. Látni akarod?
– Igen.
– Mindjárt adok papucsot, ha kérsz, különben járhatsz, ahogy jólesik.
– Peti, anyu?
– Mindjárt jön. Lement vízért.
A konyha narancssárga csempéi és a hozzá illesztett bútorok között ide-oda bolyongott a kint készülő vihar sötétje. Villanyt kellett gyújtani, pedig csak hét óra volt. Iván a fogason lógó számtalan kabátra akasztotta a zakót, amely kipúposodott, gyenge akasztója kiugrott helyéről, felcsúszott a fémhorgon és a zakó a padlóra hullt. Kétszer-háromszor visszatette, míg megállt, milliméterekre a horog hegyétől. Zokniban az asztalhoz bicegett, ahol Peti már bontogatta a tokot.
– Várj, fiú, amíg megengedik. 
Peti felhúzta alsó ajkát, álla ráncosodott.
– Bonthatod – mosolygott Iván. – Segítsek?
– Nem kell, egyedül is tudom. Peti az asztal sarkánál állva a tépőzárakkal kezdte, óvatosan mozgott.
– Mikor kiveszed, vedd az öledbe.
– Tegyük inkább a nagyszobában a földre – mondta Feri. – Ott nem ejti le.
– Nem ejtem le – visszhangozta Peti.
Iván elmerülten nézte a fiú mozdulatait, amelyektől egyszerre felejtette el a napot és jutott eszébe más, egyéb részlet. Hogy lehet az, hogy már megszűnt a kocsiban kitalált változat? Pedig az is igaz. Csontban, húsban ott járt ő az öltözőben. Peti ráemelte szemeit kérdőn, hogy folytathatja-e a gép birizgelését, Iván csak nyugtázta, egy pillanatig ellenőrizve, hogy semmi komolyabb nem történik. Annyira elmerült a mozdulatokban! Lenyűgözte mások figyelme. Feri figyelme az úttestre és a pirosokra, ő éppúgy örült, amikor megállt, mint amikor elindult, Ludmilla figyelme, ahogy általában a tányérokat előszedte és elrakta, néha vette a bátorságot és a házastársak közötti figyelmet is szemmel kísérte, ez nehezebb volt, mert a gyerekek váratlanul fel-felnéztek rá és nem szerette volna, ha valamelyikük rákérdez a bámészkodóra. Most Peti figyelme balzsamozta. Mekkora tisztelettel bánik ezzel a szerkentyűvel! Vajon azt is elfelejtette, hogy anyja mindjárt jön? Lenyűgözte az ügyelőnő figyelme is, amellyel a barátnőjének mesélt a színház melletti kávézó ablakos asztalánál, s ő véletlenül épp aznap épp oda tért be a színészfotók után. Most éppolyan részletességgel emlékszik, ahogyan hallotta. Ő hol kávézott? A szomszéd asztalnál.
– Vigyázz, Peti, ezt ne nyomd meg, mert átállítódik a fényérzékelő. Vagyis megnyomhatod, csak forgasd vissza oda, ahol volt. Látod? Ide.
Az más, az más íz. Kicsi, madáralkatú nő, élénken fészkelődőtt a széken, miközben magával ragadta a lendület.
– Mondtam? Nem mondtam? Hogyhogy nem mondtam? Cét! Hirdettek nálunk versenyvizsgát két poszton, idén csak kettőre, azt híresztelik fentről, jövőre egyáltalán, annyian vannak, mint az oroszok, és minden évben végez két évfolyam. Így is csak a legtehetségesebbeket veszik fel. Ez egy! De jönnek máshonnan is színészek, ide mindenhonnét jönnek, szerintem még Honoluluból is.
Szívott a szivarból – szivarat szívott, nem cigarettát, és nevetett.
– És megjártam. Képzeld el. Felvettek egy alakot. Nem tőlünk, tőlünk a színiseket ismerem, aranyosak, kedvesek és milyen boldogok, ha bekerülnek! Legalábbis az elején. Aztán jön egy nagyobb hullám; aki azt kibírja, az már végig boldog, amíg csak helyet nem kell találnia. Ugyanígy, akik bekerülnek, azok végtelenül kedvesek. De ez a C ez nem a társaságtól jött, hanem valami vendégalak. 
Ivánnak eszébe jutott, hogy ma ő is használta ezt a szót, Stoppardra. Elnézett ki az ablakon, ahol már esett. Megjött Ludmilla, Milla, vízzel, tejjel és kenyérrel, és tényleg vörösebb haja volt. Ivánt is köszöntötte. 
– Szervusz, Iván.
Enyhén megpuszilta az arcát, ahogy mostanában szokás, alig érintve. Iván visszatért a nagyszoba közepére, közben mégis odaköltöztek a géppel, így Ludmilla kipakolhatott az egyetlen konyhaasztalra, különben a konyha kicsi lett volna négy személynek, négynek úgy, hogy mozoghassanak is. Feri kint maradt, halkan beszélgettek, Iván visszatért gondolataiba, fél szemmel az ablakra sandítva, fél szemmel Petire, így maradva kancsi pózban, közben Marikánál.
– És kedves és minden, tele tervekkel, jaj, Ruti, már kezdek félni, ha valami igen jól megy. Itt Ruth nevetett és kérdő arckifejezést öltött. Iván Ruthtal szemben ült, közömbösen, így leplezve magát.
– Igen, igen, mert annyira tele volt tervekkel, hogy végül is meghívtuk, van egy kis hely, mondtuk neki, te akkor még utaztál, mondtuk, van egy baráti kompániánk, amolyan keljfeljancsik a fényképészetben, és szombatonként játszunk, blabla bla, ismered a reklámszöveget. Azazhogy nem reklám, ez az igazság, de… mindegy. Lényeg, hogy volt egy pályázatféleség. Az, amiről még te is hallottál az utazásod előtt. Tájképek, párhuzamban, ugyanaz a táj itthonilag és ugyanaz kifordítva. Na, már beszélni sem tudok. Érted. Mondjuk lefotózza a Dunát Dunának aztán meg keressen egy olyan részt, ahol Mississippi. Melós cucc! Mindegy, nem a téma az érdekes! Hanem ez az alak! Mert azt mondja nekem, rengeteget beszél, hogy ő szeret fotózni, ez a hobbija, ha van neki, s hogy milyen boldog, hogy itt van és szeretné felfedezni az itteni környéket, mert máshonnan jött.
– Honnan? – kérdezte Ruth.
Erre Iván nem tudott emlékezni.
– Ez! Mennyire örvendene! Mondom, akkor csapjon fel hozzánk társnak, mert mi szombatonként találkozunk és elmegyünk egy ilyen túrára, együtt mi is könnyebben felfedezzük, amit fényképezni szeretnénk, s jaj de jó, s ez így folytatódik egész héten, szombatig. Aztán szombaton várom – nem jön. Hát én mit csináljak, elmegyek én is a kompániához találkozóra, hát ott van! Már ismert valakit! És nem is mondta! Te, nem az, hogy ismert, de akkor minek kérdez? Mindegy, – vont vállat Marika –, végül is nem köteles az ismeretségeiről beszámolni, de úgy adta elő, olyan panaszolva, mint a fába szorult féreg, hogy azt gondolhatnád, ez szegény idegen, még senkije sincsen. Valószínű, hogy annak is úgy adta elő. Nem ismerem a lányt. Zoltánnak valakije. Ennyi, Ruth, ennyi. Kezdetnek. Folytatásnak: megnyerte a pályázatunkat. Ahova a fotókat névtelenül adtuk le.
– És? – mosolyog Ruth.
– És? Azóta ott van. De nem lehet tudni, kivel, érted? Én meg felrobbanok itt, ebben a kávéházban. Ruti, asszem beleestem. Most mondd meg! Ez a baj.
 Iván itt ablaknak fordult, aztán vissza. Most megengedte magának, hogy nyugodtabban megnézze kettőjüket. Marika hátát és Ruth arcát, ami így egyetlen alakká tevődött össze. Ezt a nőt még sohasem látta teljesen. Vagy a pult mögött állt, a ruhákat szedegette, az ügyelői hivatalos kosztümben. Vagy forgolódott és a színészek folyton elrohangáltak előtte, a közönség kijövet, ki akart jönni előadások ideje alatt, valami ürüggyel, például a zsebében felejtett valamit. Vagy a büfében segített Ruthnak. Most, amikor végre nyugodtan ül és rendes emberi öltözékben, háttal, Ruth arca a tükör. Vajon őt is tükrözi, a nézőt?
– Emiatt elmaradtam a színházban, mert elmaradtam otthon, még szerettem volna készíteni egy sorozatot. Tudod, nem érdekel az eredmény, hanem szeretek fényképezni és mászkálni. Most nem sikerült. Nem tudok viselkedni ebben a társaságban. Nehezemre esik úgy tenni, mintha minden ugyanolyan lenne, mint nélküle. Hülye vagyok, Ruth. Normális felnőttek ezt könnyen elintézik, nem lacafacáznak annyit, vagy hogy is mondják? Csak az ilyen tompák, mint én, csinálnak kázust az egészből. 
– Hát ne csinálj! Menj oda hozzá és hívd meg, hívd meg egy kávéra.
– Asszed, nem hívtam?
– Eljött?
– Hát persze! De nem változott semmi! Nem tudok beszélni, félrebeszélek. Hogy mondj nyíltan olyant, hogy szereted? Nem is tudod, ki az? Tetszik! Tetszesz – ez egy ajánlat. Még ez sem túl sok, de kell neki? Észreveszi? Ha meg nem, én igazán nem tudok mit csinálni.
– Csak tipródsz itt.
– Tipródom? Boldog vagyok! Te! Ejtem, kész, vége, vége, de Ruth, akkor is, muszáj szerelmes legyek valakibe, ha nem belé, akkor másba leszek!
A sovány nő remegett a kacagástól és úgy tűnt, mindjárt elszáll belőle a lélek. A barna kávézó barna asztalai olvadtak a fényben, a fény olvadt a két nő alakján, a keszeg háton és a szembeülő széles, kiugró arcán, két szobor, Marlene Dietrich barnában, ő pedig a sötétben ül háttal, az eltaszítottságban, mert csak addig élvezheti ezt a jelenetet, amíg bele nem szól.
– Megyek – szedelőzködött a kis ügyelőnő. – Köszi a kávét. Megyek és megyek, ki, nem tudom hová. Holnap is, jössz velem?
– Holnap este otthon leszek, leszünk. De gyere fel.
– Aha – nézett fel megnyúlt arccal a kicsi. – Nem akarlak zavarni benneteket.
– Nem zavarsz. Meccs van. Az, gondolom, kevésbé érdekel, de közben beszélgethetünk.
– Jó. Holnap mikor?
– Hét-nyolc körül.
Iván merengett. Milla bejött és behozta mindannyiuknak a vacsorát.

(Forrás: Helikon, XXIII. évfolyam, 2012. 12, 13. sz.)




KOOSÁN ILDIKÓ
Szociofotó

Nyomorba lépked, aki erre jár;
pár sánta lábú korhadt kerti pad,
firkával terhes, omló házfalak,
fénykép, amit a feslett tér kitár.

Peremváros. Füst, trágyaszag megül,
zöldnyálkás árok, ragyás kockakő,
meghitt zsivaj, a szenny hegyekbe nő,
s a híg mocsok tócsában szétterül.

Még jó, ha erre jár az alkonyat,
szürkeszín fátylát itt-ott ráfedi,
homály vacog a csonkolt fák alatt,

bújna a táj is, merthogy szégyelli…
Rég tisztje volt, mára ágrólszakadt,
végnapjait cél nélkül tengeti.

2010 márciusa

Kilátás
(panorámafotómhoz)

Vándort, aki e tájba lép,
mélyzöld fogadja, égi kék,
vágások, dombnyereg hátán 
árnyék, fény enyhe-sárgán,
mozaik szerte-foltjai,
szegdelt kötényét tárja ki
lanka, cikornyás völgye-mély,
fönt sziklacsúcs, s a meredély
szédülős, de hív oda,
csábít a lomb-zöld ritmusa,
és szemben épp a messzeség,
itt-ott fehér, meg tinta-kék
kontrasztján öblös színterek,
makett faluk… s hogy illenek!
E panoráma így kerek,
itt laknak tán az istenek,
szűz álomkép, szigetvilág,
amit a szem, s a lencse lát,
mégis, mégis úgy lépked át,
hogy meg ne törje ritmusát
– ködfátylon ami átdereng –
hullámveréssel ott a csend.

2010-05-09

Nyári fotók

Nyurga nyár nyargal,
nyomán a rét, virágos;
Ne higgy a jósnak!

Görögtűzláng a
dombhajlat pőre válla,
hűvös a völgye…

Fürgén lengő lomb
fészket ringat madárral,
közel az orkán

Karcsú kabóca
kispannolt katapulttal
könnyen kockáztat.

Évszakok fény-bő 
zenitjén a nő duplán
tagadja korát.

Feszes a hold ma,
vizet sem fodroz hullám,
ránc csak az arcon,

Békakoncertben
visszaverődik a lét
esti magánya.

Óvatos madár
közös madáretetőt
messze kerül el.

Ha magam vagyok,
galaxisomon kívül
kering a világ.

Családképletek:
egy meg egyből egy; Ritkán:
közös többszörös.

Pompás az arany
nyírfalevélke, inog
trónja a nyárnak.

Szombathely, 2010-09-23

(Forrás: Az idő sodrásában. Versek, gondolatok. 2009-2011. MEK)





GÁRDONYI GÉZA
A fénykép

Fényképész úr, e kép nem jó,
bár az arca ugyanaz:
így is bájos angyalfej ez,
de hideg, mint a viasz.

Fényképész úr, ha látná őt
úgy magunk közt... kedvesen...
depersze az ön gépére
hogy nézzen szerelmesen!?

(Forrás: Április... Fűzfalevél, nyárfalevél..., December. Költemények. Dante Kiadás, Budapest, MEK)



SZAKONYI KÁROLY
Vörösvári út

Szempillantásnyi idő: amíg a Kodak lencséje mögött a zárlapocskák nyitódnak-csukódnak.
A fénykép bal felső sarkán egy ló feje látszik, pofájára akasztott abrakostarisznyával; a zaboszsák a rúd hegyére akadt, a ló elesége fogytán. A szerszám – szemellenző, zabla, szíjból font szájkosár – a rúd mellett laffog, árnyéka s a ló árnyéka a naptól fehér kövezetre vetül. Dél van, vagy inkább délelőtt. Két halvány, párhuzamos csík szeli át derékban a képet: a villamossín. A háttérben kőlábas vaskerítés; elmosódó épület: az élelmezési raktár. S a fotográfia jobb szélén nekifeszülő, fehér inges, simléderes sapkás férfi, bal keze s lába valamely teher vonására lendül; arca kivehetetlen; hámba fogva kézikocsit húz.
Óbuda, Vörösvári út.
A fénykép miattam készült, ott állok fehér sapkás, rövidnadrágos gyerek, nap iránt, összehúzott szemmel. Apám kattinthatta rám a Kodakját a járdáról vagy az üzletajtóból.
Mozdulatlanná merevített pillanat.
Az emlékezet vetítőgépében mozdul a film, a darabos, akadozó ütem a valóság ritmusává szelídül, hangok, zörejek közelítenek a messzeségből. A ló felkapja a fejét, hogy egy ügyes rándítással a zsák aljából kihalászhassa a maradék zabot; az igába fogott ember izzadva, lihegve vonja a fahasábokkal megrakott kétkerekű kocsit a remíz vagy a Bécsi út felé; a Flórián térről zötyögő villamos élesen csilingel; a bazaltköves járdán, az ecetfa árnyékában kontyos iparosné – egy asztalos felesége a szomszédos mellékutcából – kékfestő ruhában, karján kosárral a kifulladásig hajtogat valamit egy szalmakalapos, kávébarna öltönyt viselő, aktatáskás, elöljárósági úrnak: „…és mit kondol, Mayer úr, mit mekmonta az uramnak az az ember? Hogy nem kapni fok most semmi pénz azért a putor, és most ott az a tráka putor, egy szép komód, és az az úr mek nem tud fizetni, mert krach, azt mondja, jesszus, montam erre, és nekünk nem krach, ha jön az adó?…” – A földszintes házak közti sikátorokban az utca közepén folyik a szennylé; macskák bújnak elő lustán a pinceműhelyekből; az udvarokban leanderek régi söröshordókban; valahonnan kovácsok kalapácsolásai csengenek, és időnként egy kakas kukorít a délelőttbe, tyúk kárál, akárcsak falun. Odább, a Bécsi út és Vörösvári út találkozásánál, a végállomáson, utasok szállnak fel a trolejbuszra (trolleybus), a szögletes, cipődoboz formájú kocsi az Óbudai temetőig közlekedik. Furcsa jármű, gumikerekei vannak, mégis áramszedők ágaskodnak a tetejéről a felső vezetékig: autó, s mégsem az; motorja halkan duruzsol…
– Kész – mondja talán apám –, jól sikerült a kép, gyere…
A stráfkocsiról vasalt aljú, rekeszes szódásládát kap le a kocsis, bőr vállvédőjére lendíti, fél kezét csípőre emeli, másik kezével a láda fogóját markolja, s megy be apám mellett az üzletbe.
– Hat láda nagy és két láda kicsi – mondja már odabenn, a pultnál. Apám pénzt vesz ki a kassza fiókjából. – Mit iszik? – kérdi az embert.
– Egy jó házmestert, vendéglős úr!
Két deci fehér a korsóba, aztán a habzó, jeges szóda; a hátsó – a kerthelyiségre nyíló – ajtón bevetülő fénynyalábban látom a szétszökő szénsavpárát. A fehér bortégelyek hűs, savanykás illata keveredik a frissen olajozott hajópadló szagával. A négyszögű asztalokon rózsaszín kockás abroszok. A szódás egy hajtásra kiissza a fél litert; bőrköténye, vállvédője keményen suhog; még gyöngyöt izzad a korsó fala, amikor üresen leteszi a nikkel borítású pultra. Derekára szíjazott bőrtasakjába teszi a pénzt. Délelőtt van, igen, délelőtt, nyáron. Üres az üzlet. Csak néha ugrik be egy-egy katona – altiszt – a szembeni élelmezési laktanyából; délfelé postások ülnek a bejárat melletti asztalhoz, hogy mielőtt a postahivatalban elszámolnának, spriccer mellett rendezgessék táskáik tartalmát. Fuvarosok állítják meg lovaikat a ház előtt, betérnek sörre vagy két decire; pilisi meszesek vagy kőporral házalók enyhítik szomjukat; beszkártisták, kőművesek, takácsok ballagnak át munkájuk mellől felhajtani egy-két pohár ringatót. Üres a kerthelyiség is. Süti a nap a ládákba ültetett muskátlikat. Apám piros salakkal szórta fel az udvart; maga fabrikálta farácsokkal kerített el a lakók frontja meg a hátsó, parlagon hagyott konyhakert előtt egy tágas területet; csendes délelőttökön, amikor már végzett a pincei munkával, zöldre mázolta a rácsokat, piros-fehérre a kerti székeket, asztalokat. A kapubolt fölé kivilágítható betűket szereltetett: KERTHELYISÉG. Szorgalmasan, kívül-belül csinosította a málló vakolatú házat. Vörösvári út 120. Egy ingatlanközvetítő ajánlotta az üzletet, a Schlosser család vendéglőjét. A ház is a Schlosseréké, bérbe adták három évre. Lakás nincs, csak ígéret, hogy az egyik lakó majd elköltözik. Addig is a tágas konyhán vet ágyat éjszakánként anyám. Záróra éjjel kettőkor, nyitás reggel hatkor. Valami távoli albérletbe nem lehet elbandukolni éjnek évadján fáradtan…
Délután lendül fel a forgalom: délután és este. Amikor bezárnak a műhelyek, az iparosok leteszik szerszámjaikat, a kishivatalnokok elszabadulnak a poros irodákból, amikor a téglagyáriak kiszabadulnak a szárítótelepről, az égetőkemencék mellől. A téglagyáriak – velük van tele az üzlet. Töpörtyűt, abált szalonnát hoznak zsíros zacskókban; tányért, kenyeret, sót, paprikát kapnak a fröccseik mellé. Csakhamar bortócsás minden asztal, öklök, tenyerek gyűrik az abroszokat, szék borul, cigarettafüst úszik vastagon a hangoskodók feje fölött. Svábul, magyarul, tótul zeng a szó. Asszonyok, gyerekek kujtorognak a téglagyári munkások után a barakklakásokból. Benéznek az ajtón, aggodalmasan intenek az embereiknek, várakoznak némán. A kiszáradt torkok sok fröccsöt elnyelnek…
A sikátorokban gázlámpák égnek zöld fénnyel. A kapuk hangos döndüléssel csukódnak. Kutyák loholnak falkákba verődve, behúzódnak az árnyékos zugokba a késői hazatérők elől, aztán a csendben újra tovább loholnak némán, amíg össze nem marakodnak valami koncon.
A remíz vágányain vinnyogva fordulnak be az utolsó villamosok. Mezei illatot sodor a Hármashatár-hegyről a lomhán mozduló szél.
A kép megmerevedik. 1936. Nyár.
Egy szempillantásnyi idő: amíg a Kodak filmjére rávetül a Vörösvári út.

(Forrás: Magányos biciklista. Karcolatok. . Digitális Irodalmi Akadémia)

Az eltűnt pillanat

Régi, bekeretezett családi fotográfiát akasztott ki valaki egy utcai márványtábla fölé, a valaha-híresség-lakta ház falára, az ünnepi koszorúnak szánt kampóra. Arra jártomban vettem észre, első pillanatban fel sem tűnt, mennyire bizarr, csak néhány lépés után fordultam vissza jobban megnézni, mi is szúrt szemet nekem az emléktábla alatt.
Vékonyka, barnára festett gipszkeretben, üveg alatt, paszpartuval körülfogott fényképet láthattam: egy anyát két kisgyermekével.
Hamarjában azt hittem, az elfonnyadt koszorú helyére a nevezetes ember családi albumából került ki egy kép, de nem; a márványba vésett név viselője a múlt században élt, ez a fénykép pedig a mi korunkban, a harmincas évek derekán készült: sütővassal hullámos hajúra frizurált, csipkegalléros asszony mosolyog rajta mackóval játszó kisfia és nagy masnis leánykája fölé hajolva.
Kik ezek? Hogyan kerültek ide?
A ház falán egy fénykép, keretben, üveg alatt, mint egy szobában, egy enteriőrben?
Aztán láttam, a járdaszélen mindenütt kupacokban-halmokban lomok hevertek. Kibelezett televíziós készülékek, rozsdásodó hűtőszekrények, roggyant díványok, felhasadt kárpitú, törött lábú fotelok, foncsorukat vesztett tükrök, vásott lábbelik, nejlonzsákba gyömködött rongyok. Lomtalanítást hirdetett a kerületi hivatal, s itt, ezek között a roncsok között találhatta valaki ezt a családi fényképet, onnan emelhette fel, húzhatta elő, mert megakadt rajta a tekintete, vagy éppenséggel guberálás közben akadt rá, forgatta, nézegette meglepetten: ni csak, egy teljesen ép…
Egy teljesen ép – micsoda? Családi kép? Mit kezdjen vele? Minek neki ez az idegen nőt, idegen gyerekeket ábrázoló fénykép?
Elképzelem, ahogy zavarba jött, már nem volt szíve visszadobni a lomok közé, de elvinni sem akarta. Személyes tárgy. Nagyon is személyes. Valakinek sokat jelenthetett, de neki?!
Arra is gondolhatott, hogy talán véletlenül került a szemétbe, nemigen szoktak így kidobni egy képet. Netán keresik is, keresni fogják, lejönnek az utcára idegesen, kétségbeesetten: – Jaj, a mama képe! Tudod, amin a mama és mi ketten!… Vagy: – A nagymama meg anya és az öccse!… Vagy: – A tánti! Hiszen emlékszel! Vilma tánti meg a két gyereke, Ellus és Géza! Akik nyáron mindig feljöttek Pestre egy hétre… harminchatban… akkor adhatták emlékbe azt a képet! Hova lett? Hogyhogy kidobtad? Hogyhogy!!… Még negyvenháromban is meglátogattak minket… aztán már… hiszen emlékezhetsz… aztán már, szegények!… Vagy: – A Géza és az Ellus! De hát hogy kerülhettek a lomok közé? Istenem, utoljára ötvenben találkoztunk… Vagy: – Tudod, amikor ötvenhétben Bécsből írtak, még kérték is, hogy tegyük el azt a képet!… Meg kell találnunk!…
Erre gondolhatott a megtaláló, s valami feltűnő helyre akarta tenni, hogy a hajnali szállítók elől megmentse, hogy ne lapátolják fel a teherautóra, ne zúzzák össze, ne semmisítsék meg. Ezért akaszthatta fel a márványtábla alatti kampóra.
De nem kellett senkinek. Még napok múlva is ott függött a falon, a járókelők elsiettek mellette, még csak azt sem mondhatnám, hogy megbámulták volna, mint szokatlan látványt. Én azonban mindennap megnéztem. Megálltam előtte – megállított, vonzott. Ismerősség áradt a fotóról, valami bizalmasság, meghittség. Alig volt rajta nyoma az időnek, bár üvege alá némi por gyülemlett, ötven év pora. Kissé megszürkült a paszpartu, itt-ott megsárgult a fotográfia is, a keret barnasága alól néhol előfehérlett a gipsz, az egész mégsem volt avíttas. Eleven, friss volt az a mozdulat is, ahogy a hullámos hajú asszony boldogan nézi gyermekeit, a játék mackót szorongató kisfiút és a dundi kislányt.
A pillanat. A boldogság pillanata.
Egyszerű műtermi fotó volt, a mester bizonyára beállította őket, vesződött a gyerekekkel, hogy nyugton maradjanak a kamera előtt, meg kellett várni, hogy megigazítsa a masináját, fejére húzza a fekete leplet, felemelje a kezét, szóljon figyelmeztetően, majd lobbanjon a magnézium, s bizony ehhez türelem kellett, az anya tartásában még sincs merevség, a gyerekek is bátran néznek a lencsébe, zavar nélkül, cseppet sem mereven.
A pillanat tökéletes.
Ez a tökéletesség vonzott a képhez naponta. Ez a nyugalom, béke, ez a szerető, anyai gyerekek-fölé-hajlás, ez a biztonságot nyújtó féltés-óvás. Néztem őket, ismerkedtem velük. A nő a képen még nem lehetett harmincesztendős. A sötét, rövid haj, a sima váll, a nyak íve, a meztelen felsőkar, a barna – feltehetően barna – szempár, a szájszegletben a szelíd mosoly egyre ismerősebb lett.
A fotón volt mégis valami nyugtalanító. Eleinte nem tudtam, micsoda. A kép idilli, a kompozíció – és a helyzet – harmonikus, akkor hát mi?
A gyerekek. Rájöttem, hogy a gyerekek. A nő asszonyisága, anyasága mindenkoronvalónak hatott, de a gyerekek… Ezek akkor indultak neki az életnek. Ötven éve. És mi minden történt ebben az elmúlt öt évtizedben! A fotografálást követő második évben kitört a világháború, s ők úgy nőttek fel, hogy körülöttük lángolt a föld. Aztán a háborút követő idők, az ötvenes évek, a katasztrófák. Vajon ez a két gyermek mivé lett? Mi lett belőlük: gyilkos vagy áldozat? Mit tanultak meg: szenvedni vagy szenvedtetni? Meghúzták magukat, vagy karriert csináltak? Hivatalban ültek-e, vagy börtönben, boldogok lettek-e, vagy boldogtalanok? Megéltek-e szép szerelmeket, vagy magukra maradtak? Lettek-e fiaik, lányaik, akik fölé ők is odahajolhattak védőn, szeretőn, óvón, aggodalmasan, reménykedőn? Hittek-e, vagy hitetlenségre szoktatta őket a kor, gyanakvásra, bizalmatlanságra, vagy éppenséggel belevetették magukat egy eszmébe, s győztek vagy rajtavesztettek? Megrontotta-e őket a keserves évek okozta félelem, vagy el tudták felejteni a rettegést, ki tudtak gyógyulni belőle? Itt a képen még semmi baj. Még biztonságos és nyugalmas minden. Még minden jól sikerülhet.
De sikerülhetett-e?
Ez vonzott a képhez, ezt kellett néznem mindennap, a pillanatot, amikor a jövő még nem volt sehol, csak a szeretés, a sugárzó barna szempár.
Aztán egy reggelen vagy egy estén eltűnt a kép. Leakasztották vagy leakasztatták, mint az emléktáblát megcsúfoló blaszfémiát.
– Nem tudja, hova lett? – kérdeztem a közeli újságárust. Vállat vont, nem is érdekelte a dolog. Talán nem is látta, talán nem is tudta, mit keresek. Jöttek-mentek az emberek, ott nyüzsögtek a standjánál, vették a hírlapokat. Ő meg kiabálta a híreket, mert megérkezett az esti lap, tele friss szenzációval.

(Forrás: Napfényes Granada. Karcolatok. Digitális Irodalmi Akadémia)


VASILE ROMANCIUC
Esik

A gondolatokról, lassan
lefoszlik a köd.
Lelked
szerelmetes virág.
A villámlás vakuja
arcodat deríti.
Boldog vagy -
lefotózott az Isten.

(Ford. Cseke Gábor)

(Forrás: poezii.citatepedia.ro)





MATEI VIȘNIEC
Vázlat tökéletes hallgatáshoz


A váróteremben csönd egy
fémpénz elgurul a cementen

a pók az állomás megafonjában
lesben áll a szutykos ruha magában
lóg a fogason

a vonat egyetlen percig áll
a bolond utas kilép felém
és sírva lefényképez

a vedlett kutya
egy csupasz almát kerülget

(Ford. Cseke Gábor)

(Forrás: poezii.citatepedia.ro)




TAKÁCS ZSUZSA
Egy fénykép alá

M.E.EMLÉKÉRE

Mennyire ismerős, milyen szokatlan
az utcasarkon lámpafény jelek
és lélegző homokrakások itt-ott
és rádköszön valaki hirtelen.

Hullanak az eső szögei a földre,
Targonca áll a szenesbolt előtt.
A léptek a vízben rombuszokká nőnek.
A fák körül, a járdán két maroknyi föld

Megállsz az eső golyózáporában.
Örök havával nincs egy kerítés
szikrázó napban. Lassan végigömlik
elszürkült arcodon a veríték.

(Forrás: Költők egymás közt. Antológia, Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1969)



SZENTMIHÁLYI SZABÓ PÉTER
Apám fényképe alá


Apám fényképe néz merengve,
parányi bánattal, mégis vidáman,
:mintha sorsát rejtegetné -
nem. Átnéz rajtam, messze, és
talán az istenen is átnéz egyszerűen,
és térde nem bicsaklik.

A halál fotografálja ráncainkat,
és egyre újabb pózba állít,
gondosan eltéve minket
irtózó utódainknak,

akik nem értik hetyke arcvonásaink,
nem értik, mindezt hogy tehettük~
hogy kacsinthattunk ilyen vidáman
az Idő ágyúcsövébe,
nyomornak rühpalástja alól,
félelemnek sunyi nyáladzása óta,

hogyan nézhettünk ilyen szelíden,
ilyen szelíden s rezzenéstelen
a súlyos felhőktől függönyzött jövőbe?

Oh, apám, ugye,
a Fényképész feltartott ujját figyeltük,
aztán a vakító lámpák mind kihunytak,
káprázó szemünk fáradtan lezártuk -

igen, mindössze ennyi volt
arc, puszta fal,
világosság
egy kattanás
sötét

(Forrás: Költők egymás közt. Antológia, Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1969)



ADY ANDRÁS
Csak rólad


Emlékszel, meztelenül
hogy siettél kamerám 
lencséje elé, mennyire 
meg akartál maradni, 
beleférni-beleégni egy, 
vagy száz, örökszépnek 
hitt fényképbe? 

Így sietnék én is néha, 
pucéran, szégyenérzet 
nélkül a nagy fotográfus 
elé, készüljön rólam 
egy végső akt ...
de a prűd mester, ő tudja 
miért, mindent mi ruhátlan 
botrányosnak tart: „Becsszóra 
mondom, erkölcsromboló, 
hogy már ön is azt képzeli, 
csak így pőrén az öröklétben 
maradhat!”


ANDRASSEW IVÁN
Fotográfus húga

(Féner Tamásnak és Cseke Gábornak)

A húgommal arról vitatkoztam, 
hogy nem képíró vagyok, 
ahogy mondta affektálva, 
hanem képlopó, semmi más. 

Ő meg csak mondta tovább, 
valami szótárra hivatkozott, 
mire megmérgedtem, 
vettem a gépemet, 
és lefényképeztem egy bokrot. 

Eltűnt, nem volt ott többé. 
Aztán egy lepkét a levegőben, 
és az is elmúlt, a semmibe tűnt 
abban a pillanatban, 
amikor hallottuk azt a gördülő csattintást. 

És így jártak anyánk virágai, 
a nagyapám autójának jobb első kereke, 
a dédanyám nagy kék bugyija a szárítókötélen, 
valamint egy kakas, és végül a kutyánk farka. 

Na látod, mondtam, nekem van igazam, 
bármit elveszek, 
amire ráemelem bonyolult üvegszemem. 

De nem, de igenis, de te csalsz, becsapsz, 
csak valami trükk ez már megint 
– nem átallott csípőre tett kézzel 
visongva feleselni. 

Erre lekaptam neki egy szép kövér felhőt az égről, 
a szomszéd házát újkapustul - remélem, 
nem volt otthon senki -, egy lovaskocsi elől 
a lovakat, de ő csak visongott tovább, 
már-már üveghangon, amit utálok. 

Láttam, hogy nincs tovább: ez megőrült, 
retteg tőlem, és már ép ember nem lesz belőle. 
Lassan ráemeltem a gépet, jól megnéztem, 
ahogy szegény habzó szájjal,
nyitott tenyérrel integeti felém, 
hogy nem, ne, nem, ne, nem, nem. 

Ő az ott a képen, ez maradt belőle. 
De nehogy mond anyámnak, 
mert úgyis rajtam kereste évekig, 
és csak mostanában enyhült a keserve.

050102

(Forrás: Andrassew Iván: Mondottkönyv – CD)





TÖRÖK SÁNDOR: 
Egy ember eltűnt a hegyekben


A káplár - már indulóban - visszaszólt.
- Alszol, hé? Mindjárt felébresztelek!
- Igenis, nem alszom.
- Azért!
Macoveanu káplár elment az őrségekről leváltott legényekkel, s Bogoff, a bulgár, egyedül maradt a Szentgyörgy-kapu alatt. Kicsit még behunyta a szemét, aztán, hogy a lépések eltopogtak a kanyarodó fal tövében, puskáját sarokba támasztotta, lehúzta a bakancsát és megrázogatta.
- Görcs álljon a körmükbe!
Valamelyik bitang vizet öntött a bakancsába. Nem volt nagy baj. A rövid besszarábiai kánikula most adta ki magából a java melegét s a várkapu vastag köveiből dült az áporodott, dohos hőség. Bogoff felhúzta a bakancsot, leült a sarokkőre, a puskát térde közé vette s megpróbálta, úgy félébren, folytatni az álmát, ahogy szokta. Nem volt most sem álmosabb, mint máskor, csak az irtóztató forróság, bevette magát a homloka megé s elbágyasztotta. Ma éjszaka azt álmodta, hogy valahol hazai vidéken - de mintha éppen a karu-mangi-i öböl felé lett volna - halászni tengerre szállott a vén Pantilimonnal, a Marusja apjával. De valahogy, mintha az úgy lett volna, hogy na, ha jól sikerül a fogás, akkor lakodalmat ülnek a lánnyal. Valahogy úgy, mint a mesében, mintha próbatétet szabott volna az öreg Pantilimon, de különben is zavaros volt az egész, mert aranyos ruhát viselt a vénember. Igaz, hogy mezítláb, de gyémántokkal kirakott koronával a fejin. Két csónakon indultak, két hálóval s a lány a partról utánuk integetett. Soha még egy álmában sem jött a lány, ilyen szép, tisztán eléje, mintha csak maga az eleven valóság volna; még sokáig visszanézegetett, ameddig láthatta. Ott állt a lány az Úrsziklája ösvényén, fekete haját lobogtatta a szél, mosolygott, mögötte meg a feszület s ezt jó jelnek vette álmában. A csónak meg úgy repült vele, mintha gép hajtaná, pedig alig mozgott a keze s egyszerre csak nem látta az öreg Pantilimont sehol. A háló meg kivetve, pedig nem tudta mikor csinálta. Éppen felállott, hogy körülnéz, hol az öreg a másik csónakkal, mikor látja szemkáprázva, hogy a tenger csupa, de csupa egy merő arany s ezüst, kárbunkulus, rubint, meg egyéb drágakő. Uramfia! s meríteni akart belőle, hát elnehezedik a hálója. Húzza, húzza inaszakadtából; s hát a háló alján, anyaszűz meztelen gyermek rugdalódzik, s sír, hogy majd elviszi a helyet. Na megijedt - így aludt mindig Bogoff, a bulgár, álmában is lesve az álmát és ébren is álmodozva az igaz - megijedt, mert meztelen, síró csecsemő rossz pletykaságot s bajt jelent. Nyúl a gyerek után, hát abban a pillanatban nem gyerek az már, hanem egy rettentő nagy mátyáshal, de akkora, hogy ő olyant még sose látott. Megörült nagyon, mert hallal álmodni jószerencse. Megmarkolta a kötelet minden erejéből s berántotta a csónakba, összehúzta a háló száját, meghurkolta keményen, azzal már iramodott is a csónakja az aranytengeren által a part felé. Hogy itt hogy volt, mint volt nem emlékezett. De egyszerre csak ott állott az iszonytató nagy hallal Marusja előtt s a lány kacagott és apró, veres csillagvirágokat hullatott szerte és kacagott, úgy kacagott, hogy a fiú felébredt rá. S még akkor is hallotta kissé a kacagást, csak valahogy mégis másformán s most emlékezett: akkor önthették a vizet a bakancsába a gazemberek s röhögtek. Erőltette aztán, hogy tovább álmodja, de nem ment sehogyse, hiába. Nem is tudott egészen elaludni.
Eltette hát ezt, a hallal és elévette a rendes álmát, amit szokott mostanában, a fénykép dolgot. Még így jobban is szeretett álmodni, így félig ébren, mert akkor úgy irányíthatta, ahogy akarta. Az agya már úgy berendeződött erre, hogy elévehette akármikor, menetelés közben, vagy gyakorlaton, istállótakarításon, akárhol. Tett, vett, jött, ment, még beszélt is s közben, magában fűzte-szövögette az álmát, ahogy akarta. Csak egyszer esett meg, hogy Gerosim kapitány dohányért szalajtotta s azt mondta a boltban: - kérek egy csomag másodosztályú fényképet... igen... - egyébként a szolgálatos fele rendre mintha elvált volna a másik felétől.
De legjobb mégis akkor volt, mikor elszunnyadott az osztag. Szerte a vaságyakon fújtak, horkoltak a fiúk s ő egyébbel nem gondolva, csinálhatta a magáét.
Ez a fénykép dolog emésztette most már hetek s hosszú hónapok óta. Nem szívesen aludt, hogy annál többet álmodhasson róla. Erőnek erejével ébren tartotta magát s volt olyan hét, hogy alig aludt egy napravalót, azt is nyugtalanul, felriadozva. Az őszön, hogy bevonult - úgy hozták a csendőrök, szökésből, messze valahonnan Dobrudzsa széléről, ide, a besszarábiai végekre - felhízott az első hónapban. Most megfogyott egészen, bőre megereszkedett, meglappadt s valahogy olyan messzi s tágranyilott a mozdulatlan két szeme.
Az első nekitavaszodott vasárnap délutánon vitte a fényképészhez a szakaszát Macoveanu, káplár. Az a nap... Istenem! A tél eltelt valahogy, jórészt bent a várkaszárnyában, az udvaron, az istállóban. Reggel mosakodás a bádogvályunál, gyakorlat, forró csája, gyakorlat, istállótakarítás, megint gyakorlat, délben káposzta, vagy bablé, délutánonként ülni a teremben, sorban a kopott fapadokon s Gerosim kapitány alá-felsétálva a katona kötelességeiről beszélt, a rangokról, a királyi családról, s hogy miért háromszínű a nemzetizászló, melyik mit jelent, később az ágyú szerkezetét magyarázta hosszan, unalmasan és érthetetlenül. Vlasov, őrmester, a kályha mellett ült egy zsák örökös krumplin s hasán összetette tömpe ujjait, a négy káplár meg egy kisebb padon az asztal előtt. A király képe a falon s a trónörökös, a kályha fölött feszület s odébb, valami naptárról leszakítva, a metropolita szakállas feje. Ha felelni kellett, felugráltak s feszes haptákot vágva dadogtak, egy-egy pofon csattant álmosan. Hetenként kétszer-háromszor énekórát tartott Gerosim kapitány az istállóban. A királyhimnuszra oktatta őket, meg mindenféle indulókra s ezt ő maga szerette a legjobban, úgy látszott. Élvezettel s hangját rezegtetve énekelt, behunyt szemmel. Este parancskiosztás, ima s lefekvés. S reggel, megint előlről. Mindössze egyszer küldték levéllel a huszárlaktanyába, egyszer meg a kórházba vitték, mert a szeme gyulladásos volt. Egyéb semmi.
Na még a levélírás vasárnaponként. Azt remegő szájjal várta, de kínos volt, mert nem fogott a keze hozzá s csak a nyomtatott nagy betűket ismerte, azt ismerik az ilyen tedd ide, tedd oda szegénysorsú népek, mert olyanból nyomtatják ki az urak, hogy mit nem szabad. Hiszen mások is voltak így, a legtöbben. Pokoffsei az orosz, se tudott írni, olvasni s Nikulescu, meg Danila, a besszarábiaiak és még sokan mások s ezeknek mind Csorvási kaparta a leveleket - marosvásárhelyi gyerek, tudott románul, oroszul, bulgárul, még szászul is, de arra nem volt szükség, mert a szászok - hárman voltak az osztagban, egy Szeben vidékéről, kettő Brassóból - a szászok mind tudnak írni. Csorvásinak diktálták hát a leveleket vasárnap délutánonként, aki az ablaknál ült és írt szakadatlanul. A legények ott ültek körülötte, az ágyak szélin s a ládákon sorukat várva. De kínos volt ám nagyon, hogy így... előttük. Mintha... mintha levetkőzne nekik. Mert Marusjának küldötte a leveleket Bogoff, a bulgár, s olyanokat diktált a Csorvási szíveskedő körme alá, hogy ezek, vagy eltátották a szájukat, vagy röhögtek rajta s az úgy fájt, de úgy fájt, hogy majd a melle szakadt ki szégyenletiben. Csak Csorvási nem nevette, még bíztatta is kedves szóval, akárhányszor: mondjad testvér, mondjad. S Bogoff mondta áhítatosra ferdült képpel mondta, bakancsát mozgatva maga előtt: - hull a hó nálunk, Marusja, fehér, bársony csillagocskák hullanak s éjfélre megterítenek itt mindent. S akkor, éppen éjfélkor, parancskiosztástól számítva az ötödik vártánál, kiállok az északi kapu alá és rád gondolok. De olyan erősen gondolok rád, hogy megérzed majd... olyan erősen fogok rád gondolni, hogy a gondolatom kiszáll a fejemből s elszalad hozzád Marusja... s tán még a puskám fája is kirügyezik a melegségtől, úgy szeretlek én tégedet Marusja... - ilyeneket mondott Bogoff, a Csorvási rossz tolla alá, s hogy pénze nem volt, eladogatta a kenyerét a fiúknak, bélyegért s fogyott már, egyre fogyott.
S azon a délutánon, a tavaszon, szakaszokra osztva, bejárták a várost.
- Ez a Mihail Viteazul-utca - magyarázta a káplár, míg végig vitte őket a kis katona-városon - ez itt a rendőrprefektus háza, emez a mozi - színes képek voltak a falán, gyönyörű képek - s a fényképész következett aztán a Ferdinánd király-tér sarkán, a dódéban... Dimitrij Bogoff még sose látott ilyent.
Jack Sohnnak hívták a fényképészt - mint megtudta később - és fehér szakállú kicsi ember volt. Kis fürge varázsló, olyan, mint a Xandi királyról szóló mesében a füvek szentje, aki értette a virágok nyelvét s négylevelű lóhere gyökeréből bájitalt kevert a királynak, amellyel megnyerte Ileána, a pásztorlány szerelmét... igen, olyan... Olyan, mint a tiginai remete, aki a hétszer szent amuletteket osztogatja minden rontás ellen valókat s bűbájos mondásokkal pokol fenekére kergeti az itzkovi mocsarakból kénköves láng képében elébukkanó ördögfiókákat. Éppen ilyen volt Jack Sohn a fényképész, csak zsidó. Szaladozó kis zsidó ember volt Jack Sohn és míg szapora vidám beszéddel tartotta a katonákat, a keze sem nyugodott, a lába sem pihent, a szeme is dolgozott.
- Ide, ide, domnu sergent! Hogy nem sergent, csak káplár? De lehet, hehehe... azért a képen olyan lesz, mintha törzsőrmester volna, hehehe! Szabad a kezet? ezt, így, csípőre! a másikat, a kard markolatára, így, jobban megfogni, bátran! ezt a lábat ki ííígy... tessék idenézni az ujjamra, így ni... egy, kettő, három, rendben is van, gyönyörű lesz, gyöny-nyö-rű! Tessék, tessék katona urak, tessék, lehet folyton folyvást lehet, szép csoportképet, katona urak, szép csoportképet tábortűz mellett, tengerparton, tessék katona urak, lehet, tessék, tessék. - És kattant a masina... a katonák csípőre vágott kézzel, büszkén állottak, zöld erdő legeslegközepén, háborgó tenger partján, a háttérben füstölgő hadihajóval, kezükbe zászlót adott Jack Sohn, szép háromszínű lobogót, ha kívánták, igaz, hogy így valamivel drágább, de megéri, s virágos selyemzsebkendőt lógatott alá a zsebükből, keztyűt húzott a kezükre, fehéret, gulába rakott fegyverek, marcona golyóbisok közé varázsolta őket, kivont karddal - itt a tükör katona urak, tessék frizurázkodni! - a fia ott sürgölődött körülötte, hosszú, vörös kamasz s a lemezeket kisablakon adogatta be a feleségének - rengő mellű, nehézlélegzetű asszony volt ez - s öt perc mulva kiki vihette a kész képet, tiszta boszorkányság.
Semjon, a hosszú besszarábiai, puskával vétette le magát, amint éppen céloz, aztán még egy képet csináltatott Grönerrel, a brassói szásszal, ketten, kezetfogva, meg még egyet Hlaska sergenttel, amint ménkű nagy térkép felett töprengenek, mint valami tiszt urak. Csorvási is csináltatott Kelejannal, az osztag irnokkal, ahogy kis asztalnál ujságot olvasnak, komótosan, mindenki csináltatott, ülve, hasonfekve, az asztalnál, cserép csinált virággal, meg másféléket, mindenki csináltatott s a káplárok és sergentek mindegyikkel levétették magukat, de nem ők fizették.
- Hát te! - Macoveanu káplár rászólt s oldalbabökte kedélyesen, ahogy ott állott elbámészkodva - he?
- Nincs pénzem, káplár úr kérem - s a haja tövéig elpirult Dimitrij Bogoff, a bulgár -, nincsen pénzem.
- Nincs pénzed! Neked sohasincs pénzed! - s Bogoff most már elsápadt és testét kiverte a hideg verejték.
Úgy szégyelte magát, úgy, de úgy szégyelte magát. S elkívánta! Rettentő módon elkívánta a fényképezést. Ha egyet csinálhatna, s haza küldené Marusjának. Többé ki nem szakadt a fejéből a fényképezés! A fiúkét folyton nézegette, ha hozzájutott, vagy az utcákon, ha kiment, a kirakatokat leste. A Sohnét, ahól az ő osztagabeliek voltak kirajzszegezve, s idegenek, huszárok és bakák, szekerészek, meg pilóták is s a nagyüzletet, a fényeset, a Moskovitzét, az Elizavéta-bulvaron, ahol civilek is sokan voltak, nagy urak és menyasszonyok, fehérben, koszorúval, fátyollal s tisztek gálában, olyik lovon - mint Gerosim kapitány is - és a mozi előtt is szeretett állingálni.
Csúfolták, mert csak rongyos bulgár. De nem baj. Hogy nem iszik, még ha kínálják se, nem ízlik neki az ital. Egy kis bablén el van egész nap. Hogy a cigarettavégeket összeszedi az utcán, mert az kell, az igen, a kis füst, az kell neki. De mind-mind nem baj, csak egyszer odaállhatna a masina elé! Elment velük most már minden vasárnapon, mert mindig akadt tíz, húsz is, aki odament s ő velük és nézte nyála csordultáig, hogy hogy illegnek, billegnek a tükör előtt.
- Ha nincs pénzed, te málé - mondta egyszer Macoveanu káplár - hát keríts magadnak valami jó kövér szakácsnét, majd lesz pénzed! - s röhögött s mind a többiek és hátbavagdosták, jaj a szeme sül ki.
Más soványpénzűek a pajtásukkal vétették le magukat, de nem volt neki pajtása. Útban nem volt, egy szalmaszálat keresztbe nem rakott senki elé, de nem lett pajtása egyik sem. Még Csorvási szívelte, de az se úgy, hogy nahát: ez az én barátom.
Állott hát vasárnap délutánonként a bódéban s tátogott. Már ismerte jól a zsidót s a fiát, feleségét, agyában ott állott az egész bódé a masinával, a papírerdőkkel, a rongyzászlókkal s a tábla az aranyrámás tükör felett nagy betűkkel, pirossal cifrázva, hogy: összeg minden rendelésnél előre fizetendő, tisztelettel az igazgatóság. Vagyis Jack Sohn maga.
Így tartott ez egész nyáron át s más semmi egyébre nem gondolt - még a szökésre se - csak erre! Pedig híres szökő volt. Alig tudták befogni a csendőrök s most négy esztendőt kell szolgáljon büntetésből és sose lehet káplár. Négy esztendő! Még három tavasz, három nyár, négy tél, négy ősz. Itt, a várkaszárnya vastag falai között... - s Terente rablóvezérnek híre vert akkor, akiről úgy tudják, a karu-mangi-i öböl tájékán, hogy nem rabló az, hanem Ithos, régi bulgár cárnak az ükunokája, aki a vérei felszabadítására támadott elé a sziklák közül s egyszer fejedelme lesz Dobrudzsának. Így tudta Bogoff is s gondolta sokszor régen, hogy megkeresi a bandáját, közéjük áll. De már most letett erről és szakadjon hetvenhétbe a világ, csak egy olyan képet elküldhessen haza!... Marusjának!
Ült a Szent György kapu alatt, puskával a térde között s a vastag hőség befolyta az agyát. A vére mintha nem is moccanna. Alvó szeme megett megmozdult a karu-mangi-i öböl. Az öböl, amelynek sziklás partján kagylót szedett kölyökkorában, sihederré serdülvén, hálót kötött, legénnyé növekedve, kiszállott a vízre - ezüstös hasú halak fickándoztak a hűsben. S Marusja... vasárnaponkint virágot vittek az Úrszikla feszülete alá, ahonnan messzire látni, nagyon messze a szabad tengerre s az ég is messze van fölöttük, ragyogó messze, nem úgy, mint itt, hogy alig van egy kis bőrhasogató nyár, aztán leszakad az ég szürkén, ólmosan s az ember eléri szinte, ha kinyújtja a kezét utána; még néha jön is, hogy megtámassza két kézzel, mert alároggyan a fejire. Télen szép, nagy csend van az öbölben s a vén Pantilimon kunyhójában jó duruzsolások. Akkor jött az írás, kibetűzte a bíró, hogy ő menjen ide, meg amoda és álljon be ott a király katonájának. De másfelé ment.
Szabad bujdoklásai között - néha elsettenkedett hazafelé s szót váltott a lánnyal - eljutott a Morland messzi tájékára, bejárta az Oltina virágos rétjeit s Rassova környékét, Jenikőin s Kara-Szun is túl elvetődött, fel-fel a Raszim csodatevő vizéig, ahol holdtöltekor pénteki napon, aki a forrásból a szemét megmossa s elémondja a mondást igaz szívvel, az olyan beste halász lesz, hogy lát a víz alatt, mint a hal, meredtre nyitott szemmel.
Akkor fel is állott a sarokkőről ott a kapu alatt, mert a forróság szétveti a fejit, de mindjárt! A puskát hátára vetette s elindult. Óvatosan kussadt a fal végéig, ott lebukott a sáncárokba és gizgazba kapaszkodva osont le a lejtőre, ahonnan átvágott az útra. Tudta, hogy hova megy s mindent. Ha elcsípik, agyonlövik. Szélről, a huszárlaktanya háta megett, kiment a Párisi-útra. Itt biztonságosabb. A kertek alját s a sikátorokat inkább pásztázzák az őrjáratok. Futva szaladt egy-egy kiugróig, vagy mellékutcáig, ott meglapult, körülnézett s elfutott a következőig. Így szaladt vigyázva, saroktól, sarokig. A posta felé elkanyarodóban a Capriorából négy fiatal tiszt fordult ki hangoskodva. Még éppen annyi ideje volt, hogy beugrott a posta kapuja alá. A tisztek ott mentek el előtte majdnem. Egy tüzérhadnagy, Voicu nevű, a többieket nem ismerte, egy kapitány a huszároktól és két bakafőhadnagy. Kevés ital is lehetett bennük, dudorásztak s a hadnagy valami históriát mesélt, hogy a nő egy civillel ült, de ahogy ő odaküldte a névjegyét, meg mi... nem is igen értette Dimitrij Bogoff, csak az villant át az agyán, hogy milyen máskép beszélnek így egymásközt, mint a kaszárnyában. Sose hallott még tiszteket csak így diskurálni. Amint azok elviháncoltak, alig ment két lépést, őrjárat jött szembe, messzi, az út végén. Visszaugorhatott volna a kapu alá, de tudta, hogy oda benéznek. A postán túl a Három-Kecskeközbe futott be, ott lihegett, míg az őrjárat elvonult. Még eggyel találkozott a mozin túl. Azt is megúszta s egyszerre csak ott állott - a bódé előtt. Megverte az ajtót. Bent ijedt pusmogás indult. Mégegyszer odavágott az öklivel. Az ajtó megnyilott kicsit s Jack Sohn szakállas feje megjelent egy pillanatra. De rögtön be is csapta az ajtót s kattant a zár.
- Ki az?
- Nyisd ki zsidó!
- Mit akarsz katona úr?
- Eressz be! - s azzal már be is nyomta a rozoga ajtót. Az öreg mögül sikítva bújt el a kövér asszony - egy ingben volt - s a vörös kamasz is ott állott ijedten. Dimitrij Bogoff becsukta maga mögött az ajtót. Jack Sohn a sarkára állott.
- Mit akarsz? Az őrségért kiáltok!
- Akkor már meg is haltál! - s ráfogta a puskát a bulgár. - Ide álljatok mind a hárman! - mert félt, hogy az asszony az ablaknak kerül s idecsődíti a posztokat. - Ide álljatok elém. Az asszony is! megálltak a puskacső előtt hárman néma riadalomban, csak az asszony fohászkodott fel, idegen nyelven, ahogy egymásközt is szoktak beszélni, de a legény felévágta a puskát s bennemaradt a jajgatás vége. - Fényképezz le!
- Most?...
- Most! Azonnal! Semmi bajod nem lesz! Fényképezz le!
- Éjjel... nem is lehet... nem lehet katona úr, nincs világosság.
- Nincs az anyád! Van neked az a sistergő porod. Láttam! Lámpád is van elég. Egy-kettő, vagy meghaltok! - s olyan rettentő erők feszítették az agyát, hogy már, már azt sem bánta volna, ha nem mozdulnak, de halomra lövi őket. Isten őtet úgy segélje. De mozdultak.
- Hááát... tessék... gyere!
- Szt! Szó se legyen! - s pózba állott a kis asztal előtt. - Adjatok egy cigarettát! - a fiú adott. - Gyufát! - s rágyujtott. Állott. - Tegyétek mögém az erdőt! Meg a tengert! Meg a hajót, meg a várat... meg a zászlókat... mindent tegyetek mögém! - a fiú hordta a holmit s az öreg beigazította a masinát, hozta a fehér port... Vakító láng vágott fel. Kész! Adta az asszonynak s álltak. Az asszony dolgozott a képpel. A legény állott ott, ahol volt a kis asztal mellett - rajta cserép csinált virág, mögötte a festett tengerek, vászonerdők, papirosvárak, rongyzászlók. Szitta a cigarettát. Tele pofával. Így teltek nehéz, érpattantó percek... tán soha vége nem lesz! Az asszony kihozta a képet. Megnézte. Elédesedő gyerekarccal nézte magát, ahogy áll a kis asztal előtt a virággal, jaj, de istenesen gyönyörű. Hát ezt... ezt viszi Marusjának. Haza... Haza!
- Gyertek előttem! - s terelte őket az ajtóig. - Álljatok meg! - keze a kilincsen. - Egy mukkanás ne legyen. Mert visszalövök. Az utca végiről is eltalállak! - Eldobta a cigarettáját a ringy-rongy olajospapírok közé s kilépett. Valami jó nevetés rázta belülről, na ezek!... Még félszemmel látta, hogy valami tüzet fog s a fiú ugrik oda, még néma ijedtséggel - de már futott. A képet szaladtában dugta a kebelibe.
Csak egyenest át a Három Kecske előtt s le, le a patakhoz! Túl... túl a dombok kezdődnek már s az erdő! Mire a patakhoz ért s visszanézett, lánggal lobogott a bódé a rekkenő hőségben - égtek a vászonvárak és a papírhadihajó, a gizgaz tenger s minden, Istenem!... - s hangok verődtek utána... mintha bakancsok topognának messziről - átgázolt a patakon s fel, fel a dombok iránt... bokrok a szélről, fák jönnek aztán s az irdatlan erdő kezdődik... - egy lövés esett - hopp! - fogta a füle, hogy merről! A lovascsendőrök laktanyájából... riasztólövés... de hahó! jöhetnek már, jöhetnek, az erdőben nem lehet lovagolni, az erdő s a hegyek a gyalogemberé, azé. Elérte az első fákat s be az erdőbe! Hahahaaá - irtó kacagások jöttek ki belőle - s rettentő erős örömében odakapott, hogy kilövi a fegyverét! Csak úgy! Kilövi! De vissza is kapta magát, hohó! szükség lehet még a töltényekre s megtapogatta a hasán a táskát a negyven élessel - hohó! szükség lesz még erre, szükség lesz. Egy nyulacska csak akad valamerre. S ha nem, nem. Ád az erdő s a mező ételt, italt. Bogyó, fűféle, minden, terített asztal s tudja ő, hogy mi való embernek, mi nem. Favágók, szénégetők, pásztorok vetnek egy karéj kenyeret, darab sajtot, korty tejet, ó! jók az emberek, Istenem, be jók! Mindez csak átfutott rajta, míg loholt beljebb, beljebb az erdőbe - valami madarat felriasztott s az csipogott - aludj madár, aludj, ne félj semmit... hazafelé indul Dimitrij Bogoff a fényképpel, hazafelé, ne félj.
Ment, mint a szél, úgy futott, nagy bizakodásában - hóhahó! - alusznak a madarak szerte. Majd reggel felébrednek s vidám nótába fognak hehehe. Ismerős föld ez itt s ismerős a madarak füttye s virágok bólogatnak elibe, titokzatos csavargók jelei a fák kérgén, ismeri s tudja merre menjen, ahol a fák dereka mohos, arra van észak, éjszaka meg a csillagok... Itt az Ursu amott jobbra a Florica s a Karuca Santu Pietrului rudja oldalvást, hát csak arra... arra! Ó, tudja ő ezt jól, ahogy vissza tud evezni, orrig érő, fekete ködben is az öbölből, akárhonnan, tudja, merre van az Úrszikla feszületje, hej, sokat tud ő a maga eszivel - nem hogy kik a királyi család tagjai s mi a külömbség az ezredes, meg az alezredes között, amit haptákban kell fujni majommódon s nincs semmi értelme - tyű! be sokat tud Dimitrij Bogoff - lehetetlen nem kacagni ezen - hahaha, hahaha, jó teli torokból, hahahaáá - a fényképet... azt viszi.
Hajnalra már messze járt Dimitrij Bogoff, a hegyek peremén, mikor jelentette a térparancsnokságon Vlasov őrmester, hogy - egy ember eltünt a hegyekben.

(Forrás: Nyugat, 1934/6. sz.)



JÓNÁS TAMÁS
Háborús fotók alá

Van a világnak hajlata.
Már senki nem mehet haza.
Véget ért minden azelőtt,
mielőtt minden összedőlt.
Visszhangzik bennünk pár csoda,
de egyiknek sincs modora.
Szelíd csalán, még az lehet.
Színezett rend igaz helyett.

(Forrás: Irodalmi jelen, 2013. február)




GÉRECZ ATTILA
Sorsod művészete

(K. S. -nak)

Már szinte én is látom azt a dombot,
s a ház fehér falát, amint a lombok
borulnak, mint a mennyezet, fölé.
Mintha kezekkel arcát eltakarnák,
s egy alvó gyermek égő lázas ajkát
nyújtaná sápadt csillagok felé.

Csak egy fényképet tudsz mutatni róla,
hol úgy őrzik a fényt a nagy diófa
levelecskéi, mint a harmatot.
A képen áll az Idő, csak a lelkünk
borzong a széltől, ami róla eltűnt.
– Dalolom azt, ami nyomot hagyott.

Feleséged úgy áll ott, mintha félig
ő lenne törzse, mely gyümölccsel érik
– oly egyszerűen. Csak lánya két szemét
(ághegyről visszatűző őszi harmat,
a puha szirmok hordják – s belehalnak!)
hordozza testén, mint az ékszerét.

Köröskörül virágok, fák – tavasz van.
És ami nem látszik: valahol a gazban
a fény egy kis bogár hátán ragyog.
az imént nézte kislányod talán
zöld láng volt: most ott olvad mosolyán.
– Dalolom azt, ami nyomot hagyott.

A két nő, mint a táj, csupa mosolygás.
Mellettük, tán a napba néz szomorkás
fintort vágva a kisfiad: Sanyi.
Mintha átélte volna már kitépett
virágok bűntudatát: hogy csak szépek;
s nem tudta volna még kimondani.

Egy fényképed van, és amit kivált még
az élet határán, ahol az árnyék
alakjuk átölelve megfagyott.
Nézed, keresed jövőd arcaikban,
hol múltad árnyék lett egy ferde síkban...
– Dalolom azt, ami nyomot hagyott.

Rab vagy. S bár hited a sebek belepték,
a sejtelem, hogy egyszer fölleled még
utad nyomát, életre csábítóbb,
s úgy kapsz az emberszíven, e törékeny,
de cicomás és rideg kőedényen,
hogy kiigyad és összetörd, mint Jób,

kinek cserepet se dobott a Sátán.
Az ember kínja szól a kisded száján,
akármily szép és édesen gagyog.
Ezért kell csókja, könnye asszonyodnak:
az ember szomjas, és szomja nyomot hagy.
– Dalolom azt, ami nyomot hagyott.

Most csodálkozol, hogy a világ furcsán
megáll börtönök és keresztek csúcsán.
A térgörbék, a négy dimenzió
megpördült ott, mint ujjadon a labda,
s ó nincs erő, hogy onnan leszakadna!
– pedig zsenge még, mint egy zöld dió.

Térnél vissza az útra – de csak emlék.
Keresed benne a lelked: a lelkét,
s csak vágyaidhoz hasonlíthatod.
S ha fáj – megölted! Gyilkosság van abban.
(A teremtésnél néha magasabban)
– Dalolom azt, ami nyomot hagyott.

Megcsalt az Út, elfáradtál, elég volt.
S ha eddig az volt: maradjon csak égbolt
a vén fa ott a házatok fölött.
A szél, mely róla elszáll, mit is mondhat
neked, ki fogva tartod vígaszodnak!
–  a szél, a szél, mely lelkedért zörög...

Verset írok sorsod művészetéről.
Űzöm az Élőt, míg Lélekké sérül.
Ha megmintázom – mindannyi halott!
De mit én öntök köréjük: a forma,
olyan lesz, mintha Isten szobra volna!
– Dalolom Őt, Aki nyomot hagyott.

(Részlet / Forrás: http://gereczattila.uw.hu/)



FALUDY GYÖRGY
Érettségi csoportkép, 1928


Hatvanöt éve múlt, hogy vizsgáztunk a Fasorban,
s még itt vagyunk a képen, három ívelő sorban.
Félénk arccal és bambán készülünk fel a ronda
életre, mintha addig sohasem éltünk volna.

Mind ismerős. Ez Radó; a nyilasok ölték meg.
L. G. sváb rádiós lett; Varsóban kötötték fel.
Tenk Oszkár főorvosként élt köztünk Budapesten;
Molnár mint komcsi halt meg; Sebő Los Angelesben

tanított vitorlázást; legjobb barátom, Béldy
német vegyészként hunyt el, és mint bankár, Erdélyi;
Londonban üzletember volt egykor Breitner János,

s Valkó, a jeles tudós nyolcvan évig élt itt lenn.
Mindig sejtettem: többen hullunk el közben, ám hogy
mindünknek meg kell halnunk: ezt még sohasem hittem.

(Forrás: Versek. PIM, 2011)



CSELÉNYI BÉLA
Óvári fénykép


Ott az obeliszk.
Kegyes császári fennség
oszt rajta garast.

Budapest, 2013. IV. 4. 

(Forrás: Káfé főnix)





BALÁZS TIBOR
Bécsi anzix


A Ringen,
a Goethe-szobornál
két amerikai lány kér meg, hogy lefotózzam.

Kezem meg-megremeg a
gépen, Goethe miniszter és költő hallgat
közel két évszázada,
ismeri ezt a hatásszünetet,
amelyért néha-néha átruccant
Weimarból a lenge Itáliába,
hogy tengerentúli delnők
vessék rá mételyes tekintetük
és jenki köntösük.

Bécsben tombol a nyár, a zöld,
a Hofburgban büszke lovak,
császári csődörök, mintha ökoprogram keretében
emelnék rátartian a fejük a magasba,
a magasba,
hol tisztább a levegő,
szinte harapni lehet,
hol úgy, mint égi abrakot,
hol úgy, mint talaj menti transzcendenciát.

A Ringen elvetélt istennők 
suhannak, mint ildomos, kissé félszegen,
hisz nehéz nekik ez a Föld,
húzósabb itt a gravitáció,
és új még e költemény, amelybe, ki tudja,
kapnak-e vagy
sem, landolási engedélyt.

A Volksgartenben a multikult
Monarchia lányai és fiai
lehajtott fővel keresik a szót, a szótárt,
az ököljogot, a pallost.

Boldog népek.
Mögöttem Faust doktor egyezkedik Mefistóval,
kígyózó sorokban áll mögém a világ,
hogy fényképezkedjen a költővel.

Sissy szoknyája lebben, ő perdül elém
Andrássy gróffal,
most érkezett egy finom kis analízisről
Freud doktor úrtól.
A doktor piromániás tudósok rózsabokrai 
mögül lesi őket,
majd könnyed eleganciával áll mögéjük.
Rilke átsétál az Imperial Kávézóból,
ahol unta már a csevelyt
az Angyallal,
Mozart előzékenyen tessékeli maga elé
Beethovent, még duruzsolna is a fülébe 
valami melodikusat,
majd zavartan észbe kap,
s odébb kullog a sorban.
Néhány értetlen, csellengő katona
is itt terem a Vindobonások közül,
méregetik egymást a Fekete seregesekkel,
kell is nekik ez a fotográfiás haccacáré,
együtt húznak el egy közeli csehóba.
Latour elegántosan emeli le nyakáról, majd
hajítja a katonák közé a lasszót, 
ejnye-bejnye, uraim, hát
a szolgálat, a protokoll és a ceremónia, 
mondja, majd
néhányukat visszavonja a díszőrségbe.

Klimt bukkan fel, csupa derűs színekben,
maszatosan lépett
ki imént egy festményéből,
parasztwertherek is idetévednek a piacokról,
szorongatják, ahogy azt kell, hónuk alatt,
tetves diáriumaikat, no meg az Írást, 
Bornemisza Péter a börtönétlapot is megreformálva
szökik ide kassai zárkájából és saját középkorából, 
Bécsnek városába, ide, magyar betűket vetni,
Eminescu Veronica-kendőt lobogtat révedezőn
egzisztenciálfilozófusai szeme előtt.

Milyen fényképalbum lesz ez, 
Atyaúristen!

Marie Antoinette elegánsan visszailleszti
fejét egy pillanatfelvétel erejéig,

mindenki itt van velem,
lehetek hát magányos préda, akihez
éji vándordalt írnak,
akihez kis éji zenét komponálnak,
akit esettanulmányban futtatnak be,
akit behívnak a császári seregbe,
kurucként labanc bundában, majd fordítva,
kifordítom, befordítom, mégis bunda a bunda,

aztán becsalogatnak holmi
metafizikus fénybe, előhívatni
e profán istenségről a legsikerültebb képeket.

De ekkor halkan,
a legnagyobb csendben
leszáll a talapzatról Johann Wolfgang úr,
könnyed mozdulattal söpri félre
az úri népet, az intelligentziát meg a csőcseléket,

és hozzánk jön, egyenest,
senki máshoz, mihozzánk,

fölemeli a lenge amerikai turista lányokat,
megpördíti őket a levegőben,
dupla lutz, és tripla lutz,
és suhannak el, el az amerikai lányok, 
más madárröptékbe,
más sturmundrangokba,
más szavakba,
más szótörténésekbe,
más weltliteraturokba,
más planétajárások íveibe,
fölkapja, röpíti, röpteti őket,

el, el, csak el az én szemem elől,
el az amerikai lányokat,
tökélyre gömbölyített kebleikkel,
tökélyre simított idomaikkal,
csupa test fenségükkel,
csupa érosz, mételyes tekintetükkel,

és el, és mindörökre el,

vissza egy másik, hajdani, 
kamaszkori versembe,
amit nélkülük éltem át.

Ennyit tesz,
majd könnyedén visszalép a talapzatra
Johann Wolfgang Goethe költő és 
Kegyelmes Úr.

(Forrás: Látó, 2013/3. sz.)



VARGA LÁSZLÓ EDGÁR

Robert Capa megint nőre gondol

asszonyom ma ön jár a fejemben
sorra nyit ki ajtót ablakot
sejtheti hogy nincs épp minden rendben:
fotózok egy fáradt századot
tudod babám ez itt egy háború
nem épp színház mint hitte shakespeare
belém telül a gyapjas bú s ború
és átvérzik az alkonyég-pír
e pár sorom csak hervadt szóvirág
s bár fújják már a harci trombitát
nem mozdul: fáradt ez a század
ma még a csönd is gránátfüst szagú
még nem jövök: eltart e háború
hát harapd be kis piros szádat

*

elfelednem úri kedvtelés
(bár időnként te is eléred)
hogy bőröd zománcát ha megpattintom
kifolyik a véred
ez háború: győzz ha győzni jöttél
vagy hagyj el végleg
algírban vagyok stop
padlón fekszem stop
táviratozz vissza kérlek

*

a szívemet e bamba tankhajót
megtölti újra képed száz alakja
ó szerelem te arany aknadrót
ha könyv vagyok hát te vagy minden lapja
te jársz a vágyak belső sínbuszán
(bár útitársad is van igen bőven)
hölgyem megint te jársz a fejemben
hát kapcsold le a villanyt elmenőben

*

velence hullámos utcasarkán
várnék reád egy kacska csajkán
(mily pompás az ég
milyen kár hogy lőnek
minden dörrenésre szívem dobban vissza)

ha itt meghalsz nem ásnak a földbe
testedet majd halak fogják körbe
s a víz beissza

1945

belém költöznek ilyenkor este
a legjobb képeimről a holtak
volt hogy csak úgy nézelődtek némán
volt hogy nagyon szomorún daloltak
mit is kezdhetnék én ennyi árnnyal?
én szegény kis földöntúli gyarmat
a testemben mennyi halott van már
– túl sok ez egy szegény jó magyarnak

nincs erre szó – lennék bár poéta –
hóba vizelném kába versemet:
tűnjön el mint házfalról a kréta
ha megérzi az esőpermetet
eltemetni fénybe és papírba
sok harcban elesett szegény bakát:
sírt ástam egy túli fényrekeszben
míg remek contax gépem exponált
de a háborúnak lassan vége
lám nem gyűjtöm soká a holtakat
– gondolom – és mindent egybe véve
már nem bánom hogy mindez így maradt
ez vagyok hát: erre vitt a becsvágy
amit nem akartam még az is ment
amit lefényképezek az meghal
egyszer lefényképezném az istent

Párizs, Scribe szálloda, 1945 tavaszán



Robert Capa el nem küldött levele

drága apám
hasogat a térdem
beköszöntött az ősz:
hidegfront a fronton
én épp megérkeznék
de mintha visszatértem
mint egy rossz dizőz
úgy kéne dúdolnom
hogy ez az élet
ez a lánctalpas magány
ez a torkolattűz nap
ez egy harctéri sokk
hogy én csak fotózok itt
ezek meg visszalőnek
s csak jönnek az újabb
meg újabb d-napok
de mit panaszkodnék
én capa én friedmann
ma beköszönt az ősz
hangja mint egy sanzon
remélem elringatja
a drága budapestet
mondd meg anyának hogy...

(elmosódott olvashatatlan szövegrész)

... szóval a térdem
fáj egy kissé kattog
aludnék ha menne
az őszi ég egy paplan
a képeken tán látszik
pár fontosabb részlet
mert mit ér a szó ha...

(a vége olvashatatlan) 



CSUKÁS ISTVÁN:
Egy fénykép hátoldalára

Rendet raktam az íróasztalom fiókjaiban, a szokásos őszi, munka előtti, munkát halogató nagytakarítás szertartása ez, így csalogatom-szoktatom magamat vissza a gályapadhoz, mikor a kezembe akadt egy fénykép. Nézegettem, forgatgattam, a fiókok kihúzva maradtak, mint megannyi tátva felejtett száj, velem együtt ámuldoztak az elsuhant időn. Mert határozottan éreztem az elsuhanó időt, áthúzott kis szobámon, tompán dobolt a fülem, mint légnyomás után. Nem kell ezen csodálkozni, szoktam ilyeneket érezni, az ilyesfajta hallucinációk, érzékcsalódások mindennaposak nálam, ha belelendülök a munkába.
De azt is éreztem, hogy ez most valami más! Nagyobb szabású, sorsdöntőbb; valami fontosabbat sugall a megtalált fénykép. Kornis Péter készítette, több tekercs filmet ellőtt, kaján, szinte ördögi mosollyal fekete képén, ide-oda helyezkedve a szűk kis különteremben, apró terpeszben egyensúlyozva-guggolva, mint egy süllyedő hajó fedélzetén. Azután előhívta, azután szétosztotta, illetve vigyorogva letette egyszer az asztalra, hogy mindenki válasszon magának egyet emlékbe.
Most itt van a kezemben, s elmélázok, hogy mitől olyan fontos, miért sugall többet, mint egy közönséges fénykép? Talán azért, mert én is rajta vagyok? Ez rendben is lenne, ezen elédelegtem egy kis ideig, jó az ilyen gondolat, izmosodik tőle az ember önérzete. Mikor már úgy éreztem, hogy elég ebből az izomépítésből, önérzetdúsításból, tovább vizsgálgattam a képet, most már tárgyilagosabban, mondhatnám: vizsla szemmel. Kinézve azon a keskeny résen, amely barátaimnak oly sok kedves alkalmat adott a lüke viccelődésre: „Hogy látsz ki rajta?” Valahogy kilátok.
Na nézzük csak: először a helyszínt. A helyszín a régi Sípos különterme, ahová már évek óta jártunk, hetente, rendszeresen, többnyire írók, de odakapott egy-két színész, sakkozó, gyógyszerész, grafikus, fotós is. Igazán a zsebünkhöz és a szívünkhöz mért hely volt, az olcsó, de finom ételeket szeretettel fűszerezték. Nyugodtan dicsérhetem, ez nem a reklám helye, mivel a régi Sípost lebontották, s egy nagy gödör van a helyén.
Az idő? Úgy gondolom, hogy nyolc éve, kilenc éve lehetett. A fénykép hátára nincs ráírva, csak úgy saccolgatom, nincs más támpontom, mint az, hogy soványabb vagyok, más a frizurám, és láthatóan más a hangulatom is. Vidámabb, harsányabb, ugyanis éppen dalolunk Galsaival, egymás vállát átölelve, mint két atyafi a vásárban; legyőzhetetlen, elnyomhatatlan kivagyi duett. És persze: Galsai még élt, nagyon is élt, látványosan felfüggesztve öröklött hipochondriáját. Én a kunsági mezők üde lelkét kurjantottam bele a dalba, ő évszázados papi borospincék liturgikus mélyéről echózott. Nemes versengés volt, hullott a vakolat a mennyezetről. Istenem, nyolc év, kilenc év! Egy vidám metszet az időből. Talán ez a titok nyitja? Elmerengek ezen is, elképzelem, hogy egy füstös kiskocsma kóvályog velünk megtöltve az öröklétben, az űrben, kihallatszik belőle a víg muzsikaszó, s az angyalok vidoran lesik, hallgatják, a felhő szélén kalimpálva a lábukkal.
De mégis úgy érzem, hogy nem emiatt ilyen szívenütően fontos ez a fénykép! Nem, nem, hiszen nincs abban semmi különleges, hogy egy kocsmában víg a hangulat.
Talán a szereplők? Csupa híres író! Már akkor is híresek voltak, amikor megörökítette őket a fényképezőgép, s ez a hírnév mára csak kilombosodott. És csupa barát! Látható, szinte hallható és tapintható a barátság. Mert ez hozott össze bennünket hetente, egész héten át sóvárogva vártuk a keddet, amikor találkozhatunk. Hét közben izgatott telefonok zümmögtek a városban, számonkérő, kamaszos hevű kérdések hangzottak el, hogy ugye, jössz kedden, s lelkes fogadkozások válaszoltak, hogy mindenképpen, négykézláb is. Pedig hát nem voltunk kamaszok, mindenki túlesett már egy-két randevún, tűzkeresztségen. Mi csiholt fel, mi taszított-préselt egymáshoz, hogy sóvárogva vártuk a keddet, amikor találkozhatunk, itt, Óbudán, a város félreeső helyén? Komor gondok, unalmas munkahelyek, savanyú kompromisszumok-alkuk elől menekült ide mindenki, ha csak egy estére is, egy pompás halászlére, egy korty italra, egy korty barátságra. Ettől volt a fényképen is jól látható nyerítő jókedv, a késleltetett kamaszkor duhajkodása, a nótázás, a féktelen, túlcsorduló öröm. Mert úgy viselkedtünk, minden nyűgöt ledobva, mint a gyerekek, vagy a kimenős bakák, vagy mint a börtönből szabadult rabok.
Nos, a szereplők! Képzeljük el a hosszú asztalt, végignyúlik a helyiségen, s a fényképen, az asztal egyik végén fehéren világító szakállal, mintha szalvéta lenne a nyakában, Gyurkovics ül. Háttal, az asztal sarkán Csurka, féloldalt könyökölve Kardos Gé; egy bokorban, nyilván az érkezés szeszélyes sorrendje szerint. A premier plánban még Gazsi úr, a prímás magasodik fölénk a nyírettyűjével, áll persze, húzza a vonót, arcáról a mosoly rácsorog a húrokra. Gyurkovics arcán fitymáló félmosoly, mivel most kivételesen nem ő a főszereplő, s ezt nehezen tűri. Csurkából csak a háta látszik, széles nyugalmat áraszt. Kardos Gé egy elmegyógyász udvarias érdeklődésével figyel, féloldalasan könyökölve az asztalon és a szék karfáján.
Minket figyel: Galsait és engem. Van is mit figyelni! Galsai, főművévcl szöges ellentétben, maga volt a megtestesült, százhúsz kilónyi életöröm. Legendák terjengtek éjféli töltöttkáposzta-főzéseiről, ivásairól, szerelmeiről, e legendákat ő is buzgón terjesztette, színesítette, csiszolgatta, mint egy népmesét. Ő volt a társaság lelke, ahogy mondani szokták, ami abból is világosan kiderül, hogy halála után szétesett a társaság, lélek nélkül maradt.
De most még él itt, e fényképen, de mennyire hogy él, versenyt énekelünk a felágaskodó vonónak, ahogy ezer éve szokás: szem a szembe, egymás vállát átölelve, a másik kéz az égnek feszítve! Mitől van ilyen jó kedvünk? Irigykedve nézem magunkat, ami ugyebár egy jó nagy tudathasadás; de most meg se kottyan, különben is óriási gyakorlatom van, ezen a pályán ezt nem olyan nehéz beszerezni, hajaj, az álmaink és a valóság például, és hogy melyikben is élünk.
Most, amíg ezt írom, biztos, hogy a régi Síposban. Le se kell hunyni a szemem, úgy álmodozom, illetve jól látom, hogy nyár van, s kihúzódtunk a különteremből. Ez egy másik fénykép, ugyanarról, a szemembe égetve. Sorra hívom elő a pillanatfelvételeket. Macskák mászkálnak a tetőn, galambokra vadászva. A nagy, bugyborékoló akváriumból kiugrik egy hal, végigvergődik, csapkodva az asztalok között. Volt úgy, hogy tele volt velünk a kert, volt, hogy csak ketten ültünk Hernádival. Csípős nyelvvel szapultuk a hűtleneket, akik holmi nyaralásért, ezért-azért elcserélik a barátokat! Ekkor imbolygott be Bódy Gábor szegény, a szerelmeivel. Mintha a csapkodásra jött volna vissza. Egyből valószerűtlenné vált a nyári éjszaka, hogy is mondjam, mintha könnyedén kinyílt volna még egy dimenzió, ebből is látszik, mekkora sugárzó tehetség volt! A lányokat leültette hozzánk, ő fel-alá lebegett az asztalok között, mintha már túljutott volna a gravitáción. Nem, nem volt részeg, józanul volt ilyen. Tűnődve magyarázta, hogy befesti az arcunkat aranyfestékkel, s úgy filmez le, hogy halhatatlanok legyünk a celluloidon. Komolyan bólogattunk mi is, ízlelgettük a halhatatlanságot, azután elmentünk még mind az éjszakába, táncoltunk, azután péntek reggel Bódy felvágta az ereit. Mi volt ez, búcsú? Nem tudom, s nem akarom elemezni se; egyben, feltöretlenül őrzöm a szívemben. Mint egy titkot? De hát minden titok kiderült az asztal mellett! Például az is, hogy ugyan Dékány fél halászleveket rendelt, de számolatlanul adta a baráti kölcsönöket. Galsai például súlyos pénzekkel tartozott neki. Vagy hogy Adorján sakkmester verseket ír. Hogy Kaján egy zseni, de ez senkinek nem tűnt fel, itt mindenki zseni volt, vagy zsenijelölt. Hogy Koppányi mennyit fizetett Mándynak egy hangjátékért. Minden titok kiderült? Ami akkor nem derült ki: árulás, jellemhiba, besúgóbárca aláírása, nem számított és nem fájt. Boldog gyanútlanságban éltünk, ahogy kell.
Azután jött az ősz, a tél, a Végh Antal-féle disznótorokra is innen indultunk, Galsai előtte még bevágott egy nagy adag töltött káposztát, biztos, ami biztos. Szakonyi szelíden ingatta a fejét, ingerelte minden túlzás, de mivel ő volt az Emberfi az Adáshibából, nem korholt, nem szólt. Megint bevonultunk a különterembe. Lengyel Jóska, a gyógyszerész alezredes egy kosár diót tett az asztalra, volt ebben valami szép családias-házias, kínálta a pincéreket is, ropogtattuk a diót. Egyedül Bertha tett megjegyzést: ugye, nem loptad? Mivel ő egyáltalán nem Emberfi-típus.
Voltak futóvendégek is, akiket megfogott a hely szelleme. Karinthy Cinit is megfogta, degeszre zabálta magát halászlével, a pincérek az ajtóban állva gyönyörködtek, Marika, a vezető még a szakácsot is kihívta. De Cini másnap lerázta a hely szellemét, mint kutya a vizet, s az Új Tükörben megírta, hogy ehetetlen a halászlé. A pincérek még sokáig lesték, feneketlen keserűséggel a szívükben, aztán elfelejtették az orvtámadást. Továbbra is hozták a potya haleseléket, uszonyt, fejet, farkat rántva, nagy tálakban: a cég ajándéka! Kezdtek büszkék lenni ránk, és szolidárisak is. Pisszegve-vigyorogva mutatták a kint ülő nyomozókat, akiket arról lehetett felismerni, hogy egész este egy fröccs mellett üldögéltek. De ez se zavart bennünket igazán, sérthetetlennek éreztük magunkat, mintha egy burok lenne a különterem, amelybe nem tör be a külvilág. A kedd esték boldogan ismétlődtek, mint egy derűs vallás derűs szertartása, ittunk, fecsegtünk, daloltunk, a cigányok be-bekukkantottak, hogy lehet-e már, majd betódultak s húzták lelkesen.
Mint ezen a fényképen is látható, a társaság is nagyjából mindig ugyanaz, akik gyönyörködve hallgatják, mi meg fújjuk Galsaival rendületlenül, mintha sose akarnánk abbahagyni. Mellettünk Farkas Laci dudorászik visszafogottan. Mellette Mile révedezik, a szerb költő, aki ugyan nem ért egy szót se, de a többit nagyon jól érti, ahhoz nem kell nyelvtudás. Egy-két órával előbb még Módos is itt ült, de Milc leöntötte a nadrágját vörösborral, erre sértődötten hazarohant. Egy székkel arrébb Bella somolyog, kicsit gúnyosan, ami nem csoda, hiszen most végezte el a konzervatórium zongora szakát, füle még a klasszikusokkal van tele, asztalon futkosó ujjai a „Vidám földműves” című darabot kopogtatják, ellenpontként a kornyikálásra. A prímás hegedűje alatt Lázár ül, csak konya bajusza látszik, de őt erről is fel lehet ismerni, elegendő lenne az is, ha csak a bajuszát küldené el vendégségbe. Ott kell ülnie Ághnak is, hiszen a szerb költőt ő hozta magával vad hegyvidékeken és még vadabb kocsmákon át, míg szerencsésen révbe érkeztek az óbudai kicsiny kikötőbe.
Az asztalon bor, sör, pezsgő, vodka vegyesen, ami azt jelenti, hogy nem az ital volt fontos, nem attól volt jó kedvünk.
Hogy mitől volt jó kedvünk, azt homályosan értem, sejtem. De mitől vagyok szomorú, mikor a fényképről árad, sugárzik a vidámság? Mitől van, hogy nézem, nézem a képet, s lassan elfacsarodik a szívem? Hogy elsuhant az idő? Nem igazán attól, még erőm teljében vagyok, még visszamosolygok a gúnyosan fülembe fütyülő, elzúgó időnek. Még könnyedén firkálgatok az idő hátára, mint e fénykép hátára. Lehet-e az idő hátára írni? Lehet, lehet, mindenre lehet, a levegőre is és a körmünkre is, mint tudjuk. Hogy egy halott is ül közöttünk? Nem is igazán ettől vagyok szomorú. Galsait elsirattuk, de az élőre derűsen gondolok vissza; a halál nem vitt mindent magával, a java része itt maradt a szívünkben.
Azután felszínre bukkan, ami eleitől fogva ott bujkált a bőröm alatt, mint egy gránátszilánk: attól vagyok szomorú, hogy ezt a társaságot ma már nem lehet összehozni! Semmilyen kocsmában, semmilyen ürüggyel.

Forrás: Költők éhkoppon. Tárcák. DIA



SZABÓ ÁDÁM 
Rozsé kalandjai
(részlet)

Rozsé szabadidejében nemcsak a városban sétálni, fotózni is szeretett, és bár szerette volna néha a kettőt összekötni, kedvenc időszakában, esténként, nem tudott igazán jó képeket készíteni, mivel kevés volt a fény.
Szegény Rozsénak pedig nem volt valami jó a gépe, vagy nem volt valamisok pénze egy jobbra. Ezért maradtak
a nappali fotózások.
Ezen a bizonyos délutánon is elindult kis szobájából a város központja felé, nyakában lógott egyetlen, végletekig utált, ám kipróbált, és átala az utolsó csavarig megismert fotógépe. Sosem volt ötlete indulás előtt arról, hogy mit fog fotózni, mindig várt egy nagyobb, izgalmasabb történésre, aminél majd teljesen véletlenül ő lesz ott egyedül, és akkor majd az ő képei lesznek történelmiek, exkluzívak.
A gép ide-oda himbálózott a nyakában, ahogy hosszú lábaival végigfutott a város számára kevésbé inspiráló részén. Szeretett mindig egy úticélt kitűzni maga elé, ezúttal a régi várfal volt a kijelölt célpont. Ilyenkor, arrafelé tartva úgy érezte, hogy van értelme a kirándulásnak, vagy ha addig nem is, amikor odaér, akkor biztosan történni fog majd valami, amit érdemes lesz lencsevégre kapnia.
Mindig élvezte városát, mert valahogy minden utcájának teljesen más volt a hangulata. Volt itt olyan, ami Párizst idézte, kis kávézóival, teraszaival és az ott ülő, márkás bögréket markoló, látszólag gondtalan (munkanélküli? – hiszen mit csinálnak ennyien itt hétköznap délután – ekkor eszébe jutott, hogy ő is itt van...) fiatal és középkorú kliensekkel.
Időközben, ahogy gyors tempója engedte, nézelődött. Látott kisgyereket, aki galambokat hajkurászott – amelyek meg meglepően és idegesítően bátrak voltak, hiszen még a fülsértő gyermeki ordibálás hatására is maximum csak ráérősen arrébb sétáltak, el nem szálltak volna a világért sem –, andalgó párocskákat, akik mellett elég nehéz volt elférni a szűk járdán – és akiktől kicsit mindig felfordult a gyomra, bár ő is valószínűnek tartotta, hogy elsősorban irígységből, hiszen neki nem volt kivel így andalognia –, vagy az útszélen tanyázó csöveseket, akik táblát tartva, vagy csak szóban kéregettek a járókelőktől – ezekkel kapcsolatban sosem foglalt állást, őt különösebben nem zavarták, és jobb napjain még adott is nekik némi aprót vagy cigit, bár olyankor sosem kapott akkora hálálkodást, amekkorára számított. Megérkezett a várfalhoz.
Itt várt vagy tíz percet, készenlétben tartva fényképező-elvtársát, ám, mint már annyiszor, most sem történt semmi igazán figyelemreméltó. Elvégre Romániában járt, nem Amerikában, ez a hely még a terroristákat sem érdekelte annyira, hogy akár egy igazán pici magánrepülőgépet is belevezettek volna egy-egy műemlék-épületbe.
Aztán mégis lőtt pár képet, csak azért, hogy valami értelme legyen a délutánnak, majd hazaindult.
Ezután nyugdíjba ment és meghalt.

Forrás: Látó, 2013




ELEKES FERENC
Fénykép

Egy fényképet vettem le a falról,
egyszerű kép, fekete-fehér,
gondoltam, letörlöm róla a port,
csak úgy, szokásból, nem egyébért.

Ezen a képen apám is ott van
sötét ing rajta, szalmakalap,
úgy ül ott, gondokkal megrakottan,
mintha várná, teljen el a nap.

Emlékszem, rég, egy mezei úton
fölvett egy hitvány patkószeget,
hátha majd jó lesz, ezen ne múljon,
pedig hajoltunk épp eleget.

Találgatom, szeme most mit kutat,
miért is élt ő, ugyan, miért,
tűvétette eddig a tejútat
egy elejtett rozsdás csillagért.

Forrás: Elekes Ferenc – Jöttem, hogy lássalak. MEK.




VLAGYIMIR LUGOSZKOJ
A fényképész


Előhívja a mester a képet
süket éjben a filmszalagon.
Felhőt eregetve az égnek
pipázgat a vén hegyorom.

Az eső már nem cseperészget,
kavardul a hó odafönt, idelent.
Előhívja a mester a képet -
rajt emberek arca dereng.

Köztük, mint a hold a setétből
a pusztai ég peremén,
úgy tűnsz fel a tengeri mélyből
váratlan fénnyel elém.

Vízzel telt tálka a kézben,
szelíd arcod még fiatal.
Tornácom a zord hegyi szélben
betakarja a száraz avar.

Rőt lámpa alatt nevet arcod
tarajos hullám-seregen,
álomkép vágyna maradni,
majd élni szeretne velem.

Gyere már, gyere már, sugaram vagy!
Jöjj! Első légy idefenn!
Lehelet melegébe takarlak,
feltámaszt emlékezetem.

De te már, jaj, megmerevültél,
holt hullám sírja temet,
emlékemtől is elmenekültél,
mereven néz rám a szemed.

S a filmről hány nagyszerű társ int!
Még élők s ők odaát, 
úgy metszi útjuk a gyász, mint
a híd a sínek vonalát.

Elménk csupa vágy, bonyolultság,
de az élet előresiet,
és végleg az ember a társát
itt úgysem értheti meg.

A messzelevők szava sürget:
fényképész, rajta, ne várj!
Előhívja a mester a képet,
a szerkesztőség üresen áll.

Donga György fordítása

Forrás: Klasszikus orosz költők 2. Európa Könyvkiadó, 1978.




JUHÁSZ GYULA
Fotográfiák


Én úgy szerettem rendezgetni őket
Fekete album szürke erdejében,
Mely halkan zizegett, mint csöndes őskert.

Ó arcok, amint némán, egyre néznek,
Örökre néznek és a végtelenbe,
Mert ide lopta őket egy igézet.

A földi másuk jár, kél, tova, messze.
Tán hervad, mint a dérvert őszirózsa,
Vagy melegíti őt napod, szerencse.

Itt mindig így maradnak mosolyogva,
Vagy mindig mélán komolyodva néznek,
Amíg pereg, pereg a homokóra.

És rám köszönnek ők is, kik nem élnek...




SPIRÓ GYÖRGY
Fénykép


Mindenki hord magánál fényképet
nagypapa nagymama papa mama
testvérek barátok szeretettek viszontszeretők
apró pufókságok
Én is hordtam egyet
magam csináltam a Margitszigeten
a képen szemétkosár volt üresen
Valahova el is tettem
mindjárt megkeresem


Forrás: História. Versek. DIA




BEREMÉNYI GÉZA
Az első fénykép


Az első fénykép, látod, én vagyok, 
és az asztalon borospohár, 
a második kép, nézd csak, az apám, 
csillog a pohár, mit szájához emel.

A harmadik kép véletlen lehet; 
éppen az anyám pohárba tölt, 
ez pedig mező, épp vihar után. 
Víg kirándulás, négy éve lehetett.

Fehér pihetollból egy palló vezet 
a homlokcsonttól a tarkóig, 
emberek járnak végig a pallón, 
odébb egy mező, éppen vihar után.

Fehér pihetollból való híd reszket, 
ott vonul rajta apám, anyám, 
ott megy nagyapám, mögötte fiam, 
csillog a pohár, szájukhoz emelik.

A mutatóujj körmében lakik 
a dédnagyapám és ükapám, 
az asszonyoknak gerincem jutott, 
ott futnak végig déd- és az ükanyám.,

Van még egy kis hely, ahol a bokám, 
ahol a bokám lábszárba fut, 
itt vetnek gáncsot, itt ülnek lesben 
hét öregasszony, hetvenhét unokám.

Az első fénykép, látod, én vagyok, 
és az asztalon borospohár. 
A második kép, nézd csak, én vagyok, 
csillog a pohár, a számhoz emelem.

A harmadik kép véletlen lehet, 
pohárba töltök megint csak én. 
Ez pedig mező, épp vihar után. 
Víg kirándulás. Négy éve lehetett.

Forrás: Bereményi Géza: 150 dalszöveg Cseh Tamás zenéjére. Napkút Kiadó, Budapest, 2008.



JEAN FOLLAIN

Egymást kézen fogó...


Egymást kézen fogó kisiskolások állnak modellt a levelezőlap-vállalkozó számára dolgozó fényképész előtt. Abban a pillanatban megcsendül a lélekharang: a sors megint csak elbánt egy büszke testtel. Egy kis szobában éjszakákon át kigyulladt, elaludt s megint kigyúlt a fény, egy elrongyolt könyv maradt az asztalon. Míg a gyerekek egy szürke épület mellett a lencsébe bámulnak, rózsaág rezzen: a képe elmosódott lesz a klisén, ám a gyerekeké majd élesen kirajzolódik, ahogy durva öltözetükben ott állnak, szerény, gyanakvó, s miként a városka mizantrópja mondaná talán, máris kegyetlen arccal.

Somlyó György fordítása


FARKAS ANTAL
Jégvirágok az ablakban


A pólusokról fotográfiákat
Küldtek a jégmezők az éjszaka:
Csodás tájakat mutogat most
A szobánk minden ablaka.

A jéggéfagyott részek erdejéből
Egy-egy darabka előttünk ragyog:
A holt világok titkát mutogatják
Az élőnek az ablakok.

Vagy tán a földünk ködben uszó
Jövőjéből jött fotográfiák
Mutogatják, hogy milyen lesz az erdőnk,
Ha egyszer megfagy a világ?

Mikor majd minden életfény kilobban.
Mikor fenékig fagy tenger, folyó
S gazdátlan ebként csavarog az űrben
A zúzmarás, jégtüskés földgolyó . . .

Mi némán állunk most az ismeretlen
Kézből jött fotográfiák előtt
S elnézegetjük, mint a beteg ember

Az ablakából látszó temetőt ...

Forrás:Idegen határon – sótalan kenyéren. Versek (1923-1927), Wien, 1927. A szerző kiadása 


PALOTÁS DEZSŐ
Kis hősi emlékvers két énekben

A fénykép

Ott van a festő: jó Madarassy, sajna kopacka;
Csortán hejjbajuszát nézi keservvel a Papp;
Naphegyi, Köntés kajla vigyázzban néz csak előre,
s kettő csak kimaradt: szittya, de hosszú nevét
versibe nem teszi már versfaragó Palotás.

A hajdankori esemény

Lencse elé állt ritka kupacka marcona hadfi.
Néhány hétig elébb éltek a más kenyerén,
barna kenyéren, csajka teákon, ókaki mezben -
észre se vették mások, úgy eltelt az idő.
Most, hogy a Mester rendezi rendbe nyolcukat egyre
- mert hát bamba e nyáj, csárcsere álkatonák -
jobbra, de balra, hátra-előre: tűri a banda,
sebtibe bajszokat ápol, megszüli tág mosolyát,
egyre vigyáz csak, mint nagyapáik a békeidőkben:
el ne takarják, úgy biza, látsszon a bóvli karóra.


STEIGERWALD TIBOR
Ars Photographica (Litánia)

Belső fény-forrás,
Nap tápláló ereje,
Szeretet világossága,
Árnyékok mélysége,
Távlatok harmóniája,
Homály szépsége,
Egyszerűség időtlensége,
Megszentelt magány,
Megálmodott út,
Csend tisztasága,
Szívek szépsége,
Alkonyat kegyelme,
Folyó végtelensége,
Vízcsepp kiterjedése,
Fák mozdulatlan beszéde,
Otthonunk melege,
Víztükör igazsága,
Hajnal hasadása,
Lelkek játéka,
Szív oltára,
Láthatatlan kereszt,
Apró virágok öröme,
Lét tenger sugallata,
Arany kehely titka,
Vadon igaz szíve,
Átölelő víztükör,
Élő vizek érintése,
Buborékok kedvessége,
Poros utak vigasza,
Búzaszemek ajándéka,
Szelek árnyalata,
Naphomály égisze,
Rügyek elégtétele,
Köd reménysége,
Tisztánlátó álmok,
Színek sokszínű ölelése,
Virágszirom temploma,
Tér tiszta légzése,
Szívhangszálak dala,
Gyermekkeresztség.


Forrás: Sepsiszentgyörgyi Parnasszus


MARIN SORESCU: 
Előhívás

Ma csak fákat fényképeztem.
Tízet, százat, ezret.
Éjszaka majd előhívom,
mikor a lélek sötétkamrává válik.
Majd osztályozom őket:
leveleik, köreik,
árnyékuk szerint.
Ó, milyen könnyen
átsuhan egyik fa a másikába.
Íme, nem maradt csak egyetlen egy.
Ezt újra fogom fényképezni,
s ijedten veszem majd észre, hogy
hozzám hasonlít.

Tegnap csak köveket fényképeztem,
s az utolsó kő
hozzám hasonlított.

Tegnapelőtt székeket
s a fönnmaradó:
hozzám hasonlított.

Minden dolgok ijesztően
hozzám hasonlítanak . . .

Félek.


Kányádi Sándor fordítása / Forrás: Nagyvilág,  1968/7. szám

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése