2009. június 30., kedd

Tarol

Egészen biztos, hogy ősz van. Azért tarol a nyáj ilyen szeliden, megadóan. Azért olyan békés ez a mioritikus idill valahonnan az ókirályságból, ahol számunkra Florin O. Andreescu még a nyolcvanas években rögzitette.

A kutya hátranéz. Lát valamit. Vagy valamit otthagyott, ahová ki tudja, mikor jutnak majd vissza - ha visszajutnak egyáltalán...

Az állatok felügyeletére rendelt arctalan gyermek maga az elszánt nekifeszülés. Megy, amerre az állatai viszik. Hajtja az állatokat, amerre a földeken még ott sarjad valamicske rágnivaló remény.

Kopárság, várakozás, elszántság - ezek az őszi tarolás koordinátái. Ezeken hiába keressük az idillt, mert a nyárral együtt elköltözött.


2009. június 29., hétfő

Kolumbusz tojása

Martin Gyula temesvári amatőr fotós (amióta a szervezett fotómozgalom a rendszer-
váltással együtt összeomlott, eltűnt a "prériről", nem tudom, él-e, hal-e, dolgozik-e még érdekes fotókísérletein, amelyek annak idején annyi feltűnbést keltettek, vitákat váltottak ki...), itt mellékelt fényképe a nagyváradi Nufarul / Tavirózsa fotóklub Premfotó biennáléján tűnt fel, címe: Előadás Kolumbusz Kristóf tojásáról. Akkoriban - 1982-t írtunk - nem voltak divatban az ilyen merész újítások a fotóban. Az animációnak ható, teremtett világ fotózása inkább grafikusok törekvései közé illett. A nyomdai szakemberként dolgozó Martin Gyula fényképei technikai kidolgozottságának tisztaságával és precizitásával tűnt fel. E képe bekerült - méghozzá előkelő helyre - a biennálé katalógusába.

Nemrég eszembe jutott, hogy az eseménnyel kapcsolatban cikkem is jelent meg az akkori Előrében, amely úgy érzem, ma is jól érzékelteti egy hajdani fotós rendezvény fontosságát és szakmai ösztönző szerepét.

***

Sötétkamra

Önkéntes teremőrként a Premfoto-n

Már lezsűrizték a tárlatot, a díjak sorsa eldőlt, már a galériát is elrendezték a szombat délutáni megnyitóra, már a fotók "személyi" adatait - szerző, cím - is felragasztották a védőüveg jobb alsó sarkába, már a diavetítőgépet is kipróbálták a nagyváradi Nufarul fotóklub éppen soros szolgálatos tagjai, már az óramutató is kitartóan közeledett a nyitás időpontjához, amikor a lelkes fiúk a homlokukra csaptak, hogy hiszen nekik is illene átöltözni az esemény tiszteletére, egymásra néztek hát, s hirtelenében nem tudták eldönteni, melyikük maradjon teremőrnek, a kulcsot ugyanis egyikük se viheti magával, netán váratlanul szükség lesz rá a megnyitóig... Órámra néztem: hatvan valahány perc maradt az ünnepségig. Amúgy se akadt jobb dolgom, felajánlkoztam: maradok. Nem is kellett sokáig a lelkükre beszélnem, belátták, hogy abban a pillanatban az egyedüli elfogadható megoldást villantottam fel előttük.
Ültem hát a csupa üveg galériában, , az alacsony párkány műmárványán, amely alatt szelíden duruzsolt a langyos fűtőtest, mintha akváriumba zártak volna. Figyeltem a szombat délutáni város hétvégi nyüzsgését, a járókelők kíváncsiságát, amint orrukat valósággal az üveghez lapítva kukucskáltak be a félhomályos terembe, tárlatra éhesen. Egy diákcsapat szabályosan letanyázott az ajtó előtt, magot szemelgetve egyik társuk tenyeréből, s időnként hangosan "elszólták" magukat, hogy lehetőleg értsek belőle: nagyjából meg is értettem, hogy türelmetlenek, szívesebben kerülnének már befelé, a melegbe, valamelyes haszonnal múlatni a vánszorgó időt... Sportosan öltözött fiú és lány nyitották rám hirtelen az ajtót, fogták egymás kezét,s illedelmesen megkövettek, esne meg rajtuk a szívem, átutazóban vannak, látták a plakátot, nagyon érdekli őket ez a tárlat, de nem várhatnak a megnyitóig, mert félóra múlva indul a vonatuk, ne legyek annyira formalista, igazán nem szólnak egy szót sem a dologról, ha beengedem őket...
Tudván, hogy szabálytalanságot követek el, képtelen voltam szőröszívűnek lenni: ha már ennyire rajonganak a fotográfiáért, üsse kő, félrenézek néhány percig, amíg körbeloholnak a falak mentén, idegesen sürgölődve az idő szoros markában...
Ezt leszámítva, nyugodt szívvel jelenthetem: semmi figyelemre méltó nem történt abban az órában. Éppen csak alkalmam volt eltöprengeni azon, mit jelent számomra ez a fotótárlat, mi az, ami arra ösztökél, hogy kétévenként szinte menetrendszerű pontossággal megjelenjek rajta.

Fotós számára tájainkon az az igazi esemény, ha egy-egy szalonon megmutatkozhat, képeivel a falra kerülhet. Ez élteti őt, hiszen a közönség elé jutásnak egyéb formái (pl. egyéni kiállítás, sajtóközlés) annyira esetlegesek (és minőségileg csökkent értékűek), hogy nem jöhetnek komolyan számításba. Ez az oka annak, hogy az utóbbi években annyira elszaporodtak az ú.n. biennálék, vagyis a két évenként megrendezésre kerülő országos, illetve egy-egy vidéki fotóklub szervezte, ugyancsak országos hatósugarú tárlatok. Szinte nincs olyan fotósközpont az országban, mely ne állandósított volna mostanig hasonló fórumot, csupán az idei nagyváradi Premfoto előtt közvetlenül rendezték első biennáléikat Prahova, illetve a Hargita megyei fotósok (ahogy a csíkszeredai fotóklub elnöke tréfásan megjegyezte a Premfoto megnyitója után: "Egyenesen a csíkszeredai tárlatról érkeztünk Nagyváradra!"), de jövőre is egymást érik majd a rendezvények. Igazság szerint, hogy az ember "ízig-vérig" benne lehessen a fotós mozgalomban, s ismerje annak minden rezzenését, előrelendülését, megtorpanását, valamennyi szalont meg kellene tisztelnie több napos jelenlétével, akkor viszont nem is tenne mást, mint huzamosabb időn át ide-oda utazgatna az országban. A legtöbb tárlaton pedig őszinte csalódással konstatálná, hogy a képek zömét ismeri már, korábbi tárlatokról, legfeljebb egész más összeállításban és elrendezésben. Azt ugyanis nem tiltja a bevett fotósetika, hogy egy képet alkotója több tárlaton is meghordozzon, az országban és a határokon túl egyaránt. Csupán arra kell vigyáznia, nehogy a kép véletlenségből még egyszer ugyanannak a szalonnak egy másik rendezvényére kerüljön, mert akkor irgalmatlanul kizsűrizik. Ezzel ellentétben, a Premfoto nem fogad el olyan fotót, melyet valamely kiállításon akár csak egyszer is nyilvánosság elé vittek.
Ez az, ami számomra a nagyváradiak biennáléjában ellenállhatatlanul vonzzák a fotóklubhoz özönlő, mintegy kétezer pályamunka közül szinte valamennyi - új! (Azért a "szinte", mert bár a november 13-án megnyílt kiállítás a Premfoto harmadik rendezvénye, még most is akadnak pályázók, akik nem értik meg vagy nem olvassák el a versenyszabályokat: Nagyváradon csakis premier-fotókból válogat a zsűri!)

Böngészem a tárlatnyitás tiszteletére összeállított, még nyomdaszagú katalógust (keményen megdolgozott érte az éjszakai váltásban működő lelkes nyomdászcsoport, hiszen csak az utolsó pillanatban derült ki, hogy a nyomdai szabad szobatra épp a tárlatnyitás napján kerül sor), s benne a III. Premfoto adatait, keresztmetszetét. Eszerint az idén 72 helyi fotóegyesület és -klub, valamint számos egyéni pályázó 1863 pályaművet küldött be (ráadásul a 3-3 képből álló fotó- és diasorozatok egy munkának számítanak), nagyrészt a végső határidő előtti hetekben. Tavalyelőtt, a második Premfotón pedig még csak 42 helyi fotóegyesület és -klub tartotta szívügyének a benevezést,s a pályamunkák száma 1600 körül mozgott. Az újítás, a premier-szellem viszont nem csak a pályamunkákkal kapcsolatos megszorításban van jelen, a Nufarul fotóklub szüntelenül javítani kíván a pályázat szervezési feltételein. Az idei rendezvényen, az eddigi gyakorlattól elérően például a klub tagjaiból toborzott zsűri válogatta ki azokat A munkákat, amiket érdemesnek talált besorolni a fotószalonba. Ezzel a díjkiosztó, országos érdekképviseletű zsűri válláról le is vették a kulimunka gondját, hiszen a korábbi biennálékon 1-2 nap alatt kellett megesnie mind a szelekciónak, mind a díjazásnak, természetesen kapkodva, nyűgösen, belefásulva. Nem maradt idő többször is visszatérni egy-egy vitathatóbb döntésre, nem volt hely, hogy egyszerre kiteregessék az összes képeket, egy pályamunka csak addig élt, amíg pár percre a zsűri előtt felmutatták, s elég nagyszámú szubjektív tényező játszott bele az ítélkezésekbe. Persze, szubjektivizmus bármely közület döntésében előfordulhat, ez egy adott pontig természetes és kiküszöbölhetetlen. A váradi Nufarul szalon szervezése viszont lehetővé teszi, hogy bárki ellenőrizhesse a zsűri döntéseit. A Premfoto maga amolyan Janus arcú tárlat: az egyik kiállításon, amelynek képei fölött a Sétáló ucai nagygalériában őrködtem, az elfogadott pályamunkák kapnak helyet (a diapozitívekkel együtt, amelyeket a tárlat során minden este 6-tól 8-ig szorgalmasan levetítettek a benti és a kinti közönség nagy örömére); a másikon, amely bármikor megtekinthető a fotóklub helyiségeinek falán, a kizsűrizett pályázók 1-2 jellegzetesebb, visszautasított munkája függött. Volt hát alkalom hasonlítgatni, vitatkozni, érvelni és ellenérvelést hallgatni.

A díjazás során az országos zsűri anélkül, hogy ismerte volna a tárlatra bejutott képek címét és szerzőit, elsősorbana látványra összpontosított. Titkos szavazással dőlt el ama 13 fotó sorsa, melyek az egymás között azonos nagyságrendű Premfoto-díjat kapták. Az ajtó mellett ültömben végigjártatom szememet a nyertes képeken. Könnyű dolgom van: a díjazás tényét kerek, villogó, üvegre ragasztható ezüstflastromok adják tudtul, a közepükbe illesztett P betűvel egyetemben. A csíkszeredai Balási Csaba és Sükösd József, a kolozsvár-napocai Balogh Iván, a moinesti-i Ioan Cojan, a nagyváradi Debelka Sándor, Pantea Teodor és Czobor János, a krajovai Nicu Dan Gelep, a marosvásárhelyi Kövesdi László, a temesvári Martin Gyula, a vulkáni Németh Ferenc, a brassói Popescu Mircea és a bukaresti Szakács Sándor mellé oda sorolhatjuk azt a kilenc fotóst is, akiket lapunk 1983-as Előre naptárral és ajándéktárgyakkal jutalmazott a sajtó műszaki követelményeinek leginkább megfelelő technikával készült, legsikerültebb képeiért: a szatmári Moldvay Katalin és Nagy András, a nagyváradi Gaina Gerendi Anikó, Jakab Gyula és Pop Marta, a csíkszeredai Sülkösd József, a kolozsvári Balogh Iván és Dorolti Vasile, valamint a marosvásárhelyi Kerekes Péter nem ismeretlenek olvasóink előtt, néhányan szerepeltek már fotóval a Sötétkamrában is. A pályázat mindenesetre jó alkalom volt számunkra, hogy közel száz fotóssal személyesen is felvehessük a kapcsolatot, s a Premfotóra beküldött munkák jónéhányának közlési jogát megszerezzük.

Két délelőtt és két délután lapozgattam az akkurátusan borítékolt, sorszámozott, nyilvántartott pályamunkákat - azokat, amelyek egyik kiállításra se kerültek be. Akkor már túl voltam a zsűrizés feszült pillanatain, a szalon anyagának felbecsülésén. Jövendő fotóösszeállítások, cinklemezre transzponált képek minősége lebegett lelki szemeim előtt, munkanaplómban gyűltek a fotósok nevei és címeik, valósággal fizikailag is éreztem, miként telik meg a továbbiakban a Sötétkamra - s épp a Premfotónak köszönhetően! - élettel, frisseséggel, újdonsággal; az élet apró, jellegzetes pillanataival, hazai tájakkal, emberekkel, szokatlanabb meglátásokkal, kinagyított valóságrészletekkel, lendülettel, derűvel, melankóliával, összhanggal...

Letelőfélben a teremőrség órája. A novemberi szürkület homállyal szitálja teke a sarkokat, sejtelmessé teszi a csillogó képfelületeket, nyilvánvalóbbá kontúrozza az üvegfalon túl egyre csak gyülekező látogatókat, akik az ünnepélyes bebocsátásra várnak.
Mint ki jól végezte dolgát, összeszedem térdemre fektetett irományaim, feljegyzéseim. Felállok, tágra nyitom a nesztelenül csapódó üvegajtót és felgyújtom a teremben a villanyt.
Felőlem kezdődhet a verniszázs...

Cseke Gábor

Ui. Ha valaki történetesen betéved egy fotókiállításra, amelyet valamely fotóklubunk szervezett, úgy nézzen szét a teremben, hogy az ízléssel elrendezett, felragasztott, felaggatott munkák mögött lelkes klubtagok önzetlen, névtelen és heteken át tartó szervező munkája áll, ami a mozgósítástól a zsűrizésen és teremőrségen át egészen a cipekedésig, a takarításig, a saját gépkocsi közösségi célokra való kölcsönadásáig terjed. Nagyváradon, a jelek szerint, még tart a lelkesedésből...

(Előre, 1983. január 9. - Vasárnap melléklet)

2009. június 28., vasárnap

Hideg

Úgy képzelem el, hogy ebben a kalitkában, amelynek zsalugáteres ablakai most tágra nyitva néznek a világra, lakik a csíki hideg. És valahányszor a szolgálatos időjós kinyitja az aablakszárnyakat, a zimankó onnan kiszabadul és rátelepszik az egész világra, de legalább is a Csíki-medencére...

Mostanában, nyáridőben is gyakran hallani a marosvásárhelyi rádióból, hogy Csíkban mérték a leghűvösebb reggeli hőmérsékleteket. Ez a mérés pedig pontosan itt történt, ennél a házikónál, ahol a képriporton látszó, de föl nem ismerhető meteorológus a műszereket figyeli, hogy megtehesse soros jelentését a megfogyelő naplóba. Ez a zimankókalitka ott van a csíkszeredai Hargita utca mentén, amint az országút nekiiramodik a Hargitának, de még nem hagyta el igazán a várost, ahol félig-meddig már nyílt terep van s azon a szél szabadon kergetőzik, a köd akadály nélkül úszik, az eső csapkod s a hó süvít. Ugyan nem itt esik meg minden, ami rossz és nehézség a csíki időjárásban, de ott működik az időjárásfigyelők helyi szolgálata, ott próbálják meg jellemezni a csepp alapján a tengert.

(Fotó: Daczó Dénes)


2009. június 27., szombat

Deltai temető

Daczó Dénes 2004-ben járt a Duna deltában, amely Romániában turistaparadicsomnak számít. Másféle szemmel látta ő és fényképezőgépe a deltát, mint tette korábban Kiss János Botond. A színes digitális fotózás egyneműsíti mindazt, ami az objektív elé kerül. Ha van fényed, ragyognak a színek, nem csupán fény és árnyék váltakozik, ha nincsen, akkor fakó marad a látvány, mint valami szürke jelentések a világról.

Az itt látható díszes síremlék a szulinai temetőből való, s az összetett, imádkozó kézre emlékeztető evezőlapátok az alatta pihenő határozott tengerészmivoltáról árulkodnak. A riporter egyebek között ezt írta deltai képeit kísérő riportjában:


"A deltai kalandozás másik élményét a sulinai kirándulás nyújtotta. Nem mondhatni, hogy az a kimondott turistaparadicsom. A néhány órás látogatás alatt nem láttuk, amint a Duna eggyé olvadt a tengerrel, de láthattuk a hely nevezetességét, a nemzetközi temetőt. A halál itt sem válogat, a szárazföld sok nemzet fiának nyújt örök nyugodalmat. A turisták a tengerpart felé sétálva útbaejtik a temetőt, megnézik és a kerítésen átmászva távoznak, hiszen a tengerpart felőli kijárat be van láncolva. A temetőben is „versengés” folyik, hiszen van, aki már jóelőre lefoglalja magának a nyughelyet és a befizetésről szóló nyugta számát is felfesti egy darab bádogra. Sulina utcái sincsenek még kiépítve, díszesre festve. Lencsevégre még olyan ház is került, amelyiknek csak az utca felőli fala maradt meg..."


Satöbbi, satöbbi. Érdemes elolvasni az egész riportot és megnézni a képsort, megtalálható a Kalandozó honlapján.

2009. június 26., péntek

Óriáshüvelyk

A stockholmi Hegedűs Zsolt olvasta június 24-i bejegyzésemet az urszu2 című blogba, amely tualjdonképpen édesapám 1982-es párizsi utazásának kilúgozott jegyzőkönyve, és sajnálta, hogy nem tudott hamarabb az írásról, mert akkor Párizsban járván ő maga is lefotózhatta volna lépésről lépésre az abban megemlített helyszíneket.

Sebaj - mondotta tegnapi levelében -, összeállított számomra egy kis párizsi képeskönyvet, amelyből ez az óriási hüvelykujj is való, s a közel két tucatnyi fotó révén derűs sétát tehetünk a színpompás Párizsban, amelynek 2009-es júniusi szépségeivel úgy tűnik, nem lehet eléggé betelni...

2009. június 25., csütörtök

Szükség

A kép a Kaukázusban készült, valamikor 1992-ben. Nyáron. Székelyföldi fiatalok portyáztak akkoriban az oroszországi hegyekben, köztük volt Klárik László is, akit a Romániai Magyar Szó (is) támogatott.

A tehetséges alpinista azóta felhagyott a hegymászással, s közéletre adta a fejét, de annak idején készített színes (analóg) felvételei hűen tükrözik a csöppet sem könnyű túra körülményeit.

A közeljövőben időt szakítok arra, hogy a túráról készült dokumentum értékű felvételeit megfelelő portfólióban elrendezzem. Addig is nem állhatom meg, hogy meg ne mutassam a túra egyik legtermészetesebb és ugyanakkor legmarkánsabb felvételét: a szükségét végző hegymászót.

Ne gondoljuk ugyanis, hogy aki hegyet mászik, az csupán hős és más semmi. Ember ő is, esendő, szarik és fingik, meg pisil, ahogy az elő van írva, de sajnos, legtöbbször nincsenek meg ehhez a természetes, civilizált körülményei.

A szükségét végző alpinista két tűz között párolódik: egyrészt, nem szabad szennyeznie a környezetét, ezért kereste meg azt a jókora jégrepedést, amelynek több száz méteres mélyén ürüléke majd eléggé távol kerül a felszíntől, másrészt mindezt gyorsan és fokozott precizitással kellett művelnie, nehogy a mostoha időjárási viszonyok között befagyjon a hátsó fele.

A pillanat megörökítve és letudva. A kép bizonyíték ugyan, de a rajta lévő események résztvevőinek azóta bottal üthetik a nyomát...

2009. június 23., kedd

Ködbevesző

A Fotótanú kitartó barátja, dr. Báthori Zsigmond nemrég tért vissza szabadságról. Honlapja szerint ilyenkor nagy erőbedobással szokott fotózni, egyelőre azonban csak ezt a ködbevesző pontont volt ideje feltölteni, ugyanis várta a félbe hagyott munka, várták a páciensek...

Mi már tapasztalatból tudjuk, hogy az ehhez hasonló szépségek és finomságok nyugodt pillanatainkban lepnek meg bennünket, s minden bizonnyal, a marosvásárhelyi doktor tarsolya teli van jobbnál-jobb felvételekkel.

De ez a homályos álomra emlékeztető tákolmány egyszerűen lenyűgöző a maga hűvösségével, elegáns rajzával, a távlat felé mutató egyeneseivel és mindenek előtt azzal a felhabzó sejtelmességgel, amit a köd tud kavarni körülöttünk, ha egyszer a foglyai leszünk.

A szabadság szorongó misztikája - így jellemezhetném a hangulatot, amit belémlop a doktor úr felvétele, s vele együtt érzem a reggeli borzongást, amit csak egyedi, soha vissza nem térő látvány képes kiváltani az emberből.

2009. június 22., hétfő

Felszegiek

Tekerőpataki arcok néznek le ránk a széles karimájú kalapok árnyéka mélyéről. Felszegiek. A fotós, aki odavaló - Molnár Attila - tudja, hiszen ugyanazt a levegőt szívja. És nagy előszeretettel fotózza szülőfalujának látnivalóit, képi emlékeit, embereit, ifjúkori élményeit.

Az itt látható felszegiek olyan laza természetességgel ültek le, hogy objektívjén át képbe kerüljenek, mint akik hagyják magukat kényeztetni. Sztárok ülnek így velünk szemben, vidáman, látszólag gondtalanul, mert minden, ami rajtuk van - öltözék, arckifejezés, gesztus, testtartás - a magukkal elégedett, megbékélt ember benyomását sugallja. És felvetik bennem a kérdést is: vajon, ezek az emberek sose töprengenek? nem vívódnak? nem gyötrődnek lelkiekben? hogy van ez hosszú távon, amikor innen csak a napsütés derűjét verik vissza ránk?

2009. június 21., vasárnap

A régiségboltos

Ha valakit érdekelne, ez a kép Lengyelországban készült, de talán ez kevésbé lényeges pillanatnyilag. Ami fontosabb, az az, hogy egy olyan fotós készítette - Nic Hanu -, akinek a neve ma is fogalom azok szemében, akik könyvből is tanultak valamit fotózni Romániában.

A Bukarestben élő, immár az idős korban jól benne lévő mérnökember több könyvet is írt, mindenek előtt a fotótechnikáról, cikkei, tanácsai ma is megtalálhatók az internetes fotómagazinokban, könyvei az antikváriumokban.

Nekem viszont jobban tetszik az a portfólió, amit sikerült tőle összegyűjtenem, amikor az Előrénél a Sötétkamra c. rovatot szerkesztettem.

A régiségei közt rostokoló öregembert és az őt körbevevő antik rendet otthoni műtermében csodálhattam meg, versenyméretben. Ahogy a képre néztem, azt éreztem, mintha magam is beléptem volna a régi holmik áhitattal és porral teli boltjába, ahol nem az eladó kérdezi meg tőlem, hogy mit parancsolok, hanem nekem kell megszólítanom a múltat, nekem kell tudnom, miért tértem be és mit akarok. Ezt mondja nekem a savanyú, sipkás öregúr szemvillanása a szemüveg mögül, aki talán nem is ránk néz, hanem magát firtatja...

2009. június 20., szombat

Huszárok

Mit csinálnak ma a huszárok? Hiszen jóformán már patkoló-
kovácsok sincsenek... Legalább is olyan formában nem, mint amit Oláh István képe örökít meg, a huszadik század végéről, egy székelyföldi nagy népünnepélyről, amilyeneken ma már szinte mulaszthatatlan kötelesség megmutogatni a huszárcsoportok díszes egyenruháját, nyalka nyeregbe pattanását, lovaik büszke vonulását. Rájuk néz az ember, s kis híján eltelik a szíve bizonyossággal: e szép huszárok által meg vagyon mentve az identitásunk...

Vajon? Hiszen a huszár épp olyan katona volt a maga idejében, mint a tüzér, a gyalogos, ugyanazokat a parancsokat kellett teljesítse, amit a parancsnokaik adtak számukra, ygyanúgy felkoncolták a velük szembeszálló békétleneket, függetlenül attól, ki fia borjai voltak az illetők. Ha felhangzott a jel, ha elhangzott a parancs, a fegyelem nyeregbe emelte őket, fegyvereik pedig válogatás nélkül forogtak.

Hogy mi lehet a mai infantilis huszárdivat mozgatója és éltetője, mitől szépült meg az emberi emlékezetben ennek a pusztításra nevelt emberfajnak erkölcsi igazolványa, miért alakítanak akkora honfipátosszal mindenfelé, lépten-nyomon hagyományőrző huszárcsapatokat, amelyek fenntartása és készenlétbe helyezése - hogy egy-egy látványos felvonuláson az erő méltóságának demonstrálását betöltse - komoly anyagi áldozatot jelent az elszédített rajongók részéről - csak az ördög tudná megmondani, vagy tán még az sem.

Mozdult-e előre a világ a huszárok által? - erre a kérdésre igennel válaszolni épp olyan dőreség és illúzió, mint kételkedni abban, hogy a könyvek hatása pedig lepereg az emberiségről.

2009. június 19., péntek

Szomorú lakodalom

Ádám Gyula e felvétele szigorúan családi fotó. Én is csak úgy merem használni, hogy tudom: ide kevesen néznek be s azok nem családi titkok után vadásznak elsősorban.

Moldvai csángó család esküvőjén készült a kép pár évvel ezelőtt (egy sorozat egy darabja), s a menyasszony családját ábrázolja, mielőtt a templomi esküvőhöz indultak volna. Jelentősége a napokban egy váratlan esemény folytán hirtelen megnőtt.

Az történt, hogy a menyasszonynak a képen lévő bátyja hirtelen elhunyt. A családnak nem maradt utána használható, méltó képi emléke - e lakodalmas fotón kívül. A fotóművész dokumentáris szerepe ezzel egyből megugrott. A fotótanúság fontossága beigazolódott.

Minél kevesebb ilyen alkalmat a bizonyossághoz...

2009. június 18., csütörtök

Purdék

Ez az aranyos barna, patinásnak ható, különleges ragyogású fotó messziről elárulja, hogy a meglehetősen hosszú életű, de 1939-ben sajnálatosan kimúlt - és azóta többé semmilyen formában föl nem támadt - Pesti Napló műhelyéből került ki. Pillanatnyilag nem tudnám megmondani pontosan, ki a szerzője, mert a kép egy kölcsönkapott, ütött-kopott albumban található (A nyolcvan éves Pesti Napló ajándékalbuma, 1850-1930), amely rengeteg képpel és a minimálisnál is kevesebb szöveggel mondja el, hogy tulajdonképpen mi a helyzet Magyarországon a jubileum pillanatában. Természetesen, a képi híradásban benne foglaltatik az eltelt 80 esztendő minden főbb mozzanata - meglehetősen kincstári és sikerleltározó szemmel -, de a lényeg, hogy a képeket a lap körül csoportosuló, akkori legjobb magyar fotográfusok készítették. A Pesti Napló ugyanis híres volt arról, hogy nem csupán egy lap, hanem egy egész művelődési és korszerű életmódkialakítási intézmény is. Így mindaz, amit fotóban produkált, egyúttal mérce is volt és marad a magyar fotográfiában.

"Meghatározó szerepe volt a lapnál Balogh Rudolfnak, a hazai fotóriporterek doyenjének, de a lapnál dolgozott a húszas évek végéig Munkácsi Márton is, aki eleinte sportfotográfiáival tűnt ki. Munkácsi később, amikor Németországban, majd Amerikában keresett és jól kereső fotográfus lett, sokszor küldött képeket a lapnak, ahol ezek rendre megjelentek. Rajta kívül Aigner Lászlótól, az Est-lapok párizsi tudósítójától közöltek rendszeresen névvel jegyzett külföldi képes tudósításokat a lapban. Az évtized közepéig még a Pesti Napló-nál dolgozó Balogh Rudolf mellett tűnt fel az 1920-as évek végétől Escher Károly jobbnál jobb képriportjaival, és lett meghatározó fotográfusa a képmellékletnek. A melléklet frissítésére időnként amatőr fényképpályázatokat hirdettek a lapban" - tudjuk meg Stemlerné Balog Ilona tanulmányából, amely a Napló fotóteljesítményét elemzi, és ennek nyomán megkockáztatom azt a feltevést, hogy a purdés kép szerzője nem más, mint Escher Károly, aki a magyar valóság annyi remek képtanúságát hagyta az utókorra.


2009. június 17., szerda

Pihenő

Beszélő kép a Feleki Istváné - olyan, ami nem csak elmondja nekünk a történetet, hanem hangja, szaga, hőmérséklete is van. Olyan, amit meglátva mindjárt érezni is lehet azt, ami kisugárzik belőle.

Csak régi képeket őrzök tőle. Olyan harminc-negyven éve készülteket. Amilyeneket akkor nekem küldött az Ifjúmunkáshoz, majd az Előréhez. Szándékosan nem vagdostam körbe a rudimentáris keretet, mert úgy vélem, szántszándékkal készült ilyenné. (Akkoriban nem a képszerkesztő program keretezett, hanem a tuskihúzó és a filctoll.)

A keret kell, mert jól le- és bezárja a történetet a jelenre nyíló múlt időbe, amikor éppen hétágra süt a nap a hegyoldalon, az emberfia éppen pihen, talán végleg megérkezett úticéljához, de meglehet, hogy innen is továbbáll, miután megpihentette gyaloglástól elgyötört lábát, megszárogatta bevizült zokniját, bakancsát, és érezni a napsütést, a távolban beszélgetők csöndes, tompa vitájából is kiszűrődik némi hangosság, hegyi érdesség, minden gőzölög, kitárulkozik, ellazul, aminek kell, s mindenek előtt a lecsupaszított láb pihen, az, ami mindannyiunkat tovahordoz. A kincs, amire akkor kezdünk igazán figyelni, ha fájni kezd, vagy már csak a helye - a hiánya sajog.

2009. június 16., kedd

Magánügyek

Nagyváradi fotós volt ennek az életképnek a készítője, aki az erdélyi fotómozgalom serkentője és egyben veteránja volt a hatvanas-hetvenes években.

Érdekes módon, korábban bábozott, színjátszói ambíciói voltak, később szegődött el fotóriporternek volt a helyi magyar laphoz. És akkor rájött, hogy végre, megtalálta élete értelmét.

Életvídám, társasági fickó volt Vilidár István, sosem unatkoztam, amikor sötétkamrájába zárkózva mesélte terepjáró kalandjait, miközben a napi penzumot nagyította le, majd hívta elő, szárította s vágta a megfelelő méretre.

Igazi riporterként mindig ellesett egy gesztust, egy meglepő jelenetet, egy fintort, mosolyt vagy szomorú pillanatot, egy finom formát, egy hajlatot, vonalakat, árnyalatokat. Híresek voltak íróportréi, biztosan gazdag téka maradt utána. Rengeteg képet csinált, s két kézzel szórta felvételeit: vigyétek, közöljétek, nekem még marad elég, jut tárlatra is. Sose távoztam üres kézzel a műterméből...

Aztán egyszer csak jött a hír: munka közben halt meg, a nyolcvanas évek elején. Kétszeres ragaszkodással őrzöm portfólióját, az itt láthatóhoz hasonló "magán-" és "közügyekkel"...

2009. június 15., hétfő

Múúú!

Szeretem nézegetni ezt a játékos, semmi kis fotót, a sepsiszent-
györgyi Fadgyas Tibor alkotását; azért is rakom ki ide a blogba, hogy emlékeztessen azokra az időkre, amikor a Photoshop még ismeretlen volt mifelénk, a képmanipuláló trükköket valósággal a lesötétített, vörös fényes laboratóriumokban kísérletezték ki, nagyon sokszor hályogkovács módjára és minden kéznél lévő segédeszközt, anyagot, vegyszert próbáltak hasznosítani, hátha valami érdekes sül ki a dologból?

Érdekes az mindig sült ki, legfeljebb az anyag- és időveszteség volt nagy. Fadgyas különösen szeretett játszadozni a negatívjaival, egész sor hatásos fotogrammot alkotva, melyek közül egyszer még válogatok a Fotótanúba.

Most viszont nézzük e három, pettyes bociját, akik egy eredetileg érdektelen, jellegtelen, szürke, szokványos, unalmas - ún. "vonalas", szabványos - képből nőtték ki magukat, a fotós örömére, aki játékosan, vastag festékcsíkkal rajzolta körül, mintha gyermekrajzot utánozna, az állatokat, a kopár legelőt vízszintes csíkokkal barázdálta, s ettől a beavatkozástól az egész egyéniséget, funkciót kapott: egy mű világból valóságos állatok néznek vissza ránk, ez pedig azt sugallja, hogy a díszletek néha sokkal életesebbek - mert lényegretörőbbek - a valóságos környezetnél. Így aztán egyhamar nem feledjük el e tehenek bődülését, mely szinte bennünket szólít meg: azonosuljunk a fotós tréfájával!

2009. június 14., vasárnap

Gagauz menyasszony

Ez a szép papírmasé ara ott mosolyog a gagauziai Comratban, a helyi múzeumban, amelyről a fotó szerzője, Berecz Edgár - aki fizetett azért, hogy lencsevégre kapja ezt az üzleti próbababának is beillő gagauz menyasszonyt - úgy emlékezett meg saját kiadású útirajzában, hogy:

"Comratban sok érdekességet, tanulmányozásra érdemes dolgot nem láttam. A régi házak mind eltűntek, helyükbe a kommunista divat szerint igénytelen és semmitmondó épületeket emeltek vaskapukkal, akár csak mifelénk. Megjelentek az újgazdagok ízléstelen, giccses építményei és a csiricsáré üzletek. A gagauzok még ott tartanak, mint mi a kilencvenes években. A látvány pedig teljesen elvette a kedvemet a városnézéstől, és úgy menekültem be a múzeum épületébe, mint sivatagjáró az oázisba.

A comrati múzeum igen gazdag anyaggal várja az érdeklődőket, ennek ellenére csak egyedüli látogató voltam az épületben. A meglepően olcsó belépő megváltása után lepengettem a fényképezési díjat, majd végre szemügyre vehettem a néprajzi tárlatot. És amit már régóta sejtettem, az bebizonyosodott: nemcsak a régi mesterségek munkaeszközei, a háztartási eszközök, a szobaberendezés, de még a népviselet és a különféle szőttesek is meglepő hasonlóságot mutattak a miénkkel. Két darab, egy áttört terítő és egy ágyterítő teljesen azonosnak bizonyultak. A comrati múzeumban felfedezett egyező motívumok láttán nehezen hiszem el, hogy a gagauzok tőlünk másoltak volna, vagy pedig mi tőlük az oszmánok idejében. Hol és mikor tehettük volna? Hiszen amíg mi a hegyek közé gubóztunk, a gagauzok évszázadokig lapultak a Tulcea-Galac-Duna Delta alkotta háromszögben. Az egykori találkozó jóval hamarabb következhetett be...

Akárhogy is történt a dolog, a kékre-zöldre festett házakra, kapukra, bútorokra, otthoni szőttesekre nem úgy tekintettem, mint a turista vagy az egyszerű érdeklődő. Egy belső hang azt súgta nekem, hogy a gagauz népművészeti munkák hozzánk igen közel állnak, a tárlatot a sógor vagy a rokonlátogató unokaöcs szemével nézhettem. Aki meg nem hiszi, járjon utána személyesen. Gagauzia amúgy is csak ehelyt van, egy macskaugrásnyira..."

Ehhez nekem nincs is hozzáfűzni valóm, beszéljen tovább nekünk a menyasszony papundekli mosolya...

2009. június 13., szombat

Dobszóló

A valamikor Nagykárolyban élő (azóta az anyaországba áttelepült) Murvai György fotóművész e közönségességében is zseniálisan pontos felvétele évtizedek óta kísért.

A nagyváradi Premfotón fedeztem föl magamnak, s az extázist illusztráló jellegzetes, megismételhetetlen mozdulat egész fiatalkorom hangulatát örökítette meg. Az erdélyi rock-nemzedék emblematikus képe ez, annak ellenére, hogy számos felvétel készült a zenei élet számos hasonló megnyilvánulásáról.

A fotó engem versre ihletett, amit igazából ma sem szégyelek, sőt büszke vagyok rá, hogy megértettem a kép rejtett üzenetét...

Dobszóló

nem tudni ki
adta kezembe a dob-
verőket de már
félórája püfölöm
a feszes bőrt tudom
hogy egyes fülek
miként a tátika este hamar be-
csukódnak ennyi dübörgő
indulattól nem is
azért ütöm oly
makacsul a vissza
visszatérő ritmust hogy a
karom sajog belé tulajdonképpen
bármikor abbahagyhatnám
egy fergeteges
fináléval beleadva
apait anyait
facsaró víz az ingem
tudom hogy a végletekig
feszítettem a húrt ha
dobolás közben egyáltalán
beszélhetünk húrról ha
dobolás közben egyáltalán
beszélhetünk húrról most
látom mekkora
nonszensz
vagyis zagyvaság
de ha nem vernék rá ki tudja
mi jönne utána a
pillanatokig beálló csendtől
félek ez az igazság
hogy csak a hajlongás maradna meg
és a verejték kapkodó
törölgetése innen onnan
az illedelmes tapsok
mit sem érnek
akár ketté is törhetném a
még mindig őrülten motollázó
verőket szóljatok rám
hogy elég volt
de ti áhítattal halgattok
pedig oly szívesen ülnék
köztetek én is
dobhártyámon
dobszólóval
vakon

Cseke Gábor

2009. június 12., péntek

Talpalatnyi...

S ha az is elfogy? - a kérdés magától adódik, rögtön az első rápillantás után. Ádám Gyula ezt a képet Moldvában fényképezte, de tehette volna Európában bárhol, ahol az ásónak még van egy minimális becsülete.

Ahol nincs, ott az ilyen képek már nem élnek, már nem kínálják magukat. Viszont ha rájuk nézünk, annál nagyobb a döbbenet. Előttünk áll egy élet, amely körös-körül göröngyöket, szépen felmorzsolt, páráló földet termett, s ahogy nőtt a felásott terület, úgy fogyott a kis sziget, amelyen ez az összekényszeredett emberpár megvetette a lábát és úgy tűnik., élete végéig kitart?

Döbbenetes jelkép ez a konkrét helyzetjelentés: múltba és jövőbe vetíti mindazt, amit egyetlen szóba nem lehet sűríteni, de egyetlen érzésbe is alig: az elmúlás szorongató mellkasi fájdalma, szúrása...

Ádám Gyula moldvai csángó képei, Hegedűs Dóra fotográfussal közös kiállításon tekinthetők meg Magyarországon, a Goldmark Károly Művelődési Központban és Szabadtéri Színházban, június 25-éig.

2009. június 11., csütörtök

Túlnépesedés?

Van a besztercei Andron Alexandrunak egy hangulatos sorozata, amit az élet kínált föl neki, meg egy jópofa, háziasítani próbált medvebocs, aki szabályosan kipakolta a fotós táskáját, egészen addig, amíg megtalálta a papírba göngyölt rétestésztát és azt jóízűen bekebelezte. Kárpótlás gyanánt viszont hagyta magát háborítatlanul fotózni, s így megmaradt a történetet dokumentáló képsor (amely a fotós portfóliájában is megtekinthető) meg a tanulság: legtöbbször (ha nem mindig) valamit valamiért.

A témához kapcsolódó infót olvastam tegnap a kolozsvári Krónikában, hogy a székelyföldön hivatalosan feltérképezték a jelenleg létező medvepopulációt, s az adatok azt mutatják, hogy csak Háromszéken több mint 600 medve él és jár át Hargita és Vrancea erdeibe élelmet keresni. A számlálás azért fontos, mert jelzi, hogy milyen mértékben szaporodott el ez az Európában már alig létező nagyvadunk. A lap szerint Romániában összesen hatezer medvét tartanak nyilván, s ez a legnagyobb medveállomány az Unióban.

A jóval a rendszerváltás előtt készült képsor tehát előrevetíti a mai helyzet genezisét: amikor minden eszközzel óvtuk a vadállományt, amely most a nyakunkra nőtt, de közben az orvvadászok is lesben állnak, reménykedve a tiltások túlnépesedés miatti lazulásában.

2009. június 10., szerda

Nessie

Hisszük vagy sem, Nessie létezik.

Loch Ness (skóciai tó) szörnyének hírneve nem kopik, bár már sokszor bizonygatták, hogy ilyen állat nincs is...

És mégis van, láthatjuk az Illés Attila amatőr felvételén, aki budapesti fiatalember, informatikus, szeret utazni, s a 21. század hajnalán, amikor egy skóciai társasutazásra fizetett be, útjuk sorsszerűen elvezetett a Loch Ness-i tóhoz is, és ha nem is a látomás jelent meg előtte, de a gyengébbek kedvéért állított szörnyszobor őt is szabályosan köszöntötte. No meg a múzeum és az emléktárgy üzlet, amelyek a legendás tavi szörny tagadott, ám mégis fenntartott létéből táplálkoznak.

Mit tegyek, bennem megelevenednek a Nessie alakja köré összefantáziált kalandfilmek, az időről időre felmelegített helyszíni riportok, az okos és kitartó cáfolatok, és a fotóval együtt csak azt tudom mondani: kegyelmezzetek a legendáknak! Minden létezik, amit csak elképzel az ember. Bizonyság rá ez a fotó is...


2009. június 9., kedd

Szent tehenek

A valóságban nem így képzeltem őket, ahogy Bangha Imre indológus lencséjén át látni az indiai tópart lecsíszolt kövezetén.

Pedig a kép méltóságteljes nyugalma a lényegről szól: arról, hogy a tehenet Indiában senki sem háboríthatja, de meg nem is akarja. Felsőbbrendűen azt csinálhatnak, amit akarnak, senki sem törődik velük, félrehúzódnak az útjukból, övék a világ a maga bőségével és hiányaival.

Ezek a szent páriák itt inkább hiányról beszélnek. Kiálló bordáikról, hangsúlyos csontozatukról nem ri le valami bőséges táplálkozás. Háborítatlan szabadságukban megkereshetik a betevő falatot. Van, amikor szerencséjük van. Máskor meg ki vannak szolgáltatva az élet beláthatatlan fejleményeinek. Akár az istenek, időtlen helyenkívüliségben találják magukat, kortalanok, céltalanok, nem úgy, mint fejni-dolgozni-levágni jó európai sorstársaik. Talán nem is ugyanazon fajtól származnak. A szent tehenek álomszerűen szelíd és zavartalan kasztja számunkra a földrajzi távolság miatt válik elfogadhatóvá.

2009. június 8., hétfő

Fehér halálfej, vörös alapon

A derűs-virágos mező képét Bosznia-Hercegovinában "gyűjtötte" be a székelyudvarhelyi Berecz Edgár, aki fiatal kora ellenére is már nagy utazónak számít. Európai és távolkeleti kalandozásainak még a leltárát se tudjuk ideírni, huzamosabb ideig élt Japánban, ami aztán rányomta a bélyegét életmódjának további nyugtalanságára. Útiriportjait, saját felvételeivel, ő maga adja ki, japáni útleírásából magam szerkesztettem útikönyvet a Pallas-Akadémia könyvkiadónál (Japán erdélyi szemmel, 2008).

A mező közepén található fehér halálfej, vörös alapon nem művészfotó tárgya, inkább kézzelfogható dokumentum, egyfajta egyezményes figyelmeztetés és az alábbiakat jegyezte föl róla a szerző 2007-ben:

"Kambodzsához, Vietnamhoz, Koreához, Afganisztánhoz és a többi olyan országhoz hasonlóan, ahol az embereknek kedvük támadt háborúzni, az utóbbi időkben Bosznia-Hercegovinában is rengeteg a taposóakna. Az egykori frontvonalak mentén még mindig több millió darab található, annak ellenére, hogy több éve folyik az aknamentesítés. Bosznia-Hercegovinában a legtöbb helyen szalaggal vagy kerítéssel veszik körül a feltárt aknamezőt, és vörös alapon fehér halálfej figyelmezteti az arrajárókat: akinek kedves a lába, egyáltalán az élete, az minél előbb takarodjon békésebb területre. A PAZI MINE! feliratú táblákat érdemes komolyan venni, mert ha utólag derül ki, hogy nem csak turistacsalogatónak voltak kirakva, akkor már régen rossz. "


2009. június 7., vasárnap

A zsákmány

A Tavirózsa premier-fotó pályázatán figyeltem fel évről évre a marosvásárhelyi (megint és annyiszor: Maros-
vásárhely!) Mihu Constantin életképeire, tiszta rajzú híradásaira kisvilágunkról.

Különösen szeretem természetfotóit, amelyek közel hozzák azt a látványt, ami sokszor elvész a dimenziók és a nehéz megközelíthetőség miatt. Győzedelmes madara, amelyik úgy tartja az elcsípett lepkét a csőrében, mint egy diadalmas harci zászlót, csak egy példa a sok közül. Ráadásul nem is a legeredetibb, hiszen a természetet sokan és sokféle trükkel, technikákkal - cselekkel - közelítik meg, s az rendre megadja magát. A természetben nincsenek személyiségi jogok, de éppen emiatt kell kétszeresen is paparazzonak lenni, hogy valami értelmeset elcsíphessünk a jól szervezett, kitűnő védelmi rendszerű, öntörvényű világból, amelynek mi magunk is részei vagyunk, de erről nagyon sokszor elfeledkezünk és kívülről betekintve, beavatkozva szeretnénk lenni rendezője és dirigense, teljhatalmú ura és főszereplője egyaránt...

2009. június 6., szombat

Játékos nagyüzem

Figyeljük meg az alig látszó, mégis hangsúlyos hátteret: a homályba boruló ipari tájat, ahol lélek se mozdul.

A lelket a láncokon repdeső gyermekek jelentik: csupa vas, csupa ipari jellegű hinta-palintán szállnak, ellenőrzött lengéssel és nyikorgással. Olyanok, mint az álmaik: lendületük a magasba röpítené őket, de csak oda és vissza írnak le nem egészen egy fél körívet, s imbolyog körülöttük a vigasztalan környezet.

Ezek voltak az elmúlt évtizedek gyermekkori kilátásai. Így ábrázolta a riporter - Haragos Zoltán - , a valósághoz hűen, semmit sem édesítve rajta a gyermekvilág gondtalanságát. Az akkori illusztráció tulajdonképpen leleplezés, de ezt csak ma tudjuk belátni, amikor kinyíltak tapasztalásunk kapui, megszaporodtak viszonyításunk támpontjai és mindent, ami hajdan csillogott és tartósnak bizonyult, megette a rozsda és bizony, a fene is...

2009. június 5., péntek

Tüntetésen

1989 után egyszerre megszaporodtak a tüntetések. Mint egy vírus szabadult ránk a tiltakozás és a hangos, látványos vélemény-
nyilvánítás mámora. Az események látszólag az utcákon történtek, de a szálakat a homályban, a kulisszák mögött húzogatták, bogozgatták.

A fotóriporterek naphosszat az utcákat-tereket járták, sajtótájékoztatók tumultusát keresték, mikrofonok előtt óbégató, fenyegetőző, habzó szájú embereket vettek lencsevégre.

Ilie Pascal Virgil, aki egy ideig a bukaresti Romania Libera egyik fotósa volt, egyike a rendszerváltás utáni első esztendők krónikásának. Líraian megindító képét az RMSZ közölte először a mozgássérültek tüntetéséről, amikor is emberibb bánásmódot, tartalmasabb támogatást, több törődést és az európai normák betartását kérték a társadalomtól. Azóta valami mozdult előre, de lényegesen semmi sem változott. Vannak rájuk vonatkozó uniós előírások, de betartásuk valahol késik az éji homályban. Ez a közel húsz évvel ezelőtti mementó nem csak tanúság, hanem ma is érvényes nyers igazság. Minket vádol a kerekes székben ülő szelíd, riadt tekintete.

2009. június 4., csütörtök

Halál, 3-szor

E három képet szándékosan illesztettem egymás mellé. Ugyanis összetartoznak, bár valós időben úgy tűnik, nem egyszerre készültek, legalább is szerzőjük, Kucsera Jenő szándékai szerint nem.

Az első kép, ami a kezembe került, a tömbházak előtti közelképben látszó, nyomasztóan zsúfolt temető. Címéül a fotós A temetők a küszöbig érnek címet adta, ami tökéletesen fedte mindazt, amit a kép ábrázol. A fotó értéke az erős kontraszt: az élet zsúfolt jelét jelentő tömbházak rendje és a többé-kevésbé dülöngélő sírkövek között. Érdekes, de inkább riportkép.

A második képet egy fotópályázaton pillantottam meg, s rögtön feltűnt, hogy ugyanaz a kiindulópontja, mint az elsőnek, a fotós azonban halszemű lencsehatást manipulált rajta, amitől a látvány nem csak hogy érdekes lett (a halszemű látásmód konvenció és hamar kiürül, mint minden technikai trükk, ha nincs mögötte komoly üzenet), hanem fenyegetést, veszélyt, felénk irányuló agressziót sugall. A címválasztás ezúttal is segített: Soha többé háborút! És bár egy temetőben nem föltétlenül háborús halottak nyugszanak, mert az élet rendje a kaszás állandó működése, az ember hajlamos elfelejteni ezt a kis csavart és elfogadja a kép békeharcos sugallatát.

A harmadik fotó a legfrissebb, láthatóan már digitális technikával készült, a fotós a Holokauszt címet adta neki. A gondosan kivágott dombormű részlet egy, az esemény megörökítésére emelt emlékműről az íveltség, a második fotón alkalmazott halszemű technikára emlékeztető optikus torzulás folytán méreteitől függetlenül is monumentálissá válik.

A fotós nem csupán a képi elemekkel, de a szavakkal is jól gazdálkodik: pontosan tudja, mettől meddig tart a manipulálás felelőssége.