Tarol

Egészen biztos, hogy ősz van. Azért tarol a nyáj ilyen szeliden, megadóan. Azért olyan békés ez a mioritikus idill valahonnan az ókirályságból, ahol számunkra Florin O. Andreescu még a nyolcvanas években rögzitette.

A kutya hátranéz. Lát valamit. Vagy valamit otthagyott, ahová ki tudja, mikor jutnak majd vissza - ha visszajutnak egyáltalán...

Az állatok felügyeletére rendelt arctalan gyermek maga az elszánt nekifeszülés. Megy, amerre az állatai viszik. Hajtja az állatokat, amerre a földeken még ott sarjad valamicske rágnivaló remény.

Kopárság, várakozás, elszántság - ezek az őszi tarolás koordinátái. Ezeken hiába keressük az idillt, mert a nyárral együtt elköltözött.

Szemközt

Diákkorában fedeztem föl magamnak a Ploiesti-en élő, de Bukarestben tanuló mérnök-

növendéket, Florin O. Andreescut.

A nagyváradi Tavirózsa/Nufarul fotóklub Premfotó versenyén tűnt föl karakteres, a dokumentálható, kendőzetlen vidéki valóságot, hagyományokat és életformát bemutató szociófotóival.

Többször találkoztunk, őszintén érdeklődött az erdélyi magyar kulturális hagyományok iránt, nagyra becsülte az erdélyi fotós mozgalmat, az ottani iskolákat, s tisztelete jeléül a ploiesti-i fotósok egyik szalonjára is meghívott, örömmel töltötte fel portfólióját az egykori Előrénél.

Itt látható kettős portréja az archív fotográfiát értékesítő fényképészeti törekvések egyik jellegzetes munkája, s nem az egyedüli. Különösen érdekli a jelen és a múlt, a sminkelt emlékek és a vigasztalan jelen közötti szembesítés. Ez az illúziótlanság akkor, az aranykorszakban, felért egy politikai vallomással. A későbbiekben még idézek tőle más képeket is, rendezés alatt álló portfóliójából.