2015. március 28., szombat

Írott fotográfiák

Vadas Ernő: Villamosok a havas utcán
Kosztolámyi Dezső különös alkat volt. Szeretetrt elbámulni az utcán, előszeretettel örökített meg élőképeket, jeleneteket, alakokat az életből. A valóság kimeríthetetlen kincsesbányája volt - mai műfajban: turkálója. Azt nem tudjuk, hogy gyakorló fotós is volt-e, de az biztos, hogy rengeteg írott, betűkbe-szavakba oltott fotográfiai jelenet maradt utána. Teljeskörű összegyűjtésük és feldolgozásuk még ma is várat magára, viszont nagy érdeme van e munka felvállalásában Zeke Gyulának, aki 2008-ban, a Budapesti Negyed téli számában összegyűjtött egy addig legbővebb válogatást a nagy író és költő sajtóban megjelent élőképeiről. Az írott fotográfiák évszámok, közlési dátumok szerint rendezve sorakoznak, különböző rovatcímek alá sorolva: Pesti Utca, máskor Pesti Panoráma, Élőképek, olykor Mozgó képek, Körkép, Körbe-körbe, Arcélek stb. Kevés szóval építkezik bennük, skiccel, mint egy rajzoló a vázlatfüzetébe, de igazából fotografál, mert a valóságot rögzíti - egyéni stílusban, de a lehető legobjektívebben. Ritka teljesítmény az övé, s nem véletlen, hogy a Budapesti Negyed gyűjteményéhez oly könnyen akadtak a szöveg hangulatához, tartalmához illeszkedő korabeli képfelvételek is a harmincas évek (1930-1936) budapesti hétköznapjairól. Az írott fotográfiák gyűjteménye itt olvasható, amelyből néhány frappáns szöveget és jellegzetes kísérő fotót válogattam.


Inkey Tibor: Felborult burgonyás kocsi

MNM Történeti fényképtár: Útépítők
* Szűcslegény óriás, fehér jegesmedve-bőrt cepel az utcán. Aki látja, megrezzen, s ijedten tér ki előle egy-egy lépésnyire. Tudják, hogy nem él a jegesmedve, tudják, hogy nem bánt, tudják, hogy nem valóság, de a rémtől való félelmet még az őserdőkből hozta magával az emberiség. Nem tehet ellene. Még a fenevad árnyékától is rémüldözik. (Pesti Hirlap, 1931. december 22., kedd)

* A körúton két fiatalember rozoga, nyűtt kanapét cepel. Valamikor előkelő fogadószoba ékessége lehetett ez a fakó, színehagyott, szakadozott rojtú bútordarab. A kanapé fekete télikabáttal van borítva, és roppant súlyosnak rémlik. Amikor közelébe érünk, látjuk, hogy a télikabát alatt másik fiatalember alszik édesdeden a déli forgatagban. Boldog, gondtalan fiatalság. Egy percre a béke csínytevő, játékos éveire gondolunk. (Pesti Hírlap, 1932. február 9., kedd)

* Mennyi furcsa alakot lát az ember egy félórai sétaútján. A festő vázlatkönyvébe rajzolná, a fényképész lefényképezné, az író pár szóval rögzíti meg.
A Rákóczi úton falusi atyafi bandukol csizmában. Feje fölé tarka-csíkos, piros esernyőt feszít a szemerkélő eső ellen. Olyant és akkorát, amilyent és amekkorát falusi vásárokon feszítenek ki az árusok árujuk fölé. Csaknem az egész gyalogjárót elfoglalja esernyőjével. Mindenki kitér előle, mindenki megmosolyogja. Ő megy-megy rendületlenül. Talán Szent Péter esernyőjét viszi. (Pesti Hírlap, 1932. április 16, szombat)

Az állatkertben, a vadállatok ketreceinek kettős sorfala közt remek kislányt tol ülőkocsiban a dada. A kislány álmos és rettentően bőg. Feszíti magát, ordít, semmi szóra se csitul. A vadállatok elhallgatnak. Kíváncsian a rácshoz futnak, bámulják őt. Csodálkoznak az új kartárson. Az oroszlán pironkodik, zavarában vakaródzni kezd, a tigris a vállát vonogatja, aztán elismerően tekintenek utána. Ilyen jól még ők sem értenek a bőgéshez. (Pesti Hírlap, 1932. június 1., szerda)

2015. március 25., szerda

Az ismeretlen milicista


Az ismert Capa-kép (1936)
Robert Capa remekműve, A milicista halála - fotótörténeti közhely. Agyonírták-rágták a történetét, keletkezésének legendáit, mítoszait és pletykáit. Azt tudjuk, hogy a kép 1936-ban készült, a spanyol polgárháború forgatagában. Azt is tudjuk, hogy Capát foglalkoztatta nem csupán a téma, hanem maga a motívum - az eleső köztársasági harcos egy bizonyos gesztusa, éppen az, ami a híres fényképen mesterien megvalósult -, előkerült a téma egy más változata is, de közben a napokban egy spanyol költő versére bukkantam, a Nagyvilág 1961/8. számából, szerzője Vicente Aleixandre, s kísértetiesen illik a Capa-féle vershez, mint jól szabott kesztyű a megfelelő kézhez; ráadásul ugyanabban az évben keletkezett, mint a fotó, hát mostantól kezdve álljanak itt társítva, párosan, ki-ki a maga nyelvezetén állítva emléket a hősiességnek - és a valamiért önfeláldozásnak. (Vagy: csak a vak halálnak?)

VICENTE   ALEIXANDRE
Az ismeretlen milicista

Ne kérdezzétek nevét, ne! 
Ott él a fronton keményen,
 a folyóparton, a város 
minden házában, kövében. 
Minden reggel újra felkel, 
és betakarja a hajnal 
élő, égő fényözönnel, 
halálos, vad sugarakkal. 
Minden reggel újra felkel 
meredeken mint a penge, 
néz és néz és a szeméből 
halálos fény száll sebezve. 
Ne kérdezzétek nevét, ne! 
Senki nem emlékszik arra! 
Mindennap felkel, megébred
 napnyugtára, pirkadatra, 
ugrik, markol, tör, legázol, 
öl, lép, repül, győz; ha lábát 
megvetette, meg se moccan;
 szikla, mit senki se hág át! 
Szétzúz, mint a hegy, a súlya! 
Sebes nyíl, sebez keményen!
Egész Madrid sejti, Madrid 
ott lüktet homlokerében. 
Vibrálnak erei forrva,
a szép vér füzében égnek,
millió hangon robajlik,
süvölt szívében az ének.
Nem tudom ki és miféle,
az egész városban ott van,
Madrid áll mögötte, Madrid
tartja felemelt karokkal.
Egy test, egy lélek, egy élet;
mint órjás lép ki a síkra
Madrid kapui előtt a
névtelen, hős milicista.
Zömök, szénfekete, izmos?
Magas, sovány, szalmaszőke?
Olyan mint a többi! Mint mind!
A neve? Lendül előre
a rekedt zúgásban úszva,
elevenen a halálba,
örökké égő örökzöld
élet eleven virága!
Neve Francisco vagy Andres,
Pedro Gutiérrez lehetne;
Luis, Juan, Manuel vagy Ricardo,
Jósé, Lorenzo, Vicente ...
De nem! Csak egy névre hallgat:
Győztes Nép, örök nevedre!

ORBÁN OTTÓ fordítása


(1936)

Egy később előkerült milicista-halál Capa műhelyéből

2015. március 24., kedd

Decin-i kilátó

Újabb, ezúttal csehországi (Bohémia) utazásról hozta magával (egyebek mellett) Péter fiam ezt a triptichont is. A magasság, ahonnan belátni a világot, a tenger szintje fölött szerényen húzódik meg, da mélység akkor is mélység, ha csak pár száz méter. Igaz, a csúcsokat itt nem sasok lakják, de a panoráma törvényei itt is érvényesek.



Decin-i kilátó / Cseke Péter fotói

2015. március 22., vasárnap

A víz világnapja

Március 22-én tartják (már-már múlt időbe is tehetem, his este van). H. Szabó Sándor pedig elővette legjobb felvételei közül azokat, amik légből készülve dokumentálták a magyarországi vízi helyzetet. Kiragadott pillanatképek, akár csak minden jó fotó, de a pillanat súlya egyként hordozza mind az előzményt, mind a következményt. Sűritve. Legyenek ezek a nap - és a víz világügyének - képei a blogban.




1. kép: Ülepítő tó Bokod térségében
 2. kép: Árvíz a Zagyván Szolnoknál
 3. A Gemenci erdő víz alatt
 4. Kiskörei lehalászás hajnalban

2015. március 21., szombat

Bolondulásig...




Tegnap volt a tavasz első hivatalos napja. Megszokhattuk, hogy a természet tojik a rendszerbe foglalt, merev konvenciókra. S úgy viselkedik, hogy még véletlenül se lehessen belőle dogmát faragni. Jó, hogyha a fotós idomul ehhez a tapasztalathoz és úgy tesz, mintha bármely pillanatban bármi megtörténhetne körülötte. Ha igaza van, akkor ritka dolgokat tud majd elcsípni, ha meg nem, akkor annyi baj legyen - majd következő alkalommal!

Dancs Artur résen volt: sikerült megörökítenie New Yorkban a tavasz tréfáját. Nemrégiben még pompázó virágok kellették magukat lencséje előtt a parkban, most meg zord havazás "kacsintott" vissza rá...


Dancs Artur fotói



2015. március 20., péntek

"Elmúlt napok"

A 19. szazadból való Zeiss lencsével fényképezett
csendélet modern emulzióra. Kodak Tmax film, 4x5 inch. P.P. nemrégi felvétele.
A cím az én fejemből pattant ki, az ötlettel együtt - ám a teljesítmény, mely önmagában is lenyűgöző, kizárólag a szerzőé: Pusztai Péteré. Igaz, eleinte baráti játékra gondoltam, hogy közös erővel, archívumainkból összeszedjük egy gazdag képírói világban eltöltött élet elheverő dokumentumait, képi bizonylatait. Aztán egyre komolyabbá vált a játék, a szerző megérezte, hogy távolról sem babra megy az egész, anélkül, hogy feladta volna a játékosság lényegét. 

A témákra, időpontokra, helyszínekre való szeszélyes ugrálás, a magánvonatkozású, a műhely szempontból figyelemre méltó és a műalkotás számba menő fotók, grafikák közötti átjárók azt példázzák, hogy a játék nem csak örök ihletforrás, hanem a múlt megőrzésének, belátásának és megmutatásának egyetlen igazán járható útja. Az embert tartsák mások klasszikusnak: nekünk engedtessék meg, hogy lélekben örök játékosok maradjunk.

A sajátos képi napló ma már a 172. közleményhez érkezett a Káfé főnix portálon. Érdemes ott végiglapozni - ide csak az asztalról vett "morzsák" kerültek.

PP. Vörös alagút
PP: Pár a dombtetőn
PP. Szabadúszó

2015. március 19., csütörtök

Kerepesi "szoborpark"

A temetők sokszor neves vagy névtelen szobrászok, szobrászkodók hálás kiállítóhelyei. Olykor megdöbben az ember: mily krőzusi bőséggel árad felé a figurális ábrázolás a szomorúság e kertjeiből. Akár a vadon nőtt virágok, magasodnak a kisebb-nagyobb emlékművek, faragott kövek, sokszor a szerző sem ismeretes (vagy nem ismerős), értékbecslést még nem igen végeztek szakértők, vagy ha igen, azt nagyon titokban tették, mert visszhangja nem túl nagy lehetett... Fiam nemrég a Fiume úti Kerepesiben járt, gyűjteményéből ideillesztek néhány mutatósabb darabot.






Cseke Péter fotói

2015. március 17., kedd

HMKK-fotósuli, 12. évad

Tizenötön álltak vizsgára idén, március 12-én a Hargita Megyei Kulturális Központ professzionális fotótanfolyamának 12. évadjának leteltével. Szó se róla, az öt hétvége mindig hamar eltelik, pláne így tavasz közeledtével, amikor a gyakorlati fotózást a hallgatók épp a színpompás megyei farsangtemetéssel indítják. Na, az az élet sűrűje a számukra. Mert az is. Hiszen annyi a látni és a megörökíteni való - hiszi a témára kiéhezett ember -, hogy megszédül s talán bele is zavarodik... Nem csoda, hogy a diplomamunkák portfóliói a kászoni farsangról, illetve a stúdiófotókból "építkeztek".

De hadd beszéljenek - ahogy az már szokás - a tapasztalatokról, benyomásokról, elképzelésekről a tanfolyam hallgatói, akik a két vizsga - írásbeli és szóbeli - közti holtidőben szívesen nyilatkoztak a Fotótanúnak. A beszélgetések sorrendjét követem.

1. – Jó volt, tetszett, de erősen tömör. Sok az elméleti anyag a befgyakorláshoz képest. Hobbiszinten, de komolyan akarom tovább folytatni, amit itt elkezdtem. 

2. - Aki haladó szintű, és nem abszolút kezdő, annak megfelel a tanfolyam. A kezdők lemaradnak, nehezen tartják az iramot. Már volt némi tapasztalatom, de így is kaptam új inbdormációkat. Szakmaibb előadások kellenének, majd az elméleti részt rögtön kövesse az utómunka. Amikor még friss az emlékezet. A diplomára szükségem van a foglalkozásomhoz.

3. - Több gyakorlatot várnék a következőkben, ha még egyszer beiratkoznék. Úgy éreztem, nincs elég időm, kapkodtam. De azért a segítségemre volt. (Úgy látom, mindenki egyéniuleg élte meg ezt a tanfolyamot, és ez jó...)

4. - Sok jó dolgot sajátítottam el. Eddig is sokat fotóztam, de automata üzemmódban. Ez már a múlté. Ttszettek az előadások, a stúdióépítés. Sok mindent megértettem a korábbi munkásságomból. Főleg a miért-eket. A jövőben ugyanazt fogom művelni, mint eddig, csak egy kicsit jobban. Szeretem a természetfotózást, abban is felhasználom.

5. - Kezdő voltam, az is maradtam. Azért akartam elvégezni, hogy tudatosabban végezhessem azt, amit eddig ösztönösen. Szórakozásból. Kétféle tanfolyamot képzelnék el: kezdőknek és haladóknak. A vegyes csoport mindkettőt valamennyire visszahúzza.

6. - Jókor jött számomra a lehetrőség, éppen megbíztak egy weblap gondozásával. Sikerült vennem egy jobb gépet is, amiről a kurzuson kiderült, nem is olyan nagy szám. Régóta érdekelt a fényképezés, a tanfolyam kissé sűrű volt, de megérte. Most aztán jöhet a gyakorlat.

7. - Mesterségem közben sokat fotóztam, de csak most tudok különbséget tenni fotó és fotó között. Az eszközeim megvoltak, de hiányzott a kellő perspektíva. Örvendek, hogy sikerült olyan fotót készítenem, amilyet eddig nem. Sajnos, zsúfolt munkarendem miatt nem mindig tudtam jelen lenni, amit nagyon sajnálok. Nagyon örvendek annak az időnek, amit a suliban töltöttem.

8. - Régóta foglalkoztat a fotó, egy pályázaton nyertem a tanfolyamon való részvétel lehetőségét. Így legalább jól megtanulhattam, mi mire való a fotózásban. Ha pénzben adták volna a nyereményt, egy-kettő elköltöttem volna s maradtam volna esetleg egy plusz eszközzel. Így éppen jókor jött a segítség, amikor éppen az utamat keresem. Ember és környezete, ember és építészet erősen foglalkoztatnak. Úgy is, mint téma.

9. - Munkámhoz ez is hozzátartozik, s ha már csinálni kell, akkor csináljam valamennyire profi módon. Ez volt a meggondolás, hogy beiratkoztam. Nincs különösebb ambícióm, még gépem se volt, amin gyakoroljak, de aztán megoldottuk.

10. - Tetszett. Volt már valami előtudásom, mindig szerettem fényképezni. A stúdiózás azonban valóban premier volt. És a képfeldolgozásra is kedvet kaptam. 

11. - Sok minden idegen volt számomra. Ma már nem az. Jó volt itt lenni, bár nagyon kicsinek éreztem magam a többiek mellett. Szereztem egy gépet, amivel tanulhatok.

12. - Sajnos, rövid volt. Jó lenne, ha a csapat együtt maradna. Már aki erre hajlandó. Tanulni is lehetne egymástól. Gyakorlat, gyakorlat - ez kell most. Hátha a kulturális központ támogatja ezt a törekvésünket.

13. - Abszolút hasznos volt számomra, mindenből ízelítőt kaptam, a mi fontos. Önállóságot nyertem általa, a gépbeállítást ezután automatáról lecserélhetem önállóra.

14. - Érzem, hogy fejlődtem. Megkaptam az alapot. Most már el tudok képzelni előzetesen is egy képet. És tudom, hogy mit kell érte csinálnom. Hivatásszerűen nem készülök folytatni, de semmit se mondjunk biztosra - majd elválik.

15. - Nagyon tetszett. Már fotóztam, de amit addig csináltam, az most összeállt. Bár a legfiatalabbak közt voltam, nem éreztem kicsinek magamat. Amit magam elé tűztem, az sikerült.

A vizsgára készített portfóliók anyagából összeállított közös virtuális tárlatot itt lehet megtekinteni.


Hasonló linkek:

HMKK-fotósuli, 1-9 évadok (összesített) tárlata

HMKK-fotósuli, 10. évad tárlata

HMKK-fotósuli, 11. évad tárlata

2015. március 14., szombat

Fura feliratok

Újabb Budapest-blogba botlottam nemrég, amelynek szerzője úgy tűnik, nem ijedt meg a pár éve beharangozott elnevezés-adótól - a Napi Budapestet működtetővel ellentétben - és Szerelmem Budapest címen indított blogot 2012 tavaszán, amelyet legutoljára idén januárban frissített.

Megjegyzem, nem fotóblogról, hanem fotós blogról van szó, amelyben a kiinduló információ egy-egy fotó vagy városi látványrészlet csupán, ám a hangsúly a köréjük fűződő tudomány- és művelődéstörténeti-irodalmi-várostörténeti információk kibontásán van. Mindenkélppen tanulságos, mert a dokumentarista műfajhoz áll a legközelebb, a Fotótanút pedig különösen érdekli minden, ami ezzel kapcsolatos.

Jó ötletnek tartom, hogy a komoly, tartalmas posztokat olykor könnyedebb hangvételű, csipkelődő rovat is oldja (kár, hogy menet közben el-elhanyagolja): a Hogy mik vannak! egy nagyváros kicsinyes kivagyiságát és provinciára emlékeztető nagyotmondását figurázza ki azzal, hogy átmenti a legfurább üzleti feliratokat, reklámokat, plakátokat.

Nyilván, hogy a Szent Korona szépségszalon jókora nonszensz és stílusbotlás. A bolhapiac jellegű boltot hirdető Bolhapalota meg egyenesen nevetséges. A filozofikus hangvételű paptoborzó plakát az egyik székesegyházban meg olyan gondolatokra indítja a blogolót, amire érdemes magában a blogban rákeresni...
Ha fényt akarsz vinni a világba, legyél
villanyszerelő vagy pap...

2015. március 13., péntek

Ata Kando

Részlet az Álom az erdőben című sorozatból, 50-­es évek
Azért elég furcsa dolog elgondolni: mi történik, ha pár napja nem térek be az antikváriumba? És mi történik akkor, ha betérek, de nem kezdek nézelődni a bejárat melletti turkáló könyvhalomban? Na de akkor mi történik, ha a könyvek között nem fedezem fel G. Beke Margit Történetünk: történelem című naplóját? És ha nem vásárolom meg 1 lejért (150 Ft)? És ha nem olvasom el? És ha nem tudom meg az utószó egy rejtett mondatából, hogy a naplóban szereplő, az első világháború hátoszági szenvedései közepette felnövő kislány, Ata valamikor, a huszadik század közepén kimagasló fotográfus lesz Ata Kando néven? Aki élete nagy részét külföldön élte le, három gyermek anyja? Aki Robert Capát is jól ismerte - sőt, tőle kapott kölcsön fényképezőgépet, amikor elvesztette a magáét? Aki 2013-ban, száz esztendős korában még megünnepelhette születésnapját a bergeni idősek otthonában?


Párizs, 1957

Mennyi "ha" és csak azután bukkan elő egy nagyformátumú élet, mely remekműveket teremtett. Ata Kando akkor lett világhíres, amikor a délamerikai indiánok minennapi életéről, sorsáról hozott páratlan dokumentumokat. No meg akkor is, amikor 1956-ban egy barátnőjével az osztrák-magyar határon át menekülők áradatát fényképezte, dokumentálta. Budapesten 2006-ban volt kiállítása a Mai Manó Házban. Munkásságában a nagy elődök, a klasszikus fotótörténet értékeit tisztelhetjük. Klasszikus szépségű fotóin további nemzedékek nőhetnek fel, igazodhatnak el.


Menekülők, 1956
Bálnavadászat. Peru, 1965
Ata Kando hivatalos honlapja - itt

2015. március 11., szerda

Volt egy Napi Budapest...

Mint annyi szép a városban
a mesterséges vízesés is a századforduló terméke
... azaz hogy ma is megvan még, mint egy jól karbantartott bunker, hiszen most is föl lehet keresni, éppen csak nem gyarapszik, nem gazdagodik, nem tölti be azt a hivatását, amit magát amatőrnek nevező készítője szánt neki.
Méghozzá nem többet, s nem is kevesebbet, mint rendre képes jelzésekkel bemutatni mindannyiunk kedves városa, Budapest látnivalóit.

Csakhogy a Napi Budapest blog időszámítása sajnálatosan megállt 2012. június 23-án, amikor is az a hír terjedt el, hogy "Egy olyan helyi rendeletet akarnak elfogadni, amelynek értelmében a hobbi célból, magánszemélyek által üzemeltetett blogoknak is fél millió forintot kell fizetniük amennyiben a blog domain címében benne van a Budapest szó. Gondolom valahogy át lehetne vinni a blog tartalmát más címre (át lehet egyébként?), de egyelőre ezzel azért sem foglalkozom, mert arra számítok, hogy ezt a nonsense rendeletet rövid időn belül eltörlik. Addig is biztos, ami biztos, elérhetetlenné teszem a blogot, várva a "jobb időkre". Erre hétfőn fog sor kerülni. Addig még nyugodtan lehet barangolni."
Majd utóiratként: "A rendelet elfogadását elhalasztották, ezért egyelőre a blog is marad."

Nagyon remélem, hogy az őrültség hulláma itt megállt, mert a blog azóta is látogatható, s ami képi gazdagság ott két év alatt felgyűlt, az kellő szellemi táplálék nemzedékek számára is. Nem tudom, miért zavarna valakit a dokumentarizmus, s ráadásul az a formája, ami mindenek előtt építő jellegű. A szépséget, a gazdagságot adatolja - azt, hogy milyen gazdag lehet az ember, ha értően szétnéz környezetében.

A lelki szegénységről nem ez a blog szól, hanem azok a rendeletek, amelyek az ilyen jóhiszemű kezdeményeknek keresztbe tesznek.


Divatfotózás a Március 15-e téren
Már jó ideje kint áll a rakparton ez a faragott emlékmű,
ami azoknak állít emléket, akik a 2006 augusztus 20-ai vihar
miatt haltak meg. Elég szokatlan darab: ritka,
hogy egy halottakra emlékező faragvány mosolyogjon.

2015. március 9., hétfő

Időkerék tegnap és ma

Nándorfi Máté fotója (MTI)
Tizenegy évvel ezelőtt, 2004 márciusában kezdték a budapesti Városliget területén, pontosabban a jégpályán építeni azt a jelképes alkotmányt, amit már akkor, tervezése pillanatában időkeréknek neveztek el. A korabeli információk szerint (hírügynökségi képaláírást hívok segítségül) "Az Időkerék egy különleges homokóra, nyolc méter átmérőjű, 60 tonna súlyú, rozsdamentes acélból, ütésálló üvegből és indiai gránitból készül. Az Időkerékben lévő 4,5 köbméternyi homok pontosan egy esztendő alatt pereg át az egyik tartályból a másikba. A készülő Időkerék egyik üvegtartályát felállították a Városligeti Műjégpálya területén azzal a szándékkal, hogy aki akarja hozzáadhassa saját idejét: homokkal töltheti meg az üvegtartály egy kis részét. A homokórát április 30-án, Magyarország EU-csatlakozásának pillanatában indítják el."
A magyarázathoz mellékelt MTI-felvételen akkor még alig látszott a majdani valóság, inkább csak a képzeletben építhette föl magának az ember a szándékot.

Bruzák Noémi fotója (MTI)



Pár hónappal később, pontosabban május 1-jén egy újabb felvétel illusztrálta azt, amit a hírügynökség így foglalt össze: "Tűzijáték látszik, az időt az uniós csatlakozás pillanatától mérő hatalmas homokóra felett, a budapesti Felvonulási téren, Magyarország Európai Uniós csatlakozását követően."

Azóta eltelt az idő. A kerék beilleszkedett a budapesti mindennapokba. Megszokott látványosság lett. Ha elhalad mellette az ember, találgatja, mit is mutat ez az óriáshenger? Óriáskérék? Nem tudom, az idő eszünkbe jut-e néha? Vagy csak mi leszünk az idő játékszerei?



Cseke Péter fotója (2015)

2015. március 7., szombat

Fotó: Asztalos Sándor

CsG * Fotó: Asztalos Sándor
Legszemélyesebb fényképgyűjteményemet rendezgettem a tegnap, s belébotlottam - ki tudja, hányadszor, - az itt mellékelt fotóba. A múlt század hatvanas éveinek közepén készült, huszonöt év körül járhattam, amikor egy napon felhívott valaki. Asztalos Sándorként mutatkozott be, azt mondta, fotográfus és az Utunk hetilap megbízásából készít portrékat romániai magyar írókról.

Akkoriban jelent meg első verseskötetem (Déli harang), egy számomra szimpatikus portréval, s mert a telefonáló azt mondta, hamarosan kritika jelenik meg a könyvről, azért kell elkészítenie a fényképemet, azzal próbáltam lerázni, hogy nekem már van megfelelő fényképem, azt szívesen átadom majd az Utunk szerkesztőinek, ne fárassza magát.

Igazából az volt a helyzet, hogy mindig szívből utáltam, ha fényképeznek, ha csak lehetett, kihúztam alóla magamat. Hát... most nem lehetett. Asztalos Sándor azzal szerelt le, hogy ő csak a munkáját végzi, a kritikákhoz ő készíti a portrékat, már tekintélyes gyűjteménye van írókból, s a szerkesztőség tőle várja a fotót... érvelésétől kissé meginogtam és ez elég volt ahhoz, hogy végül is megadjam magam.

Asztalos Sándor eljött a lakásunkra, félórányit pózoltatott, ide-oda ültetett, a számára szükséges természetes fényeknek megfelelően. Aztán megjelent a kritika is, ezzel a fotóval. Nem tetszett, természetellenes jelenségnek éreztem rajta magamat (vagy csak előnytelennek találtam? ki tudja? - az önszerelem sok mindenre képes...), de végül is nem szóltam semmit, majd idővel megkaptam a fotográfustól 2 példányt is belőle, akkor se szóltam semmit, talán még azt sem, hogy - köszönöm. Úgy vettem, hogy az ajándék nekem kijár.

A helyzet furcsasága az volt, hogy az Utunk még 1980 után is, amikor már jócskán megemberesedtem, ezt a süvölvénykorú fényképet használta egyik későbbi kötetem kritikájához, mit sem törődve vele, hogy akkor már eléggé eljárt fölöttem az idő. (Legalább is, a hímpor jócskán lekopott rólam...)

Most látom viszont, az interneten szörfözve, hogy az 1908-1981 között élt Asztalos Sándor jogász nagyszerű fotóarchívumot hagyott az utókorra. Az Erdélyi Múzeum-Egyesület Kézirattára szerint a hagyatékban 276 erdélyi magyar íróról, képzőművészről, szhínészről és értelmiségiről készült portré szerepel, mind negatív film formájában, mind már kidolgozott, kinagyított fotóként. Közöttük megtaláltam magamat is: " 6 db fénykép, 3 film kocka" - áll a nevem mellett, s állok magam is a huszadik század második felének erdélyi szellemi munkásainak kellős közepén. Asztalos Sándor biztosan vezette volna tovább arcképcsarnokát, ha az élet nem szól közbe. Vagyis, ahogy vesszük: mások szerint a halál...

2015. március 5., csütörtök

Couleur locale - Dorolți módra

Blues
Érdekes helyi látleleteket gyűjt blogjában Vasile Dorolți, aki következetesen követi a Fotótanút is. A Máramarosban élő fotós munkáiról már szóltam néhány korábbi bejegyzésben. Alkalmam volt rendszeresen nyomon követni, milyen képi furcsaságokat gyűjt mindenek előtt erdélyi vidékekről. A couleur locale keresése nagy becsben van manapság, számos fotós űzi ezt a műfajt, ami tulajdonképpen nem is műfaj, inkább program. 

Dorolți megközelítései erősen vizuálisak, a látványosság és a kiugró kontrasztok, az erdélyi életben megmutatkozó szokatlan egyidejűségek krónikási hűséggel tűnnek fel sokszor cím nélküli táj- és látványfotóin, amelyről lehetőleg nem hiányzik az urbánus és a rurális közötti átmenet bizarr kontrasztja. Az itt látható borsai vagy nyugati szigethegyséágbeli táj huszonegyedik századi bizonylat a máról, akárcsak a megbolydult színvilágot árasztó, vásári giccsbe fúló Blue.

Hogy mi ennek a fotós programnak az értelme? Szembenézés és archiválás. Nem tagadni le semmit, amin átment a megbolydult lélek. Jón, rosszon...


Nyugati Szigethegység 2014

Borsa, 2014

2015. március 4., szerda

Kocogók fantomja






Hegedűs Zsolt stockholmi blogfotója azért is érdekes, mert fényképes tréfának fogható föl: a futást sugalló reklámfigura juszt is ellenkező irányba lohol, mint a gyakorló futók. Most már vagy a futók irányzéka helytelen, vagy a példakép állt be tetszőleges irányba. Ez most már így marad - ha nem is az idők végeztéig -, ezen legfeljebb a futók változtathatnak, ha a fantommal egyazon irányban indulnak meg. De akkor hová lenne a kép, a pillanat sava-borsa? Ez így jó, így kerek, így történet. Fotótanú...

2015. március 3., kedd

Látogatás a Fortepan.hu-n (2015/1)

Többször is írtam már a Fortepan.hu gyűjteményéről. Legutoljára 2014 januárjának elején jeleztem, hogy a nyilvános kezdetekhez képest (2009) mennyit gyarapodott a régi fotómentő gyűjteménynek a nyilvános állománya. Tavaly még 31 ezer felvételről szólhattam, ma reggel viszont az időrendbe rendezett teljes, előhívható állomány meghaladta a 46 ezret!

A honlap alján is jól látszik, hogy jócskán megszaporodott az adományozók névsora - a képek forrásonként is elérhetők, vagy aki sűrűbben látogatja, előhívhatja csak a friss anyagot... De a legteljesebb élményt a nyugodt lapozás jelenti a komplett gyűjteményben. Mindig föl lehet fedezni egy-egy beugró új képet, valóságdarabot...

Múltkor azt írtam: nagykorúsodott a gyűjtemény. Ami azt jelenti, illik rendszeresen komolyan venni. Akár le is szögezhetném magamnak a jövő munkarendjét: legalább kéthavonta beugrom hozzájuk és jelentést teszek a blog révén a tapasztaltakról. Most 1926-ból hoztam néhány mutatós kordokumentumot.

Németországi sómúzeumban
Ózdi vasmű