Vasile Dorolți: Az angyalok börtöne (egy fotóriport története)

Tétovák, bármiféle identitás híján, de az öröm még szikrákat gyújt a szemükben, a kommunista Románia árvaházai nyilvánosan is a szigorú idomítás szerint dolgoztak. Szomorú mosoolygásuk mögött egy hazug és agresszív történelem valósága áll, amely félelmet keltve, sok mindentől megfosztva a rosszba taszít. Vasile Dorolti egy részét mutatja meg annak, mit jelentettek egy fotóművész számára a '80-as évek. Készültek valódi fotók a kommubnizmus idején is, de a fiókba rfejtették őket, jobb időkben reménykedve. Kevesen vállalták annak kockázatát, hogy nyilvánosság elé álljanak velük. Az itt következő, a szerző szavaival bemutartott fotóriportot többszörösen is díjazták, beleértve a diktatúra éveit is. (E. S. / Photomagazine, nr. 40, 2008 december-január)

Kolozsvár, 1980

Sietős léptekkel tartok a bentlakástól az egyetem felé. Azon a diaporámán jár az eszem, amit sürgősen le kellene adnom a Megéneklünk, Románia keretében. Szükségem volna két-három, rendőrökről készült fotóra, akkoriban milicistáknak nevezték őket... Amikor a Croco sarkához értem - a kolozsvári egyetemisták híres mulatóhelyéhez, mintha isteni elrendelés lenne: két milicista irányítja ott a forgalmat. Hamar előveszem táskámból a Praktika gépemet és kettőt kattintok; takarékos vagyok, a film akkor sok pénzbe került... Aztán nekiiramodok, nehogy elkéssek az órákról, de alig telt el három perc, egy milícia gépkocsi csikorogva fékezett mellettem. A két milicista ugrott ki belőle, rámszólnak, adjam oda nekik a fényképezőgépet, kinyitják, s oda a felvétel. Kiver a verejték, s arra gondolok, hogy még a gépemet is elveszítem, de a milicisták szó nélkül visszaadják, visszaülnek az autóba és elporzanak. Azt hiszem, akkortól elkezdtem félni...

Szamosújvár, 1985

A munkatelepre ingázom. Ötkor kelek, hatkor indul a vonat, este hétkor indul hazafelé a vonat, nyolcra hazaérek. Mikor elindulok, a gyermekek még alszanak, hazatértemkor már alszanak. A város aprócska, tiszta, közönséges. És mégis, egy derűs őszi napon valami fölkelti a figyelmemet: egy csoport óvodás gyermek vonul a parkbeli játszótérre, és mindannyian egyformán vannak öltözve! A teringettét... hogyan sikerült a szülőknek ugyanolyan kis sapkát, tréningruhát és cipőt venniük. A rejtély gyorsan megoldódik: árvaházi gyerekekről van szó, én meg hosszan nézek utánuzk, amint illedelmesen, fegyelmezetten és hallgatagon átkelnek az úttesten...

Gondolom, nem lepődnek meg, ha elmondom, hogy néhány nap múlva masszív fából készült, 18. századi széles kapun át bejutok az óvodáskorú gyermekek otthonába? Este volt, vacsora után, s tudtam, hogy ilyenkor a "szervek" (igazgatók, gondnokok stb.) nincsenek munkahelyükön, s csak két nevelőnő van jelen, családi ismerőseim. Az étkezőteremben álomszép jelenetet látok: egy pirospozsgás, gesztenyebarna hajú, babaarcú, szeplős kislány éppen etetett egy mulatt gyermeket, aki olyan volt, mintha csokoládéból gyúrták volna. A kislány volt a mama, a mulatt meg a gyereke, aki szófogadóan mindent elfogyasztott a tányérjáról, pedig már a harmadik porció volt előtte... Később, az épület magas falainál körbefogtak a gyerekek, akik hátat fordítottak pótmamáiknak (az árvaházban valamennyi nevelőnő "mama" volt: Flavia mama. Ileana mama stb.) és nekem szegezték a kérdést. "Te kihez jöttél? Kit akarsz hazavinni?"

(A folytatáshoz kattints a További bejegyzések-re!)

Couleur locale - Dorolți módra

Blues

Érdekes helyi látleleteket gyűjt blogjában Vasile Dorolți, aki következetesen követi a Fotótanút is. A Máramarosban élő fotós munkáiról már szóltam néhány korábbi bejegyzésben. Alkalmam volt rendszeresen nyomon követni, milyen képi furcsaságokat gyűjt mindenek előtt erdélyi vidékekről. A couleur locale keresése nagy becsben van manapság, számos fotós űzi ezt a műfajt, ami tulajdonképpen nem is műfaj, inkább program. 

Dorolți megközelítései erősen vizuálisak, a látványosság és a kiugró kontrasztok, az erdélyi életben megmutatkozó szokatlan egyidejűségek krónikási hűséggel tűnnek fel sokszor cím nélküli táj- és látványfotóin, amelyről lehetőleg nem hiányzik az urbánus és a rurális közötti átmenet bizarr kontrasztja. Az itt látható borsai vagy nyugati szigethegyséágbeli táj huszonegyedik századi bizonylat a máról, akárcsak a megbolydult színvilágot árasztó, vásári giccsbe fúló Blue.

Hogy mi ennek a fotós programnak az értelme? Szembenézés és archiválás. Nem tagadni le semmit, amin átment a megbolydult lélek. Jón, rosszon...

Nyugati Szigethegység 2014

Borsa, 2014

Emlék 1988-ból

Véletlenek, gondolatok és emlékek véletlen találkozását hozta tegnapi bejegyzésem. Hedy Löffler fotója kapcsán szóba került az Előre, mire N.V. megkérdezte, hogy van-e valami közöm az Előre Naptárhoz, amelyben ő a Găina Gerendi házaspár fotóira emlékszik még gyermekkorából. Visszaválaszoltam, hogy az Előre Naptár a kezem alól került ki, Găináék pedig jó barátaim. Mire a következő megjegyzésben H.T. egy linket küldött, amiről úgy gondolta, hogy érdekelni fog...

Hát persze hogy érdekelt... Ami nem volt más, mint a 7 zile portálon szereplő egyik blogbejegyzés, amelyben Vasile Dorolţi fotóművész elmondja, hogy 1987-ben a kolozsvári Feleki István biztatására beküldött az Előréhez valami fényképeket. Addig még nyilvánosan nem jelent meg fotója, s amikor az Előre Naptár piacra került, csodálkozva vette észre, hogy az évkönyvben legalább harminc oldalnyi fotóösszeállítás szerepel, különböző neves fotósoktól, akik társaságában ő egyenesen megtisztelve érezte magát. A bejegyzésből finoman az is kihallatszik, hogy kellemes meglepetésben volt része, amikor látta, hogy egy pártlap kiadványa ilyen nyitottan viszonyul a fotóhoz.

Dorolţi nem csupán állít, hanem bizonyít is: beszkennelte a 88-as naptár szinte valamennyi fotóriportját, amelyek megtekinthetők itt is. Bizonyságképpen, hogy semmi nem vész el, galériába helyeztem az 1987-es Dorolţi-féle fotóküldemény nyomdából visszamentett darabjait, jelezve ezzel azt is, hogy a műfaj és alkotói iránti tiszteletem mai napig nem lankadt.

A váratlan közjáték láncreakciót indított el bennem, hogy végre, néhány évtized eltelte után elfogulatlanul és dokumentáltan felmérhessem, mit is tett az erdélyi, a romániai fotóért az Előre Naptár - nem csupán 1988-ban, de jóval hamarább is, évről évre?

Illusztráció: Dorolţi Vasile Kaland c. képsorának egyik darabja