Vasile Dorolți: Az angyalok börtöne (egy fotóriport története)

Tétovák, bármiféle identitás híján, de az öröm még szikrákat gyújt a szemükben, a kommunista Románia árvaházai nyilvánosan is a szigorú idomítás szerint dolgoztak. Szomorú mosoolygásuk mögött egy hazug és agresszív történelem valósága áll, amely félelmet keltve, sok mindentől megfosztva a rosszba taszít. Vasile Dorolti egy részét mutatja meg annak, mit jelentettek egy fotóművész számára a '80-as évek. Készültek valódi fotók a kommubnizmus idején is, de a fiókba rfejtették őket, jobb időkben reménykedve. Kevesen vállalták annak kockázatát, hogy nyilvánosság elé álljanak velük. Az itt következő, a szerző szavaival bemutartott fotóriportot többszörösen is díjazták, beleértve a diktatúra éveit is. (E. S. / Photomagazine, nr. 40, 2008 december-január)

Kolozsvár, 1980

Sietős léptekkel tartok a bentlakástól az egyetem felé. Azon a diaporámán jár az eszem, amit sürgősen le kellene adnom a Megéneklünk, Románia keretében. Szükségem volna két-három, rendőrökről készült fotóra, akkoriban milicistáknak nevezték őket... Amikor a Croco sarkához értem - a kolozsvári egyetemisták híres mulatóhelyéhez, mintha isteni elrendelés lenne: két milicista irányítja ott a forgalmat. Hamar előveszem táskámból a Praktika gépemet és kettőt kattintok; takarékos vagyok, a film akkor sok pénzbe került... Aztán nekiiramodok, nehogy elkéssek az órákról, de alig telt el három perc, egy milícia gépkocsi csikorogva fékezett mellettem. A két milicista ugrott ki belőle, rámszólnak, adjam oda nekik a fényképezőgépet, kinyitják, s oda a felvétel. Kiver a verejték, s arra gondolok, hogy még a gépemet is elveszítem, de a milicisták szó nélkül visszaadják, visszaülnek az autóba és elporzanak. Azt hiszem, akkortól elkezdtem félni...

Szamosújvár, 1985

A munkatelepre ingázom. Ötkor kelek, hatkor indul a vonat, este hétkor indul hazafelé a vonat, nyolcra hazaérek. Mikor elindulok, a gyermekek még alszanak, hazatértemkor már alszanak. A város aprócska, tiszta, közönséges. És mégis, egy derűs őszi napon valami fölkelti a figyelmemet: egy csoport óvodás gyermek vonul a parkbeli játszótérre, és mindannyian egyformán vannak öltözve! A teringettét... hogyan sikerült a szülőknek ugyanolyan kis sapkát, tréningruhát és cipőt venniük. A rejtély gyorsan megoldódik: árvaházi gyerekekről van szó, én meg hosszan nézek utánuzk, amint illedelmesen, fegyelmezetten és hallgatagon átkelnek az úttesten...

Gondolom, nem lepődnek meg, ha elmondom, hogy néhány nap múlva masszív fából készült, 18. századi széles kapun át bejutok az óvodáskorú gyermekek otthonába? Este volt, vacsora után, s tudtam, hogy ilyenkor a "szervek" (igazgatók, gondnokok stb.) nincsenek munkahelyükön, s csak két nevelőnő van jelen, családi ismerőseim. Az étkezőteremben álomszép jelenetet látok: egy pirospozsgás, gesztenyebarna hajú, babaarcú, szeplős kislány éppen etetett egy mulatt gyermeket, aki olyan volt, mintha csokoládéból gyúrták volna. A kislány volt a mama, a mulatt meg a gyereke, aki szófogadóan mindent elfogyasztott a tányérjáról, pedig már a harmadik porció volt előtte... Később, az épület magas falainál körbefogtak a gyerekek, akik hátat fordítottak pótmamáiknak (az árvaházban valamennyi nevelőnő "mama" volt: Flavia mama. Ileana mama stb.) és nekem szegezték a kérdést. "Te kihez jöttél? Kit akarsz hazavinni?"

(A folytatáshoz kattints a További bejegyzések-re!)

Kerékpáron

1938 novemberében a The National Geographic Magazine akkori legújabb számában bizonyos Dorothy Hosmer gazdag fotóanyaggal tüzdelt útirajzban számol be arról, hogy milyen kalandos utat tett meg azokban az években Romániában, méghozzá kerékpáron (An American Girl Cycles across Romania). Irása a nagy tekintélyű, népszerű tudományos folyóirat fő helyén jelent meg és ma már ritkaságszámba menő archiv anyag.

Az igen fiatal, csinos kalandornő Cernăuţi-nál lépett be az országba, s mindjárt lenyűgözi a moldvai templomok és kolostorok világa, de megfordul Bukarestben is. Később meg különösen a szász-román-magyar együttélést jelentő erdélyi tájakon (Nagyszeben, Nagydisznód, Gernyeszeg, Beszterce, Gyulafehérvár, Kolozsvár stb.) időz el s készit igen jó minőségű úti felvételeket, amelyeken mindenek előtt az ember szerepel a középpontban. Érdeklődéssel fordul a karakteresen pittoreszk cigánytársadalom felé is.

Szövege kevésbé a friss élményekre, mint a Romániát lakó népességek együttélésére vonatkozó történelmi és demográfiai információkra összpontosit, az élet megörökitésre váró pillanatait elsősorban a fényképezőgép objektivjére bizza. Útjának ez a hozadéka valódi fotótanúkat őrzött meg számunkra, köztük találkozását egy korban hozzá közel álló román nemzeti viseletbe öltözött szépséggel a Szeben melletti Resinár (Răşinar, németül Rechinar - a 16-18. században Nagyszeben román jobbágyfaluja) községben. Háttal, a biciklit tartva maga Dorothy áll...