2010. július 30., péntek

Körpanoráma


Két napja töprengek az új fotós szenzáción, hogy egy magyar csapat elkészítette a világ jelenlegi legnagyobb körpanorámáját Budapestről. Amivel úgymond lepipálta az eddigi csúcstartókat, akik Drezdáról készült panoráma körképük alig 26 gigapixel felbontású, míg az új (föltehetően Guiness) rekord 70 gigapixelről szól.

Jók vagyunk! Megcsináltuk! Az élre törtünk! Hip-hip-hurrá! - ezek mind jogos ujjongások, mellfeszítések, de semmi közük a fotográfiához. A teljesítmény mindenek előtt technikafüggő és hatványozott türelemjáték: a csapatmunkából a fotósok mellett grafikusok, informatikusok és építészek is egyformán kivették a részüket. A nagy időráfordítással, nagyszámú képpontból összeillesztett és végül kinyomtatott - órákon át zajlott a printelés folyamata egy Epson készüléken - fotó gyakorlatilag csak halvány lenyomata annak, ami körpanorámaként digitálisan élvezhető, és bennem azt a kérdést fogalmazta meg - máig megválaszolatlanul -, hogy mi szükségünk egyáltalán ilyen rekordokra?

Az ambíció, a versengés, a tétre tét halmozása annyiban jók, hogy a dolgok nem állnak egyhelyben, a langyos lebegés, az egyhelyben topogó konzervativizmus csak multiplikálja az eddig elért eredményeket, de nem provokálja ki a teljesítmények túlhaladását. Csakhogy a verseny túlhajtása, rekordos űzése olyan területre viheti a szakmát, amelyben a fotográfia szabályait és érdekeit egyszerűen fel kell rúgni ahhoz, hogy az ember az élre vágjon. A fotó mint eszköz, ha feladja önmagát, akkor járulékos képalkotási technikává válik, amely nélkülözhetetlen ugyan, de egyben gyökeresen szakít a művészettel és oylan nagy mennyiségű rutinsorozatot hoz rá a képalkotás folyamatára, amelyben sorra elvesznek azok az eszmények és célkitűzések, amiért az ember kamerát fog a kezébe, és elindul, hogy ablakot vágjon a pillanatba.


Illusztráció: Haris László Csíkmadarason készült panorámájának készítése során a cél nem távolítja el az eszközt az értelemtől

2010. július 28., szerda

Zsák


Tegnap reggel egy zsákot hozott a villanyposta, Kanadából. De nem akármilyen zsákot, hanem egy olyat, amit én egyszer már "lefényképeztem" magamnak - igaz, csak szavakkal, egy gondolatfutam erejéig - és élővé, valóságossá tettem a magam számára. Most pedig bezárult a kör: akinél a zsák van, az most elküldte a fotóját annak a tárgynak, amely úgy tűnik, mindkettőnk csodálatát bírja.

Honnan ez a rajongás, a valóság apró, tárgyi, formai elemei iránt, amelyekről ma is azt hiszem, hogy képesek magukba sűríteni egy öntörvényű világot? Meg hogy felérnek azzal az alkotással, ami az író, a képzőművész, a zenész fejében a leglehetetlenebb helyzetekben, az élet legválságosabb pillanataiban is képes megfoganni?

Nyilván, ez alkati kérdés is. Nem véletlen, hogy íróiságom csak nagy ritkán merészkedett el a valóság mankójától. Fölöslegesnek tartván az invenciót ott, ahol a természet (nevezhetjük bárhogy) már minden elképzelhető alakzatot akár a legmagasabb rendű értelmezés fényében is megalkotott. Fotószerű versekkel, ún. "versfotókkal" próbáltam egy más dimenzióban megteremteni ugyanazt, amit mások az objektíven keresztül "lopnak" el a világtól. Nem tudom - ma még nem -, hogy sikerült-e, én mindenesetre megpróbáltam. Sebtében össze is szedek alább néhány beszédes példát: megszületésükhöz képzeljenek el mindig egy fotót, egy konkrét képet, amit fényérzékeny szavak hivatottak megörökíteni.

teleobjektív

foghíjas kukoricacső a kipufogógáz
kormos fátylába burkolózva
egy félig napsütésben félig homályban
kuksoló utcasarkon néhány
vicsorgó ebbel a háttérben a járdára
roskadt részeg szájából
illanó mámortól egy kissé
balra

millió szobrot

az erdő
nemcsak engemet
millió
szobrot rejteget

emlék

késeket élez a fürge kő
fogát feni ránk az idő
s akibe egyszer belekap
zsugorodó emlék marad

plein air

a medve bambán hentereg
a mohában teli
hassal elégedetten mint
böffentő tóni a medvebőrön

a síneken

galambok ülnek a síneken
remegés fut a síneken
vakkantó mozdony tolat a síneken
kutya téblábol vert pénzdarab a síneken
vizelő részeg a síneken
sikongva fékező szerelvény eső utáni rozsda hóbuckák a síneken
jajkiáltás acélpengés a síneken
katángkóró bogáncs lósóska a sínek között
kóválygó varjak a sínek fölött

Valami hasonló történt ezzel a zsákkal is. Pusztai Péter barátom műtermében lóg, több mint száz esztendős, s amikor felhívta rá a figyelmet, nem volt más gondolatom, mint az, hogy leképezem magamnak. És most ez a vers a barátom tudomására jutott, mire bezárta a kört, s azt tette, aminek ő a nagymestere - lefotózta, hiszen tudja, hogy képi valójában ugyanolyan becsben áll nálam, mintha maga a zsák lógna a falamon.

(zsák lóg a falon)

százados zsák lóg a falon egymaga
érzik még rajta a búza szaga
hátán folton folt csupa könny
felitta a szürke közöny
nem cipeli már többé senki se
tegnapi súlya ma könnyű pihe

2010. július 26., hétfő

Volt egyszer...


Vénig László nagykárolyi fotóművész nyolcvan esztendőt töltött. A Partium jeles képírójának a szatmárnémeti városházán állították ki a múlt héten 72 fényképét, amelyek - a krónikák szerint - az utóbbi ötven évben készített fotóinak kvintesszenciája. Hinni szeretném, hogy így van - Vénig László ugyanis régi motorosa a szakmának, és sokat tudna mesélni mindarról, amin az erdélyi fotó az évtizedek során átment és értékként fölhalmozott.

Képeivel több évtizede találkoztam már, a lapok, amelyeknél dolgoztam (Ifjúmunkás, Előre, RMSZ) kivétel nélkül megbecsülték munkásságát, mert sosem morfondírozott azon, hogy mit lehet és mit nem lehet, hogy mi a menő és mi nem, hanem tette a dolgát a szíve és a lelkiismerete szavára hallgatva. Az ilyen alkotó nem mindennapi életművet tud rendszerint felmutatni...

Egyik kedves, mélyértelmű, némileg szürrealista, de a dokumentáris fotózásból eredeztethető felvételével illusztrálnám szavaimat. A Volt egyszer... c. fotója egyszerre hiteles lenyomat, líra és vízió; nem véletlen, hogy tudtommal sok fotótárlaton megfordult már és mindenütt mély hatást váltott ki. Maga a cím is annyira találó, hogy nehéz rálicitálni - a rommá mállott épület (otthon?) falán megmaradt páros fotó lehet akár illúzió is, de lehet makacs tény. Számomra azt üzeni, hogy az emberi kapcsolatok tartósabbak minden kőnél, agyagnál, malternél, betonnál, kötőanyagnál. Ez a megmaradás titka. A többi régészet, történelem és mítosszá váló képzelet...



2010. július 25., vasárnap

Bent (500)


Kissé zavarban voltam, nem tudván eldönteni, miként jelezzem illően, hogy az ötszázadik bejegyzéshez értem. Tavaly, február 13-ától, kevés kihagyással, szinte naponta teszek szóvá a fotó és a valóság viszonyával kapcsolatos eseményeket, jelenségeket, kérdésfelvetéseket. Mire hajtsak rá - ötszázadikként?

Végül az élet döntötte el, hogy belebonyolodjak az áttételek áttételébe. Ugyanazon a héten (amely éppen elmúlt) láthattam azt az Ezüst Medvés román filmet, amit egy elsőfilmes fiatal rendező, Florin Şerban készített (Ha fütyölni akarok, fütyölök...), s amelynrek érdekessége nem csak az, hogy börtönben játszódik, hanem hogy a fő szereplőit a rács mögötti fiatalokból választotta ki. A filmet látva megnyugodtam, hogy nem csak a téma és a körülmények pikantériája hozhatta meg a díjat az alkotónak, de filmje se semmi, s a főszereplőből még akár élvonalbeli színész is lehet, ha nem szúrja el továbbra is az életét...

Ugyancsak a múlt héten olvashattam Báthori Zsigmond marosvásárhelyi fotós-fogorvos blogjában arról a szűkkörű eseményről, melyet a marosvásárhelyi börtönben tartottak: Török Gáspár EFIAP (a fotósok Gazsija) odabent készült fotóinak házi bemutatójáról, ahol a művész, fotósok, a fotós benti tanítványai, városvezetők, a börtön vezetősége vettek részt és szembesültek azzal az újabb eséllyel, ami emberibbé és elviselhetővé teszi a benti létet, ugyanakkor megörökíti az életnek azt az árnyékos oldalát, ahová rendszerint nem hatolhatnak be szabadon a fotós objektívek. (1. kép)

Ma reggel pedig, Csikós Gábor blogjában bukkantam rá arra, hogy Cosmin Bumbuţ román fotós egy meg nem nevezett romániai női börtönben a Canontól kapott kamerákkal fotós tanfolyamot szervezett, két hónapon át, hetente két-lét alkalommal, amit 14-en sikeresen el is végeztek, most pedig a Punctum magazin bő válogatást készített az elkészült majd 15 ezer fotóból. (2. kép) Csikós Gábor véleménye szerint: a minőség akár egy kiállítást is megérne.

A "benti" fotókat nézve azóta se tudom feledni, hogy a két világ közötti választó fal mennyire könnyen átjárható, és nem tudni, mikor vagy boldog igazán: amikor sorsodat mások intézik vagy amikor magad sodródsz, szabadon és elesetten, ösztönöktől hajtva a "kint" zegzugos útjain...

2010. július 23., péntek

Mit hozott/vitt a tábori posta?


Csíkmenaságon a közelmúltban átfogó gyűjtés indult, hogy egy helyen tudják, felmérhessék azokat az emlékeket, mindenek előtt fotódokumentumok alapján, amiket a családok külön-külön őriznek a huszadik század meghatározó történelmi mozgásaival kapcsolatban. Teljesen természetes, hogy ezeket a fotókat, leveleket, okmányokat stb. elsősorban a tábori posta hozta/vitte: a távolra (harcba, mozgósítás alá) került férfiak az otthon maradt családot nyugtatták meg egy-egy róluk vagy csapatukról készült felvétellel, hogy élnek és minden gondolatuk az otthoniakon jár, az otthonmaradott asszonyok és gyermekek, nagyszülők a maguk gondjairól számoltak be a lövészárkok lakóinak, s küldtek képi emléket, hogy legyen mit elővenni egy-egy álmatlan éjszakán, békés pillanatban vagy éppen az ütközet előtt...

A gazdag dokumentumanyagból most, július 24-én Csíkmenaságon, egy átfogó Emlékműavató ünnepség keretén belül fotókiállítást rendeznek a helyi hatóságok, erkölcsileg és szakmailag pedig a Hargita Megyei Kulturális Központ, Hargita Megye Tanácsa, az Erdélyi Fotográfia Múzeumért Egyesület és a székelyudvarhelyi DTP Stúdió nyújtottak segítséget.

A dokumentumok feldolgozása, értékelése további szakmai feladat, de jó, hogy a gyűjtés megtörtént, mert így az emlékek élettartama kedvező módon meghosszabbodott. Az sem elhanyagolható eredmény, hogy a példán nagyon sok falusi önkormányzat felbátorodhat és szorgalmazhatja a településen belüli családi történelmek képi dokumentumainak a megmentését.

Illusztráció: a szombaton megnyíló kiállítás szakszerűen előkészített egyik darabja

2010. július 22., csütörtök

Berlini olimpia, '36


Az 1936-os berlini olimpián Magyarországnak, a magyar sportolóknak piszok nagy szerencséjük volt - tartja számon a (sport)történelem. Egyrészt, nagy számú éremmel tértek haza, köztük számos arannyal, másrészt meg sok állam bojkottálta a hitleri Németországban rendezett sportvetélkedőt az igen feszült, háború előtt álló világhelyzet következtében. Így aztán - állítják a rossz nyelvek - a magyar sportolóknak nem került éppen akkora erőfeszítésükbe tarolni.

A konjunktúrán és a rendkívüli világhelyzeten túl, a 36-os berlini olimpiáról fennmaradt fotókból most jutott Molnár Attila barátomhoz is, aki fel is tette fotós blogjára, s köztük van egy olyan is, mely a magyar és a mexikói lovaspóló meccsen készült, amelynek nyomán a magyarok bronzérmet nyertek. Igaz, ez a győzelem kismiska azokhoz az aranyokhoz, amiket Kárpáti Károly és Zombori Ödön birkózók, S. Elek Ilona többszörös Európa-bajnok tőrvívónő, Csík Ferenc úszó szereztek mindjárt az első augusztusi napokban. Ez utóbbi villámcsapás szerű sikeréről így számolt be a korabeli magyar sajtó:

"3 óra 33 perc 30 mp: Csík olimpiai bajnok!

A közönség abból vette észre Csík győzelmét, hogy a fotóriporterek mind hozzárohantak. A magyar úszók s a vezetők is elhagyták helyüket, Csíkhez rohantak, a boldogságtól sugárzó arccal emelték ki a medencéből. Kelemen Kornél és Tárcsay-Felicides Román össze-vissza csókolta Csíket örömében... Az amerikai úszóvezetők is lelkesen gratuláltak Csíknek, aki alig tudott szabadulni a fotoriporterek gyűrűjéből. A csarnok visszhangzott a magyarok boldog huj, huj, hajrá kiáltásától és a német közönség is a magyarokkal örvendezett. Bravo Csík! Bravó Ungarn! kiáltották mindenünnen, a német közönség is láthatóan örült annak, hogy európai úszó nyerte a mérkőzést."

Tehát a fotóriporterek...

Akiknek mindenhol ott kell lenniük, ahol valami rendkívüli történik az életben, a glóbuszon. És ott vannak! Ha nem te, akkor egy másik vagy egy harmadik, de valaki mindig résen van. Vagy reméli, hogy nem hagyja el a vadász-szerencséje...

2010. július 21., szerda

Nyolcvan


Pár nap múlva 80 éves lesz a magyar közírás egyik meghatározó, élő klasszikusa: Bodor Pál, akit Diurnus néven is ismer az olvasóközönség, és aki életének egyik -meghatározó - részét Romániában töltötte, a másik részét, egészen máig abban a nagyvárosban, amelyben meglátta a napvilágot: Budapesten.

Az ő életbeli vándorlásai - nem beszélve az újságíró, a riporter amúgy is kötelező bolyongásairól - már valóban európai léptékkel mérhetők és tarthatók számon. Felkértek egykori lapjának utódjánál, az Új Magyar Szónál, hogy állítsak össze születésnapi megemlékezést az egykori kolléga tiszteletére. Felemelő, ám roppant nehéz feladat...

A bibliográfiai búvárkodáson túl az egyik legnehezebb feladat volt megtalálni azt a képi ábrázolást, amely a szövegen túl hitelesen hordozza azt is, ami Bodor egykor fizikai valójában is volt, ugyanakkor ne szépítse meg a mai valóságot, amikor ha akarjuk, ha nem, be kell vallani, hogy az ünneplésre méltó személy bizony, roskatag kicsi úriember lett, árnyéka egykori mosolygós önmagának; mint egy polcon felejtett, önmagába roskadó, ráncot ráncra halmozó alma...

Végül egy olyan fotó mellett döntöttem, amely a hetven éves íróról az ezredfordulón készült, én pedig pár méterre tőle ültem, egy könyv bemutatóján, a bukaresti Magyar Kulturális Intézetben, amikor még utazni is tudott, de már rajta volt a kor pecsétje, a múló nap "alkonyi sugára". Székely Sándor fotóriporter kollégám olyan remekül megoldotta akkor a hiteles portré elkészítésének feladatát, hogy azt hiszem, ez az a fotó, melyre majd hivatkozni lehet akkor is, amikor legtöbbünk, e mai világ tanúi, már csak hivatkozási pontok és források leszünk valahol, egy roppant szellemtörténetben, de mindig akadnak majd olyanok, akik szeretnének egykori, múló arcunkba nézni...

2010. július 20., kedd

Nyári meleg

Mit tehet a fotós nyáron? Jár-kel, vakációzik, alkotótáborokat látogat, okosodik - képei meg csinosodnak, alakulnak, jellegzetességeikben erősödnek.

A szegedi
Horváth László alkotótáborban időzött egy Szálka nevű helységben, ahol az aktfotózás művészetét tanulták és gyakorolták, értő szakmai irányítással. Blogja tanúsága szerint nagy hatással voltak rá az ott hallottak, s mindjárt egy rövid sorozattal illusztrálta is, hogy tömörségben és jelzésértékűségben képes volt elmenni szinte a legvégső diszkrécióig, amikor a jól ismert és mégis mindig titokzatosnak bizonyuló emberi - esetünkben női - test éppen csak néhány beszédes részlete révén jelenít meg előttünk új s új intimitásokat.

Tetszik az az elegáns hűvösség, ami a fotós képeiről árad. És ez nem a távolságtartásból fakad, hanem elsősorban a merész vágások következménye. Meg az a mód, ahogyan az itt látható képen pl. "megdobja" az egyszerű női test szokásos textúráját a díszítésként használt toll finom grafikájával és a fél mellre alkalmazott színhatásával. Mintha valaki mosolyogna. Az eddigi torzó visszanyeri teljes dimenzióját, sőt, még egy sajátoshoz is jut az árnyjáték által - mintha egy költő erőteljes gondolatritmusát még egy jó rím is erősítené egy meg nem írt versben...

2010. július 18., vasárnap

Az "óriás" árnyékában


Kedves jó barátom
Egyed Ufó Zoltán, akit bár egy ideje szem elől vesztettem, de azért van az internet, hogy utánajárjon az ember, ki mivel foglalkozik éppen. Ufó pedig rendíthetetlenül dolgozik. Keresi a helyét, a státuszát, a helyet, ahol megvethetné a lábát (úgy tűnik pillanatnyilag, hogy meg is találta, de várjuk ki a végét!), és fényképez, fényképez, fényképez... Ez az állandóság az életében.

Próbálgatott kötött munkahelyeket is, de azokat nem neki találták ki. Az Új Magyar Szó, az Erdélyi Riport, az internetes portálok jók voltak kifutópályának, de művészi önállóságát gúzsba kötik, csorbítják. Mindegyre új és új terveket sző, majd végre is hajtja azokat; most éppen egy Oscar nevezetű projektben van benne nyakig néhány kollégájával együtt, amely a fotóértelmezés, -gyakorlás és -kritika sajátos keverékének teremt fórumot. (Akit ez közelebbről érdekel, kattanjon rá itt.)

Amúgy sajtófotósként is gazdag portfóliót tudhat a magáénak és a számottevő díjak sem maradtak el. Különösen kedvelt műfaja a fotósorozat, amelyről megvan a maga különvéleménye. Az idén januárban terjedelmes interjút adott Ioana Filipasnak (Fotografia.ro), amelyben bevallotta, hogy igazából két malomkő között érzi magát (nem ezekkel a szavakkal mondta, de ez az értelme): a sajtó irányából az a vád éri, hogy túlságosan erőteljes munkáin a művészi jelleg hangsúlyozása, a művészfotózás tábora viszont azt rója fel neki, hogy túlzásba viszi a riportosságot. Hogy így van-e, azt majd eldönti az idő. A Káfé főnixnek szánt riportjai közül kettő is látható már a portálon (itt és itt), pár éve készültek, de igen jellemzőek Ufó következetes törekvéseire. A Fotótanúban látható képe az Óriások c. sorozatából való, önmagában is külön történet, hiszen a 2006-ban Bukaresten keresztül, komoly műszaki segédlettel átvezényelt óriástartály ritka látványosság volt a román főváros népének is, hát még a fotósoknak! De úgy látszik, nem mindenki hatódik meg a méretektől: az "óriás" előterében gyalogoló két szerelőt, illetve a lányt láthatóan saját gondjaik foglalják le, úgy haladnak el az esemény mellett, mintha mindennapjaik megszokott díszlete előtt kapta volna le őket a fotós...

2010. július 17., szombat

Fényképész-sorsok

Jó szokása egy-egy fotós barátomnak, hogy amint valamilyen érdekes forráshoz, dokumentumhoz vagy látványhoz fér, azonnal körbe értesíti ismerőseit, megosztani velük a reveláció élményét. A tegnap Veres Nándor küldött néhány linket, jeles fotóművészekkel készült interjúkhoz - valamennyi a Pixinfo.com portálon jelentek meg, s magam is melegen ajánlom - és nem csak ezeket, hanem valamennyi interjút - mindazoknak, akik szeretnék megérteni a fotográfusok világát, azt, hogy milyen gondolatok születnek az objektívjén át a világot szemlélő emberben?

A legfrissebb interjú Baricz Katalin budapesti fotóművésszel készült, aki hagyományos módszerekkel és eszközökkel, fekete-fehér filmre dolgozik és úgy érzi, egész élete arra volt berendezve, hogy legkedvesebb foglalatosságát, a fényképezést űzze. Életútja, pályaképe azért is tanulságos, mert egyedi; egyediségében pedig benne van az általános. Bevallja, hogy ő nem a való világot, hanem a kreált, kiteljesített élményt örökíti meg. Képei mégis pontos, tiszta lenyomatai annak a helyzetnek, amely - ha megrendezett, ha nem - immár valósággá lépett elő azáltal, hogy megtörtént. Éppen csak - állítja képeiről a művésznő - az ő személyisége, érzelemvilága is visszasugárzik a képeiről.

Külön meditációs téma az a megjegyzése, mely azt boncolgatja, miért tartja amatőrnek magát:

"Mert szabadon azt csinálom és úgy, ahogy szeretem. Nincs tétje és ne is legyen, mert akkor az ember csak szenved, hogy itt egy újabb mérce, aminek meg kell felelni... Miért görcsöljek azért, hogy értéket hozok-e létre? Ki mondja meg ma, vagy akar száz év múlva, hogy érték-e az amit csináltam? Ha pénzben vagy sikeres, vagy tele van veled az újság, vagy a pályázaton mindig te nyersz, ezek is utak, ahogy az is, hogy csendben teszed a dolgod, csinálod, mert jól esik, aztán majd egyszer valaki rátalál. "

Egyenes, világos beszéd: Akár csak az a visszapillantó tekintet itt látható képén, amit asszonyalakja a válla fölött felénk küld, kérdően és talányosan, miközben tudjuk, hogy a saját útját járja ezután is.

*

(Az interjú alján található linkekről újabb fotósok műhelyébe nyerhetünk bepillantást!)

2010. július 16., péntek

Falhoz állítva


Ma úgy tűnik, szelídebb leszek és engedékeny. Valahányszor bármilyen kis pozitív élményben is van részem a fotográfia terén, megenyhülök és bizakodni kezdek.

Ez történt most, amikor a Csíkmadarason élő és dolgozó (de Csíkszeredában egyetemre járó) Miklós Csongor beinvitált (online) alkotó műhelyébe, és bizony, nem egy igen jó, ígéretes munkáját láthattam ott. Egyet mindjárt be is mutatok itt, azzal a reménnyel: az alább olvasható dicséret nem vezet majd oda, hogy a következőkben ehhez hasonló munkákkal ismételje meg sikeres önmagát - pontosabban a témát.

Ez a kemény szocioportré a szememben jóval több kuriózumnál. Eszköztelensége, a sivár látvány szigora szorosan hozzátartozik lényegéhez. Úgy érzem magam, mintha azzal, hogy ezt a képet ilyen hűvösen és tárgyszerűen szemlélem, mintha kivégzésen vennék részt, amit ugyan nem a fotós hajtott végre, de ő celebrált azzal, hogy falhoz állította e lepusztult férfit és gyermeket, jellegzetesen közismert és köznapi pózban, természetes környezetben, amelynek elemei mégis mind a végítéletre utalnak: kész, véged van, rácsok vesznek körül, nincs menekvés, bűnös vagy, hiába lesed a kiutat, add meg magad a sorsnak, minden ellenállás fölösleges... De a férfi még reménykedik, a gyermek annál józanabb: daccal, tán kíváncsian is néz szembe végzetével, amiről nem tud még semmit, de ami - körülményeiről tisztán láthatjuk - nem ismer könyörületet. E beszédes páros megkomponálása, kimetszése az utcaképből és lezárt térré alakítása nyújt a képnek értéktöbbletet, s ösztönzik arra az alkotót, hogy egyre inkább és egyre tudatosabban az objektíven át nézze a világot: okosan, hűvösen, de sosem közömbösen.


2010. július 15., csütörtök

Vizek, árvizek
















Az idei sok árvíz után kapkodhatjuk a fejünket: hol menekült meg egyáltalán talpalatnyi földfelület a víz haragjától? Az az érzésem, mintha az ég egyetlen nagy vízöntő csatornává változott volna és bő kézzel osztogatja mindenütt "áldását", akinek még nem jutott...

Ma reggel Elekes Frici barátom levele ért utól a rádió híradásával szinte egyidőben: szülőfaluját, Siménfalvát ismét ellepte a víz, az öreg Mamát rokonok szállították traktorral biztonságosabb helyre. Nyomatéknak Frici mindjárt látnivalót is küldött: képriport linkjét az újabb, tegnapi udvarhelyszéki vízözönről.

Szinte találomra választottam ki a fotókat készítő Dávid Tünde felvételei közül azt, amin úgy vélem, hogy a helyzet minden lényeges eleme rajta van: a megbecsülhető vízszint, a megmocskolt környezet jellege, a kiáradt vízfelület kiterjedése, a házak állapota - egyszóval mindaz, ami az esemény dokumentálásához szükséges. Természetesen, a legtöbb kép statikus, helyzet után konstatáló, akció nélküli, már-már halott. Inkább kárfelmérésre, mint riporteri munkára emlékeztet. Bár találni a felvételek között néhány jól megválasztott életképet is, különösen egy fogott meg, amint a siménfalvi utcán a helybeliek egy csoportja menti, ami még menthető...

Hasonló szemléletű a riport mellé illesztett, szerzőjét fel nem tüntető videó is, bár ott már cselekményesség és részletezés is több van, a lényegen azonban mit sem változtat: nem könnyű a kívülről érkező riporternek akár post festum is, úgy rekonstruálni az események lényegét, hogy az ember részesének érezze magát a történéseknek.

Pedig ez a fotótanúság végső értelme!

2010. július 14., szerda

Együtt-lét

Van úgy, hogy az ember szívesen felvállalja a népszerűsítés szerepét; azt, hogy egy általa jónak vélt ügynek szócsöve legyen (így terjednek hihetetlen gyorsasággal tova a jó vagy rossz hírek is...)

A pályázatok, versengések feneketlen tengerének közepette hívnám fel a figyelmet egy olyan, egészen friss kiírásra, amely nagy merítésnek ígérkezik és sok erényét már így, kezdeti formájában is megcsillogtatja. A pályázat kiírója maga a Magyar Országgyűlés, aki azt szeretné, ha jövő év márciusában a versenyre beküldött legjobb anyagból szabadtéri megatárlatot rendezhetne a Parlament előtt, a Kossuth-téren. Az alkalom ugyan enyhén propagandisztikus, hiszen 2011 első hat hónapjában éri Magyarországot az a megtiszteltetés (amúgy csupán leszabályozott szervezeti jogról van szó...), hogy ellássa az Európai Unió Tanácsa soros elnökségét, a cél viszont üdvözlendő: a pályázat tárgya fotókban bemutatni a Kárpát-medencei népek és kisebbségek együttélésének emberi vonatkozásait, hagyományos értékeit, ünnepeit, mindennapjait, azt az "együtt-létet", amiről hallgatni lehet ugyan, de ami letagadhatatlan és századok óta a maga törvényei és bölcs hagyományai szerint működik. A pályázatot tegnapelőtt, hétfőn hirdették meg a www.egyuttlet.eu honlapon, a munkák beadása november 1-30-a között történik, eredményhirdetés pedig decemberben. A kiírási feltételek gyakorlatilag minden pályázni vágyónak lehetővé teszik, hogy bekapcsolódjon ebbe a közös, mega-értékmentésben, amely az én képzeletemben jócskán túlmutat egy kirakat-rendezvény fontosságán, hiszen akkora mennyiségű tényanyagot gyűjthet be a Kárpát-medence jelenéről, amire ritkán van példa a fotós életben.

Örömmel fedeztem fel, hogy a zsűrielnök és művészeti vezető tisztére Korniss Péter fotóművészt kérték fel, olyan jeles alkotók és szakemberek társaságában, akik közül nem egy és nem kettő nevével és munkáival a Fotótanúban is találkozhattunk: Kincses Károly, Hegedűs Dóra, Dorel Gaina vagy Ádám Gyula jelenléte a zsűriben számomra megerősített garancia arra, hogy a majdani tárlat nem a konjunktúra, hanem mindenek előtt az értékek mentén szerveződik, a nyilvánvaló művészeti szempontok mellett a dokumentarista funkciók is hangsúlyosan érvényre jutnak. A felhívásban látható látványterv fotóként való szerepeltetése e blogban inkább a megelőlegezett bizalom és remény névjegykártyájaként fogható fel.

2010. július 13., kedd

Furcsát álmodtam...


Ezt írta fotója hátára Tóth Feri bácsi (néhai Tóth Ferenc filmoperatőr), aki elsősorban a romániai filmezésnek egyik emblematikus figurája; ami nem gátolta őt meg abban, hogy mindvégig hódoljon eredeti szenvedélyének, a fényképezésnek is. Csakhogy azt hobbiból, szórakozásból űzte, sok invencióval és játékkedvvel.

Hosszú ideig élt Bukarestben, ott is halt meg a múlt század utolsó éveiben, 1987-ben azonban egy hosszú délelőttön, lakásában magnóra mondta életének sok-sok tartalmas epizódját, amit egy kalandos életű emberekről szóló riportkönyvemben fel is dolgoztam.

Mindenki Tóth Feri bácsinak szólította az erdélyi fotóstársadalomban, nem csak a fiatalok... A népi demokrácia hőskorában vált filmes szakemberré, miután bukaresti szakértők meglátták hegyi felvetéleit egy nagyváradi turisztikai iroda kirakatában, ahol dolgozott. Amikor egyetemre szólították a tehetségkutatók, már három gyerekes családapa. Bukarestben, bár alig tudott románul, egy órás látványos diavetítésével meggyőzte a bizottságot, hogy márpedig az egyetemen a helye. A több mint 100 jelentkezőből 12-őt vettek fel, köztük őt is. Az ezerkilencszáz negyvenes évek végén akkora operatőrhiány volt Románia-szerte, hogy számukra a négy éves tananyagot egyetlen évbe zsugorították. Ők voltak a romániai népi demokrácia első operatőr évjárata.

A végzős Tóth Ferenc az alig egy éve létesült Sahia dokumentumfilm stúdióhoz került, ahol a heti mozihíradó is készült. Képesítés nélküli, amatőr csapatot talált ott, aki olyan nehezen hozta össze a nyersanyagot, hogy a heti híradó négy hétben csak egyszer frissülhetett.

Feri bácsi és társai jövetelével látványosan meglendült a romániai dokumentumfilmgyártás. Tóth Ferencnek az egész élete a filmgyárban telt el. Kalandjai a szakmájával kapcsolatos változatos témákhoz és helyszínekhez kötődtek. Ő volt az a filmes, aki a dunai Vaskapu közelében valamikor idegenforgalmi szenzációként is közismert, török lakosságú, Romániához tartozó Ada-Kaleh szigetet a vaskapui vízierőmű megépítése előtt, elárásztását megelőzően a filmstúdió megbízásából még egyszer, utoljára lefilmezte. Ezt a riportot vetítik azóta naponta többször is a vaskapui vízierőmű mellett berendezett múzeum előadó termében, ahol a létesítmény története mellett a letűnt Ada-Kaleh és lakossága is feléled 20 perc erejéig.

Itt közölt felvételével nekem akart kedveskedni. Azt bizonygatta, hogy nem kell félni a trükkfelvételektől, a képtelennek tűnő montázsoktól, mert azok a szellem sziporkázását, ébrentartását szolgálják. Képe a román főváros, Bukarest majdnem abszolút központját ábrázolja, az épület nem egyéb, mint a Román Atheneum, az egyik legrégibb román kulturális intézmény és az előtte elterülő parkírozó hely. A kép alsó részében strandrészlet látható, s úgy hat, mintha a népes medence az akadémiai jelentőségű épülethez tartozna. A kontraszt kibékíthetetlen és annyira nyilvánvaló, hogy az eredmény nem több hüledezésnél...

Jobban megnézve, a felvételt sok százszorosára nagyítva kitetszik az, hogy a trükk rudimentáris retusálás és nem túl komplikált montázs révén lett azzá, ami. Az akkori technikai körülmények között ez is nagy teljesítmény, bravúros megoldás, ugyanakkor azt is jelzi, hogy a szemfényvesztésben akkor ér el sikert az ember, ha nem vakhitet vár el a szemlélőtől, csupán közös hullámhosszra hangolt együttműködést.

2010. július 12., hétfő

Esti gyors

A mellettünk elrobogó esti gyorsot megfigyelni is kunszt, nem hogy még le is fotózni. Amiből nem marad végül semmi egyéb a suhanás elnyúló csíkján, illetve az utána bámuló elnyíló szájú csodálkozásán kívül.

A dombóvári Tilinger Sándor erre is vállalkozott, mint annyi mindenre az életben. Amely egyenes volt ugyan, ám mégis mozgalmas, mint maga a magyar fotómozgalom, amit teljes mellszélességgel átélt és maga is formált. Mondható ugyan, hogy mindig a mű az elsődleges, és a fotós akár a homályban is maradhat, de ez csak akkor áll, ha nem érdekel bennünket az alkotás és a valóság viszonya, ha csak a látható és körüljárható eredményről beszélünk.

Tilinger Sándor a múlt század hatvanas éveitől kezdve fotózik, méghozzá intenzíven, hiszen egyebek mellett fotóriporter is. De digitális technikára csak az ezredforduló táján tér át. Ez a képe nyilvánvalóan modern digitális cuccal készült, s a kezdetek és az Esti gyors között egy egész élet feszül, amelyből ízelítő lenyomatokat nyújthat az a kis galéria, mely a Káfé főnixen található. De számomra mindenek előtt az út a tanulságos: az a kitartás, amivel Tilinger a választott szenvedélyének hódol. Célratörése már-már olyan jelleget ölt, mint a képén rögzített suhanás fénypalástja: töretlen és tündököl...

2010. július 9., péntek

Vérbükk és forgószél


Csikós Gábor fotósblogjában folyamatosan nyomon követhető az utóbbi időben egy, a dokumentarizmust görbe tükörbe állító játékosság, évődés. Kitalál képtelenebbnél képtelenebb helyzeteket, fogalomtársításokat, és akkor képileg bebizonyítja, hogy azok nagyon is valóságosak, létezőek. Vagy valami olyasmi...

Az alábbi kép a június 30-i bejegyzésnél áll, már a címe is hajmeresztő: Forgószél a vérbükkösben (Fagus sylvatica 'Aropunicea), amit csakis egy olyan kép követ, amitől vagy egyből leesik az embernek a tantusz, vagy újabb rébuszt érez maga előtt... De hiszen a játékhoz hozzátartozik az is, hogy az ember kiszól a képből, vagy ellenkezőleg, beleszól - és ettől zárulnak be a megfelelő áramkörök. A fotós most: beleszól (akárcsak kissé később, remek vadászles-történetében, egy látszólag eseménytelen, kihalt fűtenger fölött...)

"A vérbükk létezik, van latin neve is. A forgószél is létezik, nem ismerem a latin nevét. Azt a tépést viszont, amikor bezúg a fák közé, így képzelem el."

Egyenes beszéd: vita nem lehet, hiszen csak rá kell nézni a képre és nyilvánvaló: ez a kép tisztára tanúság. Bizonyíték. Az, hogy a fotós a nyaktörő szellemi utakat is remek invencióval veszi.

Lehet, talán mindezt egy beírással megoldhattam volna a Terepszemlén is. De én fontosnak tartottam, hogy ez itt, a közel ötszázadik témaközelítésem egyikeként is megmaradjon. További játékos kedvet mindenkinek, aki kapható rá!

2010. július 8., csütörtök

Cigány temetés Madarason


Cigány vezető közeli nőrokonát temették a minap Csíkmadarason, s az eseményre tiszteletét tette a Székelyföldön és a környékén élő valamennyi roma csoportosulás, réteg. Ritka látvány az ilyen, nem csak a helybelieknek s az éppen ott tartózkodó fotósnak, de a cigányoknak is - így az esemény megörökítésére kapott engedély többszörösen is értékes.

Ádám Gyula érdeme, hogy élt a lehetőséggel és mélyen megrendítő, ugyanakkor információ gazdag képsort rögzített a temetés mozzanatairól. Személyes fotóblogján 28 felvételen nyomon követhető az egész madarasi rekviem. Az itt látható képen a sír melletti megrendülést, a nyitott gödör fölötti elválás szorongásának soknemzedékű kórusát látjuk ösztönösen és a földhányás szeszélyes domborulatait követve felállni. A fotó akár nagyívű jelkép is lehetne, cigány sorson innen és túl: csak a távozással szembesülve tudjuk igazán értékelni emberi önmagunkat és a mellettünk élőket. A fájdalmukat jelenléttel és tisztelettel kifejezésre juttató cigányság sokszínű külsőségei ne tévesszenek meg minket: ugyanarról a pillanatról szól minden gesztus és mozzanat, finoman érzékeny megfigyelés, ami kit így, kit úgy, biztosan utolér egyszer az életben...


2010. július 7., szerda

Fellépés előtt


Ebben a képben egy évtizedeket átfogó történet van sűrítve. Természetesen, az fejti meg igazán ikonográfiáját, akinek az egész történetre rálátása van. De
Ádám Gyula képe annak a célnak is tökéletesen megfelel, hogy hangulatilag üzenjen, sugalljon olyasmit is, amiről úgy hisszük, hogy nem fér bele egyetlen pillanatba - sőt, egy emberéletbe is alig.

Látszólag egyetlen ff csendélet csupán, ami elénk tárul - úgy, ahogy a fellépés előtt, dekoratívan, de azért mégis kézügybe szokták lerakosgatni hangszereiket a kellő pillanatra váró zenészek -, de a háttérre vetődő, éles fény- és árnysíkokat rajzoló projekció két halvány sziluettel jelzi, hogy ez a világ élő, s ha egyelőre minden csak bennünk hangzik, némán és kaotikusan, de hamarosan a csendélet semmivé lesz, a harmónia megtörik, az események a fényre kerülnek, minden szétesik, majd újra összeáll. A képben benne van a kezdet és a kiforratlan jövő, mindaz, amire a karba tett kezű árnyalakok várakoznak, immár az idők végezetéig.

Akit a történet prózai része is érdekel, itt olvashat bővebbet róla. A kép pedig azon dokumentumfotók egyike, melyek a holnap kezdődő, megteremtésének 30. esztendejébe ért Csíkszeredai Régizene Fesztivált köszöntő, Széllel tündökleni című kiadvány képiségét emelik a jelképek szintjére, a legendás Barozda együttes hangszereivel.

2010. július 6., kedd

Bohóc

Ma reggel újabb figyelmes olvasóm lett Oláh László-Tibor személyében. Ilyenkor rá szoktam kattanni a friss ikonra és tájékozódom, milyen jellegű lehet az érdeklődése. Észreveszem fotósblogjának címét - már ott is vagyok. A 2009 februárja óta több-kevesebb következetességgel vezetett fotós bejegyzések már attól szimpatikusak, hogy mindenek előtt a ff tartományban mozognak, a fotós klasszikus, lemeztelenített, mégis ezernyi árnyalatot és finomságot hozó érzékenységével.

Ide még visszatérek, határozom el, de addig is vásárfiát hozok magammal, legalább egy kép erejéig, mert az utazásoknak akkor van igazán értelmük, ha sikerül trófeát is szerezni róluk. Márpedig itt több is lenne, hiszen itt látható bohócunk csak egyike azoknak a képi dokumentumoknak, melyek a dísztelen, a végsőkig személyre leosztott magányról tudósítanak egy olyan miliőből, mely maga a kirekesztettség, az élet peremére szorultság, a megtűrt anakronizmus. A haldokló látványiparból kifelé igyekvő clown hevenyészett csomagjában és a redőzött, jól láthatóan is csak festett díszes háttérben megtestesülő átmenetiség kétségbeesetté és szánalmassá teszi a gesztust. A magunkkal cipelt sorssal egy behatárolt téren belül vagyunk kénytelenek botorkálni, kötelékek és színfalak között, még akkor is, ha ez a díszlet végtelen szabadságnak tűnik - a képen túli beláthatatlan mezőnek...

2010. július 5., hétfő

A menyasszony


"Az elmúlt napokban több alkalmat is kerestem (és így találtam is) arra, hogy néhány tucat fotót készítsek New York éjszakai és nappali káprázatáról. A természet hagyott élvezkedni. Színeket, hangulatokat adott hozzá, s nekem semmi egyebet nem kellett tennem, csak nyomnom a gombot."

Így írt nemrég a távoli világvárosban tavaly megtelepedett szatmári Dancs Artur, aki többször is szerepelt már a Fotótanúban mint életképek és nem mindenkinek elérhető tájak fotósa, pedig hát kamerát birtokló, tehetséges amatőr ő is, mint még oly sokan e földön, de mert képekben is figyelemreméltóan fejezi ki magát, mondanivalója olykor túlcsordulhat a baráti csatornákon.

Mint most, A menyasszonynak nevezett éjszakai szökőkút esetében. Amit szintén éjszakai fotós őrjárata idején örökített meg abban a káprázatos fény-árnyék-ragyogás világban, amelyben hol kék lagúnára emlékeztet a betonrengeteg égboltja, hol lángokat fest az égre a látványos alkony, hol meg ékszerdobozt idéz a sokmillió emberkalitka a folyópart éji vonulatán.

A ráhibázás, a fotós szerencse rendszerint amellé szegődik, aki következetesen komolyan veszi azt, hogy a való világ mindig kész játékos metamorfózisokat produkálni; akár a látszat, a mímelés, az egyezések, időbeni egybeesések, összemosódások, káprázatok stb. révén... Amivel természetesen, nem szabad sose visszaélni.


2010. július 3., szombat

Megvolt az ezer

E magasból készített felvételével újabb trófeát tehet az eddigiekhez Ádám Gyula, aki mostanig minden alkalommal híven fényképezte az Ezer Székely Leány Napja rendezvényeit, s különösen a záróakkordot, amikor is a csíksomlyói Nyeregben összegyűlt, viseletüket és hagyományőrző kedvüket megmutatni vágyó lányok csoportképhez felsorakoztak a szabadtéri Hármashalom oltár előtt.

E csoportképeknek, a nyilvánvaló emlékállításon túl, az a praktikus haszna is megvan, hogy a Hamupipőke feladatra fogott fotós a végén alázatos türelemmel megszámolja, hányan is álltak fel az oltár előtt, vagyis hogy éppen kivan-e az ezer székely leány, ami pedig a rendezvény veleje és értelme?

Az ezres szám amúgy jelképes. Lehetne tíz- vagy százezerre is törni, de az ezres mennyiség az évtizedek folyamán elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy az erőnek és az állandóságnak kifejezést adjon. Idei február 13-i bejegyzésemben már szóltam a nyár derekára időzített ünnepnap lényegéről, történetéről, s arról, hogy az idei találkozóra Ádám Gyula elkészítette a rendezvényről szóló fotótárlatát (itt látható belőle mintegy tucatnyi kép), amit az idei farsangtól, mozgósító élményként végigvándoroltattak a Székelyföld nagyobb helységeiben.

A fotós önkéntesen magára vállalt dokumentáris kíváncsisága és becsvágya most már közösségi kötelességbe csapott át: ha akarna se tudna visszalépni attól a "kegytől", hogy ő legyen az, aki hitelesíti a látleletet: kivan-e az ezer?

Az idén, minden reményt felülmúlóan, megvolt! (Sőt, azon felül is!) Pedig az utóbbi évek lankadó ünnepi kedve azt sugallta volna, hogy a fiatalok hagyományfeladása iramosabbá vált. Talán mégsem: a pünkösdi búcsú helyén 1931-ben megálmodott székely ifjúsági találkozó a hagyományos viselet és önfeledt tánc nyelvén mondták el, hogy közösségként is létezni akarnak.