Figyelő Mária

Fotó: Ádám Gyula

Újabb fesztivál-nap, újabb ellesett életkép. Ezúttal a Barokk Fesztiválzenekar pénteki, kora esti koncertjén érte utol a szerencse a fotós Ádám Gyulát, amikor úgy esett, hogy egy csoport zenész, a muzsikálás hevében valahogy éppen úgy tömörült, hogy az összehangolt kis csapat hirtelen Segítő Mária teremben elhelyezett szobrának "fennhatósága" alá került.


A diszkrét hangulati érzelmeket keltő Mária-ábrázolás jó ideje meghatározó tartozéka a Segítő Mária középiskola  dísztermének, s legyen szó ott megtartott bármely rendezvényről - tudományos előadástól kezdve magashegyi túrákról szóló beszámolókon át koncertekig -, a háttérből figyelő szobor sajátos légkört teremt: a szokványosnál némileg meghittebbet, otthonosabbat, nyugalmasabbat. Fentről lefelé sugárzó, ám tartózkodó nyájassága nem több egy bizalmas, kedves érintésnél. Lábai előtt nyüzsög az élet, sokféle változatban és elrendezésben, de ezúttal mintha éppen a koncertnek szólna a kitüntető figyelem, a biztatás.


Annak a koncertnek, mely amúgy is az erőteljesen közösségi összefogás révén jöhet csak létre akár három nap alatt is, mint a mesében, amikor is "három nap egy esztendő"...


(Újabb képriport a Régizene Fesztivál negyedik napjáról a HMKK fotóblogján)

Zenével élők

Jó pár éve minden alkalommal részt veszek a csíkszeredai Régizene Fesztiválon, s a szervezőkkel, a megrögzött helyi zenerajongókkal együtt nyomon követem a letűnt korok zenéjét felidéző muzsikusok színes világát. Mind gazdagabb fotógyűjtemény segítségével percek alatt képes vagyok felidézni számos koncertet, előadót, egy-egy figyelemre méltó zenészi gesztust, hiszen a zenével élők, akár a színészek, hangszerükkel szimbiózisban, saját testükkel, mozgásukkal, mimikájukkal adják elő - élik át - azt a hangzásvilágot, amit feljegyzések, kották vagy éppen hallás után, saját gyönyörűségükre felidéznek.


Mely gyönyörűség egyúttal a mi gyönyörűségünk is. Ádám Gyula barátom, a fesztivált szervező Hargita Megyei Kulturális Központ fotográfusaként nagyszerű fotótékával rendelkezik, s az ő képei azok mindenek előtt, amikre magam is hivatkozom. Emlékszem, felvételei még akkor is közvetíteni tudták számomra a rendkívüli zenei élményt, amikor pedig ezer kilométerekre voltam a fesztivál helyszínétől.


Tegnap beindult az idei fesztivál "nagyüzeme". Este már érkezett is Gyulától a képes híradás arról, amit ott, a fiatal bukaresti zenészek virtuóz kamarajátéka alatt közösen átéltünk. Közülük most szándékosan egy portrét idézek, a lantosét, aki leheletfinom akkordot pendít éppen, vagy talán a nemsokára beálló csöndre hangol. Hangszere mintha testének sajátos kinövése lenne, amely színében, diszkrét ragyogásában is kiemelkedik a kar, a törzs és a láb rejtező sötétjéből. kiemelve a képen soha fel nem hangzó, de a szemünk előtt születésében megörökített hangfogást és pendítést...


(Még több fotó az idei fesztiválról a HMKK fotóblogján)

Impresszió

Ez a kép maga a zene és a mozgás. Olyasmi, ami nem materiális, ám mégis elszakí-

thatatlan a vizuali-

tástól.

Ádám Gyula hosszú évek óta fotózza - hivatásszerűen - a Csíkszeredai Régizene Fesztivál eseményeit. Több ezerre rúgó archívumából akár össze is lehetne állítani az 1980-ban indított rendezvény utolsó évtizedének eseményalbumát. Most csak egyetlen képet ragadok ki belőlük, amely egy 2007-es operaelőadáson készült (Henry Purcell: The Fairy Queen). A középkori művet Mary Collins neves brit táncoktató alkalmazta táncjátékká, s a barokk dallamok így nem a dalban, hanem a mozgásművészet alakzataiban váltak érzékelhetővé.

Fellépés előtt

Ebben a képben egy évtizedeket átfogó történet van sűrítve. Természetesen, az fejti meg igazán ikonográfiáját, akinek az egész történetre rálátása van. De Ádám Gyula képe annak a célnak is tökéletesen megfelel, hogy hangulatilag üzenjen, sugalljon olyasmit is, amiről úgy hisszük, hogy nem fér bele egyetlen pillanatba - sőt, egy emberéletbe is alig.

Látszólag egyetlen ff csendélet csupán, ami elénk tárul - úgy, ahogy a fellépés előtt, dekoratívan, de azért mégis kézügybe szokták lerakosgatni hangszereiket a kellő pillanatra váró zenészek -, de a háttérre vetődő, éles fény- és árnysíkokat rajzoló projekció két halvány sziluettel jelzi, hogy ez a világ élő, s ha egyelőre minden csak bennünk hangzik, némán és kaotikusan, de hamarosan a csendélet semmivé lesz, a harmónia megtörik, az események a fényre kerülnek, minden szétesik, majd újra összeáll. A képben benne van a kezdet és a kiforratlan jövő, mindaz, amire a karba tett kezű árnyalakok várakoznak, immár az idők végezetéig.

Akit a történet prózai része is érdekel, itt olvashat bővebbet róla. A kép pedig azon dokumentumfotók egyike, melyek a holnap kezdődő, megteremtésének 30. esztendejébe ért Csíkszeredai Régizene Fesztivált köszöntő, Széllel tündökleni című kiadvány képiségét emelik a jelképek szintjére, a legendás Barozda együttes hangszereivel.