Zenével élők

Jó pár éve minden alkalommal részt veszek a csíkszeredai Régizene Fesztiválon, s a szervezőkkel, a megrögzött helyi zenerajongókkal együtt nyomon követem a letűnt korok zenéjét felidéző muzsikusok színes világát. Mind gazdagabb fotógyűjtemény segítségével percek alatt képes vagyok felidézni számos koncertet, előadót, egy-egy figyelemre méltó zenészi gesztust, hiszen a zenével élők, akár a színészek, hangszerükkel szimbiózisban, saját testükkel, mozgásukkal, mimikájukkal adják elő - élik át - azt a hangzásvilágot, amit feljegyzések, kották vagy éppen hallás után, saját gyönyörűségükre felidéznek.


Mely gyönyörűség egyúttal a mi gyönyörűségünk is. Ádám Gyula barátom, a fesztivált szervező Hargita Megyei Kulturális Központ fotográfusaként nagyszerű fotótékával rendelkezik, s az ő képei azok mindenek előtt, amikre magam is hivatkozom. Emlékszem, felvételei még akkor is közvetíteni tudták számomra a rendkívüli zenei élményt, amikor pedig ezer kilométerekre voltam a fesztivál helyszínétől.


Tegnap beindult az idei fesztivál "nagyüzeme". Este már érkezett is Gyulától a képes híradás arról, amit ott, a fiatal bukaresti zenészek virtuóz kamarajátéka alatt közösen átéltünk. Közülük most szándékosan egy portrét idézek, a lantosét, aki leheletfinom akkordot pendít éppen, vagy talán a nemsokára beálló csöndre hangol. Hangszere mintha testének sajátos kinövése lenne, amely színében, diszkrét ragyogásában is kiemelkedik a kar, a törzs és a láb rejtező sötétjéből. kiemelve a képen soha fel nem hangzó, de a szemünk előtt születésében megörökített hangfogást és pendítést...


(Még több fotó az idei fesztiválról a HMKK fotóblogján)