Daguerre

Foto: Dr. Roy Winkelman

Holnapután lesz 160 éve annak, hogy a fotográfia (pontosabban a dagerrotípia) egyik ősatyja, Louis Daguerre elbúcsúzott a földi léttől. Élete sikeres volt, s neve, emléke lám, maradandó. Még akkor is, ha az angolok - s mindenek előtt Talbot hívei - úgy vélik, hogy a fényképezés felfedezéséért a babér a brit Henry Talbotot illeti meg, aki úgymond egy lóhosszal megelőzte francia riválisát.


Hogy miként történt, azt mindinkább beborítja a történelem homálya. Tény, hogy a francia akadémia gyorsabban mozgott s a francia kormány is "rajta volt a labdán": hivatalosan is a találmány mellé álltak. Daguerre "öregkori" napjai biztosítva voltak. A módszer hamar elterjedt, s Magyarországon is igen gyorsan gyökeret eresztett. Hadd ne mondjuk itt föl a magyar fotográfia kezdeteinek történetét, hiszen az szinte slágerszerűen ismert, legalább is azok előtt, akik nem csak érzésből foglalkoznak a képírással.


Ami Daguerre nagyságát illeti - romantikus, szecessziós stílusban komponált emlékművéről remek felvételt őriznek a washingtoni Smithsonian National Art and Portraiture Museum-ban -, azt hiszem, az teszi hitelessé, hogy módszere ma is tökéletesen alkalmazható, nem kezdte ki az idő, éppen csak kényelmesebb, egyszerűbb, "technikásabb" eljárások fejlődtek ki belőle. De akinek jól esik, akár ma is a nyomdokaiba léphet és megismételheti azt az izgalmas utat, amit a fotográfia nem egészen 200 év alatt megtett...