(Fotográfiai feljegyzések – nem csak fotográfusoknak)
Az apropó
A Hargita Megyei Kulturális Központ által 2013 tavaszára meghívott tíz fős fotós csapat 27. tábori küldetését teljesítette Medgyesen és környékén, a toborzó hírlevél betűje és szelleme szerint:
„A tábor a 2011-ben Nagyszeben és környékén szervezett tábor folytatásának tekinthető. A két Szeben megyei település és térsége olyan közösségeket, helyeket és kultúrákat tart életben, amelyeket a sokszínűség és a különböző kultúrák együttélése által kialakult sajátos ötvözetek jellemeznek. A tábor ideje alatt Medgyesről minden nap egy környéki településre látogat el a csapat: Erzsébetváros, Almás (Szászalmás), Mikeszásza, Kiskapus, Somogyom, Berethalom, Hosszúmező, Baromlak, Darlac, Baráthely."
A Medgyes és környéke táborozás (2013. április 5–10.) meghívottjai:
Ádám Gyula (Csíkszereda), Erdély B. Előd (Székelyudvarhely), Kovács László Attila (Sepsiszentgyörgy), Szentes Zágon (Kolozsvár), Szőcs Lehel (Csíkszereda), Urbán Ádám (Budapest), Veres Nándor (Csíkszereda), Molnár Attila (Csíkszereda), Márton Ildikó (Csíkszereda), Arany Ferenc (Nagyszeben).
Ádám Gyula: A medgyesi csapat |
A Nagyszeben és környéke táborozás (2011. április 9–18.) résztvevői:
Ádám Gyula, a tábor művészeti vezetője (Csíkszereda), Arany Ferenc (Nagyszeben), Erdély B. Előd (Székelyudvarhely), Magyari Hunor (Székelyudvarhely), Szentes Zágon (Kolozsvár), Szőcs Lehel (Csíkszereda), Urbán Ádám (Budapest), Veres Nándor (Csíkszereda), Molnár Attila (Csíkszereda) és Márton Ildikó (Csíkszereda).
A táborozás során készült anyagból válogatott fotótárlat eddigi „menetrendje”: 2011: Nagyszeben, Ars Hungarica fesztivál; 2012: Csíkszereda, Megyeháza Galéria; Marosvásárhely, Bernády-ház; Medgyes, Millennium-ház.
Ádám Gyula - Nagyszebeni emlék |
A vízaknai táborozás (2007. április 16–21.) résztvevői:
Ádám Gyula (Csíkszereda), Balázs Ödön (Székelyudvarhely), Bálint Zsigmond (Marosvásárhely), Czire Alpár (Székelykeresztúr), Danis János (Gödöllő), Erdély B. Előd (Székelyudvarhely), Labancz István (Csíkszereda), Szabó Attila (Csíkszereda), Szentes Zágon (Kolozsvár), Vitos Hajnal (Csíkszereda)
Tárlat: Vízakna fényei – 2007: augusztus, Vízakna; november, Bukarest.
A rutinhoz szokott gondolkodás annak idején nem késlekedett megfogalmazni kifogásait: mit keressen a tábor Hargita megyén kívül? Hát nem az a feladata mindenek előtt, hogy a szűkebb székely pátria értékeit rögzítse, örökítse tovább? Mindenki foglalkozzék csak a saját juhaival! Mi keresnivalója van abban a közegben, ahol összekeveredik a szász hagyomány a románnal, a román a magyarral és mindenek fejében a közéjük egyre elszántabban beszüremkedő roma életvitellel és kultúrával?!
A minden gyűrődéshez hozzáedződött kis fotóscsapat fel se vette a kesztyűt: vízaknai kiszállásának kedvező visszhangjaira figyelve, tovább erősítette a kapcsolatait a HÍD elnevezésű Szebeni Magyarok Egyesületével, illetve a Nagyszebeni Magyar Kulturális Irodával; segítségükkel, együttműködési felajánlásukkal élve került sor a Nagyszeben és vidéke táborozásra, illetve a legutóbbi medgyesi és környékbeli kiutazásra, továbbá az ezek eredményeként létrejött számos fotótárlatra is. Akárcsak erre az albumra, amit most éppen a kezükben tartanak...
A hagyomány
Mintegy nyolc évtizeddel korábban, a Szeben közeli Oltszakadátra váratlanul beállított Vámszer Géza néprajzkutató, rajztanár, hogy monografikusan feltérképezze e hagyományőrző szórványtelepülés magyarságának helyzetét, életmódbeli, nyelvi, kulturális stb. sajátosságait, a többségi román, illetve a szász lakossággal való együttélésének kölcsönhatásait. Kutatóútja távolról sem vezette őt ún. terra incognitára, hiszen szebeni születésű lévén (sz. 1896, Nagyszeben–mh. 1976, Kolozsvár) előzőleg jól ismerte a környéket és általában véve a Szászföldet.
"A magyar szórványügy és Szakadát maroknyi magyarságának különös helyzete, homályos múltja, régóta foglalkoztatja lelkemet, képzeletemet. Tíz és egynéhány éves gyermek lehettem, amikor először jártam ott közöttük. Egy napsütéses barátságos vasárnapon vitt ki Nagyszebenből édesapám. Szépnek, jónak láttam ott mindent és mindenkit. Az emberek ünneplő ruhával és mosolygó lélekkel fogadtak, jól esett nekik, hogy létezésükről tudomást vesz néhány magyar. Örömmel hallottam, hogy anyagilag, sőt lelkileg is erősek. De mégis éreztem azt a nagy sorsszerű szomorúságot, amely velejár az ilyen szórványélettel, az elfelejtettséggel, a magárahagyatottsággal." – írta 1939-ben, szakadáti monográfiájának zárszavában a tanár úr. E munkájával (Vámszer Géza: Szakadát. Egy Szeben megyei magyar szórvány. Erdélyi Enciklopédia Kiadás, Kolozsvár 1940) tulajdonképpen lefektette Erdélyben a szórványkutatás tudományos alapjait, s miképpen az egyik jeles, mai néprajzkutatónk, Pozsony Ferenc értékelte 2000-ben: „E leírások mind a mai napig alapvetően meghatározták a falu magyarságának az önmagáról és a vele együtt élő románságról alkotott képét, sztereotípiáit." (Erdélyi Múzeum) E megállapítás olyannyira találó, hogy 1997-ben Pozsony és kolozsvári diáktanítványai mintegy „megismételték” Vámszer vizsgálódásait és minden tekintetben meggyőződhettek elődjük kutatásainak alaposságáról, az adatok helytálló voltáról.
Pedig Vámszer Géza pályafutásának jó része az erdélyi népek keveredésének országútjától – szülőhelytől – távol, részben a székely többségű tömbben (Székelyudvarhelyen, Csíkszeredában) bontakozott ki, ott foglalkozott kivételes szakmai alapossággal a székely népélettel. Bejárja a székely falvakat, rendszeres felméréseket végez, rajzol, fotózik. Egyik alapítója a csíkszeredai múzeumnak, műemlékeket vesz számba, a székely folklór, zene, tánc, viselet felélesztője. Nevéhez fűződik a Csík vármegye településtörténete című, nemrég újra kiadott, igazából ugyancsak nem ma készült monográfiája (Pallas-Akadémia Kiadó, Bibliotheca Transsylvanica sorozata 53. kiadványa). E többségi közegben kifejtett évtizedes, példás munka után fordul ismét a gyermekkorában már megszemlélt szórványhoz, valóra váltván ifjúkori álmát: fölkeresi Oltszakadátot. Munkája végeztével – amelyben jelentős segítséget kap mind a helyi értelmiségiektől, mind nagyszebeni fotográfus barátjától (aki a tanulmány fotóit készíti) – tisztában van azzal, hogy nem mindennapi feladatot hajtott végre: „e könyvecske is tulajdonkép első ilyenszerű munka itt Erdélyben." – szögezi le tárgyilagosan. Ezért aztán, a hagyománytól eltérően, előszót is ír a monográfiához, hogy néhány általános kérdést tisztázhasson, módszertanilag is leszögezzen szórvány-ügyeinkről.
A szórványvizsgálat etikája
Az alig pár oldalas előszó élettapasztalaton alapuló megállapításai akár ma is a szórványkutatás alfáját jelenti. Ezt úgy is értelmezhetjük, hogy aki e tevékenységre adja a fejét, az nem kerülheti meg a Vámszer által felvetett premisszákat:
„Rendesen csak az a nép és az a vallásfelekezet becsüli meg a szórványokban (diaszpórákban) szétmorzsoltan tengődő s félig már elveszettnek tekinthető testvéreit, amely sokáig kisebbségi sorsban élt és a faji öntudatnak és népi szervezkedésnek bizonyos fokára emelkedve, ráér befelé is nézni. A nép és nemzet vezetőinek bizonyos tekintetben még többet kellene törődni e mostoha sorsban tengődő testvérekkel, mint azokkal, akik egy tömegben élnek s nincsenek úgy kitéve az elgyengülésnek és elenyészésnek. Az egy tömegben élők, akiknek saját templomuk, iskolájuk és egyéb kultúrintézményeik vannak, nem is tudják, hogy mily gazdagok és erősek, nem ismerik és nem értik meg a szórványban élők szomorú helyzetét, más felfogását az életről, a nemzetről, a vallásról és a vagyonról. Viszont sokszor előfordul, hogy a szórványban élők szegénységük és elhagyatottságuk ellenére is lelkileg és gazdaságilag egységesebbekké és szervezettebbekké válnak, mert szomjúhozzák az anyanyelvű iskolát, Isten igéjét s érzik, hogy csak összetartással és önfeláldozással tudnak védekezni az őket körülvevő idegen nép eltiprással fenyegető előtőrésével szemben.”
Félreérthetetlenül fogalmazott, egyértelműen kemény szavak ezek. Hellyel-közzel vádak, szemrehányások. A tömbből érkező Vámszer a többségi élet tapasztalatait szembesíti a szórványlét szorító sivárságával, fenyegetettségével, intézménynélküliségével. Ahol mindenkinek melegen ajánlott a maga prókátorának lenni, ha igazát akarja védelmezni. Ahol szinte háziiparszerűen kell előteremteni a kultúrát, a hitéletet, méghozzá legtöbbször a semmiből, vagy ahogy egy másik korai szórvány-kutató, a mezőújlaki Földes Károly tiszteletes (Jajszó a pusztuló szórványokból. Keresztes Nagy Imre Könyvnyomdája, Aiud–Nagyenyed, 1934) fogalmaz: a puszta hitből. Miközben hivatali elődje mulasztásait, felelősségét próbálja megállapítani annak feljegyzései alapján: „1866. december 10-én Lőrinczy Miklós lett Mezőújlak és Septér református papja. 55 évet töltött itt nyomorúságban, küzdelemben, békétlenségben. Emlékiratában írja: A papilak 23 évig csaknem fedél nélkül volt. Csak akkor nem esett a házba, amikor nem volt eső. A falak annyira besüllyedtek, hogy az ajtón mindig lekukkanva járhattam be. A ház földjét évente mélyebbre ástam, hogy bár meghajolva tudjak benne járni. Az ablakai a föld színétől két arasznyira lesüllyedtek. A kutya az ablakon járt be hozzám." -„Holtom után arra kérem utódomat, gondolja meg, mikor idejön, tud-e ásni, kapálni, kaszálni, mint egy paraszt, és ha igen, úgy próbáljon, mert sok nélkülözés mellett holtig kínlódhatik. De mégis, ha tud kocsis lenni, az jobb, mint az ilyen papság." Megdöbbenve olvastam elődöm vergődéseit. Megláttam belőle, hogy miért olvadt el itt a magyarság. Hiányzott a hit. Foglalkozásnak és nem lelki szükségnek érezték a legszentebb munkát, az igehirdetést. El kellett pusztulni annak a nyájnak, amelyiknek, pásztorai rosszul fizetett béreseknek érezték magukat. Elpusztult a gyülekezet, amelyik béresnek tartja a papját.”
Földes Károly félig-meddig belülről, havi alkalmanként kiutazó lelkesítőként látja nagy kiterjedésű, mély nyomorba és elhagyatottságba süllyedő missziós körzetét. Ha sikerül is emberfeletti összefogás és példamutatás árán kis gyülekezetével új Isten házát felépíteni, tudja, sejti: ez csoda. Ebből nem lehet örök érvényű törvényt leszűrni. A szórvány mérnökien összehangolt gondozást kíván. Állandó odafigyelést, együttérzést. Empátiát. Mégpedig ott, ahol a szórvány él. Mit sem gondolva a pillanatnyi, elkönyvelhető haszonnal. Hiszen dehogy akar ő onnan elmenni. Azok se szívesen keltek útra, akik a megélhetésért, egy jobb remény érdekében éreztek annyi erőt magukban ahhoz, hogy elszakított gyökereiket idegen talajban úgy–ahogy megnövesszék.
A szórvány – történelmi időfolyam mentén képződött állapot. Vámszer Géza szerint Szakadáton ez így alakulhatott: „A háború előtt Erdélyben a szászok, akik évszázadok óta fejlett kisebbségi szervezetben éltek, gondoskodtak leginkább szétszórtan élő fajtestvéreikről s erre külön diaszpóra-szervezetük is volt. A románság vezetői gazdasági és pénzügyi politikával támogatták a földhöz jutásban egyszerű népüket, amely igy ösztönös szívóssággal ragaszkodott vallásához és nyelvéhez s védekezni tudott a beolvadás ellen. A magyar vezető réteg nem sokat törődött az évről-évre elveszített magyar szórvány-testvérekkel. Bizakodóan, sőt elbizakodottan tekintett a jövő felé jogi helyzetének előnyeire támaszkodva, noha érezte és tudta, hogy számbelileg aránytalanul megfogyatkozott. Politizált és román vidékeken levő ősi birtokait olcsó pénzért az ottani lakosságnak eladogatta s csak arra törekedett, hogy bejuthasson az állami hivatalokba. Pedig akkoriban is akadtak papok, írók, akik fájdalmas hangú cikkekben, röpiratokban, sőt regényekben és színdarabokban is felhívták a hivatalos magyar körök és társadalom figyelmét egyes falvak elnémult magyar harangjaira. Nem használt, nem volt érdekes téma, mindenki a nagyvárosba, sőt Nyugat-Európába igyekezett. Jobban ismerték magyarjaink ebben az időben Európa térképét, gazdasági és kulturális viszonyait, mint saját országrészüknek, megyéjüknek, községüknek fájó sebeit.”
Az utókor szerencsére nem felejt
A szórvány-lét erdélyi térképe egyre nagyobb területen terjeszkedett el a Szakadát megszületése óta. Amit Vámszer Nagyszeben környékén vizsgált, s amelynek megfelelői minden bizonnyal egy tágabb körben is fellelhetők voltak, az mára legszűkebben mérve is legalább félmillió lelket érint, viszont a szórványba csúszás veszélye már lassan 1 millió lelket is fenyeget. Ijesztő, meggondolkoztató számok ezek – az embernek nem is jön, hogy elhiggye... E mellett a még megmaradt tömb már csak erősen porladó szikladarabnak tűnik...
Viszont az is igaz, hogy ezzel párhuzamosan a jelenséggel való törődés, az elszórványosodás vizsgálata is gyakrabban és erőteljesebben hallatott magáról. Megszületett az intézményesített szórványkutatás (mind az anyaországban, mind a leszakadt határon túli területeken) és -mentés, különbnél különb elméletek kaptak lábra. Időről időre a szokottnál is jobban feltámad a buzgóság, különféle, egymással vetekedő szórványmentő programok születnek, s várnak anyagi támogatásra, mint a kolozsvári Diaszpóra Alapítvány, a temesvári Szórvány Alapítvány vagy amilyen például a székely megyék által alapított Szórvány Portál is, amely arra hivatott, hogy Hargita és Kovászna megyék magyar közéleti szereplőinek a bánsági, besztercei, dél-erdélyi és mezőségi szórványmagyarság élénkítésére szánt rendezvényekben való elkötelezettségét, megnyilvánulásait kommunikálja.
Minden bizonnyal, a Hargita Megyei Kulturális Központ szorgalmazta fotográfusi kirajzás Csíkszeredából Nagyszeben, illetve Medgyes és vidékére egyike azoknak az egybe illeszkedő, konvergens eseményeknek, melyek gesztusértékükön túl a megértés és az együttérzés, az átérzett felelősség magvait hordozzák.
Megújuló valóságszemlélet
A zömmel székelyföldi kötődésű, rendszerint a székelyföldi valóságra fókuszáló fotóscsapat már jócskán túljutott azon a fölfedezésen, hogy többségi élményeit csak akkor tudja igazán valós fényeikben felmutatni, akkor képes a felvállalt tényleges hagyománymentésre, ha megmerítkezik a szórvány-viszonyokban is. A Csíkszeredában ma is számon tartott Vámszer Géza elhintette mag tehát megtalálta a maga talaját.
Ádám Gyula, a fotótáborok „mindenes” (pontosabban: szakmai és módszertani) irányítója és a tábori szellem megteremtője még ifjúkori csángóföldi kiutazásairól – ahová bevallása szerint még lopakodva, titokban járt fényképezni a múlt század nyolcvanas éveiben – hordja magában azt a felejthetetlen élményt, hogy a rejtegetett, bújtatott identitás-őrzést művészileg tetten érni legalább olyan meghatározó élményt jelent a fotográfusnak, mint saját közvetlen környezetében fölfedezni a kitárulkozó, nyilvánvaló csodákat.
Más színek, más kontúrok, más viselet, másfajta idő, másfajta állandóság paraméterei fogadják a szórványban a képírót. Aki olyan köztes világba csöppen, ahol az identitások összeérnek, egymásba játszanak – annak dacára, hogy sok mindenben próbálnak kontúrokat teremteni maguk körül. Valaha összefüggő etnikai-vallási hagyományok megmaradt, helyenként kicsorbult cserepei villannak föl egymás szomszédságában, véletlenszerűen ható elrendezésben, amelynek a mélyén jóval több a törvényszerűség, mint gondolnánk.
Megszívlelendő alapállásként a medgyesi születésű Otto Folberth költő-iskolaigazgató 1929-ben az Erdélyi Helikonnak dedikált tanulmányát érdemes szívünkbe-eszünkbe vésnünk (A három áttörés. Az erdélyi táj víziója. In: Telepes népség. Erdélyi szász olvasókönyv. Pallas-Akadémia Könyvkiadó, Csíkszereda, 2006), hiszen a Szászföld egyesíti ma s tudatosíthatja mindazt a társadalmi-etnikai valóságot, amely a tömbök vidékéről nem mindig látszik.
Folberth szerint ugyanis minden erdélyi nemzet – egyként ide sorolja a magyart, a románt és a szászt – ún. „gyarmatos nemzet”, anyatörzseik Erdélyen kívül élnek. „Bizonyos időkben, bizonyos okok folytán, melyeknek egyedül Isten a tudója, ide települtek. Szépnek és drágának találták ezt az országot, méltónak szerelmükre és verejtékes munkájukra. Sohasem fognak ettől a földtől elszakadni. Tekintetük mégis , mint minden igazi gyarmatos tekintete, hazafelé irányul.” A szászok nyugatra, a Duna és a Rajna forrásvidékei felé tekingetnek, a magyarok a Királyhágón és Nagyváradon át a Duna–Tisza közé, míg az erdélyi románok „lélekben az Olt folyását követték, át a Vöröstoronyi-szoroson. Ennek az útnak vasúti kiegészítője évtizedek óta a predeáli vonal. Mind a két út egyenesen vezet a nemzeti központba” – így a tanulmány, mely megállapítja: az erdélyi románság is végzetesen csalatkozott reményeiben. Az érvényes tanulság nyersen csattanó és mint mindig, pofonegyszerű: „Addig, amíg ez a három végzetes út... jelképezi a három erdélyi nép tipikus magatartását, addig új hajnal nem virrad erre a földre. Ezek a kifelé igyekvő folyók túl sokat ragadnak magukkal az erdélyi népek életerejéből, több odaadást, több önfeláldozást valami iránt, ami mégis rajtuk kívül álló. S nem marad itthon elég elszántság, hogy végre egyszer egészen komolyan valljuk ezt a földet igazi hazánknak.” A szász szerző úgy látja, még nem jött el az ideje annak, hogy annyira megmámorosodjunk e föld szellemétől, „hogy képét kitéphetetlenül hordozzuk a szívünkben. Ez az országarc nem bontakozott ki még elég élesen számunkra... Nem lett még eddigelé belőle az igazi erdélyi vízió... A három végzetes út közül egyik sincs arra hivatva, még kevésbé jogosítva, hogy egyedül önmaga határozza meg az erdélyi gondolatot és az erdélyi életet.” Folberth az eddigi uralmi próbálkozások következményeként csak a torzsalkodást látja. Az eddigi „dalnak” ideje megírni azt a befejező strófáját, amely „össze kell hogy foglalja egyetlen zengő akkordba az előző strófák ellentmondó hangjait. Az erdélyi szintézis, a hármas erdélyi összhang lesz így történelmünk végső értelme és végzetünk katarzisa.”
Az 1929-ben elhangzott – és azóta számtalan formában és alkalommal megismételt, felújított, kiegészített stb. – felhívás megtestesülése még várat magára, azon egyszerű oknál fogva, hogy Erdélyből s mindenek előtt a Szászföldről gyakorlatilag kivonult a német etnikum, átadva a helyét a jobbára önkényesen terjeszkedő új telepeseknek, az alkalmi betelepedőknek. Az együttélés, a keveredés új íratlan törvényei léptek életbe, amelyek ha nem is egyik pillanatról a másikra, de látható nyomot hagynak a települések arculatán, az életmód alakulásán, a lakosság viselkedési mintáin.
A költészet, amely szavak hordozta hangulati képekből építkezik, belső reakcióival hamarabb rámozdul. A vidékről származó huszadik századi költők már a múlt század derekán hangot adtak e sorskeverő táj különös életérzéseinek (lásd a szöveghez alatti magyar, román és német versválogatást Kis szászföldi antológia címmel).
Mindezt fotográfiailag tetten érni izgalmas, úttörő feladat.
Az új kihívásokkal járó helyzet képes maximálisan mozgósítani a vérbeli fotográfust. Művészetbe oltott mestersége amúgy is jól működő empátiát követel meg tőle minden olyan helyzetben, amikor átlépi a személyi intimitás természetes határait. E határok vidékenként és helyzetenként máshol és másképpen húzódnak meg, s amennyiben a fotós nem konszenzussal, nem meghitt egyetértéssel rögzíti a találkozás egymásra találássá váló pillanatát, hanem gyors agresszióval, futó loppal próbálkozik, úgy képtelen valódi, érvényes fotót készíteni – legjobb esetben is csak lélektelen, kifejezéstelen emlékképpel marad.
A szórványban – a megrendülésig sajátos módon – az egymásra hangolódás kölcsönössé válhat, és ebből nem csupán művészi reveláció, de társadalmi aktus is származik. A fotósnak nyújtott élményt megsokszorozza az az oldott meghittség, amivel a szórványban élő, többnyire magára utalt ember fogadja az ő sorsára, életkörülményeire, sajátos helyzetére nyitott, vele együttérezni látszó fotográfust, akivel el lehet diskurálni mind a világ folyásáról, mind a szűkebb otthon emlékezetéről, sajátos viszonyairól. A szórványban, a közösségi képi élmény mellett megnövekszik a személyes helyzetek, sorsok, profilok, környezet makrózásának a fontossága, hatványozottabban érvényesül a pars pro toto (részekben a teljesség) elve s még inkább a gyakorlata. A fotográfus pedig, ha profi és ad valamit a szakma erkölcsére, úgy érzi, hogy e kölcsönös egymásra találásban időben visszatérő, folyamatos kötelezettséget is vállalt azért a szakadozott, szüntelen befolyásolásnak és változásnak kitett valóságért, amit a szórványban tapasztalt. A "tettes visszatér a tett színhelyére" szindróma ezúttal talán még a szokottnál is jobban működik – bizonyítja ezt a HMKK-fotótáborok rendszeres, már-már intézményessé váló szórvány-missziója Moldvában és Szeben környékén, de értelemszerűen ide vágnak a Szászföld határán fekvő Homoród-mentén megismételt portyák is.
Egyáltalán nem véletlen, hogy Vízakna, Nagyszeben és Medgyes mellett a fotótáborok „földrajza” az utóbbi években nagyobb köröket ír le a tömb körül: Homoródalmáson és környékén egy őszi, majd egy tavaszi tábor, Backamadarason ugyancsak két látogatás esett meg, minek során a fotográfusok egyre jobban magukévá teszik a felismerést: erős tömb nélkül nem életképes a szórvány sem, a szórvány felszívódásával viszont a tömb rohamosan porlásnak indul – éppen, mint ama szikla...
(A fotótáborok munkaüteme olyan közel hozta a fotósokat a vendéglátók életközegéhez, hogy a szebeniek már 2011-ben további új meghívásokat helyeztek kilátásba. S úgy is lett: még annak az évnek a húsvétján Ádám Gyula és néhány társa visszatértek a Nagyszeben közeli Szakadátra, hogy lefotózzák a szórványközség sajátos húsvéti szokásainak jelenkori maradványait, köztük a híres-hírhedt kakasütést. A húsvéti szakadáti látogatásokra azóta hagyományosan sort kerítenek a csíki fotográfusok.)
Fogadókészség
A szórvány iránti érdeklődés, a megérteni és segíteni vágyás a mérlegnek csupán az egyik, bár rendkívül fontos serpenyője. A székelyföldi fotósok Szeben és környékére hangolását döntő mértékben meghatározta az a Nagyszebeni Magyar Kulturális Iroda, amelynek létesítését a HÍD – Szebeni Magyarok Egyesület szorgalmazta s tette lehetővé 2006. március 11-én. Alig telt bele egy év, s az irodának – jó helyzetfelismeréssel – sikerült maga mellé állítania a hargitai fotótábor teljes intézményét. Az együttműködés azóta is folyamatos és példamutató közöttük, s az évek folyamán olyan gazdag bizonyító anyag gyűlt össze a fotográfusok munkája révén, annyi közvetlen emberi kapcsolat szövődött a konkrét helyszíneken a szórványlét egyszemélyi vagy kiscsoportos szereplőivel, hogy mindkét részről elérkezettnek látták az időt egy reprezentatív album megjelentetésére.
A nagyszebeni kulturális iroda – mindenese, Serfőző Levente az idén kapott magas anyaországi kitüntetést áldozatos kitartásáért – munkamódszerére jellemző, hogy szorosan együttműködik a magyar szórvány életében kulcsszerepet játszó helyi értelmiségiekkel, animátorokkal, szervezőkkel, véleményformálókkal. De ugyanilyen széles együttműködési hálózatban foglalkoztatja és látja vendégül az erdélyi magyar művelődés különböző professzionális intézményeit; ennek sarkalatos pontjaként, minden évben megszervezi az Ars Hungarica elnevezésű szebeni magyar kulturális fesztivált, illetve a nyári eseményként elképzelt Hungarikum Hétvégéket. Mindezekről és az ezekhez kapcsolódó rendezvényekről jól szerkesztett, rendszeresen frissített, kitekintő kétnyelvű honlap tájékoztat, betöltve ugyanakkor szervező-mozgósító funkcióit is.
Nem véletlen, hogy a soron lévő medgyesi táborozás ötletgazdája éppen a térség egyik vallási vezetője. Babota Tibor szentszéki tanácsos, a medgyesi Szeplőtlen Fogantatás Római Katolikus Plébánia képviselője győzte meg a fotográfusokat arról, hogy a szebeni térség magyarságáról alkotott kép nem lenne teljes a medgyesi részek mellőzésével. A Szakadát megállapításaitól kezdve egészen máig a szórványkérdés szakirodalmában vezető helyet foglal el az asszimilációs folyamatok lelassításában a vallásnak és az iskolának. Ezek azok az intézmények, melyek ha leépülnek, egyúttal a szórvány felmorzsolódása is beindul s átrajzolódnak terjedésének földrajzi határai. A medgyesi táborozás tanulságai pedig azt sugallják a közösségek sorsát intéző-alakító-képviselő tényezők felé, hogy ameddig a vallás és az oktatás mint az identitás két legfontosabb pillére – maradéktalanul betölti a hivatását, ott a kicsi is tűnhet nagynak s a kevés is elégségesnek.
Képek és alkotóik
E sorok írójának szinte a kezdetektől alkalma volt végigkísérni a HMKK fotótáborai láncolatának alakulását, a koncepció letisztulását, az egyre növekvő nyitottság meghonosodását. Alapvető működési elvként elfogadták: amellett, hogy a közösségi alkotószellem fokozza a művész egyéni felelősségét az alkotásban, fontos, hogy alkalmakként össze is fogja őket egy-egy nagyobb horderejű, közös cél érdekében.
Az a tény, hogy a szászföldi kimozdulásokra nagyrészt ugyanazt az alkotógárdát sikerült megnyerni, jelezte, hogy az illető fotográfusoknak egyénenként is lezáratlan számláik vannak a térség életével kapcsolatosan, másként fogalmazva: érzik a rájuk testált felelősség súlyát. Hogy ez mennyiben transzponálódik képekké, egyéni teljesítményekké – tulajdonképpen erről vallanak e képeskönyv lapjai, fotográfiái.
Ízelítőül, egy-egy jellegzetes alkotás bemutatásával akár e bevezetőben is felhívnám a figyelmet a fotográfusok személyi profiljához igazodó művészi sajátosságokra.
Ádám Gyula (Csíkszereda): A darlaci harangozó
A képen egy érett korba jutott, még fiatal embert látunk, életerőben, két lábbal a földön, amint megpihenteti izmos karjait a harangköteleken, akár a harangozás előtti feszült, vagy az azutáni, a bongást fokozatosan lecsöndesítő, nem kevésbé feszült pillanatban. Hogy megtörtént-e a harangozás vagy sem, az viszont nem kétséges. A harangozó arcára kiül – derengő önmagába nézés formájában – az egész élete. Hogy kinek-kinek mit mond ez a tűnődő, fanyar mosoly és az egész égbeszállást visszatartó rendkívüli erő, az maradjon a mi titkunk: a messze hangzó harangszó innen, legalulról indul útjára, a kötelek végéről.
Arany Ferenc (Nagyszeben): Báránysors
Arany Ferencet jótékonyan megmozgatta a medgyesi fotótábor: friss munkái megsokasodtak, internetes blogja megelevenedett. Képe kevésbé a téma eredetiségével, mint inkább hangulatiságának hitelességével tűnik ki. A juhok és a juhász témája amúgy idénynek s helynek éppen megfelelő volt: két húsvét között, Dél-Erdélyben különösen megnő a juhtenyésztői sürgés-forgás, ténylegesen is ekkor váltják egymást az évszakok, nyájakban a nemzedékek. Ember és állat sorsa a képen látható szoros, meghitt egymásra utaltság... Az elkerülhetetlen Ítélet egyelőre elodázva.
Erdély B. Előd (Székelyudvarhely): Porta
Megindítóan komor, ám komorságában sem lehangoló életkép a székelyudvarhelyi Erdély B. Elődé. Mintha benne testesül meg a fotográfusnak az a meghatározó erejű képessége, hogy a szabad természetet is – szakmai tudása, tapasztalata révén – képes jól működő stúdióvá alakítani, amelyben nem kell díszletről, különleges fényviszonyokról gondoskodnia; egy vérbeli képíró minden esetben tudással pótolja azt, ami éppen nincsen kéznél. A kép tárgya kemény, elgondolkodtató: a magányos, a világ fő sodrától távol eső sorsok megélői állnak portájuk nyomvonala előtt és mögött. Ezt a van is, nincs is életet, a maga látható kontrasztjaival, természetesen képviselik a fotós alanyai. Nincs se ünnepélyesség, se megilletődöttség. Sors van és kép van – a többi bennünk zajlik tovább.
Kovács László Attila (Sepsiszentgyörgy): Vakablak
A sepsiszentgyörgyi fotóművész egyik legtalányosabb képe ez, s a maga zárt világában egy klasszikusan hagyományos építészeti elemet helyez a látvány középpontjába: egy festői vakablakot. A vakablak beugrójából pedig egy szemnek kedves, mai alak néz vissza ránk – megriadt fiatalságával, kényszeredett mosolyával. Ez a pillanat olyan csendéletet eredményez, amelyen nem holt tárgyakat helyez el a művész, hanem emberrel tölti ki a teret. A vedlő fal mint háttér képes megidézni a történelmet, behatárolni a földrajzi teret: ahol ilyen ívelt vakablakokat találni, ott a középkori építészetnek egyéb nyomai is vannak. Múlt és jelen sugárzó, ikonszerű összedolgozása – ez a csendélet tárgya. Medgyes szelleme.
Márton Ildikó (Csíkszereda): Somogyomi rom
Medgyes és környéke tulajdonképpen többszörösen szórványvidék. Kiveszőben bizonyos vallások hívei, ugyanakkor nyelvileg is fogyatkozik, kopik a sokszínűség. Elhagyatott, szinte már felhagyott templomot fotóz Márton Ildikó Somogyomban – az evangélikusokét. De látlelete csak egy merítés a nagy sodorból, ami azon a tájon végigseper. A meztelen falaira lecsupaszított templomocskában már csak az oltár van a helyén s kér tiszteletet, hirdetve, hogy az éggel való kommunikáció még nem ért véget. A kép hangulata szinte magától idézi föl a hely nagy szülöttje, Derzsi Sándor Somogyomot idéző, nosztalgikus versét, amelyben a távolból hazagondol a kiüresedő szülőhely fanyar csókjára...
Molnár Attila (Csíkszereda): Szórványban
A szórványnál kényes dolog eldönteni, hogy mikor éri el a kritikus mennyiséget, ami alatt már veszélyeztetettségről lehet beszélni. Van, aki a jelenlétre összpontosít, más meg éppen hogy a hiányt veszi számba. Molnár Attila a látleletet fotózza: a még élettel teli, de már erősen foghíjas templomi széksorokat. De milyen ez az élet! Nézzünk végig az áhítatba merült arcokon. A megilletődött szorongás, a zárkózott némaság ha nem is mindig látványosan, rendre kiül rájuk. Szemünk láttára dolgozik itt az Idő. Még akkor is, ha a látlelet a kimetszett pillanatról tudósít. Titanic-sors ez is, de az igazi jéghegy még valahol a háttérben várakozik.
Szentes Zágon (Kolozsvár): Megálló
A jellegzetesen vasúti-ipari forma- és színvilág ambivalens komorsága egyaránt lehangoló és kemény, karcos látvány. Olyan bizonyosság, amivel nehéz nem csupán ellenkezni, de egyáltalán vitába szállni. Ez a táj egyszerre halott, végzetes ítélet alatti, de az éppen megtorpant, ki tudja, mikor tovább induló szerelvény révén mozgástól, roppant dinamikától feszül. A cselekvés bizonyosságáról a szerelvény végét jelző, élénkpiros korong vall, illetve a távolban még állni látszó erőmű betontartálya. A közöttük lévő tér belátható ugyan, de távlatában kilátástalan. A zúzalékkövek közé ágyazott sínek valamerre mégis csak elvezetnek.
Szőcs Lehel (Csíkszereda): A családfő
Bolyáról, egy ötgyerekes családfő rafinált portréjával jelzi a fiatal fotós az egyszerű nagy család jelenlétének hangulatát: a háttérben madzagra terített, száradni aggatott ruhák lengedező halmaza a megsokszorozott élet gondjaira figyelmeztet, a megbillenni látszó családi otthon és a családfő domináns alakja között. A családfő nekiinduló lendületével, borotválatlanul is elégedett mosolyával mintha nem a holnapot látná a mában. Visszanéz, s amit maga mögött lát, az jobban érdekli, mint a bizonytalan, amely felé lépeget. A kép mozgásképlete sugallja számomra ezt a fajta, filozofikumot súroló okoskodást.
Urbán Ádám (Budapest): A helyzet
A Budapesten élő fiatal fotóművészt láthatóan mélyen megrendíthették a Medgyesen és környékén tett kiruccanásaikon a kiskapusi felhagyott üzem telephelyén látottak. A kegyetlen végpusztulást külsőségekben – letörölhetetlen gyászfeketében – láttató szennyezett emberi/ipari környezet túlélőit, az általános reménytelenségben is reménykedve guberálókat végzőket ábrázolva nem a táj látványelemeire teszi a hangsúlyt. Képének központi alanya a meddőbe süllyedve, a turkáló ásatástól szennyezett tenyereit mutatja ("nincs egyebem, csak ez a két kezem..."), s hatásában ugyanazt mondja, mint amit évtizedek óta a környezetvédők hallatnak Kiskapussal kapcsolatban. Koromüzeméről Al Gore Mérlegen a föld c. könyvében így ír: "A fákat és a füvet annyira belepte a korom, mintha tintába lennének mártva. A helyi orvos arról számolt be, hogy még a lovak is csak két óráig maradhatnak a városban, azután el kell őket vinni, különben elpusztulnak." Sorai 1992-ben láttak napvilágot. Nézzük a mai látleletet: húsz év múltán mi változott?
Veres Nándor (Csíkszereda): Kiskapus
Falak közé szorított, már-már ránk dőlő világ szűk életfolyosóján téblábol néhány alak. Annyira aprók és jelentéktelenek, hogy akár hangyának is nézhetjük őket. A gettóból csupán két párhuzamos betonépület ágaskodik a magasba: az egyik fakókék, a másik undorító-szürke. Nem is emberi telephely ez, mondanám magamban, ha nem láttam volna s látnék ma is hasonló, lepusztult „menedékhelyeket", alig elkezdett, félbehagyott épülettorzókat, ipari roncsokat, műhelymaradványokat, nehéz bűztől fulladozó, ablaktalan istállókat... Lehet így élni? A fotós üzenete az: lehet. Így is élünk. És még megvagyunk. De vajon érdemes-e? Erre a választ a képen látható "hangyák" adják majd meg. És még inkább a láthatatlanok.
Szórványviták értelme: szigetek és tengerek
A biztonságos hajózáshoz elengedhetetlenek a jó és pontos térképek. Ugyanígy nem nélkülözhetjük a társadalmi eligazodásban a szórvány kérdésében való tisztánlátást.
Vámszer Géza nem mulasztja el felhívni a figyelmet, hogy a problémákról politika mentesen, tárgyilagosan, csupán tudományos szempontok alapján tárgyalni a szórványok múltját és jelenét. Hiszen a szórványlét nem csupán egyik vagy másik nép kiváltsága – egyazon országon belül az államalkotó többségi nép is kerülhet olyan sajátos helyzetbe, amelyben nemzeti karaktere elsorvad, öntudata megfakul, asszimilálódik szűkebb környezetéhez. "Érdekes lenne például kikutatni – szögezi le könyve előszavának végén Vámszer –, hogy a Székelyföldön miért magyarosodtak el rövid száz év alatt azok a román pásztorcsaládok, amelyek mintegy kétszáz évvel ezelőtt húzódtak és telepedtek le ottan? Vagy miként tudták máshol a szegény román jobbágytömegek felszívni a jobb sorsban élő magyar és szász elemeket? Vagy a szász városokban miért találunk aránylag sok magyar nevű szász polgárt és értelmiségit ? Viszont a magyar városokban miért annyi német hangzású magyar családnevet? Ha ezeket a kérdéseket tárgyilagosan kikutattuk és megválaszoltuk, akkor román és szász testvéreinkkel inkább mosolyogva, mint gyűlölködve fogjuk majd egyszer megállapítani, hogy itt Erdélyben oly nagymérvű volt hajdanában a három nép természetes, azaz erőszak nélküli összekeveredése, hogy ez a vérségi rokonság és az ezeréves együttélés már őszintébb testvérekké tehetett volna bennünket."
E természetes, ám némileg naiv elmefuttatást ma már felváltotta a sokirányú, minden politikai-társadalmi-gazdasági-kulturális összetevőre kiterjedő körültekintés. Korszakváltó dokumentumnak tekinti a szórványvizsgálat Vetési László lelkipásztor vallástanárnak, szórványkutatónak azt a sokat idézett és érdemes vitaalapnak bizonyult tanulmányát, mely a Magyar Kisebbség c. folyóirat e kérdésnek szentelt tematikus számában (2000) vitaindítóként jelent meg. A körülötte lezajlott viták, a pontosítások, kiegészítések és vitatott passzusok az azóta eltelt több mint egy évtizedben nem csak a kutatás dimenzióit tágította, de felszínre hozott – az etikai felelősség kérdése mellett – egy sor politikai és jogi problémát is, amelyek megoldása nélkül a szórványok kérdése megreked a jóindulatú szándékok és a morális erőfeszítések szintjén. Nem árt egy gondolatot kiemelten idehelyezni a Vetési- tanulmány zárókövetkeztetései közül:
„Nagy baj, hogy nálunk a szórványnak nevezett nyelvi peremhelyzet leginkább mitikus kategória... A peremközösségek megmentésében kiemelkedő szerepe van a közösségeket összegyűjtő, a látványos, rendezvényközpontú munkának, szobroknak, avatásoknak, a szó legjobb értelmében vett fesztivizmusnak. Az ünnepnapok, a találkozások és együttlétek erőt, értéket és tartalmat adnak a hétköznapok túléléseihez. De az építő-munka mellett és nem helyett. De tudomásul kell vennünk azt is, hogy tervszerűen számba kell venni a mindennapok tennivalóit az oktatásban, művelődésben, egyházi szolgálatban, értékmentésben. A szórványmunka naponta végzett önfeláldozás, és mentésüket is csak a napi érettük fáradozók önfeladó munkája hitelesíti."
Ilyen értelemben nyilvánvaló, hogy a fotótáborok társadalmi figyelmének kiterjesztése a szórványra, közösségi élménnyé transzponálása csak egy lehet a sok, hasonló irányba mutató cselekvési lehetőségekből. A székelyföldi fotográfusok nem is ámítják magukat azzal, hogy kiszállásaikkal, törődésükkel megoldják a szórvány-kérdés gordiuszi csomóját. Azt az univerzális, konstruktív elvet követik tetteikben, hogy ha az ember valamit megtehet, azt ne halogassa megtenni és ne hárítsa másra. Ez a mindenkori hajózás Szküllái és Kharübdiszei közötti eligazodásának az egyetlen érvényes filozófiája.
Cseke Gábor
Kis szászföldi antológia
Derzsi Sándor* erdélyi verseiből
KÉKELŐ
Kékelő parton
Küküllőmentén
Szedret kerestem
Palát találtam
A pala súgta
A szeder édes
S éhét az éhes
Szoborrá gyúrta
Gyúrja is egyre
Festem is egyre
Festem is szebbre
Mondom is színed
Kékellő messze
Küküllőmente
Dobogom szíved
SZÜLŐFÖLD
Úton talált az élet, költözőben
Úgy költözködtünk a Küküllővölgyben
Ahogy a nyomor diktált a szekérnek
Előtte lovak és mögötte évek
S a falvak: állomások és megállók
Míg Medgyesen utunk soká megállott
De addig is meg-megpihent a lelkem
Az alkonyat színét úgy megszerettem
Az ég alján, a hegylejtőn s a völgyben
Ahol a kisvilággal kergetőztem
Mit a verőfény emlékül hagyott rám
Hogy sötétségben is maradjon hozzám
Oly hű, mint a valóság a meséhez
Mikor a szív meséli, hogy mit érez
MEDGYESI EMLÉK
Hímes kazettán egy szó: Mediasch
Iparkodott a szeretet s a juss
Mert így is ritka kincs, hisz nem szokás
Még németül sem írni ezt a bús
Nevet le, mely azóta szomorú
Hogy magyarul még ritkán sem találod
Új kazettámon azért ül ború
Holott, ki adta, szíve úgy világlott
De a kazetta önmagába zárta
A fényt, mely immár emlék, rejtelem
Nem is teszek bele a kazettába
Semmit, hogy maradjon mindig velem
E világosság, mely csak rejtve él
Mint mennyből küldött szerelmes levél
SOMOGYOMI SOM
A kert legalján
A patak partján
Áll még a somfa
Ízlett a somja
Jó negyven éve
S pirosra érve
Találtam újra
Negyven év múlva
Hát most is ízlett
Hanem az ízét
Ne kérdezd, milyen
Nem mondhatom meg
Csak azt, hogy som lett
Ajkam és szívem
* Derzsi Sándor (1919-1978) – erdélyi születésű (Somogyom) költő. Gyermekkorában családjával végigvándorol egész Dél-Erdélyen. Alapító tagja a háború után Kolozsvárott alakuló Romániai Magyar Írók Szövetségének, majd 1945-ben Magyarországon telepedik le. '56-os tevékenységéért, ellenzéki magatartásáért börtönbüntetésre ítélik.
Lucian Blaga* verseiből
RÉGI VÁROS
Éj van. Órát űz az óra,
nem kell hozzá intelem.
Ne szólj - sóhajt a mutató,
s megáll a végső jelen.
Álomlények surrannak be:
gondok, vöröslő kutyák.
Nyúlánk eső jár az utcán,
vékony lábán gólyaláb.
Falak közt az örök szél jár,
téglába és vasba kap.
Föltűnnek hajdani társak,
s újra szertefoszlanak.
Sötét torony számlálgatja
legyőzötten éveit.
Ne szólj – a kőszent
az éjben kioltotta fényeit.
ANNO DOMINI
Az éj a várnak vámot sem fizetve,
megint bejön, s havaz időtlenül.
Sok ősi szellem-árny a rengetegből
a templom ereszén vacogva ül.
Az óra kong, a denevér riadva
szabadba tör, cikáz álmatlanul.
Vállunkat s házainkat hó borítja,
bukott angyalok hamva, s egyre hull.
DAL A 2000. ÉVRE
A sas, mely fönn kereng,
suhog, akkorra már rég lebukott.
Szeben körül, Szeben körül
a völgyek tölgye él csak egyedül.
Lesz-e halandó, aki szólni fog
az idegennek, hogy emlék vagyok?
Alig hiszem, hogy szóba hozna,
mert így indulna az a monda:
Itt járt, itt fordult meg naponként.
Kortársa volt az Isten és a lepkék.
A HAZÁTLAN IDŐ
A hazátlan idő: víz nélküli folyam,
száraz a szemhéj, mint a meder, olyan.
A hazátlan idő: legyőzetett szivek,
meddő korok, holt lelkiismeret.
A hazátlan idő: sötét, baljós mese,
hegygerincek zúgó, fekete fenyvese.
A hazátlan idő: anyaföld, szántatlan,
kihalt szárnyalások, lelkek darabokban.
A hazátlan idő: ellobbanó fáklya,
sors harangja és az ég rideg magánya.
A hazátlan idő: keserű szerelem.
Méhraj – mennyekre, viaszra éhesen.
Lengyel Ferenc fordításai
* Lucian Blaga (1895-1961) – jeles 20. századi román költő, a dél-erdélyi Lámkerék szülötte. Szászsebesen, Brassóban tanul. 1910-ben, 15 éves korában debütál. Szebenben, majd Bécsben filozófiát végez. Filozófiai iskolát teremt Romániában. Költészete, drámai munkássága ismert a magyar olvasók előtt.
Ottó Folberth*
ÉBREDÉS
A hajnal-álmot őrzi még szemem.
Ajkam szelíd melegség simogatja
Megébredek: az ablakperemen
Beomlik már az első fény patakja.
A napsugárba nézek és hagyom, –
Míg káprázó szemem pislogva védem –
Hogy végigvándoroljon ágyamon –
Minden harmatcsepp így lesz most a réten.
Áprily Lajos fordítása
*Ottó Folberth (1896-1991) szász költő, tanár. Tanulmányait számos európai nagyvárosban, köztük Budapesten végezte. Hosszú évtizedeken át tanár, iskolaigazgató szülővárosában, Medgyesen. Katonatisztként harcol a háborúban, majd Salzburban telepedik meg.
Wolf von Aichelburg*
FALUSI TORONY ERDÉLYBEN
Kiváslalt lépcsők fölött
hideg por lepte, pókoktól
ragacsos gerendázat nyikorog,
bagolyszag, galambganéj
és fészek mellett és ijesztően
sok darázs, kuvik és denevér...
Miért remegsz belé, ha a közelben harang kondul,
keményen mint az ütés, nyilallón akár a fájdalom?
Az eresztékközökben hosszasan alusznak a pókok,
a férgek némán pusztulnak el a járataikban,
a rőzsenyalábon meddő a galambtojás.
Aki ezt a házat lakta, elment.
Besúgók és hajléktalanok, senkik
tanyája lett. Szél szállása.
Időfogház. Sötétben sóhajtó
súlyok reccsenése, aztán
az ütés,
jogot magának így jussol a halál.
Kányádi Sándor fordítása
*Wolf von Aichelburg (1912-1994) erdélyi szász költő, műkritikus. Hosszú évtizedekig élt és dolgozott Nagyszebenben. Az ötvenes években politikai okokból kétszer is bebörtönzik, 1977-ben áttelepül Németországba.
Városképek két pilléren
Városképek – 1690-ből*
NAGYSZEBEN. Erdélyország fővárosa, a legelőkelőbb, legnagyobb és a legszebb a hét német város közül. A többi városhoz hasonlóan egy fennsíkra építtetett, hegyektől és erdőktől övezve, erős falakkal, bástyákkal, vizes-árkokkal és tornyokkal megerősítve, ágyúkkal és lőszerrel jól ellátott fegyvertárral (több mint 1000 gyalogos lövésszel); sok pocsolyával, tóval és mocsárral övezve, belülről szép házakkal és kutakkal, csacsogó patakokkal díszítve. A levegő ellenben egészségtelen és sok a beteg ember. Lakói németek, akik úgy magyart mint oláhot kirekesztetlek a polgári jogokból. A főtanács tizenkét tagból áll, az alsó tanácsnak száz tagja van, akik Szent Karácsonykor, amidőn új bírákat választanak, szép bélelt róka vagy farkas szőrméjü bundát vagy köntöst viselnek. A gabona és más mindennemű élelem itt kiválóan megterem.
MEDGYES. Nem túl nagy, de jól megerősített erdélyi szász város a Küküllő vagy Kockel mentén. Unalmas, álmos városka, lakói főleg földműveléssel és szőlőtermesztéssel foglalkoznak, habár boruk nem a legjobbnak mondható. Azt tartják, hogy a város Erdélyország közepén fekszik. Az itt lakó nép szokása szerint temploma jól megerősített, várszerű építmény.
* A Hungaria –avagy az egész Magyar Királyság új és részletes leírása a hozzá tartozó részekkel és városokkal egyetemben etc. című munkából
Városképek – 2002-ből*
NAGYSZEBEN – Egykor Erdély legnagyobb szász városa volt, de a szászok többsége mára elmenekült, csak műemlékeik maradtak hátra. 2000-től a várost Klaus Johannis szász polgármester irányítja. 2007-ben Luxembourg mellett Nagyszeben lett Európa kulturális fővárosa, mivel a helyi szászok a mai Luxemburg területéről származnak. Erre készülve helyreállították a Nagypiacot, a Kispiacot és a Huet teret, felújították a város múzeumait. A 18. századi színházból új kulturális intézmény lett, ahol a helyi filharmónia is helyet kapott. 2002-ben a város összlakossága (népszámlálási adat) 154 892 fő volt, amelyből 148 269 román, 3135 magyar, 2508 német, 597 roma és 383 egyéb.
MEDGYES –1919. január 8-án a medgyesi szász küldöttgyűlés elfogadta a szászok lakta területek Romániához csatolását, a gyulafehérvári gyűlés határozatainak szellemében. Az ipar fellendülése az I. világháború után sok magyar munkást is a városba vonzott, főként a Székelyföldről. A két világháború között a Dealul Furcilor hegyen katonai repülőtér és pilótaiskola működött. 1944-ben a szászok elveszítették politikai jogaikat, nagy részüket a Szovjetunióba hurcolták kényszermunkára, majd az 1960-as–90-es években döntő többségük Németországba vándorolt ki. A városban új lakótelepek és kertes negyedek épültek. 1968-ban emelték municípium rangjára. 2000-től az alpolgármester magyar lett, 2008-ban két magyar képviselő jutott be a városi tanácsba. Összlakosságának száma 2002-ben (népszámlálási adat) 53 713 fő volt, amiből 44 236 román, 6516 magyar, 1113 német, 1741 roma, 107 egyéb.
* A Wikipédia alapján
(Az összeállítás egy készülő fotóalbum törzsanyaga, mely remélhetőleg még ebben az évben megjelenik.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése