2015. december 9., szerda

Fotónapló: Egy nyirfáról (9)

Balra fent: 2015-11-30. Jobbra fent: 2015-12-5
Balra lent: 2015-12-8. Jobbra lent: 2015-12-9

Telik az idő, múlik az esztendő: köd ül a tájon napokig, de közben volt hó is, meg olvadás, volt napsütés is, de leginkább sarki nappalra emlékeztető állandó homály. Nem lelkesítő cselekedet ilyenkor naplófelvételt késziteni, inkább csak a kötelesség vezeti az embert.. A látvány szinte ugyanaz, csak az árnyalatok, a homályok, a rajzok változnak, madarak jönnek-mennek. Ami állandó, az a nyirfa, mely akkor is ott van lemeztelenitett valójában, ha a köd elnyelni akarja a világot. Reméljük, nem teszi, vagy ha igen, csak ideig-óráig...

2015. november 25., szerda

Fotónapló: Egy nyírfáról (8)



2015-11-21: a cinkék ekkor még vidáman kergetőztek
Végre, valami esemény a láthatáron!
Az történt, hogy tegnap, november 24-én lehullott az első hó. Előtte való napokban az ablakban álló etetőt látogató cinkék még azt hihették, hogy hosszú, szelíd őszben lesz részük, hirtelen fehérségbe ébredtek. De már napokkal előtte szoktattuk őket a fehér színhez: a konyhaablakra fehér, sűrű függönyt akasztottuk, hogy a reggeli lámpafény ne zavarja a reggelizésüket. (Amikor ugyanis érzékelik, hogy az ablaküveg mögött mozgás történik, óvatosan továbbállnak. És olyankor hoppon maradnak.
Tegapra azonban már megszokták a leeresztett függöny jelenlétét és bátrabbak lettek, mint voltak valaha. Gátlástalanul heccelődtek, kergetőztek, űzték el egymást az etető mellől - akárha valami csinytevő, vásott gyerekek lettek volna.
Aztán ma már a nyirfa is bekeményitett nekik, ami a fehér szint illeti: a fehér nyirfakérekgre fehér hó hullott, ráadásul a reggeli félhomály miatt a villanó is bekapcsolt, így minden hangsúlyosabb fényerősségben jelenik meg, már-már valószínűtlen festményként. Én perdig elképzelem, milyen lesz majd az, amikor a vézna ágak csak úgy roskadnak a hótól, roppannak a fagytól. Igen, idebent könnyű álmodozni...


2015-11-24: függöny került a konyhaablakra

2015-11-25: hó és villanófény + nyirfakéreg: festői hatás

2015. november 17., kedd

Fotónapló: Egy nyírfáról (7)

A kihagyások immár szinte természetesek. A természet életében a változások más ütemhez igazodnak, mint a mi híréhségünk, újdonság-igényünk. Az ember habzsolja a váratlan eseményekről szóló beszámolókat, ki van éhezve a változatos látványra. Nyírfám azonban nem szolgál ilyesmivel. Látom: éli a maga életét, többnyire vegetál és ismétli önmagát, mint az öregek.


 2015-11-12
 2015-11-13
2015-11-16

November 12-én és 13-án, majd 16-án készítettem "látleletet" az ablakon keresztül. A madarak mindegyre berepültek a képbe, már nem is törődtek a kamerával, az ágak egyre csupaszabbak, már csak finom "metszetként" vannak jelen az ablak síkjában - átlátszó függönyt alkotva. A fényviszonyok rapszodikusan változóak, a felhőzettől függően, s amikor felragyog a délutáni napfény, olyankor mindent aranyba von. Igaszi "madarak órája" az a pillanat...

2015. november 9., hétfő

Fotónapló: Egy nyírfáról (6)

Néhány napig pihentettem a témát, bár minden nap szorgalmasan fotóztam az egyre rozsdásabb és kopárabb kis fácskát. Addig-addig, hogy a hét végén (november 7-8-9-én) látványosan el is vesztette koronájának nagy részét. Nem lett csupasz, de - megkopaszodott.


Balról jobbra: 2015-11- 07 -08 - 09


Amíg napsütéses őszi napok jártak, addig tartotta magát: de elég volt hétfőn, 9-én egy erősebb fuvallat a Hargita felől, amely aztán egész napon át kitartott, gyakorlatilag levetkőztette a nyírfát, olyannyira, hogy most már szinte minden belóg a képbe az út túloldaláról. A madarakat már nem is említem: szinte mindig ott tanyáznak a fán.

(Még annyit: olykor váltogatom a távolságot és a szöget, hogy bizonyos elemeket jobban kiemelhessek. Túlságosan unalmas lenne, ha a képkivágat statikus maradna.)

2015. november 8., vasárnap

2. Székelyföldi Fotóbiennále

Vitos Hajnal (Csíkszereda) megérdemelt első díjat kapott az Épitett környezetünk
c. szekcióban - gratula!
Miután egy hónapja megnyílt Sepsiszentgyörgyön, láthatóvá vált november 5-étől Csíkszeredában is a 2. Székelyföldi Fotóbiennále kiállítási anyaga. No, nem a teljes, mert az csak a katalógusba fért be, a terem mérete gátat szabott a tárlatnyilvánosságnak. Mivel az elsőt is méltattam, ezt se hagyom szó nélkül. Pedig számomra csalódás. Ezzel a rendezvénnyel a székelyföldi fotózás kissé "belesimult a tájba". Nem azt mondom, hogy rossz dolog nyitni - sőt!

Míg az első rendezvényen csak négy országból (Románia, Magyarország, Németország, Szlovákia) érkezett benevezés (881 alkotás formájában), addig a mostani zsűri (Nagy Lajos, Balási Csaba, Ádám Gyula, Haris László, Herbert Gmeiner) közel kétszer annyi pályamunkát (1538) kellett felülbíráljon, amelyek 18 országból érkeztek. (Még felsorolni sem könnyű ezeket: Ausztrália, Bahrein, Belgium, Kína, Franciaország, Magyarország, India, Indonézia, Izrael, Olaszország, Lengyelország, Románia, Szingapúr, Szlovákia, Szlovénia, Törökország, Nagybritannia, Amerikai Egyesült Államok). A számok nyilván beszédesek, de nem árulnak el mindent. Nem vallanak arról, hogy a nyitással, a nemzetközi fotósrendezvények szabványkritériumainak az elfogadásával a székelyföldi fotóbiennále egy lett a sokezer közül, amit világszerte megrendeznek a föld bármely zegében-zugában és nagyjából ugyanazt a vizuális élményt hozzák közel, ugyanis a valamely nemzetközi tárlaton sikeres kép - érthető megfontolásból - slágerként megkísérli bejárni a világot, alkotója úgy véli, hogy nem árt biztosra menni, s így a mennyiségi nyitás sajnálatosan magával hozza az egyneműsitést is.

Pedig egy jó, karakteres fotószalonnak éppen az eredetiség, a még nem látott vizuális benyomások a valódi értékei - párhuzamosan a helyi tehetségek felkarolásával, buzdításával. Harmadik nekifutására talán a székelyföldi biennále is megtalálja azt az arany középutat, mely tárva tartja az ajtót a nagyvilág előtt, de új alkotásokra ösztönzi a benevezőket. Még akkor is, ha a nemzetközi tárlatok egyik fő ambíciója (és motorja) a professzionális ranglétrán való előrejutásban szerepet játszó pontszerzés; amiért sokszor az alkotók mindent, még a szakmai szempontokat is képesek föláldozni.

A mostani rendezvény különben három szekcióban hirdetett benevezési lehetőséget: 1. Hagyomány, 2. Épített környezetünk, 3. Szabad téma. A zsűri tagjai egy-egy saját alkotással, szimbolikusan szintén jelen voltak a tárlat összképében. A katalógus pedig - következetesen csinos és elegáns, akár az első. És ez sokat jelent a folytonosságban, az arculatépítésben!

2015. november 5., csütörtök

Fotónapló: Egy nyírfáról (5)

2015-11-04







Már két napja sürögnek-forognak a cinkék az etető körül. Nagyjából azt az időt használják ki, amikor a délutáni fényviszonyok arany fénybe vonják a nyírfát. Nem csoda, ha mindkét napon - november 3-án és 4-én is - könnyedén sikerült elkapni egy-egy gyanútlan látogatót: éppen abban a pillanatban repültek a képbe, amikor elkattant a zár.

2015. november 3., kedd

Fotónapló: Egy nyírfáról (4)

2015-10-29
Hét végén világítani-rokonlátogatni jártam a Mezőségen, a nyírfa azalatt háborítatlanul élte őszies napjait. Indulás előtti napon még készítettem egy állapotképet: szép, napsütéses délután volt, feleségem megrakta a madáretető alját napraforgó maggal, hogy ha távollétünkben a cinkék rákapnának a nassolásra, makkor akadálytalanul tehessék. A múlt csütörtöki reggelen már mínusz 7 fok senyvesztette a lombkoronát, mely tovább ritkult, s már az autóforgalom is át-áttűnik a megsokasodott lombréseken.
A hétfő, vagyis a tegnap már fokozottan őszies arcát mutatta: a délutáni nap párásan bágyadt volt, de az alkony előtti búcsúnapsütésben gyülekezni kezdtek a naptól búcsúzó madarak: egyikük észrevehető valamelyik ágon. S látható a napraforgó mag kupacán is a fogyasztás mértéke.
Amúgy most már minden rehggel zord és vacogtató. Az ablak alatti autók deresen vacognak, a nyírfa még maradék lombját hullatja. És a madarak kedvelt gyülekezőhelyévé válik.


2015-11-02

2015. október 28., szerda

Fotónapló: Egy nyírfáról (3)

2015_10-26
Hagytam kissé telni az időt, emiatt felgyűltek a kommentálni valók.  Csíkszeredában vagyunk, s a ma reggeli fagy után elmondható: beköszöntött az ősz. Mínusz 7-8 lehetett, a gépkocsik tetején-szélvédőjén becsületes  rétegben állt a dér, a fák egy része egyből ledobta a leveleinek a felét - nem így a nyírfa, aki szintén vesztett a lombjából, de még tartja magát.
Mikor feltámad a szél, bizony, ki-kitép a frizurájából egy-egy maréknyit...
Ugyanakkor megjelentek az ágain reggelente az énekes madarak, különösen a széncinke, s figyelik a konyhaablak peremét. Azt hittem, emlékeznek még tavalyról az ablak balfelén álló műanyag etetőre, de ezt nem hiszem, ez már egy új nemzedék, inkább az történt, hogy az alsó szomszéd elkezdte kiszórni a magot az ablakpárkányra, ami közvetlen vonzóerőt jelent számukra.
Tény, hogy készülődünk a hidegre. Ami azt jelenti, hogy a szúnyoghálót is sarokba állíthatjuk, hiszen most már feldobta a talpát a legedzettebb szúnyog is odakint. Remélem...
2015-10-27
2015-10-28

2015. október 25., vasárnap

Fotónapló: Egy nyírfáról (2)

2015-10-25.


Alig telt el egy nap, újra jelentkezem. Így van ez az elején: minden rezdülést fontosnak vél az ember. Annál is inkább, mert látszólag könnyű a dolgom: a képkivágás adott (az ablak kerete), a beállítás automata, különösebb képszerkesztő eljárást nem kell alkalmazni (az egy körülvágást leszámítva, ugyanis nem állványról dolgozok). A képdokumentumot meghatározza még az ablak elé illesztett szúnyogháló, amely alig észrevehető maszkként viselkedik a képen, de jelen van és befolyásolja a színárnyalatot. Ami máris észrevehető a tegnap és a ma között, az a lombozat enyhe megritkulása. A tegnapi borús idővel szemben ma ismét rásegített a napsütés a lomb bearanyozódására, de a ritkás lombok között már kezdenek előtűnni a lombon túli látvány elemei, amelyek késő ősszel és télen majd teljességükben is megmutatkoznak.

2015. október 24., szombat

Fotónapló: Egy nyírfáról (1)

Konyhaablakom előtt áll egy csinos nyírfa. Nem mondom, hogy olyan, akár egy menyasszony, mert eléggé koros, viszont, ahogy látom, agyongyötrik a szelek. Sokszor elnéztem, miként mutat az ablakkeretben évszakonként, havonként, sőt, hetente vagy akár naponta is változó koronája. Tegnap délutántól úgy határoztam, hogy végigkísérem lombvesztését, téli életmódját, majd újabb lombosodását. Dátumot nem tűzök magam elé, mert az megmerevítené a (fotó)játékot. Egyelőre itt van kettő napi látlelet (kamerafelvétel?):

2015-10-23

2015-10-24

2015. szeptember 4., péntek

Vasile Dorolți: Az angyalok börtöne (egy fotóriport története)


Tétovák, bármiféle identitás híján, de az öröm még szikrákat gyújt a szemükben, a kommunista Románia árvaházai nyilvánosan is a szigorú idomítás szerint dolgoztak. Szomorú mosoolygásuk mögött egy hazug és agresszív történelem valósága áll, amely félelmet keltve, sok mindentől megfosztva a rosszba taszít. Vasile Dorolti egy részét mutatja meg annak, mit jelentettek egy fotóművész számára a '80-as évek. Készültek valódi fotók a kommubnizmus idején is, de a fiókba rfejtették őket, jobb időkben reménykedve. Kevesen vállalták annak kockázatát, hogy nyilvánosság elé álljanak velük. Az itt következő, a szerző szavaival bemutartott fotóriportot többszörösen is díjazták, beleértve a diktatúra éveit is. (E. S. / Photomagazine, nr. 40, 2008 december-január)

Kolozsvár, 1980


Sietős léptekkel tartok a bentlakástól az egyetem felé. Azon a diaporámán jár az eszem, amit sürgősen le kellene adnom a Megéneklünk, Románia keretében. Szükségem volna két-három, rendőrökről készült fotóra, akkoriban milicistáknak nevezték őket... Amikor a Croco sarkához értem - a kolozsvári egyetemisták híres mulatóhelyéhez, mintha isteni elrendelés lenne: két milicista irányítja ott a forgalmat. Hamar előveszem táskámból a Praktika gépemet és kettőt kattintok; takarékos vagyok, a film akkor sok pénzbe került... Aztán nekiiramodok, nehogy elkéssek az órákról, de alig telt el három perc, egy milícia gépkocsi csikorogva fékezett mellettem. A két milicista ugrott ki belőle, rámszólnak, adjam oda nekik a fényképezőgépet, kinyitják, s oda a felvétel. Kiver a verejték, s arra gondolok, hogy még a gépemet is elveszítem, de a milicisták szó nélkül visszaadják, visszaülnek az autóba és elporzanak. Azt hiszem, akkortól elkezdtem félni...

Szamosújvár, 1985


A munkatelepre ingázom. Ötkor kelek, hatkor indul a vonat, este hétkor indul hazafelé a vonat, nyolcra hazaérek. Mikor elindulok, a gyermekek még alszanak, hazatértemkor már alszanak. A város aprócska, tiszta, közönséges. És mégis, egy derűs őszi napon valami fölkelti a figyelmemet: egy csoport óvodás gyermek vonul a parkbeli játszótérre, és mindannyian egyformán vannak öltözve! A teringettét... hogyan sikerült a szülőknek ugyanolyan kis sapkát, tréningruhát és cipőt venniük. A rejtély gyorsan megoldódik: árvaházi gyerekekről van szó, én meg hosszan nézek utánuzk, amint illedelmesen, fegyelmezetten és hallgatagon átkelnek az úttesten...
Gondolom, nem lepődnek meg, ha elmondom, hogy néhány nap múlva masszív fából készült, 18. századi széles kapun át bejutok az óvodáskorú gyermekek otthonába? Este volt, vacsora után, s tudtam, hogy ilyenkor a "szervek" (igazgatók, gondnokok stb.) nincsenek munkahelyükön, s csak két nevelőnő van jelen, családi ismerőseim. Az étkezőteremben álomszép jelenetet látok: egy pirospozsgás, gesztenyebarna hajú, babaarcú, szeplős kislány éppen etetett egy mulatt gyermeket, aki olyan volt, mintha csokoládéból gyúrták volna. A kislány volt a mama, a mulatt meg a gyereke, aki szófogadóan mindent elfogyasztott a tányérjáról, pedig már a harmadik porció volt előtte... Később, az épület magas falainál körbefogtak a gyerekek, akik hátat fordítottak pótmamáiknak (az árvaházban valamennyi nevelőnő "mama" volt: Flavia mama. Ileana mama stb.) és nekem szegezték a kérdést. "Te kihez jöttél? Kit akarsz hazavinni?"

(A folytatáshoz kattints a További bejegyzések-re!)


2015. augusztus 29., szombat

Fotók őrzik emlékét - meg a fagyizók (de ők nem sokáig)



Mától nem működik a budapesti Jégbüfé. A helybeliek és az ott megforduló nem kis számú turista megafagyizója. Az okok ismertek: mozog, alakul az üzleti élet. A régi értékekre és érzékenységekre nincs tekintettel. Különben nem lenne önmaga... 

A Jégbüfé létezése óta eltelt fél évszázad legendákat, sajátos történeteket, képvilágot, egész nítoszt szőtt köré. Ebből tartósan már csak némi nosztalgia és - a fotók maradnak meg. Tanúságnak.

Az olyan fotók mindenképpen, mint amilyeneket Bruno Bourel fotóművész készített róla. Bourel Párizsban született, de jó ideje Budapesten él. Az index.hu Nagyképek rovatában egész sor fotóját közli a Jégbüféről, s a művészről megállapítja, hogy "fekete-fehér Budapest-sorozatait legtöbben saját kiadású képeslapjairól ismerik, melyekből mára több mint 200 ezer példányt adtak el.." Képei természetesen nem csupán a Jégbüféről szólnak, de erősen központi helyet foglal el a fagyizó miliője és látványa. "Amikor az első fotóimat készítettem Budapesten, a Jégbüfé rögtön felkeltette az érdeklődésem; nem tudom, miért." Ha megnézzük a képeit, ma már tudjuk... És talán ő is tudja...

Bruno Bourel fotói

2015. augusztus 28., péntek

2015. augusztus 27., csütörtök

Kankowszky Ervin emlékezete


Kankowsky Ervin: A hd (1925)
Most, hogy küszöbön a Magyar Fotográfia Napja (augusztus 29), keresve se botolhattam volna illőbb témába, mint néhai Kankowszky Ervinbe (1884-1945).  Ez az 1600-as években Magyarországra emigrált lengyel család leszármazottja - mellesleg nem az egyetlen neves személyiség a famíliában - tulajdonképpen az egyik első fotótörténésznek számít a magyar fotográfiában, ugyanakkor úgy emlékeznek rá pályatársai, mint a magyar amatőr fotográfiai mozgalom felkaroló mentorára. Érdemeit hosszan lehetne sorolni, de én most csak kettővel toldom meg: a fotós élet egyik tudatos animátoraként sokoldalúan használta fel a fényképészeti művészet által nyújtott lehetőségeket. Ugyanakkor elismert fotós is volt, a fényképkészítés fortélyait Balogh Rudolftól tanulta, később még fényképész szakvizsgát is tett. Mellesleg pénzügyi hivatalnok volt, de gőzhajó vezetéséhez is értett. 

Sokoldalúságának egyik bizonyítéka az az 1916-os előadás is, amelynek szövege egy magyar feminista kongresszuson kellett volna hogy elhangozzon, ám a kongresszust betiltották - feltehetően a háborús idők és az akkori nőmozgalom politikai elkötelezettsége miatt -, az előadások csak egy füzetben jelentek meg. Kankowszky arról beszélt volna, hogy a fotográfia milyen tulajdonságai révén felel meg a nők sajátosságaihoz illő kenyérkereseti lehetőségnek az asszonyi emancipáció perspektívájában. Néhány fotójának bemutatása és a nem túlságosan közismert, szakmailag fontos szöveg bemutatásával tiszteljük meg emlékét. 


Kankowszky Ervin: Kirakodás a hajóról (1930)
Hagyatékáról a Fotóklikk (Baki Péter) a következőket írja: "Fényképészeti hagyatéka három nagyobb részre szakadt. Fotóművészetileg a legérdekesebb a Magyar Fotográfiai Múzeumban található 118 darab ezüst zselatinos technikával készült felvétel, 48 darab üvegnegatív és 9 darab papírnegatív. A Magyar Nemzeti Múzeum Fényképtárába került a legtöbb olyan felvétel, amelyeket képügynöksége révén forgalmazott is, "Copyright by the Kankovszky's Hungarian Presse-Photographic Exchange" pecséttel a hátoldalán. A képek válogatásakor nehézséget okoz, hogy nem mindig ő volt a felvétel szerzője, ő csak mint forgalmazó látta el pecséttel a képeket. Így kerülhetett be Kankowszky Ervin neve alatt olyan felvétel is, amely például nagy valószínűséggel Balogh Rudolf munkája. A hagyaték harmadik része Győri Lajos magángyűjteményében található."

*

Kankovszky Ervin: A fényképész pálya

A világháború megpróbáltatásai, szociális átalakulásai szükségszerűen magukkal hozzák gazdasági életünk teljes megváltozását is. Ezen szükségszerű metamorfózisnak, mint látjuk, jelentőségteljes tényezője: a nő! Az asszony, a leány, aki tegnap még biztos, jól megalapozott jövő előtt vélte magát, ma arra kényszerül, hogy léte biztosítására komoly munkához, tanulmányokhoz fogjon.
A fotográfiát óhajtom önök előtt néhány szóval propagálni; azt a foglalkozási ágat, amely lehet üzlet, lehet ipar, lehet művészet vagy tudomány. Ε néhány főirány aztán számtalan ágra osztódik, amelyek végül egészen specializálódnak; ezekből tessék egyet kiragadni és tüzetesen tanulmányozni. Jövőbeli gazdasági életünkkel szemben a tudomány, a kultúra nagyobb igényeket fog támasztani és ezen alapszik meggyőződésem.
Az egyetemet látogató hölgyek figyelmébe ajánlom a t u d o m á n y o s f o t o g r á f i á t ; tanulmányaik végeztével az egyetemi ismereteket mint fundamentumot fogják felhasználhatni tudományos fototevékenységükben. Az orvostudományban igen kecsegtető perspektívái vannak a R ö n t g e n f o t o g r á f i á n a k , valamint a bakteriológiai kutatásoknál a m i k r o f o t o g r á f i á n a k . A kozmológiában, a csillagászati tudományban kiválóan fontos szerepe van az a s t r o f o t o g r á f i á n a k és lévén magyar hazánk földmívelő állam, amelynek hozadékát a jövőben intenzív munkával szándékozunk növelni, tehát a chemia révén tevékeny szerepe lesz a b o t a n i k a i  f o t o g r á f i á n a k .
Az ember sajátos karakteréhez tartozik, hogy szivesebben vesz a kezébe oly nyomdai terméket, amely illusztratív alapon ismerteti mindazt, amit azelőtt esetleg csak szövegből magyaráztak. Már a világháború folyamán tapasztaltuk számos illusztrált lap keletkezését; úgy vélem, ez a folyamat a háború végeztével intenzitásában nyerni fog, illusztrált lapjaink száma emelkedőben lesz; ez az ipari fellendülés szükségszerűen magával hozza megfelelő műszaki segédszemélyzet igénybevételét, igy lép aztán előtérbe a c i n k o g r a f i a , c h e m i g r a f i a , f o t o g r á f i a , g r a v ű r  és  k a r t o g r á f i a , amely foglalkozások esetleg mint önálló vállalkozás is folytathatók, de mindenesetre figyelemreméltó részük lenne a munkák f o t o g r á f i a i oldala.
Célszerűnek tartanám a szaküzletekben kellő gyakorlatot elsajátítani a fotócikkek terén, ezzel párhuzamban az általános fotoismereteket megszerezni; e kettőnek öszszefűzéséből figyelemreméltó jövedelmi forrás szerezhető; e két ismeretkör alapján laboratóriumot nyithatunk, ahol csakis amatőrök rendelései lesznek végrehajtva, ezzel együtt kisebb raktárát is tartunk, ahol amatőrök részére különféle cikkeket árusítanánk; sokan és szép anyagi eredménnyel dolgoznak ma is ezen a téren. A most folyó világesemények lezajlása után tekintélyes fellendülés várható e munkák terén, aminek előreláthatólag állandó nyoma fog maradni.
Mint alárendelt fotográfiai tevékenységet, megemlítem itt a szakma kartonázs munkáit, képkasírozást, albumkészitést, stb., ami előzetes könyvkötészeti tanulmányt igényel, úgyszintén a retusmunkát, amely némi előzetes rajzgyakorlatot s aztán a tényleges retus elméleti és gyakorlati tanulmányát igényeli. A kopista már nagyobb gyakorlati tudással bír, míg az operatőr csak az intelligencia, művészi érzék alapján folytathat eredményre vezető tanulmányokat.
A zsurnalisztika terén kiváló női riporterekkel találkozunk; vannak már világhírűvé lett női újságírók, e szakmához hasonló érvényesülési tér a riportfotografia; az egyik szövegben, a másik illusztrációban hozza meg az események hírét; úgy vélem, e téren a nők ugyanoly sikereket érhetnek el, mint a tollal dolgozó kollegáik. A jövőben ennek is emelkedik a szerepe. Tapasztalatból ismerem ezen ágazat sajátosságait s a következőket mondhatom direktívák gyanánt: a fotografálás alapos ismeretét kívánja, a lehető leggyorsabb munkát, a közérdekű momentum azonnali felismerését, gyakran bátorságot, kitartást, lemondást és feltétlen hidegvért igényel; jó megjelenés, műveltség és nyelvismeret hatásos munkatársai a riportfotografusnak.
Végül az a r c k é p f o t o g r a f i a legyen itt megemlítve, bár a konkurrencia elég nagy e téren, de csak a fővárosban, a vidék e tekintetben még eléggé szegényen van kiaknázva, sőt még a főváros is elbír további versenytársakat, föltéve, hogy sokoldalú és alapos ismeretekkel rendelkeznek. Közepes jövedelmezősége cca 500—600 kor. havi bevételre becsülhető. Az iparrajziskolában van szaktanfolyam.
Itt óhajtom a feminizmus lelkes vezéreinek figyelmét arra felhívni, hogy az állam és főváros megfelelő faktorainál szorgalmazzák a fotopedagógia intenzívebb kultuszát, mert a kenyerüket kereső nők eddig is, de a jövőben sokkal tömegesebben fogják e téren exisztenciájukat keresni. Igazi tudással, becsületes, kitartó munkával sokkal többre viszik e téren, mint bármely más, talán hangzatos nevű vagy csillogónak látszó pályán.

Forrás: Az 1916. június havában betiltott Feminista Kongresszuson el nem mondott beszédek. Budapest, 1916


Kankowszky Ervin: Borüledék letöltése (néprajzi fotó, 40-es évek)

2015. július 28., kedd

Bunkerek varázsa

Francia hadszíntér * Fotó Jeff Gusky
Százegy év telt el az első világháború kirobbanása óta. A tavaly nyár óta már-már kialudt téma parazsát ismét elővette a média - jó ez ilyenkor, pangó hetekben, tűzgyújtósnak. Hogy én se lógjak ki a sorból - bár a témát egy percre sem feledtem -, ma egy csodabogárral állok elő: Jeff Guskyról van szó, aki amerikai kutató, de nagy szenvedélye az első világháborús lövészárkok, bunkerek, kazematák és egyéb titkos folyosók felkutatása. Nagyszerű fotográfiai gyűjteményt állított össze az évek folyamán, amely könnyen áttekinthető honlapján megcsodálható, kutatható. Gyakran utazik háborús helyszínekre, ahol emlékeket és hajdani látványmaradványokat felkutatva építi tovább azt a körképet, amelyből kirajzolódik a háborút elszenvedett emberiség szellemi nagysága - minden körülmények között!


Verdun * Fotó Jeff Gusky

2015. július 19., vasárnap

Kivándorlók fotográfusa

Tonelli Sándor: Az Ultonia utasai (1)
Mikor még nem a be-, hanem inkább a kivándorlás volt a sláger s a szomorú napirend a magyar közéletben, a sok sopánkodó és jajszavakat görgető mellett akadt egy vállalkozó szellemű fiatalember, aki a huszadik század első éveiben elhatározta: személyesen is megtapasztalja, kik és miért mondanak búcsút szülőföldjüknek - tágabb értelemben: Európának -, s ülnek hajóra (legtöbbször Fiumében), hogy az Új Világ felé vegyék útjukat.

Tonelli Sándor (1882–­1950) szándéka a szigorúan vett magánvállalkozások közé tartozik: senki nem állt a háta mögött, útját maga pénzelte, neki kellett kitalálnia, milyen fedőhelyzetet teremt saját személyének, hogy majdani utastársai, akiket szándékában állt töviről hegyire kikérdezni életükről, vállalkozásuk hátteréről. Ekként kívánta összegyűjteni azt a bizonyító anyagot, mely a Fiume-New York távon utazó, áttelepülni óhajtó közel 2000 ember kikérdezésén alapulna. Nagyjából ennyien váltottak jegyet új élet teremtésének reményében az Ultonia nevű óceánjáróra, amelyet a Cunar Line hajóstársaság működtetett. A közíró Tonelli fotográfusnak álcázta magát, hogy lehetőleg minél több emberhez feltűnés mentesen és természetesen közel férkőzhessen. Ehhez azonban alaposan el kellett sajátítania a fotografálás és a képkészítés főbb fortélyait, nehogy valaki által, illetéktelennek ítélve, feladata elvégzése előtt lebukjon.

Visszatérte után hivatalos beadványban fogalmazta meg szociológiai-szociográfiai tapasztalatait, összegyűjtött és rendszerezett adatait, ám az alapos dokumentum valahol a minisztériumi irodák fiókjaiban kézen-közön elsikkadt. Kitört a háború, a kivándorlás tömegjelensége - abban a formájában - lekerült napirendről, mire az ál-fotográfus könyvben írta meg tapasztalatait. Riportos útirajza (Ultonia: Egy kivándorló hajó története. Budapest, 1929), mely elérhető a Magyar Társadalomtudományok Digitális Archívumában, nem csak értékes kordokumentum, de élvezetes olvasmány is, s megtalálhatjuk benne (a VIII. fejezetben - Dolgozom a hajón) mindenki számára tanulságos  fotográfusi tapasztalatait is. Fotóarchívumának egy része megőrződött, ráadásul a kényszerből lett fotósból a későbbiek folyamán remek szociófotos vált, aki kihagyhatatlan alakja a két világháború közötti magyar szociofotózást megteremtő, szakmailag elkötelezett nemzedéknek.

Tonelli Sándor: Az ultonia utasai (2)
Illusztrációként mellékelek két fotót, amelyek az Ultonián készültek. Könyvében több történelmi értékű felvételét is közzétette, ám reprodukálásuk minősége sok kívánnivalót hagy maga után.

2015. július 17., péntek

A latrinán

André Kertész (Andor): Latrina a front mögött (Galícia, 1915)
André Kertész (Andor) első világháborús fotóiról már szóltam e blogban valamikor (utána kereshető a Kertész szó beütésével a blogkeresőbe), most viszont egyetlen képére fókuszálok, amit egy, az első háború dokumentumait összegyűjtő blogban találtam. Katonák trónolnak rajta, az erdőben (a távoli Galíciában) rögtönzött latrinán és mintegy közösségi élményként, könnyítenek magukon, arcukon azzal a zavart elégedettséggel, amit az ember csak legintimebb pillanataiban képes produkálni. Amikor mit sem törődik azzal, hogy figyelik, rögzítik mozdulatait, mert a kell parancsa jóval nagyobb minden más korlátozásnál. Mondhatnánk azt is, hogy a háború kellemes pillanatit látjuk, de ez csak úgy igaz, hogy most éppen béke van körülöttük, abban az erdőben, ahol az ember szükségét végezni is csak szükség-latrinára járhat...

2015. június 29., hétfő

Néptáncművészek - óriásfotókon

Csíkkarcfalvi Ádám Gyula ma este értékes munkával ajándékozza meg a csíkszeredai székhelyű Hargita Nemzeti Székely Népi Együttest: 25 éves jubileumára kiválasztott fotóarchívumából tucatnyi felvételt, amelyeket az elmúlt negyedszázad során készített az együttes produkciói alkalmával, s az ünneplő táncosok székhelye előtti téren, óriásfotók formájában a köz rendelkezésére bocsátja.

Hasonló teljesítménye már volt az elmúlt években, amikor a színtén csíkszeredai Régizene Fesztivál eseményei, jubileuma szolgáltattak alkalmat a művészi számvetéshez. A hivatalból végzett krónikás megbizatás nyomán önálló életre keltek a legjobb portrék, életképek, riportfelvételek. Dokumentumokból kiemelt műalkotásokká léptek elő és művészi tettként kaptak helyet nem csupán az intézmény, de a fotóművész életében is.

Ugyanezt a "játékot" vitte végig az ezredfordulkó utáni években is, amikor a helybeli színház indulásának első éveiről nyújtott eseménydús, művészi "beszámolót". A színház egyik vezető embere akkor így jellemezte a fotográfus gesztusát: "  „Mindannyian a fotós kezében vagyunk, hiszen ő választja ki azt a hangulatot, észrevétlennek tűnő eseményt, melyre később visszatekinthetünk mi, a kép alanyai, vagy a fotó elkészülésének külső szemtanúi”.

Az óriásképek megtekinthetők a szerző blogján - itt.




2015. június 11., csütörtök

Csernobil fotós "veteránjai"

Kosztyin ólomöltözékben
Friss hír Kijevből, hogy autóbaleset áldozata lett a 78 éves Igor Kosztyin ukrán fényképész, aki 1986-ban a Novosztyi hírügynökség képviseletében először fényképezte a csernobili atomerőműnél történt katasztrófa helyszínét.

Furcsa, de igaz: mégsem a Kosztyin felvételei jelentek meg először a sajtóban, hanem a Vologyimir Repiké, aki a Pravda fotóriportere volt s lapja az ő javára ítélte oda az elsőség jogát.Mindez semmit sem vont le Kosztyin érdemeiből, aki engedély nélkül közelítette meg a veszélyzónát, egy sebtében átalakított, alkalmi ólomköpennyel ellátott katonai helikopter fedélzetén sikerült közel kerülnie a helyszínhez.Így emlékezett akciójára: ""Ötven méterre lebegtünk a sérült reaktor felett, mikor a pilóta felkiáltott: 250 röntgen! - Kinyitottam az ablakot, és fotózni kezdtem. Ez hülye ötletnek bizonyult. A képek teljesen feketék lettek... Arra emlékszem, ahogy a rádión számoltak nekem. Egy, kettő, három... Nekem pedig gyorsan kellett fotóznom. Ahogy elhangzott a húsz, azonnal el kellett indulnom lefele. Ez volt a legveszélyesebb zóna... Félni csak később kezdtem."


Kosztyin és fotója
Igor Kosztyin komoly sugárfertőzést kapott, de mint látjuk, végül nem Csernobil kalandja vitte el. Meghalt viszont, méghozzá sugárbetegségben.
 Valerij Zufarov, a harmadik
 hivatásos tudósító, 
aki Csernobilt fotózta. 
Létezett még egy negyedik 
fotós is, az erőmű hivatásos fényképésze: Anatolij Raszkazov, aki már 
a robbanás első napján, 
minden védőfelszerelés 
nélkül készített felvételeket a helyszínről. A filmet megpróbálta azonnal továbbítani a balesetet vizsgáló bizottságoknak, azonban a szovjet rendőrség elkobozta a nyersanyagot. Képei közül végül  csak kettőt publikáltak, 1987-ben, a fotós megnevezése nélkül. 2010-ben halt meg sugárbetegségben.

Béke poraikra!

2015. június 10., szerda

Vihar volt...

Agyonfotózott a téma, de mindig lehetőséget nyújt a fotósnak, hogy valamit másként, jobban, a többiektől elütőbben csináljon. Mint a tegnapi, Közép-Európára zúduló időjárási front. A Kolozsváron készített fotók precízek, látványosak. A villámok valósággal lenyűgözik az embert. A maszol.ro nem állta meg, hogy ne ossza meg olvasóival az élményt. Én az ő példáját követtem...

Fotó Cristian Hiristea


2015. június 9., kedd

Majomszelfi

Ezt a fotót maga a majom készítette, aki szembe néz velünk a képről. Ráadásul makákó-lány az illető. Ám nem a szépsége miatt lett híres, hanem mert egy furcsa per középpontjába került - akaratán kívül. 

David Slater természetfotós 2011-­ben Távol-Keleten majmokat fényképezett, s hogy néhány közelképet is nyerjen, beállította kameráját, hátha néhány kíváncsi állat majd odamerészkedik és szelfit készít magáról. Úgy is lett: a kíváncsi majomlány léprement, de csak néhány felvétele lett sikerült, ám az elég volt ahhoz, hogy kiegészüljön Slater kollekciója. Fotóit elküldte az ügynökségének,saját neve alatt, ám egy fotósblog kritikusa kétségbevonta a majom-szelfik szerzőségét és közzétette a fotókat. Szerzői jogi per letrt belőle, amelynek végkifejlete az, hogy az amerikai szerzői jogi hivatal nem érzi magát jogosultnak állati fotók szerzőségéről dönteni, ezért a nem ember készítette fotók nem esnek oltalmuk alá. Ezért a majom-szelfi: közkincs.

(Forrás: http://fototortenet.blogspot.ro/2015/05/majom­szelfi.html#more)

2015. május 30., szombat

Fotó a fotóban

Hálás téma, ha az ember úgy kezeli, mint bármely más témát. Tapasztalhattuk, hogy egy-egy tárlaton milyen érdekes helyzeteket kreál a véletlen - pontosabban nem is a véletlen, hanem a hely szelleme; az a tény, hogy szűk térbe zárva, egymásra hatva nyilvánul meg műalkotás és a vele kapcsolatba lépő látogató.


Hegedűs Zsolt a stockholmi Fotografiska csarnokban kiállító Nick Brandt képeinek fogadtatására fókuszált blogjában, sajátos tükörben láttatva az alkotót, hozzáadva valamit a falon függő képek hangulatához - éppen azt, ami a fotográfiát nap mint nap élteti: a befogadás örömét.



2015. május 26., kedd

Sylvia Plachy Kolozsváron

A kiállítás plakátja
Nagy élménye lehetett a Photo Romania Festival 2015 szakmai és laikus közönségének a magyarországi származású Sylvia Plachy május 24-én zárult fotótárlata a kolozsvári művészeti múzeumban. Az 1956-ban Budapestről Amerikába emigrált művésznő mögött nagy fotóriporteri tapasztalat áll, amelynek tanulságaiból elmondott néhányat a kolozsvári közönségnek is, egy izgalmas, vetített képes előadáson. A képeihez fűzött érdekes magyarázatokon túl jó volt hallani néhány olyan személyes intelmét, amelyeknek bármelyik fotográfus valamilyen formában hasznát veszi.

Nem szégyellte ugyanis bevallani, hogy ő maga szégyenlős természetű, nem szívesen tolakodik közel egy látványhoz, bár tudja: az újságírónak, a riporternek könnyebb a dolga, hiszen a háttérben is jegyzeteket készíthet, figyelhet, dokumentálódhat. A fotósnak azonban nyíltan a színre kell lépnie, hogy képe megszülethessen, s ez sokszor erkölcsi dilemmákat okoz. Megörökíteni vagy beavatkozni? - teszik fel sokszor a kérdést magukban a fotósok, amikor egy balesetet, szerencsétlenséget látnak s szeretnék rögzíteni. Az amúgy törékeny riporternő válasza: ha segíthetsz, akkor segítsél, ha meg nem, akkor fotózzál! Nagyjából ilyen egyszerű a válasz a dilemmákra - fölösleges sokat problémázni.

Sylvia Plachy: Adrien Brody (1998)
Azt is elmondotta, hogy munkásságában fontos helyet foglal el a fia, Adrien Brody fotózása. Szeretne külön albumot szentelni e számára kedves témának, mert úgy érzi, hogy fotós érdeklődésével és következetes dokumentálásával tulajdonképpen a fiát segítette fölkészülni a színészi létre, amelyre elhivatott. Bevallotta: ha nem kötötte volna Kolozsvárhoz mostani tárlata, valószínűleg a fiát követte volna Cannes-ba, a filmfesztiválra, hogy újabb képekkel gazdagítsa a róla szóló portfóliót.
Sylvia Plachy fotója (1980)

Sylvia Plachy: Két hölgy Charlestonból



2015. május 25., hétfő

Arcpoétika - másképpen

A kiállító művész (Fotó MCs)
Első fotóalbumának címét használta fel Ádám Gyula arra, hogy Kolozsváron a Photo Romania Festival 2015 (illetve a Kolozsvári Magyar Napok) keretében május 23-án megnyílt kiállítását megnevezze. Joggal tette: a cím eleve tőle származik, még akkor is, ha a címadás terén találni még erre "rárímelő" azonosságot. A mostani tárlat mindenképpen nyereség: olyan személyiség nyitotta meg (és rendezte el), mint Korniss Péter nemzetközi hírű (kolozsvári származású) fotóművész. A megnyitón jelen volt Sylvia Plachy (André Kertész tanítványa), valamint Colin Ford, a British Media igazgatója. A hangulatos környezetben berendezett tárlat újabb állomás a művész pályafutásán. Fiatal pályatársa, Miklós Csongor, akit a kiállító kért föl a "fegyverhordozói" szerepre, fotóriportban dokumentálta az eseményt. Több tucat képe megérdemli, hogy blogja után ide is felkerüljön.

Van, aki egy nappal a meghívó előtt besurran nyugodt nézelődésre (Fotó MCs)

Középen: Colin Ford Korniss Péter magyarázatait hallgatja - elégedettek (Fotó MCs)

Balról jobbra: Ádám Gyula és Korniss Péter a tárlatnyitón (Fotó MCs)

 Sylvia Plachy figyel (Fotó MCs)

Miklós Csongor fotói