Néptáncművészek - óriásfotókon

Csíkkarcfalvi Ádám Gyula ma este értékes munkával ajándékozza meg a csíkszeredai székhelyű Hargita Nemzeti Székely Népi Együttest: 25 éves jubileumára kiválasztott fotóarchívumából tucatnyi felvételt, amelyeket az elmúlt negyedszázad során készített az együttes produkciói alkalmával, s az ünneplő táncosok székhelye előtti téren, óriásfotók formájában a köz rendelkezésére bocsátja.

Hasonló teljesítménye már volt az elmúlt években, amikor a színtén csíkszeredai Régizene Fesztivál eseményei, jubileuma szolgáltattak alkalmat a művészi számvetéshez. A hivatalból végzett krónikás megbizatás nyomán önálló életre keltek a legjobb portrék, életképek, riportfelvételek. Dokumentumokból kiemelt műalkotásokká léptek elő és művészi tettként kaptak helyet nem csupán az intézmény, de a fotóművész életében is.

Ugyanezt a "játékot" vitte végig az ezredfordulkó utáni években is, amikor a helybeli színház indulásának első éveiről nyújtott eseménydús, művészi "beszámolót". A színház egyik vezető embere akkor így jellemezte a fotográfus gesztusát: "  „Mindannyian a fotós kezében vagyunk, hiszen ő választja ki azt a hangulatot, észrevétlennek tűnő eseményt, melyre később visszatekinthetünk mi, a kép alanyai, vagy a fotó elkészülésének külső szemtanúi”.

Az óriásképek megtekinthetők a szerző blogján - itt.

Balla 80

Igazi fotós fiesta volt a tegnap Budapesten, a Petőfi Irodalmi Múzeumban, ahol születés-
napi kiállításá-
nak megnyitá-
sával köszöntötték a nyolcvan éves Balla Demetert. Ezt a sok regiszteren játszó, a művészi alkotás sok-sok pástján jelentőset teremtő embert innen, távolról is illő tisztelettel emlegetem, mert egész irodalmi és képírói tevékenysége példamutató, értékközpontú.


Az életnek minden zegét-zugát, alagsorait és emeleteit megjárta, közben lépcsőkön kaptatott fel, majd le, ahogy a helyzet hozta, életműve abban a sok-sok lapban, könyvben, sajtóközlésben, tárlatban testesül meg, amelyekről oly szűkszavúan és lényegrelátóan vall a jubileumi kiállitás meghivóján szereplő fotó, az Emlék, 1964.


Mert mi is a fotográfus tulajdonképpen? Jövő-menő ember, aki itt is felbukkan, ott is megfordul, leteszi a cuccát, cipeli a kellékeit, meghúzza magát egy sarokban, odatülekedik a látvány közelébe, hogyha kell, szóval mindent elkövet azért, hogy amit meglátott, azt érdemlegesen rögzítse is.


Egzisztenciája pedig legtöbbször nem több egy levetett kabátnál, a rátett kalappal és az emlékkel, hogy itt járt és valamikor mi is az objektívjébe néztünk. Az általa létesített Demeter-díj is jelzi, hogy nem is a saját, hanem a fotográfia sorsa érdekli, izgatja őt igazán. Valódi fotótanúság nyolcvan teremtő esztendeje.