Csernobil fotós "veteránjai"

Kosztyin ólomöltözékben

Friss hír Kijevből, hogy autóbaleset áldozata lett a 78 éves Igor Kosztyin ukrán fényképész, aki 1986-ban a Novosztyi hírügynökség képviseletében először fényképezte a csernobili atomerőműnél történt katasztrófa helyszínét.

Furcsa, de igaz: mégsem a Kosztyin felvételei jelentek meg először a sajtóban, hanem a Vologyimir Repiké, aki a Pravda fotóriportere volt s lapja az ő javára ítélte oda az elsőség jogát.Mindez semmit sem vont le Kosztyin érdemeiből, aki engedély nélkül közelítette meg a veszélyzónát, egy sebtében átalakított, alkalmi ólomköpennyel ellátott katonai helikopter fedélzetén sikerült közel kerülnie a helyszínhez.Így emlékezett akciójára: ""Ötven méterre lebegtünk a sérült reaktor felett, mikor a pilóta felkiáltott: 250 röntgen! - Kinyitottam az ablakot, és fotózni kezdtem. Ez hülye ötletnek bizonyult. A képek teljesen feketék lettek... Arra emlékszem, ahogy a rádión számoltak nekem. Egy, kettő, három... Nekem pedig gyorsan kellett fotóznom. Ahogy elhangzott a húsz, azonnal el kellett indulnom lefele. Ez volt a legveszélyesebb zóna... Félni csak később kezdtem."

Kosztyin és fotója

Igor Kosztyin komoly sugárfertőzést kapott, de mint látjuk, végül nem Csernobil kalandja vitte el. Meghalt viszont, méghozzá sugárbetegségben.
 Valerij Zufarov, a harmadik
 hivatásos tudósító, 
aki Csernobilt fotózta. 
Létezett még egy negyedik 
fotós is, az erőmű hivatásos fényképésze: Anatolij Raszkazov, aki már 
a robbanás első napján, 
minden védőfelszerelés 
nélkül készített felvételeket a helyszínről. A filmet megpróbálta azonnal továbbítani a balesetet vizsgáló bizottságoknak, azonban a szovjet rendőrség elkobozta a nyersanyagot. Képei közül végül  csak kettőt publikáltak, 1987-ben, a fotós megnevezése nélkül. 2010-ben halt meg sugárbetegségben.

Béke poraikra!

Az ég szemei

Mocsány Éva fotóművész mint fizikai személy, immár múlt időbe tette magát. 51 éves korában elhunyt - közli a Székesfehérvári Fotóklub értesítője. 


Egyszerű lenne, ha azt mondhatnánk: egy fotóssal kevesebb. Hiszen manapság az a trend, hogy egy helyébe akár tíz is lépik azonnal, mert a fotóban van valami perspektivikusan vonzó, jövős remény. Egy kifutópálya, amelyen sokak megpróbálkoznak. De igazán végigjárni, a választott úthoz hűségesnek maradni, jóval kevesebben tudnak.


Mocsány Évát nem ismertem. Most bejártam a fehérvári klub honlapján 50 képből álló webes "tárlatát". Mindene volt a természet. A részletek kidolgozása. A lelkiismeretes makrózás. Természetfotói maximálisan dokumentumhűek. Olykor a poézis szelleme is meglegyinti. Egy ilyen képét hoztam el mementó gyanánt. Mintegy figyelmeztetőül, hogy az "ég szemei" nem csak életünkre, erkölcseinkre és szándékainkra ügyelnek, de művészi cselekedeteinket is fürkészik. 


Mostantól eggyel többen vannak: Mocsány Éva is közéjük költözött, örök ítésznek.

A prímás halála

Nem ismertem Fehér Márton külsőrekecsini prímást - ahogy Ádám Gyula írja, a csángó népzene egyik utolsó hiteles megszólaltatóját -, s most a fotós blogjából nyugtázom: május elsején, 76 esztendős korában elhunyt. Nem volt se túl fiatal, se túl idős, de mint minden ember s mint szakmaként űzött művészetének mestere, egyedi és pótolhatatlan.

Gyakorta ismétlődő modellek Ádám Gyula objektívje előtt a népi zenészek. Olyan közegben élnek, amelyben a fotós otthonosan érzi magát. Amikor úgy fotózza bensőségesen ismert jó embereit, hogy közben az ő szívében is dallamra fakadnak az emberi sorsok, de ez a dallam valahogy nem hangokban, hanem fényhullámokban, fény-árny relációkban jut kifejezésre.

A prímás szembenéz a fotóssal. Egészen biztosan tudom, hogy nem a vakon csillogó üveglencsét látja, hanem az ismerős embert, aki mögötte szöszmötöl. Aki nem azért bújik a gépe mögé, hogy elrejtőzzék, hanem hogy eggyé váljon azzal az egyetlen varázsszemmel, amely megcélozza a modell lelkét, és jöhet immár bármilyen halál, az örök élet illúziójával, derengésével az arcán, emléknek s dallamnak itt marad nekünk.

Nyugodjék békében...

Szenestuskó / Fotó Nagy P. Zoltán

Délelőtt még élt. Holnap készült a Hargitára menni, fotózni. Fél lábbal, ahogy az utóbbi években élt. Érszűkület miatt amputálni kellett az egyik lábát. Közben az egész életét átfotózta. Azzal kezdte a kenyérkeresetét és azzal is végezte. Minden szempontból profi volt. A klasszikus stílusú fotóiskolák neveltje. Az élet avatta fotóssá. Apa nélkül nőtt fel, aki valahol a második világháború viharából sose tért vissza.

2008-ban, Ádám Gyula barátommal együtt albumot szerkesztettünk életműve általunk legjobbnak vélt darabjaiból. Szép könyv lett. Öröm volt dolgozni, különösen filmre készült ff felvételeivel. "Címerem: fény és árnyék". Ez lett a címe. Emlékére válogattam belőle össze az In memoriam Nagy P. Zoltán c. galériát.

Különösen az itt látható, a Természet játéka címet viselő fotója rendített ma meg. Mindig érezte, tudta, hogy ez a fekete állatfej, amit a tűz avatott ennyire félelmetessé, valósággal ördögivé, egyszer kilép a képből és eléje áll. Nem sokáig, csak a döntő pillanatig. Aztán visszatornássza magát az albumba. Vagy a fiókba. Vagy egy polcra, ahol kiállításnyi méretűre van nagyitva. Mert ez az ördöngös állatfej sokfelé osztódva él és létezik. Akár a fotók. Akár az ember. Vagy akár a halál.

1943-2010 között Nagy P. Zoltán boldog volt, mert fotózhatott...

8 perce mondta be az MR1...

...mindannyiunk csakazért is Kossuth rádiója, hogy "meghalt Lászlóffy Aladár erdélyi költő

Életének 72. évében, hosszas betegség után hétfőre virradóra elhunyt Lászlóffy Aladár. A Kossuth-díjas alkotó a kolozsvári egyetemen végzett, 1961 után több lapnál is dolgozott. Több mint 30 kötete jelent meg, köztük a Héphaisztosz és a Papírrepülő című regények, számos vers- és esszékötet, illetve a Kántor László fényképeivel illusztrált Házsongárd monográfia. Magyarra fordította többek között Mircea Dinescu verseit is." (MR)

Ez volt tegnap, április 20-án, 16. 38 perckor. A hírt már továbbította Kenéz Ferenc pár órával korábban, de hivatalos bejelentésként ekkor terjedt szét a médiában. A Transindex is kevéssel négy óra után rakta fel.

Tudtam, hogy elkeserítem vele, de siettem tudatni a történteket Elekes Ferivel, mert ismertem, mennyire közel érezte magához Aladárt. Ezt írta nekem vissza szkájpon:

"Látod, milyen semmik vagyunk? Látod? Szerettem nagyon Alit, s amiket írt, azokat is mind szerettem. Az utóbbi időben csak őt és Szőcs Pistát olvastam. Ez az Aladár mindig súlyos dolgokról írt, mindig volt egy batyú a hátán, cipelte az emberiség, s főként a magunk sorsát. Nagy veszteség. Nem játszadozott gyermekként a történelem homokjában, nem volt soha papírrepülő a kezében. Csak malomkövek voltak. Nehezen is cipelte őket. Azok őrölték föl szép idegeit. Azok a malomkövek. Keveseknek volt a vérében a gondolkodás ama mély vize, amibe bele is lehet fulladni. Az ő mondataiban nem madarak csiripeltek, hanem a nehezen kimondható, fájó szavak. A jelentéssel bírók. Immár ki sem tudjuk találni, kit veszítettünk el. Ünneplők, azok lesznek. Amint megkövezői is voltak sokan. Ő csöndben tűrte a megkövezők feléje dobált satnya mondatait és ítéleteit. Fájhatunk immár nélküle."

Igen, úgy tűnik, Frici ezzel sok lényeges dolgot elmondott Róla. Akár csak Csomafáy Ferenc, aki mindmáig hiteles, markáns Ali-portréját annak köszönhette, hogy lélekben közel állt a költőhöz.

Amit én hozzátehetnék mindezekhez, az csupán annyi, hogy maradjon bennünk az örök intés, amit nem árt magunkra vonatkoztatva időről időre elmondanunk Lászlóffy Aladár szavaival:

LÁSZLÓFFY ALADÁR

Férfiak

Hányan rohadtak el húsz és harminc között.

E kor a férfit vagy szemetet érleli bennünk.

Nemcsak a gyávák úszták meg szárazon,

s nemcsak a hősök tettek valami emlékezeteset.

Húsz és harminc között hányan rohadtak el.

Jobban kell utálnom őket, mint a múlt századot.

Kiszállok menet közben a kortársi liftből,

velük egyazon üvegből ne töltsenek nekem levegőt.

Ezek a fiúk sem bácsinak indultak, aki más fiút

fejet csóválva korhol, s nem izének, aki lapulva

vet ágyat egy kitüntetés összkomfortos

bársonydobozában, de hát

sokan rohadnak el húsz és harminc között,

mert esős a nyár, mert száraz a nyár,

mert könnyű az élet, mert nehéz az élet,

mert nem jön ki nekik, mert kijön nekik,

mert egy leckét sosem felejtenek el,

mert másvalamit tökéletesen elfeledtek,

mert sokan rohadnak el húsz és harminc között.